2003-05-21

AZ ALÁIRÁST GYÜJTŐ LEVÉL

Tisztelt Elnökség! A soron levő zsinati kinevezések előtt, református egyházunk tagjaiként felelősségünknek tartjuk, hogy a döntéshozóknak szíves figyelmébe ajánljuk az alábbi szempontokat: 1. A reformátusok lapja, a televíziós és rádiós egyházi műsorok az eddiginél határozottabban képviseljék hitvallásainkat (mint ahogyan más egyházak a maguk tanításait igencsak erőteljesen megjelenítik). Sok téves fogalom van köztudatban. 2. Médiaszolgálatunkban nagyobb hangsúlyt kell fektetni a hitébresztő és építő igehirdetésre, az egészséges tanításra és a gyakorlati keresztyén élet bemutatására. Az egyes eseményekről reprezentációs alkalmakról szóló tudósítás csak ezek után következzék, és az eddigieknél sokkal mértéktartóbban. "Mert nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat." (2Kor 4,5) 3. Belső egyházi problémák kiteregetése megengedhetetlen a nagy nyilvánosság előtt. 4. Se vitatható, se tévtanítások ne jelenjenek meg a médiumokban (pl. politikai hirdetések, illetve az Ormos Intézet hirdetései) "Mindent megvizsgáljatok a jót megtartsátok, a gonosz minden fajtájától tartózkodjatok. (1 Thessz 5,21-22) 5. Társadalmi kérdésekben (abortusz, eutanázia, egyneműek házassága stb.) biblikus tájékoztatásra, iránymutatásra van szükségünk úgy ű, hogy egyházon kívüli rétegek számára is egyértelmű legyen. Összegyűjtött aláírásainkkal a fenti véleményünknek szeretnénk hangot adni, és egyben a leghatározottabb állásfoglalásunknak, hogy a fentieket nem láttuk biztosítottnak. Reméljük, szempontjainkat olyan támogatásként értékelik, amellyel eleve egyet értenek, és amire döntéseikben hivatkozhatnak is. Levelünkhöz mellékeljük a gyülekezeti tagjaink által aláirt íveket, összesen 987 aláírással. Isten áldását kívánva munkájukra, testvéri köszöntéssel: Aláírók 2003. április 30.

VÁLASZ:

Kedves Lelkipásztor és Presbiter Testvérek! Kedves Végh Tamás, dr. Szabó Mihály, Zámbó András, Bori Gábosr, Alföldy Boruss Dezső, Almási Kálmán, Sipos Ete Álmos, Kosteleczky János, Somogyi László, Somody Árpád, Cseri Kálmán, Uhri Imre, Sipos Aba Álmos, Magyar Miklós, Nagy Károly, Farkas József, Loránt Gábor, Bárdi Árpád, Zila Péter, Elek István, Mezei Tibor, dr. Kertész Gábor, Tariska Zoltán, Juhász Jenő, Komlósi Péter, Varga Gábor!

Ez év áprilisában aláírást gyűjtöttek, gyűjtöttetek, amelyet a zsinat minden tagja megkapott, melyben egyházunk tömegkommunikációban betöltött felelősségére hívják, hívjátok fel a figyelmet.

Fájdalmas számomra az a tény, hogy senki engem személyesen nem keresett fel és nem hívta fel a figyelmemet azokra a szempontokra, amelyek a levélben szerepelnek.

Miközben kommunikációról beszélünk, arról, hogyan és miként kellene a médiumokban részt vennünk, aközben egyházunkban egyre silányabb mindenfajta eszmecsere. Saját volt lelkészem, testvérem, akivel azóta beszélgettem, vagy fiatal – baráti lelkésztársam, akivel riportot készítettem, vagy akivel levelezésben vagyok, nem érezte azt, hogy ezekről a dolgokról elsősorban azokkal kellene gondolkodni, akiket érint. Inkább aláírásokat gyűjtöttek, gyűjtöttetek.

Manapság számos ügyben, sokan kérik az emberek aláírását. Ez esetben is találkoztam egy aláíróval, aki – lelkész létére – nem tudta mit írt alá. Azt hitte Kondor Katalint kéri ezzel arra, hogy több evangélium legyen a Rádióban. Az aláírás gyűjtés azt a hiányt jelzi, ami egyrészt az egyházi kommunikációban, másrészt a demokratikus rendszerben van. Ha azt éreznénk, hogy tudunk beszélgetni és részt vehetünk a döntésekben – akkor nem kellene ilyen gyűjtéseket rendeznünk. Ezt kialakítani, ezen fáradozni – az igazi feladat.

Számos pontról megközelíthető az a kérdés sor, amit az aláírók felvetnek. Miután a közszolgálati Rádióban dolgozom, hadd közelítsem meg a műfajok szétválasztásánál. A Reformátusok Lapja egyházunk által indított és finanszírozott újság. Ha nincs elegendő pénz rá, akkor a fenntartó dolga volna, hogy elgondolkozzon, mi a teendő. Szerintem nagyon kétséges morális szempontból a hirdetésekért való felelősséget csupán a szerkesztés nyakába varrni.

A Közszolgálati Médiumok egészen más műfaji tért adnak. Minden magyar adófizető zsebéből veszünk el pénzt erre a műsorra azért, mert alkotmányos jogunkkal élve megmutatjuk önmagunkat, a társadalom által is fontosnak tartott szerepünket. Egy evangéliumi rádióban lehetne felvetni a hitébresztő prédikációk kérdését. A közszolgálati Rádió más műfaj. Tudomásom szerint az európai országok közül egyedül a Görögországban van az a helyzet, hogy az egyház – liturgiákkal, sajátos egyházi tanítással és nyelvezetben van jelen az állami adókon. Nyugat Európában mindenütt a közszolgálati Rádió szerkesztésével összhangban magazin műsorok hangoznak el, valamint istentiszteleti közvetítések. A tévében pedig, ahol képileg kell megjelennünk egyenesen abszurd azt követelni, hogy prédikációk hangozzanak el a tudósítások rovására. Ha arra is gondolunk, hogy a tévéből 70%-ban a látott és nem a hallott információ marad meg az emberben, akkor főleg egyre színesebben és mozgalmasabban kellene megjelennünk, mert ezt kívánja a vizuális műfaj. Én magam igyekeztem a levél által felvetett módon a mai társadalmi kérdésekre krisztusi választ találni. Az eutanáziától a nevelésen át, a drog kérdésig igyekeztem mai módon, emberekhez közeli hangon keresni Isten útját. A magam részéről igyekeztem az elmúlt hat évben a legmagasabb szakmai színvonalon működni. Érdemes lenne ezekről a kérdésekről szakmabeliekkel beszélgetni.

