2005-02-09

Család éve – tévémaci?

Zsinatunk meghirdette, hogy 2005 a család éve. Nagyon reméljük, hogy tényleges áldozatok is születnek majd ebben az ügyben és nem szállnak el a szólamok a levegőben. Sok kérdőjel van egyházunkban a nők és a gyerekek szerepe után. Sajnos félig elharapott mondatok sokaságát halom e témában. Vajon mit jelent nekünk ténylegesen a család, mint lelket formáló, társadalmat éltető egység?

Alább egy konkrét szükség és lehetőség arra, hogy a társadalom egésze számára megfogalmazzuk: fontosabb a család a reklámos pénzbevételnél. Jó lenne enne a témában hivatalos egyházi álláspontokat is hallani, hiszen ez legalább annyira fontos, mint az adózás ezer bajos ügye!

Javasolom, hogy aki teheti, küldje tovább a levelet a megadott email címre azért, hogy a tévémaci újból visszanyerje régi helyét!

Kedves Műsorszerkesztő!

Keresztfiammal folytatott komoly beszélgetés ösztönzött arra, hogy levelemmel felkeressem Önt. Keresztfiam 2 és fél éves, okos, hihetetlenül érdeklődő és néha fárasztóan "komolyan gondolkodó", de mégis leginkább kisgyerek. Azt hiszem nem kell gyakorló anyukának lenni – mint, ahogyan én sem vagyok az – hogy tudjuk, milyen fontos kisgyermekeink életében a rendszeresség. Éppen ezért nem igazán értem, hogy pontosan hová lett a TV Maci? Azt kérdi várakozón "akkor majd a reklám után lesz még egy mese?", mert persze a TV Maci már a tőle megszokott munkaidőt sem tudja rendesen ledolgozni, hol teljes 30 percet szán keresztfiamra, hol megelégszik 20 perccel, ami – nem győzöm hangsúlyozni – nem elég egy gyereknek a rendszerességből. Mint marketing és ügyfélkapcsolati menedzser azzal a javaslattal élnék, hogy a Magyar Közszolgálati Televízió MTV1-es csatorna helyezze vissza a TV Macit az őt megillető pozícióba, érdemei elismeréseként jelöljön ki neki minden egyes nap, egyenlő hosszúságú műsoridőt, és engedje, hogy gyermekeink együtt nézzék végig vele az Esti Mesét és mossanak fogat. Amennyiben ez nem megoldott, úgy kérem, kutassanak fel egy olyan szponzort, aki még megérti, hogy milyen fontos, hogy gyermekeink ne a Minimaxot és egyéb külföldi rettenetet nézzenek, és boldogan szeretné nézni kisfiát, vagy kislányát, aki az Esti Mese után megelégedetten bújik ágyba. Üdvözlettel: Sziklai Katalin Kérlek, ha egyetértesz a levéllel írd alá, küldd tovább ismerőseidnek és – mondjuk 30 aláírásonként – küldd el az [email protected] e-mail címre.

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

Mai nap kezdődik ősi egyházi hagyomány szerint a böjt. Bár a protestáns felekezetek nem tartják ünnepnek hamvazó szerdát – általában kevés nálunk a rítus – mégis fontos ez az időszak, amikor kicsit befelé fordulunk, és jobban odafigyelünk Isten világára. Mai műsorunkban még visszatekintünk a farsangra, beszámolót hallunk az elmúlt hétvégén tartott első pesti keresztény bálról. Fontosak ezek az alkalmak, melyen megismerkedhetnek a fiatalok egymással. Még az egyházi közösségekben is kevés erre a fórum. Sok az egyedülálló ember, különösen a nők között. Manapság úgy is szokás őket hívni, hogy "szingli", azaz olyan valaki, aki nem kíván családot alapítani. Ebben az évben, amely a család éve, tegyük fel azt a kérdést is, miért nincsen sok embernek családja? Első riportunkban Farkas Orsolya ilyen egyedülálló nőkkel beszélget.

Lány: Harminchat éves vagyok, és gazdasági vezetőként dolgozom.

Lány: Én negyvenegy éves vagyok, állatorvos.

Lány: Harminc éves pedagógus vagyok.

Lány: Huszonnyolc éves orvos vagyok.

Farkas Orsolya: Nagyon divatos életforma lett a "szingli", az egyedüllét.

