2004-08-18

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat. Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Érdekes különbséget tesz magyar nyelvünk amikor azt mondjuk: valaki küzd, vagy azt mondjuk: küszködik. Érezzük, egészen más a kettő. Aki küzd, az hisz abban, hogy van értelme annak, amit csinál, aki küszködik, az valami örökké meghosszabbított, véget érni nem akaró viaskodásban vesz részt. Most, amikor az olimpiai játékokat nézzük, szinte kivetítjük a képernyőre azt a belső vágyunkat, hogy küzdeni szeretnénk. Hinni abban, hogy van értelme napról napra harcolni az életért. Mintha az egész élet verseny volna. Megdöbbentő, mennyire vonzza az embereket a versenyzés szelleme. Jó érzés azt gondolni, hogy van esélyünk vagy legalábbis az általunk választott kedvenc sportolónak van esélye. És míg mi lázasan drukkolunk, egyre több versenyben izommá gyúrt embereket látunk, vagy cérnaszállá vékonyított nőket, mintha valami elképesztő harc menne a normális emberi felépítés ellen a győzelemért. Állítólag felméréseket készítettek, amelyben megkérdezték, ha 40 éves korára teljesen tönkremenne az egészsége, akarna e olimpiai bajnok lenni – és az emberek elsöprő többsége igent válaszolt. Világunk értékrendjével itt valami nagyon nincsen rendben. Ha nincsen ott dolgaink mögött a hit, akkor természetes, hogy valamilyen egérutat keresünk küszködéseinkből. De lehetséges egy másik út is. Ezekről a dolgokról, a sport mögötti értékekről beszélgettem egy olimpikonnal, Csonka Zsófia sportlövésszel, aki nem szerzett érmet most Athénban, mégis úgy gondolja, hogy egy veszteségnek is lehet értelme. A riport még az olimpiai játékokra való kiutazás előtt, egy edzőteremben készült.

Lövés…Hangok az edzőteremből….Lövés…. 10,9 ez a csúcs…

Csonka Zsófia: Én mindig azt mondom, hogy a lövészetben a sorrend – szerintem – a lélek, az agy és utána az erő.

Fekete Ágnes: Itt a koncentráció nagyon fontos tényező?

Csonka Zsófia: Igen. A koncentrációhoz viszont kell egy megfelelő nyugalom, harmónia, amiben ez meg tud valósulni. Ha valaki úgy akar koncentrálni, hogy no, most azután vért izzadok és bármi lesz, most koncentrálok, akkor az olyan, hogy ha macska nyávog az utcán, azt is meghallja – nagyon könnyen ki lehet zökkenteni. De, ha tényleg megvan a belső nyugalom, ami szilárd alapokon áll és párosul – mondjuk – hittel, ami hatalmas támasz, a súlymegosztás egy hatalmas erővel, ami páratlan segítség. Én rengetegszer tapasztaltam ezt. Valaki azt mondja, hogy jaj, Isten!, ki az, persze akkor miért nincs itt a lottó ötösöm? Ez így nem téma.

Fekete Ágnes: Ez a hit mit jelent számodra?

Csonka Zsófia: Ez sokkal több annál, mint az, hogy református iskolába jártam. Az áhítatok alkalmával egy párszor én ültem a harmóniumnál. Gyerekkorom óta így nőttem fel, hogy jártunk templomba. Természetes dolog volt, hogy a nagypapám esténként – még most is, 82 évesen minden este -, akármilyen késő van, ül az ágya szélén, olvassa a Bibliát a nagymamának, együtt énekelnek, imádkoznak és a mai napig, nem tudom hányszor elmondja, hogy ugye tudod, hogy én mindig imádkozom érted? Ezek tényleg olyan dolgok, hogy az ember húsz fölött el is érzékenyül rajta. Tudom azt, hogy bármi van, ő egy biztos pont és biztos, hogy kéri a fentieket, segítsenek nekem, ahogy persze én is. Én az anyatejjel szívtam magamba a hitet, és ez a református vallásban nyilvánul meg. Ez nálunk teljesen egyértelmű dolog, olyan mint az, hogy zöld a fű, kék az ég. Én ezt szoktam mondani legtöbbször példának, ha ezt mondják, hogy bizonyítsd be, hogy van: Nézzen rá a fűre vagy a legegyszerűbb virágra bárki is. Olyan tökéletességgel alkották meg – ez nem lesz attól, hogy becsapódik egy meteor. Nekem ez a jó Isten és ez a tökéletes hatalom ez egy. Aki ezt megérti vagy megérzi, az azt hiszem megkapta az ajándékot, még ha többet nem is kap. Nekem ilyen értelemben ez már bőven elég, mert én annyi ajándékot kaptam már, hogy nem tudom, mikor fogom jóvátenni a kis hibáimat, amiket elkövettem, hogy rászolgáljak. De, hát igyekszem.