Ugyancsak műfaji kérdés az egyházi problémák "kiteregetése". Azt számos alkalommal hallottam, hogy "jaj azt nem szabad elmondani". Nyilván az ember jó ízlése is azt diktálja, hogy nem kezd nyílt vitába a püspökével például a Kossuth adón. Ilyesmit soha nem is tettem. De hol van a vita helye? Ugyanis ahol állandóan takargatni valók vannak, ott nincs kommunikáció. Eddig bármikor a legcsekélyebb kritikával éltem ebben az email – újságban, mindig szennyes teregetésnek ítélték. A mi feladatunk lényege: továbbadni, elmondani, közvetíteni azt, ami van. Ha ez a valóság, akkor mit tegyen a kommunikátor? A hazugság kiderül mindig. Azon kell munkálkodnunk, hogy olyan nyíltság legyen az egyházban, hogy érdemes legyen beszélni! Előbb – utóbb fals beszéddé lesz, ha a mindennapi életünktől, az egyház megélt valós helyzetétől függetlenül mondjuk az Isten szavát. Jézus sem ezt tette.

Kétezer évvel ezelőtt is sokfélét gondoltak arról, hogy mi a helyes zsidó tanítás. Jézus nem ezt a kérdést feszegette. Ma is az egy zsinati teremben egymástól szögesen eltérő gondolkodású emberek ülnek. Én például Pasarétre jártam, ma is abból a lelki indíttatásból élek, amiből a levél aláírói. Mások nem ilyen kegyességi irányzatból merítettek, mégis megválasztották őket komoly tisztségekre, és senki nem mondott munkájukról ítéletet: "Nem látjuk biztosítottnak szempontjainkat."

Úgy gondolom, hogy ma elsősorban azt az érzést kellene erősítenünk egymásban, hogy összetartozunk, egy hitben, egy múltba gyökerezve gondolkodunk.

Jó lenne nem azt megélni egyházunkban újra és újra, hogy elkülönülünk, sokszor ujjal mutogatunk, nem nézünk a másik szemébe, nem mondjuk el neki, bírálunk de nem érte, hanem ellene. Hiszem és szeretném érezni is azt, hogy a dolgok mélyén vállvetve küzdünk.

Őszinte szeretettel gondolok mindannyiukra, mindannyiótokra, és reménykedem abban, hogy lesz mód a beszélgetésre!

Fekete Ágnes

MINDENTBELEVÉL

EGYHÁZI PÉLDAADÁS

Egyetértek azzal, amit a Szabó Eszter filmmel kapcsolatban a "bánom"- ról írt. Ha ott lettem volna a filmbemutató után és hozzászóltam volna, azt mondtam volna, hogy a múlt rendezésében elsősorban az egyházi embereknek kellene jó példát mutatnia. Azzal, hogy bocsánatot kér nyilvánosan. Vagy ha ezt nem meri megtenni, legalább azt kijelentené, hogy Istennel ezt elrendezte, és Tőle bocsánatot kért. Enélkül a politikusoktól sem várhatunk el hasonlót (legalább nyilatkozatot). Tudom, hogy a negyven év alatt sok hűséges, munkáját becsületesen végző lelkész szenvedett hátratételt és szenvedést. Magam is gyülekezeti ifjúsági munkát végeztem (kirándulások, erdei táborok) azalatt az idő alatt. Ezért csak kevés hátrányom volt, de nagyon sok lelkész belerokkant azok miatt, akik a rendszert szolgálták ki.

Pálúr László

Válasz Fekete Ágnestől:

Kedves Laci Bácsi!

Teljesen egyet értek. A baj ott van, hogy elvileg ezt mindenki így gondolja. A gyakorlatban azonban ezek az ÉRTÉKEK elvesznek. A valóságban A MÁRTIROKRA NINCS SZÜKSÉG, INKÁBB SZERVILIS, MINDENKIVEL JÓBAN LÉVŐ EGYHÁZTAGOKRA.

Én is olyan vagyok, hogy másoknak könnyebben meg mondom azt, hogy nekik miben kellene bűnbocsánatot kérni. Akkor indítottam ezt az email újságot, amikor éppen a Rádióban való átvilágítási helyzet miatt éreztem azt, én is cinkos társ leszek. Itt mindenki falaz, leplez,… csak ki ne mond! …Az ember ott feszül a Kossuth Rádióban betöltendő missziós felelősség és a valóságos egyházi helyzet között. Ezt oldottuk fel úgy, hogy teremtettünk egy olyan fórumot, ahol le lehet írni, amit az ember gondol. Megdöbbentő, hogy az ellőttünk járó nemzedék a börtöntől való félelmében, mi pedig egyszerűen talán karriervágyunk miatt hallgatunk. Azt tapasztaltam a Rádióban, hogy az átvilágítás ügye alá rendelődött annak a kérdésnek, hogy ki tud jól együtt működni. A morális kérdések kijátszása pragmatikus és elvi szempontokkal számomra nagyon rossz középkori példákat hoz elő. Ez éppen a Reformáció örököseinek tilos! Ezért most én itt e nyílt levélben bánom azt, hogy nem voltam azon a hitbeli és morális magaslaton, hogy a Rádió szerkesztése körüli csúsztatásokat kimondjam, vállaljam szavaim ódiumát. Hallgatunk, mert úgy tűnik – rövidtávon, hogy így jobb.

Hosszú távon azonban Krisztus kegyelmes és igazságos, és éppen ezért a hű tanúk mellé áll. Ezt a feszültséget nap nap után tapasztaljuk, amikor például felütjük a Reformátusok Lapját és Szamosközy püspök úrról azt olvashatjuk, hogy a Mennyei Hazába távozott. Én azt tanultam a Bibliából, hogy mi nem tudjuk, ki merre megy. Bízom abban, hogy Isten sokkal irgalmasabb, mint gondolnánk. Viszont Őnála a kegyelem és az igazság mindig szinkronban van. Tehát ezzel a megbocsátó befogadással nem lehet megsemmisíteni mindazt, ami itt a 70-es években történt. És fájó, hogy azt a 250 embert, akiket egyházunk állítólag erkölcsileg rehabilitált többnyire mégcsak nem is ismerjük, de hozzátartozóinak nem kondoleál a püspöki kar – az valószínű. Pedig lehet, hogy ezek a máig névtelen emberek képviselték igazán a Krisztus Hazáját.