Lány: Nagyon nem szeretem ezt a kifejezést.

Farkas Orsolya: Rossz érzés tölt el, amikor ezt hallod?

Lány: Igen, és amikor valaki dicséretképpen azt mondja, hogy "trendi szingli nő" vagy, azt válaszolom, köszönöm nem, rosszul ismersz.

Lány: Én úgy látom, hogy nagy keveredés van a "szingliség" és az egyedülállóság között. A "szingli" korunknak, a XXI. századnak az önmegvalósító nő típusa. Egyfajta keserűség is van ezekben a nőkben, ők igazán nem magányosak, vannak mellettük férfiak. Az igazit keresik. A felszínes önmegvalósítás mögött nagyon nagy hiány van jelen az életükben, és amikor arról beszélünk, hogy valaki egyedül él, nincs mellette társ, nem gondolom, hogy ez ugyanazt jelenti, amit a "szingli" kifejezés takar.

Lány: Még nem mondtuk ki, hogy mi keresztyének vagyunk. Nekünk a "szingli" mást jelent. Mi társat keresünk, és nem szeretnénk addig beugrani egy olyan kapcsolatba, ami csak meghosszabbítaná ezt a folyamatot.

Farkas Orsolya: Megváltozott a kor, megváltoztak a női, férfi szerepek. Nem lehet az a háttérben, hogy talán nekünk is mások, túl nagyok az elvárásaink?

Lány: Amikor egyetemre jártam, ott elég sok fiú volt. Egyedül voltam lány a csoportban.

Lány: Lehet, hogy rosszul látom, de mintha a férfiak kevésbé lennének kezdeményezők manapság.

Lány: Nem is csak az a baj, hogy nem elég kezdeményezők, a motiváció is hiányzik. Nagyon sok fiútól hallottam, még ráér, és valóban sokszor úgy tűnik, hogy a fiúk korlátlan ideig ráérnek, hiszen nem ők fognak gyereket szülni. Egy velem egykorú fiút abszolút nem sürget ez a kérdés. Sokszor hallottuk ezt, és kicsit ebben is neveltek minket, hogy ráérünk ezzel. Aztán hirtelen elmennek az egyetemi évek. Egy orvos fejében különösen is megfordul az, mikor van a gyerekszülés rendelt ideje? Nem lehet lesöpörni ezt a kérdést azzal, hogy, amikor Isten megadja, egy kicsit azért kell nekünk is keresni.

Lány: Isten csak akkor tudja a mi akaratunkat irányítani, ha van valamiféle akaratunk, van mit irányítania.

Lány: Mi is haladjunk a korszellemmel, hogy a nők kezdeményezzenek, lépjenek a fiúkhoz, és próbálkozzanak? Én ezt még mindig nagyon idegennek érzem.

Lány: Én szeretem a klasszikus női és férfi szerepeket.

Lány: Elfogadónak és nyitottnak kell lenni.

Lány: Lehet jó értelemben nyitottnak lenni, és lehet felelőtlenül is, úgy gondolom, az előbbi a fontos.

Farkas Orsolya: Talán egy idő után szembe kell azzal nézni, mi van, ha egyedül maradok?

Lány: Túl sok előadást hallottunk abban a témában, mi van, ha egyedül maradsz, hogy fogadd el. Ezeket túl fiatalon hallottuk. Ha ezt harmincöt-negyven évesen halljuk, akkor jogos, de hogy húsz évesen, ezt máig sem tudom megemészteni. Azt nem mondom, hogy megbocsátani nem tudom. Már átértékeltem ezeket a régen hallott előadásokat, és utólag sem tartom helyesnek, hogy egy kicsit ezt belénk sulykolták.

Lány: Igazad van, csakhogy nem ezekben az években derült ki, hogy sokan vannak, akik esetleg egyedül maradnak. Úgy látom, a fiatalokat szerették volna erre felkészíteni. Egy húsz évest is foglalkoztatott az a kérdés, miért maradtak többen egyedül, és hogyan tudták feldolgozni.

Farkas Orsolya: Többször említettük már a klasszikus női és férfi szerepeket. Ti milyen családot szeretnétek?