Fekete Ágnes: Úgy érzed, hogy a hit segít a sportban? Ez fontos alapja ennek az egésznek?

Csonka Zsófia: Nálam igen. Én igazából el sem tudnám képzelni másképp. Főleg a lövészet egy nagyobb hitet igénylő sport, mindenképpen kell hinni valamiben. Legtöbben ezt megoldják egy nagyon könnyű lépéssel, hogy én önmagamban hiszek, ez addig működik, amíg nem csalódik egy nagyot, mert ezt utána nagyon nehéz helyreállítani. Viszont, én a jó Istenben még soha nem csalódtam. Én vakon elhiszem, hogy semmi nincs véletlenül, és amit ő tesz, ha most nem is értem, meg fogom érteni. Egy adott pillanatban, amikor mondjuk mélyponton vagyok egy versenyen belül, leülök és beszélgetek vele, végig gondolom, hogy miért vagyok itt és hogy idáig eljuthattam egyáltalán… Ezek mind olyan dolgok, amelyek nekem maximális alapot biztosítanak.

Fekete Ágnes: Hogy kezdődött, hogy ilyen sportoló lettél, meg hogy egyáltalán ide jutottál, hogy az Olimpiára mehetsz?

Csonka Zsófia: A kert végében Slavia puskával műanyag üveggel kezdtük, apukámmal, bátyámmal. Eltaláltam az üveget, ez nem volt nagy dolog. A bátyám kezdett el osztálytársai kíséretében lőtéren, hivatalosan sportolni. Én meg ott ragadtam, szépen teltek a napok, az évek és azon vettem észre magam, hogy én, aki sokszor nem vagyok a rendszeresség híve, már hetedik éve rendszeresen űzöm ezt a sportot és ott tartok, hogy az athéni Olimpiára megyek. Ezt azért persze megelőzte pár szép eredmény, meg az önmagam megértése, győzködése, hogy a sport is, meg a lövészet azon túl, hogy örömet, sikert ad, azon túl olyan önismeretet és tapasztalatot – főleg az elmúlt két évben -, hogy ha most itt vége lenne, én már akkor rengeteget kaptam.

Fekete Ágnes: Miért van szükség önismertre ebben a sportágban?

Csonka Zsófia: A sport annyiszor összefonódik a hittel. Meg kell érteni más emberek lelkivilágát és muszáj tisztában lenni saját magunkkal, hogy tudhassuk, mi történhet az én erőmből és ami már ezen felüli, az már nem az én erőmből történt. Nem szabad sem kishitűnek lenni, sem túl magabiztosnak, mert egyik sem jó dolog. Eddig egyszer mondtam ki, hogy győzni jöttem erre a versenyre. Hála Istennek, sikerült is, ez a tavalyi Európa Bajnokságon történt, Junior kategóriában. A verseny utolsó felében már annyira izgultam, hogy mi lesz, ha nem győzök, teljesen jéghideg volt a kezem, semmit sem éreztem az elsütésből, nem éreztem a pisztolyt. Végül is a negyedik helyen kerültem döntőbe és sikerült eljutnom egy gyors beszélgetés folytán odáig, hogy annyit mondtam csak Istennek, ha ezt nekem szántad, akkor megkapom. Ezzel álltam be a lőállásba és mások mondták, hogy ennyire tudatosan még nem láttak lőni, ami közel sem volt annyira könnyű. A legnagyobb meglepetésem az volt, amikor megfordultam, hogy az én nevem volt az első helyen. Pedig én csak annyit mondtam magamban, hogy akkor nem nekem küldted. Amikor megfordultam láttam, hogy First Plays: Csonka Zsófia. Komolyan mondom ez olyan eufória volt, nagyobb, mint tavaly, amikor Világkupát nyertem, pedig az jelentette a kvótát. Azt veszem észre, hogy aki lő, egy közepesen jó vagy inkább középkategória felső szintjén való eredményt, de azt folyamatosan tudja, ilyen krízishelyzetekben, mint például egy olimpia, sokkal jobb helyezést ér el. Mert ő folyamatosan hozza azt, amit eddig is hozott, nincsen benne akkora "tét"-érzés. Hozza azt, amit tud és mégis ő van ott az elején. Nálunk nem is az van, hogy én első akarok lenni, vagy ez akarok, az akarok lenni, hanem jót szeretnék lőni, mert ha ma jót lövök, ha nem is leszek vele sehol, én már elégedett vagyok magammal – jól van, ez jól sikerült. Én mindig elsődlegesen azt kérem, hogy ki tudjam hozni magamból azt az eredményt, ami a legjobb, és ha ez elég lesz, akkor elég lesz. Bármi lesz, az itt most nekem jó lesz.