Nemrég az Interneten az alábbi történet keringett: "Egyik vasárnapi istentiszteleten a 2000-es gyülekezet megdöbbenve látja, amint belép két talpig feketébe öltözött ember gépfegyverrel a kezükben. Az egyik ezt kiáltja: "Amit itt beszélnek az mind badarság, most mindenkit lelövünk. Aki mégis hajlandó vállalni a golyót, az maradjon a helyén." A kórus nyomban elmenekül, a diakónusok, és a gyülekezet nagy része is elrohan. A kétezerből mindössze kb. 20 ember marad a helyén. A férfi, aki az előbb beszélt, leveszi a csuklyáját, eldobja a fegyvert, ránéz a lelkészre, és ezt mondja: Rendben, lelkész úr, íme a gyülekezete, most már elkezdheti a szolgálatot. Szép napot! Ezzel a két ember megfordul, és kisétál."

Ha Isten is engedi a legközelebbi műsorban szeretnék megszólaltatni egy dél- afrikai teológust, aki többek között arról beszélt, hogy "kibeszélés" nélkül nincsen engesztelődés.

Szeretettel köszöntöm, Ágnes

BŰN ÉS BŰNHŐDÉS

Szándékosan adtam ezt a címet ennek a levélnek. Dosztojevszkij híres művének a címét.

Kedves levélírónk a következőket írja:

"Úgy érzem a filmvetítés, a valós múltról, valamint jelenlegi világunk történéseinek tanulságai arra hívják fel elsősorban a figyelmünket, hogy hogyan ne cselekedjünk. Ne mindig a földiekre, hanem csak az égiekre, a biblia tanítására figyeljünk. Elsősorban a magunk cselekedeteit világítsuk át olyan szigorúan mint a másik embert. A bocsánatot ne tőlünk kérjék, hanem Istentől. Mindannyian egyformán gyarló emberek vagyunk. Jézus is azt mondta a bűnös asszony pellengérre állításakor. Az vesse rá az első követ aki nem vetkezett. Az a lényeg, hogy mi bocsássunk meg és ne ítélkezzünk. Az ítélkezés kizárólag Isten dolga és nem a mienk. Vakok vagyunk, mert nem vesszük észre, hogy állandóan a múltba kutakodás közben a látásunk egyre gyengül és egyre homályosabban kezdünk látni. Belekeveredünk az emberileg jogos harag és gyűlölködés sötét alagútjába, ami egyértelműen az ördög karjaiba vezet….. Isten kegyelmének szüntelen védőpajzsai között tegyük minden dolgunkat….. Ne fecséreljük el energiánkat a hátratekintésre, hanem minden energiánkat összpontosítsunk Isten útmutatásara és cselekedjük meg azt. Ezért imádkozzunk szüntelenül és ne csüggedjünk el, mert ÉL az ÚR és minden az Ő tudtával történik ma is. Nekünk kell egyen egyenként személyesen megváltoznunk és csak Őreá tekintve élnünk. Hiszem, hogy Isten munkálkodni fog bennünk. Végtelen nagy szeretettel üdvözlom mint ismeretlen ismerőst. Sokat hallgatom és olvasom, az objektív tényekre és tiszta utakra törekvő rádió előadásait és írásait. Isten áldja továbbra is munkáját és erősítse hitet

Szenthe Jánosné – Kákay Szabó Orsolya geológus "

SZERK: Az ön szakmája, hivatása geológus. Pontosan tudja mit jelent, ha a különböző kérgekben feszültségek keletkeznek. Azt is, hogy ezek a feszültségek nem maradnak ott meg örökké, hanem érzékelhető formában, sokszor számunkra tragikusan oldódnak fel. De utána egy darabig legalább nyugalom van. A vihart is mondhattam volna, mikor elcsendesülnek a madarak, némaság és fülledt nyomás az agyban. Szinte várja az ember az első széllökéseket, a dörgést, a villámokat, a leszakadó esőt, mert még az is jobb, mint az azt megelőző bágyadt, fülledt, terhelt idő.

Ilyen a közösség ellen elkövetett bűn is. Addig, amíg nincs tisztulás csak feszültség és bizalmatlanság van. A bűnvallás, a megnyílás pedig annak szükséges, aki vétkezett. Nem arról van szó, hogy ítélkezünk. Arról, hogy ha a közösség tagja akar maradni, akkor tennie kell érte. Ha nem tesz, a közösség nem biztos hogy kibírja a bizalmatlanságot, és az árulásból eredő feszültséget.

A vétkesnek egyetlen menekülési lehetősége van, a bűnhődés. Egyébként ezt vagy a külső hatalom, közösség rója ki. Ha nem, akkor a lélek, vagy a szervezet önmaga. Biztosan hallott már megőrülő emberekről. Arany János balladája az "Ágnes asszony" is erről szól. Én azt mondom szükség van teljesíthető bűnhődésre. (Ezt e római katolikus egyház gyakorolja) Bár az igazi bocsánat Istennél van. De a közösségekben szükséges a feszültség oldása, a bizalmatlan légkör megszüntetése. Jól esne egy egyenes, szembenézős, karakán "vétkeztem, tégy amit jónak látsz".

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntöm hallgatóinkat. Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Minden szülőt megdöbbent, ahogyan önmagát visszalátja gyermekeiben. Nem azt látjuk ebben a tükörben, amit mi beleneveltünk kicsinyeinkbe, hanem azt, amit sokszor a tudatalattinkból tapasztal, szív magába. Ez néha ellenkezője annak, amit mondunk. Nem elsősorban azt veszik át a gyerekek, ahogyan mi imádkozunk, hanem azt, hogy ez mennyire mélyen fontos nekünk. Ugyan ez igaz a megbocsátásra. Számos, felnőtté vált gyermektől hallottam, hogy amikor az édesapja bocsánatot kért tőle valamiért, ami nem volt jogos, az akkora élmény volt, hogy egy életen át kíséri.

Az elmúlt vasárnap gyermeket tanítók, hitoktatók számára tartottak előadást a Budapesti Baross téri Gyülekezetben. Havonta meghívnak ebbe a templomba szakembereket, akik segíthetik a pedagógusok munkáját. Dobosné Tapolyai Emőke pszichoterapeutaként a megbocsátásról beszélt. Azt tapasztalja munkája során, hogy ez az egyik legfontosabb, amit meg kell tanítanunk gyermekeinknek, sőt egész társadalmunkat égeti a megbocsátás hiánya.

Dobosné Tapolyai Emőke: A megbocsátást azért választottam mai témámnak, mert az a tapasztalatom, hogy nagyon gyakran, amikor azt veszem észre, hogy egy páciensemmel elakadtam, tehát nem tudok egyről a kettőre jutni – a leggyakoribb tapasztalatom az, hogy vagy a megbocsátás területén van egy komoly zavaruk, vagy pedig a gyász területén. Ezért szerettem volna ma a megbocsátásról beszélni. Ennyire alapfeltétel az egészséges életünkhöz.