Lány: Amikor egyetemre jártam, az volt az álmom, hogy férjhez megyek, gyerekeim lesznek. Az évfolyamtársaim is, akik nagyrészt fiúk voltak mondták, hogy én biztos nem fogok, mint állatorvos dolgozni, mert nagycsalád lesz körülöttem. Nem így történt, de nem mondtam le a családról. Úgy is lehet teljes életet élni, hogy egyedül vagyok, mert olyan lehetőségek nyílnak meg, amelyek egy családanyának, vagy egy feleségnek nem adatnak meg, mert a családban kell helyt állnia.

Fekete Ágnes: Sok ember van, akinek nehéz hordoznia magányát. Pedig a magány nem feltétlen azonos azzal, hogy valaki egyedül van. Erről a kérdésről kérdezte Szőr Ádám dr. Bodó Sárát, a Debreceni Hittudományi Egyetem adjunktusát.

Bodó Sára: Mondják, hogy aki egyedül van, nem feltétlenül magányos, viszont aki magányos, az nem feltétlenül van egyedül. Az egyedüllét, egy élethelyzet, amikor éppen aktuálisan nincsenek körülöttünk azok az emberek, akikhez egyébként tartozunk, és ezt az odatartozást megéljük, felszínen tartjuk. A kötődés megmarad.

Szőr Ádám: Sőt, sokszor van – én is érzem még ebben a korban -, hogy jó is egyedül lenni.

Bodó Sára: Így van. Sajnos, ettől is elszokott a mai ember. Olyan nagy körülöttünk a zaj, egyszerűen leszoktunk arról, hogy élvezzük a csendet. A magány, a magányosság ettől sokkal szörnyűbb, mert valami olyasmit jelent, hogy mindannyiunknak van belső élményvilága, és ezekkel az érzésekkel, gondolatokkal magunkra maradunk. Nincs rá külső rezonancia. Ez a belső egyedüllét az, amit talán magánynak lehetne nevezni. Ez tényleg nagyon nehezen megélhető. Ha hirtelen tör ránk a magány, az körül-belül azt jelenti, hogy történik valami az életünkben, amiben egyedül maradunk. Ezzel az egyedül maradottsággal nem tudunk kihez fordulni, elmagányosodunk. Nagyon nehéz dolog, mégis a hirtelen jött magánnyal az ember megpróbál valamit kezdeni. Összeszedi maradék energiáit, fölkutat valakit, akinek legalább elmondhatja, megpróbál védekezni ellene. Az a baj, amikor az ember élete során nem tudja megtanulni ezeket a védekezési, megküzdési stratégiákat, és szépen leszokik arról – mert azt éli át, hogy nincs kihez fordulnom a hirtelen jött egyedülléttel -, hogy ilyenkor valami kiutat keressen. Ez olyan, mint egy, egyre sűrűbb szövésű háló, talán az elején még megpróbálok valakivel beszélni, aztán háló szövődik körém, és egyszer csak azt veszem észre, már énrám sem kíváncsi senki, és én sem vagyok kíváncsi másokra. Ez a belső elszigetelődés hihetetlen nehezen megélhető dolog.

Szőr Ádám: Abban, hogy valaki ne legyen magányos, elég nagy szerepe lehet a környezetnek.

Bodó Sára: Ez nagyon kétoldalú dolog. Az egyik oldal valóban az, mintha a környezet figyelme kevésbé terjedne ki ezekre az emberekre. Nehezen vesszük észre egymásról, milyen magányosak vagyunk. Honnan is lehetne észrevenni? Olyan felszínesek a beszélgetéseink! Lehet látni, hogy az egymáshoz nagyon közel álló emberek is nagyon kevés időt tudnak arra fordítani, hogy mély beszélgetéseik legyenek, amelyek valóban a belső élményvilágot érintik. Nincs erre időnk, energiánk, figyelmünk. A másik oldal viszont az, hogy a magánytól szenvedő embernek meg kellene tanulnia jeleznie környezete felé, hogy baj van: ez nekem már nagyon rossz. Egy kudarc után elkeserednek és visszahúzódnak. Az egésznek a titka valószínűleg az, hogy a saját magányomat akarjam meglátni a másik ember magányában. Néha elég egy tekintet, hogy érezze a másik, értem, amit érez. Mielőtt az ember körülnézne, hogy másoktól milyen segítséget kaphat – azért kaphat – talán egy kicsit a maga számára át kellene gondolnia, mit kezdhet a magányával. Sok mindent át lehet fordítani. Nagyon félünk a magánytól, és ez érthető. Teljesen jogos. Ugyanakkor ne legyen csak szenvedéssel teli, hanem egy kicsit ajándékozzuk meg önmagunkat önmagunkkal.