Fekete Ágnes: Számos fiatal van, akit maga a sport vonzott egy-egy egyházi közösségbe. A Budapest- Rákoscsabai református közösségben például egy ping-pong csapat működik. A történet úgy kezdődött, hogy a helybeli lelkész, Füzesi Zoltán elkezdett ping-pong edzésekre járni. Egy olyan fiatalt hallunk most, aki az edzéseken keresztül csatlakozott a református ifjúsági közösséghez.

Novotny Farkas Csaba: Több éves már, hála Istennek ez a ping-pongos dolog. A Zrínyi Miklós Általános Iskola a XVII. kerületben van és már évek óta rendez ping-pong versenyeket, egy évben többször is. Először három évvel ezelőtt mentem le oda, elkezdetem ott ping-pongozni, történetesen ott volt a Rákoscsabai Református Közösség lelkipásztora. Én ezt nem tudtam, csak játszottam vele, mint egy egyszerű ellenféllel. Amikor később megtudtam ki ő, már nem voltam olyan bátor ellene. Elkezdtünk beszélgetni, mindig segítőkész volt. Sokáig, hónapokig beszélgettünk hitről, és mondhatom, hogy azok a beszélgetések is hozzásegítettek, hogy hitre juthassak.

Fekete Ágnes: Miről folyt a beszélgetés, mik voltak a kérdések?

Novotny Farkas Csaba: Miért enged meg Isten bizonyos dolgokat a világban? Hogyan lehet bebizonyítani, hogy Isten van? Persze jöttem a tudománnyal is, ez a kettősség volt bennem; hogy a tudomány vagy Isten.

Fekete Ágnes: Mit mondott ő?

Novotny Farkas Csaba: Bebizonyítani ő sem tudta, de elmesélte az életét, hogy ő is küszködött ezekkel a kérdésekkel. Adott tanácsokat, hogy mit kellene olvasnom. Nagyon jó könyveket kaptam, nagyon sokat olvastam. Elhívtam néhány ismerősömet. Volt, aki szintén ott tért meg, részben a pingpong-edzések és a beszélgetések segítségével. Nagyon sok fiatal ismerősünk, barátunk érkezett oda, nagyon sokat edzettünk, beszélgettünk. Egyszer csak azt vettük észre, hogy két csapatunk lett, és abból az egyikben már szinte mindenki református.

Fekete Ágnes: Ez végül egy kicsit református csapattá alakult?

Novotny Farkas Csaba: Igen, de egészen spontán módon.

Fekete Ágnes: Egyébként jól ment a pingpongozás?

Novotny Farkas Csaba: Hála Istennek igen, úgyhogy sajnos én az óta kinőttem a csapatot. Most úgy néz ki, hogy Budapest II. Osztályban fogok játszani. Egyébként ez a csapat a kerületi bajnokságban vesz részt, sikerekkel.

Fekete Ágnes: Hányan vannak most ebben a csapatban?

Novotny Farkas Csaba: Versenyen négy ember indulhat, de körülbelül összesen 15-16-an vannak. A Rákoscsabai Közösség ifjúságának van hetente egyszer egy alkalma, de nekünk ez az egy alkalom nem elég, még vasárnap esténként is szoktunk találkozni. Azok inkább ismerkedős, kötetlen, klubszerű együttlétek. Persze ott is szoktunk imádkozni, beszélni az Úr dolgairól, de ez kötetlen. Oda bármikor el lehet hívni egy olyan embert, aki esetleg foglalkozik Istennel, de még túl tömény lenne neki egy igehirdetést tartani. Meghívtak egyszer egy ilyen vasárnapi alkalomra. Nagyon jó énekeseink vannak, megtetszett az a légkör, ahogy ott énekelnek, szabadon beszélgetnek. De, legjobban mégis az imádkozás hatott rám, vad idegenek között ültem és azt vettem észre, hogy értem imádkoznak, az én családomért. Ez elmondhatatlan érzés volt számomra. Amikor lezajlott az első imádkozás, akkor hátradőltem, és mondtam, hogy két perc szünetet kérek, amíg feldolgozom ezt az élményt. Azután elkezdtem vasárnaponként járni, szeretek gitározni és elkezdtem aktívan részt venni az alkalmakon. Azon kaptam magam, hogy csak keresztyén dolgokat játszom már lassan. Aztán elkezdtem szombatonként az ifjúsági órákra járni, végül vasárnaponként is istentiszteletekre és tavaly nyáron azt vettem észre, hogy kérem a Szentlelket, jöjjön a szívembe. Nagyon jó beszélgetéseim voltak az ifitársaimmal.