Fekete Ágnes: Miért nem tudnak az emberek megbocsátani?

Dobosné Tapolyai Emőke: Szerintem az egyik legfőbb oka az, hogy nincsenek tisztában azzal, mit jelent megbocsátani. A megbocsátás nem egy érzés. Az emberek azt hiszik, hogy ha megbocsátok, akkor valami hatalmas, mély érzés fog eltölteni. A megbocsátás egy döntés, egy határozat, egy cselekedet, amivel azt mondom, hogy lemondok a bosszúról, leteszem a fájdalmaimat, a keserűségemet, a sebeimet Isten kezébe. Azt mondom, hogy "te végezd el, nem pedig én". Nagyon sokszor az emberek azt hiszik, hogy a megbocsátás azt jelenti, hogy akkor el kell felejtenem valamit, amivel megsebeztek, megbántottak. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy amnéziásak leszünk. Nem felejtjük el a sebeinket, csak megtanuljuk őket kezelni. Nagyon sokszor az emberek azt hiszik, hogy akkor valamilyen úton-módon magyarázatot találok arra, hogy amit elkövettek ellenem, az miért volt indokolt. Ez sem igaz. A megbocsátás nem azzal jár, hogy igazolom a másik bűnét vagy azt helyben hagyom és azt mondom, hogy igen, így volt jó, jogos volt. Sőt, azt mondom, hogy a megbocsátás nem zárja ki azt sem, hogy a bántalmazó valamilyen módon a büntetést elszenvedje, a következményeit saját hibájának.

Fekete Ágnes: Inkább arról van szó, hogy nem az én jogkörömbe tartozik a büntetés, ha jól értettem.

Dobosné Tapolyai Emőke: Így van. Ha olyan mértékű, akkor feladom a hatóságoknak a büntetés jogát, ha pedig kisebb jellegű, akkor azt mondom, hogy ezt az Istenre bízom. Egy különleges téveszme az a hit, hogy a megbocsátás a másikért van. A megbocsátás énértem van. Ezt egy páciensem egyszer olyan csodálatosan megfogalmazta hosszú kezelés után: "Emőke rájöttem arra, hogy amikor én valakire haragszom és valakinek nem bocsátok meg, az olyan, mintha én innám a mérget és arra várnék, hogy a másik haljon meg." Tehát, nagyon sokszor, amikor nem bocsátunk meg, mi magunk szenvedünk. Akinek pedig nem bocsátunk meg, legtöbbször nem is érez belőle semmit. Amikor Krisztus arra hívja fel a figyelmünket, hogy igen, meg kell bocsátanunk, akkor elsősorban értünk teszi, a saját lelki belső szabadságunkért, nem pedig a másikért.

Fekete Ágnes: Egy katehéta mit hasznosíthat ebből? Hiszen, az egy nagyon nagy kérdés, hogy a nevelésben hogyan adhatjuk tovább a megbocsátást?

Dobosné Tapolyai Emőke: Jó a kérdés. Magam is sokat gondolkodtam rajta. Elsősorban azt hiszem, hogy akik emberekkel foglalkozunk, azoknak különösen oda kell figyelnünk arra, hogy mi magunk egészségesek legyünk. Ha mi, magunk nem rendeztük ezeket a nagyon kritikus kérdéseket, akkor nem tudunk egészségesen viszonyulni olyan helyzetekben, amelyek kiszámíthatatlanok. A másik kérdés pedig az, amikor másoknak segítenünk kell – márpedig gyerekek között is rengeteg megbocsátási kérdés merül fel. Tudnom kell azt, hogy amikor azt mondom a gyereknek, bocsássál meg, az mit jelent. Én tanítom meg arra, hogy mi az, amit meg kell tenned és hol van az, ahol meghúzom a határt, hogy tovább nem kell lépned.

Fekete Ágnes: Lehetne erre példákat hallanunk?

Dobosné Tapolyai Emőke: Amikor hazajön a kislányunk és azt mondja, hogy az osztálytársam megbántott és ezzel vagy azzal csúfolt engem: esetleg az az osztálytársam, akit én nagyon szeretek és eddig barátnői viszonyban voltam vele. Ilyenkor megkérdezi a gyerek, hogy ő most mit csináljon. Ilyenkor jön az, hogy azt mondom neki, ne állj bosszút, ne hánytorgasd fel neki, esetleg menj oda hozzá, és ha úgy látod, hogy ő erre képes ezt befogadni, akkor mondd meg neki, hogy ez nekem nagyon fájt, ahogy velem bántál. Ellenben, ha valaki megtörte a bizalmadat, többet ne bízzál meg benne ilyen szinten.

Fekete Ágnes: Most hogyan végzed ezt a terapeuta és oktató munkát?

Dobosné Tapolyai Emőke: Most otthon vagyok a kisfiammal, aki most 19 hónapos, a férjem lelkész. Egy olyan megállapodásunk van, hogy amikor a lelki gondozásra van szüksége – Békésszentandráson vagyunk – ,akkor az alatt az idő alatt ő vigyáz a gyerekekre és én lelkigondozok. Munkamegosztás van közöttünk. Én Amerikában végeztem tanulmányaimat. Amikor kint voltam, akkor három évig lelki gondoztam megyei szinten a kórházban és a rendőrségen dolgoztam, mint békítő. Ez egy nagyon nagy kihívás volt. Ügyeletrendszerben dolgoztam. Kaptam egy hívást, hogy vagy a rendőrségen, vagy a börtönben, vagy háznál vannak konfliktushelyzetek, ahova ki kell mennem. Pl. erre mondok egy esetet, hogy elképzelhetőbb legyen. Egy édesanya és tinédzser lánya között olyan konfliktus alakult ki, hogy azt a lehetőséget ajánlotta a rendőrség, hogy vagy lecsukják a gyereket ideiglenesen (itt már majdnem 18 éves lányról volt szó), vagy pedig bizonyos szabályokat elfogad a szüleitől és aláír és kompromisszumra jut a szüleivel. Ez egy nagy családi perpatvar és verekedés volt. Négy órás tárgyalást tartottak a rendőrségen. Csak rövid távú megoldások voltak ezek. Pillanatnyi békesség, csak egy kis szélcsend született. Akkoriban mint kezdő és félig diák, minden lehetőségnek örültem, ami valami új oldalát mutatta meg a lelki gondozásnak. Kihívás is volt ez, amit nagyon élveztem.

