2005-08-24

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Ismerjük a régi mondást, "ars longa, vita brevis", azaz a művészet hosszú, de az élet rövid. Az élet törpe mivoltát a Jóisten különféle lenyomatokkal adja tudtunkra. A csillagok sokasága, a természet megdöbbentő történései, de a művészet ereje is túl mutat a mi képességeinken. A művészet esetében ez azért különös, mert emberek keze nyomán születik valami, ami több, mint emberi. Ezért van valami nagyon mélyen közös a zenében, a képzőművészetben és minden hasonló szép kifejezésében a hittel. Számos ember életében láthatjuk, hogy együtt volt a hitről gondolkodó és író ember és művész. A lelkészek között is akad szép számmal ilyen. Most egy életutat szeretnénk a hallgatók elé tárni, Fáy Aladárét. Néhány hét múlva kiállítása nyílik a budapesti Ráday Kollégiumban az intézmény 150 éves évfordulója kapcsán. Fáy Aladár grafikus és lelkész volt egyben, ez a kettő mint a mérleg serpenyői egyensúlyban tartották. Annak ellenére, hogy nagyon nehéz sorsa volt, sem lelkészként, sem grafikusként nem fogadta be őt az akkori társadalom. Felesége és lánya, Fáy Aladárné és Fáy Tünde emlékeznek vissza rá.

Fáy Aladárné: Egy holland egyetemi tanár valakitől megtudta, hogy az uramnak vannak egyházi témájú grafikái. Felkeresett minket, hozott Hollandiából valami csodás papírt, arra csináltatott az Alival nyomatokat, azokat megvette, és Hollandiában ajándékozgatja. Aladár halála után egyszer meghívott minket Ali fiammal. Három hetet töltöttünk náluk, és az a szoba, ahol minket elszállásolt, abban csak az uram grafikái voltak. Úgyhogy ott annyira az ő jelenlétét éreztem, hogy a temetőben nem érzem úgy, ha kimegyek a sírjához, de a képek között teljesen ott éreztem, hogy ott van. Itt kevés képe van, csak az a linómetszet, több színből készült, több dúcról. Ezek inkább az apósom képei, nincs több falunk.

Fekete Ágnes: Esetleg megnézhetnénk egy-kettőt? Nagyon el vannak dugva?

Fáy Aladárné: Hát, hogy mondjam… (keresés) Ezek azok a képek; a Golyózó gyerekek, ezt még főiskolás korában készítette, a Krisztus képei közül látsz egyet az ágyam felett. Ez egy linómetszet, egy csendélet.

Fekete Ágnes: De szép ez a csillagokkal!

Fáy Aladárné: Tudod, ő az ábrázoló geometriában hihetetlenül ügyes volt. Csinált egy adventi házikót, egy darab papírból van az egész. "Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus." – ez az Ige ihlette. Azt mondták neki, ha megváltoztaja a nevét, megkaphatja a végbizonyítványát, mert ezzel a névvel, hogy Fáy Aladár, nem lehet grafikus. Erre nem volt hajlandó, így aztán kitették, illetve csak egy aláírás hiányzott a diplomájához. Az apja díszítő rajzot tanított a Képzőművészeti Főiskolán 1947-ig, amikor bebörtönözték.

Fekete Ágnes: Miért börtönözték be?

Fáy Aladárné: Az első koncepciós pernek volt egyik vezető alakja. Aladár végig kitűnően tanult, és amikor az apját elvitték 47-ben, ő még tovább tanulhatott, de az utolsó aláírást nem kapta meg az indexébe, mert a társadalomtudomány tanár nem írta alá.

Fekete Ágnes: Az édesapja mit csinált?