Szőr Ádám: Nem lehet, a magány egyik fő oka, hogy önmagunkkal nem vagyunk tisztában, magunkat nem ismerjük igazából?

Bodó Sára: De. Félünk az élményeinktől, a múltunktól, félünk a jelenünktől és félünk a jövőnktől. Mert a múltban is azt látjuk, hogy ki mindenki hagyott el, és azt nem vesszük észre, hogy ki mindenki nem hagyott el, és kit nem hagytunk el mi. Jó azt mondani, hogy vannak közösségek, ahol várják az embert. Ilyen az egyház. Nem bántanám azokat az embereket, akik egész évben nem mennek el templomba, de az éjféli misére a római katolikusok, vagy istentiszteletre a reformátusok, protestánsok 24-én elmennek. Jó átélni azt a csodát, hogy van valaki, aki a magányt oldani tudja ott, ahol senki sem lát. Mennyien vagyunk, akiknek erre szükségünk van, és bevalljuk, hiszen elmegyünk, és ott vagyunk! Fölvállaljuk. Szükségünk van az isteni csoda teljesülésére.

Szőr Ádám: Igaz-e az a mondat, (egy internetes honlapon láttam): "Egyedül születünk, egyedül élünk és egyedül halunk meg."

Bodó Sára: Igen, bizonyos értelemben igaz. Az ember létállapotához természetes módon hozzátartozik a magány. A legnagyobb döntéseinket egyedül hozzuk meg. Másrészt én hiszem, hogy bizonyos értelemben nem igaz. Arra gondolok, hogy ahol ember nem lehet már jelen az életemben, ahol véget ér az emberi szó, véget ér a mozdulat, a támogatás, én ott valójában nem vagyok egyedül. Ha hiszek Abban, aki ott kezébe emeli az életemet. Nem vagyok egyedül akkor. Illetve egyedül vagyok, csak nem vagyok magamra hagyott.

Szőr Ádám: Érezte már magát komolyabban magányosnak életében?

Bodó Sára: Igen. Sőt, nem szégyellem elmondani, egyedül élek. Én is sokszor megéltem már, hogy magányos vagyok. A kettő nagyon vonzza ám egymást. Szeretek beszélni arról, ami velem történik, de azt is tudom, ha magamban nem próbálom valahogy rendbe tenni, akkor locsogás lesz belőle, és a másik embert fogom terhelni vele. Soha nem szerettem volna – nem tudom, hogy ez sikerült-e -, a magányból, az egyedüllétből mártíromságot csinálni. Hogy mért nem figyel énrám a világ, amikor jó vagyok, tudok és akarok szeretni! Inkább úgy érzem, a magány is egy kihívás, amelyik szembesít önmagammal. Miért jutottam ide? Amiben idejutottam az csak kudarc, vagy van benne nyereség is? És akkor már át is fordul a magány. Első magányos karácsonyom, édesanyám halála után volt. A testvéreim hívtak, menjek, karácsonyozzak velük. Valahogy azt éreztem, most nem szabad elmennem a helyzet elől. Nehéz karácsony volt, elismerem, mert emlékekkel telt. Néhány hónapos történés volt a gyász, azt hiszem, sokat sírtam is, de amikor vége lett a karácsonynak, valahogy gazdagabbnak éreztem magam. Nem akartam elmenekülni, inkább a kihívás oldalát láttam. Ha nem spórolja meg az ember a sírást, még a karácsony is átfordulhat egy olyan ünneppé, amiben azt mondom, a sírás nem jelenti azt, hogy elfelejtem, hogy szomorúnak kell maradnom, hanem, hogy hívom vissza őt az emlékeimben az életembe, és azt mondom, a szeretetemben, az emlékeimben itt vagy velem.

(Ének: Ha elfogyatkozik is testem és szívem…)

Fekete Ágnes: Vajon mennyiben segíthetnek az egyházi közösségek a fiatalok kommunikációs nehézségein? Az első pesti keresztény bálon járt Farkas Orsolya. Először Paksi Sándorral beszélgetett.