Fekete Ágnes: Volt olyan szituáció, amikor sikerült eljutni a bocsánatig?

Dobosné Tapolyai Emőke: A bocsánatig nem. A csendig igen. A bocsánat azért az egy folyamat. Van, akinél ez egy életen át tart, amikor eszébe jutnak a fájdalmak és újra és újra ki kell jelentenie azt, hogy nem, én meg akarok bocsátani. Ez egy tudatos elhatározás és ehhez kell egyfajta lelki érettség. Volt egy különleges esetem. Már az 50 éven túl levő asszony volt és az édesanyja hathetes korában elhagyta. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, azon kívül, hogy önmagát nagyon vádolta, rengeteg keserűség volt benne. Amikor hozzám került, akkor a főnökeim az első alkalom előtt azt mondták nekem, hogy egy egész falu és annak minden szomszéd faluja hálás lesz nekem, hogy ha ezzel a pácienssel bármit is tudok kezdeni. Valóban, az első alkalommal hatalmas kiabálás és kézzel való gesztikulálás és föl-alá rohangálás volt jellemző rá. Fokozatos lecsillapodás követte hónapokon keresztül és bizony körülbelül hat hónap kellett ahhoz, amíg eljutott arra a pontra, hogy azt mondja, megbocsátok az édesanyámnak, hogy odaadott valaki vadidegennek, hogy nem kellettem neki, elhagyott engem. Ez nem hozta helyre a helyzetet olyan értelemben, hogy az édesanyját ettől nem kapta vissza. A múltján nem változtatott. Amin változtatott az, hogy belőle egyfajta keserűség eltűnt. El tudta fogadni, hogy ő ártatlan hordozója más vétkének. Nem kellett neki megmagyaráznia azt, hogy jó volt az úgy, mert nem volt jó. Láttam az arcán azt a megkönnyebbülést és azt a kibontakozást, ahogyan kezdett feloldódni és kezdte megtapasztalni, hogy csak magának árt azzal, ha haragot, keserűséget és gyűlöletet táplál a szívében. Ő volt az, aki azt mondta nekem, hogy rájöttem arra, hogy amikor haragszom az édesanyámra, akit ő csak anyámnak hívott, akkor én iszom a mérgezett poharat, annak tartalmát és arra várok, hogy ő haljon meg. Ebből ő semmit nem tud és nem érez, én pedig beleroppanok. Már beleroppant a családja addigra. Fantasztikus lecke volt. Gyönyörű volt látni, ahogy ez az élet megnyugodott, kibontakozott. Az, akinek addig egy-két hónapnál tovább nem volt állása, utána rendszeres állása volt, gyerekeivel egészen szépen kezdett összejönni a kapcsolata, amikor utoljára láttam.

Fekete Ágnes: Tapolyai Emőke a megbocsátásról beszélt. Gyakran azért nem jutnak el az emberek erre a döntésre, mert bezárkóznak valamiféle burokba és nem tudják megosztani azt, ami bennük van. Ezért jó az, hogy egyházunk számos konferenciát, találkozót szervez, ahol beszélhetnek egymással a különféle korosztályok. Ezen a nyáron szervezik meg az Országos Református Ifjúsági Találkozót a Csillagpontot. A szervezők közül Tarr Zoltán ifjúságügyi tanácsossal és Kiss Zoltán titkárral beszélgettem a zsinati irodán.

Tarr Zoltán: Az ötlet azt hiszem, hogy több tíz éves. Több, fiatal lelkészkollégával beszélgettünk arról, hogy jó lenne valami nagyméretű ifjúsági találkozót rendezni, ami egyrészt felpezsdíti, megmozgatja a Magyarországi Református Egyház ifjúságát, másrészről pedig lehetőséget ad arra, hogy megmutassuk egymásnak – ifjúsági csoportok, ifjúsági szervezetek -, hogy kik vagyunk, mit csinálunk és hogyan működünk. A Csillagpont Országos Református Ifjúsági Találkozó egész konkrét előkészületei 1999-re nyúlnak vissza. Akkor születtek meg az első írásos anyagok a találkozóval kapcsolatban széleskörű egyeztetés és rengeted emberrel való beszélgetés során. Végül 2000-ben határozott úgy a Zsinati Ifjúsági Bizottság, hogy elindítja a találkozó szervezését. Minden egyházkerületből vesznek részt fiatalok és nemcsak fiatalok a szervezésben.

Fekete Ágnes: Mi a feladatod ebben?

Kiss Zoltán: Én polgári szolgálatosként veszek részt a szervezésben. A találkozónak az adminisztrációs tevékenységét végzem. Tavaly tavasszal végeztem el az egyetemet és igazából a katonaság várt volna rám. A szervezésnek pedig szüksége lett volna polgári szolgálatosokra és így a szándékok találkoztak. Ebből is kiderül, hogy a sorkatonai szolgálat helyett itt szolgálom az egyházat, de én úgy gondolom, hogy a hazámat is

Fekete Ágnes: Mi a feladatod?

Kiss Zoltán: Az e-maileket olvasom, ezekre válaszolok, tehát egyrészt kapcsolattartás az érdeklődőkkel, másrészt a szervezőkkel, kimenő levelek előkészítése, borítékolása, postázása, ha telefonon bárki felhívja az irodát, akkor információt szolgáltatok. Tehát lényegében titkári tevékenység.

Fekete Ágnes: Tetszik a cím, hogy Csillagpont?

Kiss Zoltán: Nagy küzdelem volt a szervezőstáb részéről a találkozó nevének a kitalálása, eltalálása terén, de én úgy gondolom, hogy jól sikerült.

Fekete Ágnes: Milyen nevek merültek még fel?

Kiss Zoltán: Először a kakas keltette asszociációs körben próbáltunk gondolkozni, mivel a kakas egy ősi református szimbólum. Felmerült így a szélkakas név, ez egy kicsit az evangélikus szélrózsára utalt volna, bár elég félreérthető lett volna, mert negatív asszociációkat is kelt. Ezért erről a szervezőbizottság letett. Jött egy olyan javaslat, hogy kukorit – ez egy szójáték, mert benne van az ORIT (Országos Református Ifjúsági Találkozó) és a Kukori-Kotkoda. Ezeket elvetettük. Jött a református szimbólum a csillag, Csillagpont. Azért pont, mert ez igazából egy műszaki kifejezés, a több irányból érkező szálak itt találkoznak és utána innét ágaznak szét. Itt is egy találkozásról van szó, az ország több részéről összejövünk, egy pontban találkozunk és utána ebből megy vissza mindenki a maga helyére.