Fekete Ágnes: Szükség volt egy "átbillenésre"?

Novotny Farkas Csaba: Abszolút kellett hozni egy döntést, egy tudatos döntést. Utána tapasztalja meg az ember Isten gondoskodását, szeretetét. Valahogy az utam egyértelműen arra vitt, hogy előbb-utóbb ezt a döntést meg kellett hoznom, és hála Isten sikerült.

Fekete Ágnes: Most már nem is jár a ping-pongozók közé?

Novotny Farkas Csaba: Mivel én máshol játszom, és nagyjából abban az időben van, így sajnos csak egy hónapban csak kétszer tudok lenézni hozzájuk, de egyébként mindig találkozom velük más alkalmakon. Ha tudok, akkor lemegyek.

Fekete Ágnes: Olyan érdekes, hogy a sport sokszor vonz embereket egy- egy közösségbe, így az egyházba is. Sokszor a sport az a nyelv, amin keresztül odakerülnek emberek.

Novotny Farkas Csaba: Valóban, ez így van. Sokan sportolnak és szeretnének is és sokan nem tudnak. Örülök, hogy Rákoscsabáról, Rákoskertről sok fiatal jön oda. Adódnak alkalmak, amikor lehet Istenről beszélni. Nagyon sok lelkésszel találkoztam ping-pong versenyek alkalmával, úgyhogy egészen biztos van a dologban valami. A kitartást nagyon segíti a sport, kialakulhatnak nagyon jó közösségek az együtt sportolás alatt.

Fekete Ágnes: A fiatalokat általában vonzza mindaz, ami akár sport akár más jellegű tevékenység, de megfogható és konkrét. Következő beszámolónk arról szól, hogy éppen tíz éve a dél magyarországi Gara községben fiatalok egy kápolnát építettek. Az elmúlt hétvégén az akkor még húsz év körüli fiatalok összejöttek ugyanott, mára már családjaikkal, gyerekeikkel. Macskásy Rékát a kápolna eredeti tervezőjét hallják.

Macskásy Réka: Ez egy hal alakú kápolna, alaprajzában is, tömegében is hal formája van.

Fekete Ágnes: Úgy kell elképzelni, hogy a hal farka a bejárat és maga a tér pedig a hal íves teste.

Macskásy Réka: A teteje is úgy van kialakítva, hogy a hátsó részénél alacsony, utána emelkedik a gerince, majd kicsit süllyed és a bejáratnál a legmagasabb – ott van a csillag a tetején. 13 ablaka van, két oldalt 6-6 és középen a bejárattal szemben egy kereszt alakú ablak.

Fekete Ágnes: Az egésznek nagyon egyszerű, népies hangulata van, ha lehet így mondani.

Macskásy Réka: Fehér meszelt falai vannak, hódfarkú cserép a teteje és a padlója farönkökből készült.

Fekete Ágnes: Hallhatnánk pár szót arról, hogy kezdődött?

Macskásy Réka: Az építés pontosan tíz éve, nyáron történt. A Kápolna mellett van egy egyházi táborhely, ahol néhány szállásépület van, de nem volt olyan tér, ahol összegyűlhetnének a fiatalok egy beszélgetésre, imádságra vagy istentiszteletre. Pályázatot írtak ki a Műegyetemen az akkori hallgatók részére, hogy kellene ide egy kápolnaszerű építményt tervezni, ami ezt a feladatot teljesíteni tudná. Körülbelül tíz pályamű érkezett. Az én pályázatom nyert, de utána ezt a rajzot átterveztük, hármunknak gondolatából született a végleges forma.

Fekete Ágnes: Jó érzés volt – gondolom -, hogy egy terv megvalósult, főleg egy építészhallgatónak.