Paksi Sándor: Egy missziós társaságban dolgoztam, fiatalok lelkigondozásával is kellett foglalkoznom.

Farkas Orsolya: Milyen problémákkal keresték meg a fiatalok?

Paksi Sándor: Tanulási gondokkal, becsületbeli problémákkal, fiú-lány kapcsolat kérdéseivel is jöttek. A gyülekezetekben vagy szélsőségesen liberálisan állnak ehhez a kérdéshez, mindent megengednek a fiataloknak, vagy pedig óva intik még attól is őket, hogy ránézzenek egymásra. Megakadályozzák azt, hogy a fiatalok normális és egészséges szociális kapcsolatokat létesítsenek egymással, ami pedig – szerintem -, rendkívül fontos. Ezeket a dolgokat meg kell tanulni, és legtöbbször a gyülekezetekben ennek nincsen fóruma.

Farkas Orsolya: Általában milyen mintát ad egy gyülekezet a férfi-nő kapcsolatra?

Paksi Sándor: Nagyon egészségesnek tartanám, ha közösségeinkben létrejöhetnének bibliakörök, ahol kifejezetten azok találkozhatnának, akik egyedülállóak. Hogy lehet megérteni a másik nyelvezetét, a másik lelkét, hogy lehet kiküszöbölni azt, ha valaki más hátteret hoz az otthonából? Ezeket a dolgokat meg kellene a Biblia fényében beszélni. Sajnos a mai fiatalok, a fiúk nem látnak igazán jó példát otthon az édesapjuktól, már egy olyan generáció van mögöttünk, amelyik nem tanulta meg a dolgokat igazán. Ha egy fiúgyermek nem látja otthon az édesapjától, hogy kell egy nőt, feleséget szeretni, tisztelni, becsülni, hogy kell neki kifejezni érzelmeket, hogy kell beszélgetni, gyöngéden viselkedni vele, ugyanakkor hogy kell határozottan egy irányba vinni a családot, akkor nagyon kevés esélye van arra, hogy ezt máshol látni fogja. A társadalom egyáltalán nem egészséges mintákat tanít a fiataloknak. Kevesebb férfi van, mint nő, és ez a kevés férfi sokszor, vagy ismerkedési nehézségekkel küzd, vagy érzelmeinek kommunikálásában nagyon gyenge. Nem tudja kifejezni magát, fél az érzelmeit kimondani, nem mer kezdeményezni. Ezek nyilvánvalóan rontják az esélyeit.

Farkas Orsolya: A ruhátok alapján első bálozók vagytok. Igaz ez?

Kislányok: Igen, volt egy műsorunk.

Farkas Orsolya: Ez azt jelenti, hogy ti jártátok a nyitótáncot?

Kislányok: Igen. És mindent megnézünk, amit csak tudunk

Farkas Orsolya: Jó szórakozást!

Kislányok: Köszönjük szépen.

Farkas Orsolya: Önök az idősebb generációhoz tartoznak itt a bálon.

Nagypapa: Az unokánkat jöttünk megnézni, az iskola tánccsoportjában táncolt.

Nagymama: Tündéri aranyos volt. Az ember egy kicsit elfogult, de a többiek is nagyon helyesek voltak.

Farkas Orsolya: Ti hova jártok szórakozni, ha nem mentek diszkóba?

Lány: Koncertekre járunk.

Farkas Orsolya: A fiatalok azt mondják, kevés az ismerkedési lehetőség.

Lány: Egyetértek. Az osztálytársainkat ismerjük, meg a haveri kört, de manapság már nem lehet ismerkedni. Odamenni valakihez, hogy táncoljunk, ma már kész lehetetlen.

Másik Lány: Említetted a diszkót, én ott nem ismerkednék meg senkivel, úgyhogy elég nehéz.

Lány: A mi korosztályunk nem nagyon jár bálba, inkább klubokba.