Fekete Ágnes: Mi lesz ezen a találkozón?

Tarr Zoltán: Szerintem elsősorban a találkozó műfaját érdemes tisztázni. Ez nem konferencia és nem tábor a szó hagyományos és mindannyiunk által ismert értelmében, hanem egy találkozó, ami egészen pontosan nem tudjuk, hogy hogyan fog elejétől a végéig végbemenni. A törekvésünk a következő: egy olyan rendezvényt hozzunk össze, ami egyrészt lehetőséget ad az evangelizációra, másrészt pedig lehetőséget ad arra, hogy megmutassuk magunkat egymásnak. Lesznek olyan programok, amelyek egyedüli ajánlatként szerepelnek a nap bizonyos szakában és lesznek olyan időszakok, amikor több, párhuzamos program közül választhatnak a fiatalok. Azt reméljük, hogy ez a sajátos program összeállítás lehetőséget fog adni arra, hogy együtt is legyünk és az együttességünkben a sokszínűséget is átéljük. Megértjük és elfogadjuk azt, hogy nem egyféle módon vagyunk egyház, hanem úgy vagyunk egyház, hogy sokan sokfélét hozunk, és az Istentől kapott ajándékainkat sokféleképpen éljük meg az egy-egyházban. Ez a találkozó, ha úgy tetszik, a mi egyházi életünknek egy pici leképezése szeretne lenni. Én nem tudok ennél nagyobb örömhírt és csábítóbb ajánlatot senkinek sem. A programok között pedig a délelőtt folyamán egy főelőadás lesz hallható. Egy sajátos, másfélórás intenzív program lesz, ami viszont mind az 1000-1200 résztvevőnek fog szólni. Csoportbeszélgetések lesznek, majd délután számos kulturális és teológiai és egyéb tudományos program között választhatnak a fiatalok. Folyamatosan a délutáni és az esti időszakban nagyszabású sportrendezvényeken vehetnek részt. Szerves része a találkozónak a zenei élet.

Fekete Ágnes: Hallottam, hogy itt egy egész kis csapat szerveződött e köré a találkozó köré a zenészek közül.

Tarr Zoltán: Zenészek közül is, de minden munkaterületre tehetséges, az adott területtel már valamilyen szinten foglalkozó embereket toboroztunk és ők maguk köré gyűjtöttek még néhány embert.

Fekete Ágnes: Kik lesznek az előadók, kik lesznek a beszélgetés vezetői?

Tarr Zoltán: Több fórum helyszínen fogunk beszélgetni. Ezeknek a beszélgetéseknek még nem minden résztvevője egészen végleges. Egyrészt még a döntés sem végleges, másrészt a felkérések sem véglegesek. Törekvésünk az, hogy a református egyházhoz tartozó értelmiségi kör szélességét és nagyságát valamilyen módon megszólítsuk és idehívjuk, de számítunk olyanokra is, akik nem tartoznak feltétlenül a református egyházhoz, viszont véleményükkel, szaktudásukkal – úgy érezzük -jó lenne, ha találkoznának a fiatalok. Neveket azért nem mondok még, mert még nincs végleges lista. Azt reméljük és az előzetes információink alapján erre van is kilátásunk, hogy 1000-1200 fiatal fog eljönni és hozzájuk társul több, mint 300 szervező, rendező, akik a program lebonyolításáért felelnek. Kb. összességében 1500 emberre számítunk ezen a nyári héten. A találkozás a Magyarországi Református Egyházhoz tartozó fiatalok számára szerveződik, 16 éves alsó korhatárral.

Fekete Ágnes: Ezek szerint felső korhatár nincsen.

Tarr Zoltán: Azt úgy mondtuk, mert többen, mi is a szervezők közül részt szeretnénk venni, hogy egészen a harmincasokig. Ez nem azt jelenti, hogy az idősebbeket szeretnénk távol tartani, viszont nem szeretnénk, hogy túlságosan is a késő fiatal korosztály vegye birtokába ezt a találkozót. Érezzük a szükségét és az igényét annak, hogy legyen egy találkozó az idősebb korosztálynak is, de ez most nem az.

Fekete Ágnes: Hol lesz a találkozó és mikor?

Kiss Zoltán: 2003. július 22-től 26-ig a Fejér megyei Bodajkon, Mórtól néhány kilométerre.

Fekete Ágnes: Hogyan lehet jelentkezni?

Kiss Zoltán: Egyrészt a lapunkon: csillagpont.reformatus.hu. Van egy regisztrációs program és a honlapról letölthető jelentkezési lap segítségével. Ha valakinek nincsen Internet hozzáférése, az irodához is fordulhat ez ügyben. Szívesen küldünk neki postai úton jelentkezési lapot. Budapesten van az Abonyi utca 21. szám alatt. Ez a Magyarországi Református Egyház Zsinati Irodája, itt működik az Ifjúsági Iroda is. A telefonszám: 460-0702.

Fekete Ágnes: A fiatalabb korosztály számára a cserkészet adhat még olyan keretet, amelyben megtalálhatják táborozási vagy korosztályuknak megfelelő igényeiket. Még megtekinthető a Budapesti Lónyay utcai Gimnáziumban az a kiállítás, amely a cserkészetről szól. A tavaly lezajlott tájföldi dzsembori emlékeit is kiállították. A Lónyay utcai öreg diákoknak beszélt a találkozóról két fiatal a kiállítás megnyitója kapcsán.

Farkas Orsolya riportját hallják:

Tóth Gergely, 16 éves, Ónódi Szabó Péter, 16 éves. Mindketten a Lónyay utcai Református Gimnázium 10. osztályos tanulói.

Farkas Orsolya: Ti is a szerencsésekhez tartoztatok, akik részt vehettetek ezen, a majdnem egy hónapig tartó tájföldi utazásban. Hogyan kerültetek egyáltalán bele a kiutazó csapatba?

Tóth Gergely: Egy országos cserkészlapban hirdették ezt meg. Nagyon sokan, több mint 240-en jelentkeztek, ebből egy 120 fős csapat részt vett egy válogató hétvégén, amely alapján kiválogatták a 35 fiút és lányt, volt 12 vezetőnk, akik az egész magyar kontingenst vezették. 9 református volt, úgy hogy elég kevesen voltunk, evangélikusok egyáltalán nem voltak, a többi mind római katolikus volt és még két görögkatolikus.

Farkas Orsolya: Ezek a dzsemborik a világ legnagyobb ifjúsági találkozói. Milyen népek vettek részt?