Fáy Aladárné: A magyar közösségnek volt egyik vezető tagja, ahhoz az irányzathoz, amihez Kodályék, Németh Lászlóék tartoztak, a könyvében szerepel is többször ez a megjegyzés. A háború után elvitték fogolytáborba, ott is volt néhány hónapot, utcán szedték össze egy kis robotmunkára. Onnan aztán teljesen lesoványodva került haza. A gödöllői táborban az orvosnő levetkőztette őket, és megcsipkedte, hogy ez még életben marad, ez nem. Aki olyan rossz állapotban volt, mint ő is, azokat elengedték. Így került haza rühesen, tetvesen. Utána ment a főiskolára. Azután az ébredés szele őt is megérintette, hitre jutott. Egy matematika tanárhoz járt, aki úgy hatott rá, hogy attól kezdve bibliaórára járt, amit magánházaknál tartottak. Amikor május elsején dekorálni kellett a ház bejáratát, kiírta nagy betűkkel, hogy a jövő a béke emberéé, és még az igehelyet is odaírta. Nahát a család kétségbeesett ezen, úgyhogy leszedték. Miután a főiskoláról kikerült, itt maradt az anyja három egyetemista fiúval és egy középiskolás gyerekkel, és nem tudott elhelyezkedni, noha felsőfokon beszélt három idegen nyelvet. Akkor Aladár elment egy épülettervező irodába, ahol valamilyen kiadványt készítettek, és ő könyvet illusztrált. De ott is meg akarta téríteni a párttitkárt, ezért onnan is mennie kellett. Akkor elhelyezkedett a vasútnál, pályamunkán. Egy vödör szurkot vitt éppen, amivel megbotlott, elesett, és az István kórházban kötött ki harmadfokú égési sérülésekkel. Miután abból felépült, az édesanyja, aki katolikus volt azt mondta neki: Fiam, ha ennyire térítgetsz, akkor legjobb, ha elvégzed a Teológiát. Így került a Teológiára, ez volt a kezdet. A Teológián nagyon jó évfolyamuk volt, tizenketten végeztek, még ma is találkoznak minden évben. 1956-ban végzett. Az egyház is tudta használni a rajzkészségét: a Teológiának a képét – itt van az íróasztalomon -, fametszetbe kimetszette a centenárium alkalmára, és most úgy hallom, hogy ősszel, a 150 éves évfordulóra szerveznek egy rendezvényt, és egy plakettre ez a metszet kerül majd rá. A Kalendáriumba sokat rajzolt, a Reformátusok Lapjában is jelentek meg munkái, főleg bibliai témájú és természeti rajzokat készített. Amikor végzett a Teológián, Soltra került először segédlelkésznek. A forradalom ott érte, és ott meg akarták verni, úgyhogy úgy tanácsolták, hogy onnan utazzon haza, és többet ne is menjen vissza.

Fekete Ágnes: Miért akarták megverni?

Fáy Aladárné: Azért mert reggeli istentiszteleteket tartott a templomban, és ott gyülekeztek össze az emberek. Utána azzal vádolták, hogy ő volt a vezetőjük, de hát ebből semmi sem igaz. A főnökét is keresték.

Fekete Ágnes: Hol tetszett megismerni?

Fáy Aladárné: Itt a gyülekezetben, Budahegyvidéken, egy képzős tanáromnál laktam, aki felkarolt, mert az én apám is üldözött ember volt. Mária néninek hívták ezt a tanárnénit, aki magához vett. Ő tartotta a gyerekalkalmakat, a lakásán jöttünk össze nagyon sokan. Ez egy nagyon érdekes közösség volt, ott volt Gárf Elemér, aki törvényszéki bíró volt, voltak ott teológusok, diákok, vasúti munkások. És az volt a különös, hogy ez a vegyes társaság olyan jól tudott közösségben lenni, úgyhogy évekig együtt voltunk. Itt ismerkedtünk meg, és 56-ban házasodtunk össze. Akkor került Soltra. Utána nagyon sok helyen volt, Iváncsabesnyőn, néhány évet töltött, de innen járt ki.

Fekete Ágnes: Miért nem költözött oda?

Fáy Aladárné: Azért, mert sehol nem volt szolgálati lakás. Csak leutazgatott.

Fekete Ágnes: Olyan helyre nem is volt esélye, ahol lakást is kapott volna?

Fáy Aladárné: Nem.

Fekete Ágnes: De miért?