Macskásy Réka: Igen, nagyon jó dolog volt. De ez még ma is nekem egy nagyon lelkesítő dolog, hogy amit lerajzolok papírra, akár csak egy szerkezeti tervet, egy vasbeton tervet, az megépül, felépítik a munkások.

Fekete Ágnes: Gondolom, itt még annál többről is van szó?

Macskásy Réka: Templomot tervezni nagyon kevés embernek adatik meg.

Fekete Ágnes: Az építkezés hogy volt?

Macskásy Réka: Érdekesen alakult, kiírtuk, mint építési lehetőséget az első éves építészhallgatók részére. Szakmai gyakorlatként elfogadható volt az építkezésben való részvétel, néhányan jelentkeztek. Utána egyre többen jöttek ismerősök, barátok, barátok barátai. Olyan emberek, akikkel véletlenül találkoztunk nyáron. Szóltunk nekik és eljöttek egy-két napra, akár egy-két hétre is segíteni az építkezésben. Több mint száz fiatal vett részt. Az ott nyaraló csoportokból is voltak résztvevők és segítettek a faluban élő mesteremberek is.

Fekete Ágnes: Hogyan volt pénz minderre?

Macskásy Réka: Főleg bontott anyagból építettük. A TSZ területén volt egy használaton kívüli épület, amit megvettünk, együtt lebontottuk és ennek az anyagát, a tégláit, cserepeit, faanyagát használtuk fel az építéshez. Az ablakokhoz egy asztalos adott anyagot, az ajtót a katolikus plébános csináltatta.

Fekete Ágnes: Mindenki hozott valamit, így alakult ki ez a kápolna?

Macskásy Réka: Így van. Az építők munkája pedig önkéntes munka volt. Amikor egy teológushallgató lelkesen dolgozott, látva az ács, hogy hogyan veri be a szöget, elszomorodva kérdezte: – Mi lesz ebből a fiúból? Még egy szöget sem bír beverni! Mondtuk neki: – Teológus. Pap lesz belőle. Legyintett, és azt mondta: – Annak jó lesz.

Fekete Ágnes: Gondolom, nemcsak ilyen mókák voltak?

Macskásy Réka: Mindenki addig volt ott, amíg lelkesedett. Ez sokaknál, akik nem is így képzelték el a nyarukat, akár egy hónapig is eltartott. Volt egy Trabant Kombink, amit direkt az építkezésre vettünk, ebbe néha tizenöten is bezsúfolódtunk. Ez a tanya, ez a hely, ahol a kápolna áll, a falutól öt-hat kilométerre van, és mi bent a faluban, a parókián laktunk. Építés közben sokáig rajta volt a kápolna falán egy felirat: "Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak az építők." A 127. zsoltár sorai ezek.

Fekete Ágnes: Elég furcsa visszatekintetni, mert lehet, hogy ezt ma már nem lehetne megcsinálni. Tíz év annyit változtatott Magyarországon, a világon.

Macskásy Réka: Nem, nem hiszem. Mi már nem az a korosztály vagyunk, de el tudom képzelni, hogy ma is lennének 20 évesek, akik ezt megtennék, ha valaki elkezdené és lelkesítené a csapatot. Most a tanyán sajnos nem sok csoport száll meg, ezért a kápolnát az év nagy részében nem használják. Néha egy-egy esküvő, vagy keresztelő van, illetve a helyi gyülekezetek nagy ünnepekkor kimennek együtt és ott tartják az istentiszteletet. Jó lenne, ha egyre több lelkes csoport választaná ezt a kicsit nomád tanyát, és akkor betöltené a feladatát a kápolna.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Pál Apostol Első Korinthusi leveléből, a 10. fejezetből a következőképpen:

"Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de nem minden épít. Senki ne keresse, ami az övé, hanem ki-ki azt, ami a másé."

Manapság a szabadság képe leginkább a röpülés. Azt gondoljuk, akit még a gravitáció sem köt, az teljesen szabad. Pedig az alászállásban is benne kell lennie a szabadságnak, vagy a repülésben sem volt jelen.