Tóth Gergely: 157 országnak 266000 cserkésze és a világ összes vallása képviseltette magát. A legfőbb célja az volt a magyar kontingensnek, hogy reprezentáljuk a hazai cserkészetet, bemutassuk a világnak, hogy azért itt mégis csak működik egy rendes államban egy rendes jól fejlett cserkészet is.

Farkas Orsolya: Mennyire ismerték a magyar cserkészeket ebben a táborban? Mennyire terjedt el a hírünk?

Tóth Gergely: Volt egy magyar kiállítás, ahol volt egy kis tárgysorozat. Az egyik kérdés az volt, hogy hol van Magyarország. Három lehetséges választ is megadtunk. Az első, egy kis Csendes óceáni sziget volt, a második az a Földközi tenger mellett fekvő ország, a harmadik pedig a kelet-közép-európai ország. Voltak szép számmal olyanok, akik a Csendes óceáni szigetre tippeltek, de azért azon voltunk, hogy minél jobban megismerjék hazánkat és a dzsembori végére elég sokan tudták, hogy mi ott vagyunk, magyarok és hogy kik is vagyunk.

Farkas Orsolya: Akkor ez egy egész nagy megtiszteltetés.

Tóth Gergely: A táborban építményeinkkel, teljesítményeinkkel és viselkedésünkkel értük el.

Farkas Orsolya: Mit építettetek a táborban?

Tóth Gergely: Rajokra voltunk felosztva és így minden raj kapott egy 40-50 m2-es területet és ezt kellett minél jobban beépíteni sátrakkal. Mindegyik altábor készített egy kaput, plusz még egy konyhát, de mi ezek mellé csináltunk egy haranglábat is, valamint napiparancs táblát is, a szokásos magyar cserkészépítményeket. Ezen kívül még egy rollertartót.

Farkas Orsolya: Ami nekem feltűnt itt a képeken, amelyeket mutattatok az, hogy a magyar kapu eltérően a többi ország kapuitól, fából készült.

Tóth Gergely: Igen. A mi kapunkat már a nyári felkészítő tábor folyamán elkezdtük építeni és ott össze is állítottuk, majd szétszereltük és úgy utaztattuk ki egy konténerben. Fönt magyar címer látható, ahol a címer két oldala nyílik kétfelé. Ez olyan 4 méter magas volt és fel is lehetett mászni rá, olyan erős volt, hogy ezt is kibírta. Más országok bambuszból építkeztek és a nagy szélben nem egy ledőlt, a miénk viszont stabilan állt.

Farkas Orsolya: Milyen tábort kell elképzelni?

Tóth Gergely: Ez a tábor a tengerpart mellett épült fel egy volt katonai támaszponton és azzal, hogy most ilyen célokra használták, ez azt is jelképezi, hogy a pusztítás eszközei helyett most egy világbékét elősegítő objektum lett. Minden cserkész sátrakban lakott, sőt még a vezetők is. Az volt a gond, hogy nagyon nagy por volt, fel is tűnt a vezetőknek, hogy a magyarok milyen rendezetten tudnak vonulni, mivel mi mindenhova menetelve és énekszóval vonultunk. Éppen ezért megtiszteltek bennünket azzal, hogy itt is az élén vonulhattunk fel a tábornak.

Farkas Orsolya: Nekem nagyon-nagyon tetszett a nyakkendő gyűrűtök is. Ezt erre az alkalomra készítettétek?

Tóth Gergely: Igen. Több embernek, több éjszakás munkája volt elkészíteni. Ez bőrből készült és billoggal volt rányomva a magyar kontingens embléma és a csodaszarvas. A cserélésnek ott egy nagy kultusza van, mindenki mindent cserélt, amiből többje volt neki, így mi is elég sok mindent összecseréltünk. Itt egy komplett Fülöp szigeteki népviselet látható, kalappal, ágyékkötőkkel, nyaklánccal, masnikkal. Ezt egy rollerrel cseréltük el, mivel ez elég nehéz volt, nem akartuk elcipelni magunkkal, nagyon megörültek, mikor beállítottunk az altáborukba egy rollerrel. Éppen egy vezetőségi ülés közepén érkeztünk és odarohantak hozzánk és kérleltek, hogy cseréljük el, adnak érte bármit, csak adjuk oda nekik.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Máté evangéliuma 6. fejezetéből.

"Mert, ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, nektek is meg megbocsát a ti mennyei atyátok. Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, a ti atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket."

Simon Weil írja a naplójában, hogy kereszténység felé az első döntő lépése a "Mi Atyánk" volt. Felfedezte, hogy milyen gyönyörű ez az imádság. Mindennap elmondta, de nem tudott vele betelni. Ahogy írja: a világ itt egészen kitárul. Különösen sokat ír arról, hogy a bocsánatkérés az ima kulcsa. Ha megfigyeljük Máté evangéliumában a Mi Atyánk szövegkörnyezetét, valóban, még egyszer aláhúzza az író: Ha nem bocsátotok meg, akkor nektek sem bocsát meg a ti Mennyei Atyátok. Itt nem arról van szó, hogy a saját jobbérzésemért tekintsek el a bosszútól. Életszemlélet váltásra hív Jézus. Arra, hogy az általános adósszemlélettől tekintsek el. Hiszen, mindenki úgy érzi, hogy az emberek tartoznak neki. A legtöbb zsörtölődés ebből van a világon. Járandóságaim vannak. A köszönet, az étel, a munka, a jó szó jár nekem. Ha ezeket a követeléseket végig vezetem, akkor ahhoz az alap emberi ösztönhöz jutunk, hogy az élet jár nekem. Talán a legnehezebb abba belegondolnunk, hogy a világ el lenne nélkülünk. Van, aki ebbe a gondolatba belebetegszik, depresszióba süllyed, mert olyan sötétnek tűnik az a gondolat, hogy őrá nincs szükség. Elengedni minden adósságot azt jelenti, hogy nem depresszióba, hanem Isten kezébe nehezedem, és elengedem az élethez való jogomat. Nem úgy, mint amit elvesznek tőlem, nem szörnyű kényszerként, hanem örömmel Isten kezébe teszem. Egyáltalán nem vagyok fontos, nem vagyok károsult, a világ nem adósom többé. Nagyon vékony az a mezsgye, amely az önmegtagadás és a kóros lelkibetegség, az egyéniséget elvesztő önmarcangolás között van. Mégis, óriási a különbség. Valami lelki csupaszságról van itt szó. Az énem kikerült a középpontból. Milyen mérföld messze vagyunk mi ettől. Minden kis sérelmen felhúzzuk magunkat. Én is olyan vagyok, hogy könnyen megbántódom és kevésbé veszem észre, amikor én bántok meg valakit. Mégis, Isten olyan mértékben képes eljönni az életünkbe, amilyen mértékben helyet készítünk neki, önmagunk megtagadása árán. Titokzatos összefüggésről van szó. Isten annyira tud úr lenni, amennyire magam kevésbé számítok. Nem valami adok-veszek kapcsolat ez, hanem egyszerűen nincs egyébként tér a számára. Fájdalmas tapasztalat, hogy az az egyház, amelyik tud a bocsánatról, ismeri ennek mérhetetlen erejét, katartikus élményét, gyógyító hatását, nem él vele. Pedig kereshetünk sok módszert, csak a a bűnbocsánat vezet előrébb a megtisztulás felé. Nincs más út. Csak az segít, ha újra, meg újra felnézünk a keresztre, látjuk azt a valóban megcsupaszított lelket, aki elénk élte a bocsánatot. Isten adja, hogy bármilyen gyarlók vagyunk, napról-napra felnézünk a keresztre és közelebb kerüljünk Istenhez.
Ámen