Kránitz Mihály vagyok, katolikus teológus, egyúttal a Keresztény Közéleti Akadémia elnöke, és talán ez az első pesti keresztény bál egy jó alkalom arra, hogy megjelenjünk abban a keresztény-keresztyén közegben, amely a társadalom jelentős részét képezi, és kész arra, hogy megmutassa életét a világnak, amely keresi az útját, keresi a boldogságát. Pál apostol maga kéri, hogy "mindenkor örüljetek", tehát helye van a vidámságnak, az örömnek, a táncnak és a zenének. Már a bál meghirdetése után egy hét alatt elkelt a hétszáz jegy, két héten át mindenkinek csak azt tudtuk mondani, elnézést kérünk, a következőre jelentkezzen. A különböző egyházak tagjai jelen vannak, ezt az egységet is felvállalja a Közéleti Akadémia. A ma este rendkívül színes, a Keresztény Közéleti Akadémia a XIV. kerülettel, Zuglóval összefogva szervezte. Célunk, hogy az ezt követő bálokon valamelyik kerület mindig bemutatkozzon. Nagyon fontos, hogy a mai fiataloknak legyen egy olyan fóruma, ahol találkozhatnak. Említettem, vannak más színvonalú szórakoztatóipar-jellegű központok, emellé párhuzamosan szeretnénk egy olyan modellt bemutatni, ahol a fiatalok emberileg is jól érezhetik magukat. Mint lelkipásztor is elmondhatom, kicsit féltjük is a lányokat, hogy megtalálják-e a jövendőbelijüket, jó helyen találják-e meg, és a maga idejében? A munkatársaim két kerületben is létrehoztak egyházi tanácsot, amely egy asztalhoz ülteti a helyi polgármesterrel a különböző egyházakat, melyek az adott kerületben találhatók. Össze kell fognunk a jó ügy érdekében.

Fiú: Először vagyok bálban. Úgy gondoltam mások indítására is, nem árt egy kicsit körülnézni, ismerkedni. Igazságmozzanatot látok abban, hogy a férfiak részéről bizonyos fásultság tapasztalható. Itt másképp érzem magamat, mint a normális, mindennapi életben. Érzek bizonyos nyitottságot, és lehetőséget a kommunikációra, ez is néha nagyon hiányos. Nekünk keresztényeknek egy egész más világképünk van, mint – hogy úgy mondjam – a világnak, és ez helyes is. A párkapcsolatok terén Isten vállán van a feladat nagyobbik része, ezért Tőle várjuk, hogy ezt a kérdést az életünkben rendezze, anélkül, hogy mi magunk tennénk érte valamit. Ezt a hozzáállást nem tartom helyesnek.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a Királyok első könyvének 10. verséből:

”Illés mondta: "Csak én maradtam egyedül!… És ezt mondta az Úr: Jöjj ki és állj meg ezen a hegyen, és íme elmegyek előtted!"

Érdekes nyelvi játék, hogy egyedül lenni azt is jelentheti, hogy egyedülinek lenni. Ez a szó egyszerre jelent ritka különlegességet és magányt. Senki nem volt olyan, mint Illés, ugyanakkor senkit nem érzett maga mellett. Illésben olyan érdekes kettőssége kavarog az elfogadásnak és a búsulásnak. Sokunkra jellemző ez. Nem bánjuk, hogy kitartottunk elveink mellett, nem ez ellen pörölünk, lelkünk mélyén tudjuk mindennek az okát, mégis fáj, hogy minden így alakult. Nem akarjuk mi a többieket utánozni, ezen áron nem kell a társaság, mégis kiabál bennünk a magány. Miért nem tudom gondolataimat megosztani? Miért csak a maguk hasznát keresik munkatársaim? Miért vagyok egyedül? Elhangzott, hogy jó ilyenkor kisírni magunkat. Jézus gyógyításaira emlékeztet itt Isten és Illés párbeszéde: Ahogyan Jézus mindig megkérdezte a betegektől, hogy mit kívánnak, Isten kimondatja a prófétával: mit csinálsz itt? Minden mímelés nélkül ömlik Illés szájából a panasz. Aztán Isten megmutatja, hogy nincsen egyedül. Hiszen minden magány mögött, egy torz tükör áll. Hiába hisszük, hogy tényeket látunk magunk előtt, valójában érzéseinket látjuk. A gyermekrajzokon szinte sosincs egyedül az ember. Vagy a nap süt az égből, vagy egy kutyát fog a kezében, egy virág kandikál a földből, de lennie kell társnak az ember mellett. A gyerek ösztönösen érzi, hogy benne élünk ebben a teremtett világban, és csak a nagy egészben láthatjuk magunkat igazán. Az első testrész, amit lerajzolnak a fej után, az a láb, amivel a földet elérjük. A föld, a hegy – amin Illés is állt -, vagy a virágok, gombák, madarak és mindenféle állat segítségünk, első eligazodási pontunk. Ott vannak a hollók, akik Illést etetik. Ma, amikor nagyobb gonddal féltik a kiskutyákat, mint az embereket, a megcsontosodott társtalanságot élik meg az emberek inkább, mintsem a természet otthonteremtő erejét. Az eligazodási pont még nem kinyújtott kéz. Amikor Isten önmaga szólal meg, akkor érti meg Illés, hogy mások sokkal nagyobb bajban vannak, mint ő, és neki el kell indulnia feléjük. Isten szava és az emberek szüksége volt az igazi változtató erő Illés lelkében. A gyerekrajzokon megjelennek a kezek. Először ormótlan nagyok, napkorongszerű ujjakkal, mert rajzolójuk nagyon vágyik arra, hogy elérje a másikat, a felnőttek világát. Isten adja, hogy bármilyen élethelyzetben vagyunk, meghalljuk az Ő szavát, és mi is ki tudjuk nyújtani kezünket. Akkor talán megértjük, hogy nincs az az élethelyzet, amely véletlenül van ezen a földön. Egyedüli helyzetben vagyunk, olyanban, amiből csak mi adhatunk valamit át.
Ámen