Érdekes, hogy a Reformációnak is a szabadság volt a legnagyobb kérdése. Szabad-e az ember, vagy egyházi kötelékektől függ? Két véglet volt a reformátorok számára: az anabaptista mozgalom, akik teljesen kivágták magukat az egyház testéből és a XVI. század katolicizmusa – most nem a mai korról beszélek -, amelyben az emberek megbéklyózását látták. Ezekre a pólusokra válaszolva mondta Luther Márton, hogy a keresztyén ember szabad és úr minden fölött ugyanakkor szolgája mindennek. Éppen a szolgaságában szabad és úrságában szolga. Isten rabjaként az ember a legszabadabb lény lehet ezen a földön. Isten felemel bennünket, majd beleállít épp abba a közegbe, ahol szabad szolgaként akar látni. Ez a kettős mozgás jellemezheti a valóban szabad embert.: A fölfelé emelkedés és az alászállás. Isten átölel és én ezt az ölelést továbbadom. Így minden cselekedetemben Krisztus önmaga megüresítése is benne lesz. Csak hit által lehetünk olyan gazdagok, hogy oda tudjuk adni magunkat egészen. Ez az ördögi kör teljes ellentéte, hiszen nem térnek vissza hozzám cselekedeteim, nem önmagába záródó körön futok, hanem szüntelen kifelé irányulás lesz tetteim lényege. Adok – a maga teljességében.

Mi van azonban akkor – merült föl a kérdés évszázadokon át -, ha valaki ki akarja használni szabadságomat? Ha jön egy farizeus és olyan törvényt állít elém, ami csak arra jó, hogy az ő hatalmát igazolja, de Isten felé nem vezet. A bibliai korban a bálványáldozati hús kérdése vetette fel ezt. Akkoriban a mészárszéken olyan húst adtak, ami valamilyen vallási eseményen egy áldozatból érkezett. Ha egy hús bálványáldozati oltárról való, vajon meg szabad-e ennem? Hozzá nyúlhatok-e valamihez, ami vallási szempontból nem tiszta? Pál apostol azt válaszolja, hogy ha a farizeust nézed, akkor tedd meg, mert formális, külsődleges hitet akar fabrikálni a belső, lelket felemelő hit helyére. De ha a hitben gyengét nézed, akkor ne edd meg, mert ő talán még nem érti ezt. Talán teszel az ő épülése kedvéért valamit, ha elszenveded ezt a helyzetet, ha emberi rendelések alá veted magad. Néha szükség van tehát a megbotránkoztatásra, néha nem. Ezt mindig az adott helyzetben kell mérlegelni. Aki azonban a saját kedvéért és kényelméért botránkoztat meg valakit, az összetéveszti a szabadságot a szabadossággal.

A hit szabadsága éppen abban áll, hogy az adott helyzetben képes vagyok mérlegelni, és magam ellenében, indulataim és érzelmeim ellenében dönteni. A hit felemelkedik önmaga fölé Istenbe, és szeretet által leszáll embertársaiba. Isten adja ezt nekünk.
Ámen

Énekajánló – Szentháromság utáni 11. vasárnap

A Szentháromság ünnepe utáni 11. vasárnap témája az előző vasárnap feltett kérdés: hogyan tartozhat valaki Isten népébe? Csak kegyelem által van belépésünk. Az egyik igében 1. Korinthus 15,1-10.) Pál apostol vall önmaga hitre jutásáról – "Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok" – a másik (Lukács 18,9-14.) a vámszedő evangéliuma, aminek kulcsmondata: "Aki magát megalázza, felmagasztaltatik."

Énekrend a Szentháromság utáni 11. vasárnap igéihez:

Fennálló ének: 31,1. Uram én csak tebenned bíztam

Derekas (fő) ének: 428. Látod Úr Isten, szívünket

Igehirdetés előtti ének: Járuljunk mi az Istennek szent Fiához

Ráfelelő ének: 51,8. Nyisd meg azért az én ajakimat

Záró ének: 30. Dicsérlek, Uram, tégedet

(Szentháromság vasárnapjával vége szakad az üdvtörténeti ünnepeknek az a sorozata, mely egymásra épülve tematikailag is logikusan épült fel és a legtöbb egyházban – köztük kálvini egyházakban – ma is él. Hasznosnak tartjuk mindazáltal, ha a protestáns vonalon elsősorban Luther indítására kialakult, de óegyházi gyakorlatig visszavezethető, a Szentháromság-ünnep utáni vasárnapokat is tematikusan rendező perikópasorozat szerint egy-egy vasárnapra összeállított énekrendet közlünk. Ha ez nyilvánvalóan nem is illeszkedik a legtöbb református vasárnapi istentiszteletet meghatározó Bibliaolvasó kalauz tematikájához, mégis érdemesnek tartjuk ezt alapul venni. Ha másra nem, általános énekválasztási elvek leszűrésére bizonyára alkalmas lehet…)