ÜLÉSEZETT A ZSINAT – DÖNTÉSEK (MTI május 23. röviditett, szerkesztett változat)

A Magyarországi Református Egyház anyagilag is támogatja a párizsi magyar gyülekezet lelkészi állásának fenntartását, illetve Magyarország európai uniós csatlakozásával összefüggésben lelkészi álláshely létrehozását tervezi Brüsszelben.

A törekvést jelezték Medgyessy Péter miniszterelnöknek, s szeretnék a Külügyminisztérium segítségét kérni, álláspontjuk szerint ugyanis egyházi célon túlmutató tervről van szó.

A zsinat szerdán felhatalmazta elnökségét arra, hogy megállapodást írjon alá a Határőrség Országos Parancsnokságával a befogadó állomásokon tartózkodó menekültek lelki gondozásáról. Bölcskei Gusztáv elmondta, hogy a református egyház mellett a tervek szerint a katolikusok, az evangélikusok, az ortodoxok és az unitáriusok írnak alá ilyen megállapodást.

Az egyház egy zuglói ingatlant felajánlott használatra a Magyar Reformátusok Világszövetsége és a Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinata számára.

Döntöttek arról is, hogy az egyház 15 millió forint támogatást nyújt a határon túli magyar közoktatási intézményeknek.

Bölcskei Gusztáv úgy értékelte, hogy konstruktív a református egyház együttműködése Gulyás Kálmánnal, a Miniszterelnöki Hivatal egyházi kapcsolatokért felelős címzetes államtitkárával. Utalt arra, hogy a katolikus, a református és az evangélikus egyház közös levélben fordult az államtitkárhoz a pályakezdő egyházi személyek magánnyugdíjpénztári tagsága ügyében, amelynek kapcsán hamarosan újabb egyeztetést tartanak.

Mint jelezte, jelenleg a pályakezdő egyházi személyiségeknek is be kell lépniük valamely magánnyugdíjpénztárba, holott a vonatkozó törvény a módosítás előtt e kört kiemelte az említett kötelezettség alól.

A zsinat szerdán megválasztotta tisztségviselőit, köztük tanácsosát, jogtanácsosát, valamint az országos gyűjteményi tanács elnökét.

A református egyház valamennyi lelkészének 15 napon belül nyilatkoznia kell arról: nem tagja politikai pártnak; illetve tagja, ezért lelkészi szolgálatának szüneteltetését kéri. Az erről szóló határozatot – 2 nem szavazat és 9 tartózkodás mellett – szerdán fogadta el a Magyarországi Református Egyház zsinata. A döntés szerint a lelkipásztor a nyilatkozatban kijelenti: tudomásul veszi, hogy amennyiben a megadott határidő leteltéig nem, vagy valótlanul nyilatkozik – azaz a törvényben foglalt feltételek nem teljesülnek – fegyelmi vétséget követ el, így az illetékes egyházi hatóságok kötelesek vele szemben eljárni.

A zsinat a határozattal – az egyház alkotmányáról és kormányzatáról szóló, többször módosított 1994. évi törvényben foglaltak érvényesítése érdekében – felhatalmazta elnökségét, hogy az említett tartalmú nyilatkozatot küldje meg az egyházkerületek elnökségeinek azzal a felhívással: a törvény rendelkezései szerint járjanak el.

A zsinat szerdai ülésén elvetette azt a javaslatot, hogy a határozat csak azokra vonatkozzon, akik a törvénymódosítás elfogadását követően vállalnak politikai párttagságot. Márkus Mihály dunántúli püspök a döntést megelőző vitában úgy vélekedett, hogy célszerű a törvény végrehajtásáról intézkedni. Szabó István dunamelléki püspök azt hangoztatta, hogy a határozat elfogadása segítene a konfliktusok feloldásában. Szavai szerint "nem kötelező református lelkipásztornak lenni", annak feltételei vannak.

Az ülésen többen is jelezték: a törvénymódosítás elfogadása és hatályba lépése óta választottak lelkészi szolgálatuk gyakorlása és párttagságuk között, s döntésüket tudatták az egyház vezetésével. Bölcskei Gusztáv püspök, a zsinat lelkészi elnöke az MTI érdeklődésére nem számszerűsítette, hány református lelkészt érinthet a párttagság.

A Magyarországi Református Egyház fontosnak tartja, hogy az ez év novemberében bevezetendő vízumkényszer a Szerbia-Montenegróban és Ukrajnában élő magyarok anyagi helyzetét ne nehezítse, sőt e két országba a vízumok legyenek ingyenesek és minden esetben legalább három hónap időtartamra, szóljanak.

Az állásfoglalás utal arra: az Európai Unió úgynevezett vízumlistájáról a Magyarországgal határos országok közül tavaly levették Romániát és Horvátországot, ugyanakkor Szerbia-Montenegró és Ukrajna továbbra is szerepel azon; mindez jelentősen megnehezíti a határon túl és az anyaországban élő magyarok kapcsolattartását.

"A vízumkényszer bevezetésének lélektani hatásai mellett arra kell törekedni, hogy az új helyzetben a vajdasági és kárpátaljai magyarok magyarországi utazásait ne korlátozzák a magas vízumdíjak" – fogalmaznak. Az egyház kitér arra: amikor Magyarország a schengeni térség teljes jogú tagjává válik, alkalmaznia kell az EU egységes vízumdíjait. Álláspontja szerint ebben a helyzetben fontos lenne, hogy a vízumot ne csak a kérvényező fizethesse meg, hanem más természetes, illetve jogi személy is átvállalhassa a terheket.