Fáy Aladárné: Neki nem adtak lehetőséget. Nekünk már megvolt akkor az otthonunk, a gyerekek is sorra jöttek, nekem itt állásom volt, úgyhogy nem mentünk. Nem is kínáltak neki olyan helyet, mindig csak segédlelkész volt. Volt neki Bereczkivel is valami afférja, Mátraházán, amikor az iskolákat államosították. Azzal kapcsolatban kerek-perec megmondta a véleményét, és gondolom, hogy ennek is az volt a következménye, hogy őt sehova úgy nem helyezték el. Szolgálat Budafokon, Újpesten, Farkaréten két részletben, Székesfehérváron, Szabadhídvégen. Simontornyának nagyon megörültem, amikor felajánlották, hogy akkor oda kerülünk. Akkorra a gyerekek is megnőttek már, a közlekedés is olyan, hogy itthon még tudom pátyolgatni. Így készültünk Simontornyára, és jól is érezte ott magát. 25 kilométeres körzete volt, nem tudta gyalog ellátni, bár volt amikor 25 km-t is gyalog tett meg, és így 58 évesen tanult meg autót vezetni. Ez lett a tragédiája. Ő egy igen szerény ember volt, sokoldalú, a természetet nagyon szerette, a madarakat, növényeket, lepkéket latin nevükön megnevezte, röptükben felismerte. Az apja is annyira természet szerető ember volt, ő már a szülői házból hozta azt, hogy a természetben éljen. Amikor a börtönből kiszabadult, az állatkertben alkalmazták őt, a ketrecekre készítette az állatok képét, és a nevét. Olyan madarakat hoztak az állatkertbe, amiket csak ő tudott meghatározni, hogy milyen madár.

Fekete Ágnes: A börtön után dolgozott az állatkertben?

Fáy Aladárné: Igen, tíz évig, illetve nem telt ki a tíz év, ezért szegény anyósom sem kapott nyugdíjat, mert csak kilenc évet tudott tölteni. Ezért is kívánkozott annyira vidékre, hogy a természet közelében élhessen.

Fekete Ágnes: Ez a metszeteiről is jól látszik, rengeteg természetközeli karcolata van. Iváncsáról miért került el?

Fáy Aladárné: Elhelyezték. Soha nem volt annak magyarázata, hogy miért kell tovább mennie. Kapta a papírt és ment tovább.

Fekete Ágnes: Minden egyes állomás így alakult, hogy csak kapta a papírt?

Fáy Aladárné: Miután már mint nyomdász dolgozott, ez nem volt olyan érdekes, hogy itt vagy ott kell szolgáljon, mert ezek a szolgálatok szombat, vasárnapra tevődtek.

Fekete Ágnes: Hol nyomdászkodott? Ebben a közösségben?

Fáy Aladárné: Igen. A Dózsa György úton volt a képzőművészek alkotó közössége, majd a Munkácsi Mihály alkotó közösségnek. Ő készítette a lenyomatokat, iszonyú filléres munka volt. Éjszakába dolgozott, volt hogy nem is jött haza este. Jártunk segíteni neki, a fiúk is, én is, a papírt áztatni, a festéket melegíteni, kenni, és akkor azzal a festékes kézzel u.n. csókákat csinált, amivel fogdosta a papírokat, hogy az ne legyen maszatos. Mi tettük a gépre a beáztatott papírt, az áztatásban is segítettünk. Rátette a lemezt, a filcet, valamelyikünk ráhajtotta a gépet, s akkor mi vettük le a nyomatot, és lefedtük selyempapírral.

Fekete Ágnes: És hogy-hogy csak a kongruát, az állami segélyt kapta, ami talán 500 Ft volt?

Fáy Aladárné: 495 Ft volt összesen, de hát én kerestem, és így mindig csodálatosan megéltünk. Isten mindig mellettünk volt, és olyan kegyelmes volt, soha semmiben nem szenvedtünk hiányt.

Fáy Tünde: Úgy emlékszem rá, mint aki alapvetően egy nagyon nyugodt, egy kicsit magának való ember volt. Amikor hazajött a munkából, leült és csinálta a művészi munkáit, valami képet metszett általában. Olyan szemlélődő típus volt, nem nagyon folyt bele bizonyos dolgokba.

Fekete Ágnes: Művész lélek volt.

Fáy Tünde: Abszolút művész lélek, és ezt mindenki el is fogadta a családban. Nem követelte meg senki tőle, hogy magas szinten ott legyen a "vártán", de ezzel együtt – és azt hiszem, hogy ez mindannyiunk nagy élménye -, nagy élvezet volt vele a természetet járni, ugyanis ha ment az úton, szinte minden növényt azonnal meg tudott határozni. A madarakat is ismerte.