(Ének: Jézusom, ki árva lelkem megváltottad véreddel…)

Énekajánló – Böjt első vasárnapja

Az egyházi év vasárnapjai közül a böjti, a húsvéti vasárnapok és még néhány más vasárnap latin nevet kapott. A Nagyböjt első vasárnapjának neve: Invocabit. Ez a név – miként a többi esetben is – annak a zsoltárrészletnek kezdő szava, ami a latin liturgiában kezdőénekként (introitus) a vasárnap zsoltárának egy részletét szólaltatja meg. "Invocabit me et ego exaudiam eum…" – Segítségül hív engem, ezért meghallgatom őt. Ez a részlet a 91. zsoltár 15. verse. E zsoltár 11. versét idézi a Sátán Jézus megkísértésekor, nem véletlen, hogy a vasárnap "klasszikus" evangéliuma Máté 4,1-11, a megkísértés története. Amíg az ősi evangélium Jézus életének próbatételéről szól, az epistolában (2. Korinthus 6,1-10.) az apostol vallja meg szolgálatával együtt járó szenvedéseket. Mindezekhez az igékhez a zsoltár kezdőszavai mintegy igei üzenetként kötődnek: Aki a felséges Úrnak lakozik oltalmában… az ilyen nyilván mondhatja: Isten az én kővárom. (Sz. Molnár Albert fordítása) Így utal Invocabit vasárnapján egymásra három igerész.

Talán nem is a konkrét történet, a zsoltár, hanem sokkal inkább a gondolat – a kísértésben, nehézségben Istenre hagyatkozás – a lényeg, ezért a vasárnapokhoz még számos más "perikóparend" született, az Invocabit ugyanakkor az egyik legjobban kikristályosodott igerészekkel rendelkezik. Nem véletlen, hiszen az egyházi év 40 napos böjti időszaka elején Jézus 40 napos böjtjére utal, mint a ki az övéi előtt mindenben példa. Zsoltárválasztásunk egyértelmű, ha ismeri a gyülekezet a 91. zsoltárt. Fennálló éneknek (1. és ha lehet 8. versével), vagy Fő ("Derekas") éneknek 1, 5-8. verseivel (a Főének még hosszú versszak esetén is minimum 4 vers legyen!) egyaránt alkalmas. Az évszázadok alatt a "Semmit ne bánkódjál" (38.) és az "Erős vár" (390.) kötődött legerőteljesebben ehhez a vasárnaphoz.

Énekek böjt első vasárnapjára:

Fennálló ének: 91,1,8. Aki a felséges Úrnak (vagy 130,1,4.)

Fő ének: 380,1,7-10 Semmit ne bánkódjál

Igehirdetés előtt: 180. A töredelmes szívet

Ráfelelő ének: 338. Lelki próbáimban

Záróének: 390. Erős vár