Fekete Ágnes: Az esti imádságokban részt vett?

Fáy Tünde: Nem volt külön esti imádság, inkább csak esti éneklés. Az "Ó, terjeszd ki, Jézusom" rendszeres esti ének volt nálunk. Gyerekkoromban minden reggel volt bibliaolvasás és imádkozás, akkor apám imádkozott, ezekben részt vett, persze. Amikor mindenféle fizikai munkát végzett – gondolom -, közben másutt járhattak a gondolatai. Részben matematikai feladványokat oldott meg puszta szórakozásból, részben pedig ezeknek a képeknek a kivitelezésén sokat gondolkodhatott. Szerintem gyönyörűek, de nem én vagyok hivatott megítélni. Amikor nyomdászként dolgozott, nagyon sok ismert művész alkotását nyomtatta. Nekem volt rálátásom, sokszor mentünk neki segíteni nyáron ebben a munkában, és biztos vagyok benne, hogy az ő munkái abszolút megállták a helyüket. Az egy más kérdés, hogy politikailag nem volt kívánatos személy ebben a társaságban sem, maximum egy megtűrt elem volt, amit persze nem a művészek nyilvánítottak ki, hanem az u.n. zsűri. Sokszor beadta a munkáit zsűriztetni, próbált mint művész is valamiféle sikereket elérni, és onnan ezeket rendszeresen kiszórták. Úgy tudom, hogy egy bizonyos ember volt ennek az oka, ha ő ott volt a zsűriben, kiszórták, ha nem, akkor elfogadták. Szóval ez így zajlott. A nagyapám révén egy nem kívánatos elem volt a művészvilágban.

Fekete Ágnes: Nagyapátokról ő mit mesélt?

Fáy Tünde: Nálunk ez egy olyan téma volt, amiről otthon lehetett beszélni, de tudtuk, hogy kifele hallgatni kell róla. Senkinek másnak, aki a családon kívüli volt, nem lehetett róla szólni. Azt mindannyian tudtuk, hogy ő azért ült nyolc és fél évet börtönben, mert egy jó magyar ember volt. A Művészeti Alap a magyar művésztársadalomnak egy szervezete. Elvileg mindenki, aki elvégzi a főiskolát, beletartozik, egyébként kérni kell a felvételt. Apám a Művészeti Alapnak soha nem volt a tagja, mert bár nagyon sokszor kívánt felvételt nyerni, mindig kiszórták. Amikor nem sokkal a halála előtt ők jelentkeztek, hogy most már felvennék, amikor már enyhült itt a politikai helyzet, akkor azt mondta, hogy köszöni, nem akar ennek a grémiumnak a tagja lenni. Nála nagyon fontos volt, hogy egyenes derékkal járta a maga útját, és nem hódolt be. Azt hiszem, hogy az egyházi próbálkozásoknak sem dőlt be. Amikor én tíz év körüli voltam, én is elég jól rajzoltam, és elkezdtem zenélni. Akkor volt egy pedagógiai húzása: vett nekem egy készlet olajfestéket, meg vett egy gitárt, és lehetett választani, hogy mit kezdek ezekkel. Végül azt az olajfesték készletet is elfestegettem, de…

Fekete Ágnes: Azért ez nagyon pozitív, nem?

Fáy Tünde: Szerintem is.

Fáy Aladárné: Egyszer kínáltak neki parókiát Nagykőrösön, úgy hogy ezért a lakásért. Mondtam, hogy azért lakásért ne vegyünk gyülekezetet. Ha valahova hívják, akkor menjünk, de így ne. Adorjánt hozták fel esperesnek, neki kellett volna lakás. Később belátta, hogy ez nem lett volna jó. Ez lett volna az egyetlen olyan lehetőség, hogy ő parókus lelkészként kerüljön oda.

Fekete Ágnes: Miért csak a kongruát, az állami segélyt kapta, ezt akkor sem értem. Még a segédlelkészek is kaptak fizetést?

Fáy Aladárné: Amikor Külső-Kelenföldön volt, kapott 300 Ft körüli összeget, ez volt akkor a fizetség, ez egy prédikáló állomás volt. Nagyon erős hittel bírt. Próbált segíteni mindenkinek, annak ellenére, hogy anyagilag sosem álltunk úgy, hogy másokon különösebben segíteni tudjunk, még abból is, amink volt vendégül láttunk olyanokat, akik még nehezebb helyzetben voltak. Ott volt Balatonon az a nyaraló, ott csodálatos alkalmak voltak! Volt olyan év, hogy 70-80 ember is megfordult. Itt is laktak nálunk évekig, egy erdélyi asszony az öt éves fiával, tele voltunk, igen. Amikor jöttek át, kérdezték, hogy megszállhatnak-e. Hát, persze. Ő annyira mindenkin segíteni akart. Volt olyan eset, hogy az utcán szedett össze valakit, aki katolikus papnak vallotta magát, és azt mondta, hogy most szabadult a börtönből, és nincs semmije. Éppen ebédidőben állított be vele, de nekem nagyon gyanús volt az illető. Persze pénzt kért, kapott is, rögtön el is ment. Pár nap múlva az újságban olvastuk, hogy egy börtöntölteléket köröztek, aki katolikus papnak adta ki magát, hát ez nálunk megfordult. Mondtam is az uramnak, hogy ebből csak az volt igaz, hogy a börtönből jött. És nagyon szerényen élt… Sárkeresztesen úgy élt, hogy a kert vége egy patakra nyílt, ahol csigát, meg labodát szedett, azt főzte, és azt ette.

Fekete Ágnes: Mi az a laboda?

Fáy Aladárné: Az olyan vadspenót, de jó ízű volt, azt megkészítette. Soha nem kért senkitől semmit, mindig meg volt elégedve azzal, ami volt neki.

Fekete Ágnes: Tudom, hogy nagyon lelkes volt Simontornya miatt.

Fáy Aladárné: Nagyon szeretett ott lenni.

Fekete Ágnes: Később tetszett volna oda leköltözni?

Fáy Aladárné: Még akkor volt két-három évem a nyugdíjig, 1989-ben mentem nyugdíjba. Minden hétvégén, amikor már ő odakerült, péntek délután, ha hatig is tanítottam, fél 8-kor ment a vonat. Egy-két gyerekkel – akkor még Piroska csak 12 éves volt -, felültem a vonatra, ő várt minket, és a szombat, vasárnapot ott töltöttük legtöbbször. Szombaton én tartottam a gyerekalkalmakat, nagyon sok gyereket tudtunk összeszedni, és azok nagyon szívesen jöttek. Ezeket később már, amikor autója volt, hazavitte, és tulajdonképpen így történt a baleset. Azon az alkalmon én nem voltam ott, és neki volt egy olyan szívhibája, amire még legénykorában azt mondta az orvos, hogy elélhet vele száz évig, de egyik pillanatról a másikra is meghalhat. Valószínűleg ez lehetett, amikor a vasúti szerencsétlenség történt, 1986 július 19-én halt meg. Az öt gyerek közül ketten, akik életben maradtak, az egyik említette, hogy nem jól érezte magát. Hát akkor azért imádkoztam, hogy akik életben maradtak, azok ne legyenek nyomorékok, és ezt az Isten ezt tényleg megadta, teljesen felépültek. Most is megvan még a kapcsolatom velük. Az egyik asszony nagyon sokat segített a gyerekmunkában, és az Urammal is, meg az Ilonkával a gyerekeket látogattuk is. Nagy örömöm volt, mert abból a kis bibliakörből ketten lelkészek lettek.

Fekete Ágnes: Benne mindig együtt volt a művész és a lelkész? Hogy élte ezt meg?

Fáy Aladárné: Igen. Azért a lelkészség volt az első, de ő a képeivel is szolgált. Ezek a grafikák, amiket készített, sok helyre elkerültek.

Fekete Ágnes: Arról beszélt, ha csinált egy képet, hogy miért így készíti?

Fáy Aladárné: Nem. Ez nem volt téma. A legszívesebben választott technikája a rézkarc volt. Nagyon szépen dolgozott, nagyon finoman, és a művészek is keresték, hogy ő készítse a nyomatokat, mert ő művészi érzékkel más nyomatokat tudott készíteni. Csak hát a főnökök nem nagyon becsülték. Áron alul dolgoztatták. Ő ezekből nem csinált nagy problémát, inkább az volt a nagy problémája, hogy nem tud egy állandó gyülekezetben szolgálni. És hát Aladárt az egyház sem rehabilitálta.

Fekete Ágnes: Őt nem börtönözték be, csak dobálták jobbra-balra, és ezek az emberek nem kerülnek bele semmilyen kategóriába.

Fáy Aladárné: Igen. De én nem is igénylem ezt, mi tudjuk, hogy mi hogy volt, és az Istennél tudottak ezek a dolgok, hogy ki miért hova került, és hogy zajlott az élete.

(Fáy Tünde énekel: Rólad, Uram, akik megemlékeznek…)

Fekete Ágnes: Hallgassák meg Isten szavát Pál apostol Galatákhoz írott levelének 2. részéből a 20. verset.

"Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus."

Egy távoli Krisztus-feszületben van elrejtve egy kisebb kereszt, amelyen ki-ki magát láthatja Fáy Aladár említett képén. Mintha Jézus szívében lennénk, ugyanakkor ő él bennünk. Úgy tűnik, valami visszaemlékezés képzetét látjuk a metszeten. Érdekes kötelék a szeretet, mert az eredőjét soha nem tudjuk megtalálni. Ő szeretett előbb, de a másik úgy érzi, mintha én szerettem volna jobban. Egymásba fonódó puha szálak ezek. Mint ahogy a pofonoknál is mindig úgy kezdődik, hogy valaki visszaüt. Az első mozgatórugóra nem emlékeznek a gyerekek. Még a negatív érzelmek is olyan mélyek, hogy kibogozhatatlanul összekötnek minket. Az ember vágyik arra, hogy átadja magát valakinek, feloldódjon a másik szeretetében. Csakhogy ösztönösen ebből csak az érzelmekről tudunk. Pedig valójában áldozat nélkül nem létezik ez a mély szeretet. Pál apostol úgy kezdi ezt a mondatot, hogy meg vagyok feszítve a Krisztussal. Élek többé nem én. Az áldozat tesz minket eggyé. Krisztus áldozatát kell megértenünk ahhoz, hogy átélhessük azt, a szívünk az ő otthonává lett. Hiszen ő nem egy könyvet hagyott ránk szép gondolatokkal, nem valami tárgyat, vagy intézményt, vagy bármi földi tüneményt. Az a tett teszi őt azzá ami, hogy ő meghalt értünk és feltámadt. A szívét átadta nekünk. Ez egyrészt azt jelenti, hogy fel kell fognunk, szükségünk volt erre az áldozatra. Az élet tragédiája az, hogy enélkül nem lenne békesség. Másrészt a saját életünkben is átéljük: Áldozat nélkül nincs szeretet. Ha az áldozat momentumát kihagyom az életből, akkor maradnak érzések, gondolatfoszlányok, de valós élet nem. Volt egy kéz, amelyik lehajolt, és letette önmagát. Hogy erre a mozdulatra hangolódva mindannyian képesek legyünk meghajolni, és letenni magunkat.

A kereszt jelzi, hogy ez a mozdulat nincs küzdelem nélkül. Még Krisztus is vért izzadt, amikor világossá vált számára, hogy az élete, az akarata megszűnik. Mindannyian küzdünk azzal a gondolattal, hogy "No de éppen én?" "Éppen ennyit?" Valaki más vigye, kötözze, hordja, gondozza, szenvedjen, betegeskedjen és haljon. Aztán egyszer eljön az a pillanat, amikor az emberben átbillen ez a küzdelem, és ki tudja mondani a Gecsemáné kerti szavak után: Legyen meg a te akaratod.

Az áldozat és az elfogadás szavak bármennyire divatjamúlt kifejezések, az élet alaplüktetését adják. Ez a rézkarc nagyon képletesen mutatja meg azt a lüktetést, ahogyan a bennünk élő Krisztus késszé tehet bennünket a meghajlás mozdulatára.
Ámen

(Ének: Hozzád menni, együtt lenni…)

Énekajánló – 2005. szeptember 3.

A Szentháromság ünnepe utáni 15. vasárnap sokunk számára nagyon kedves igéket hoz elénk, mert szeretünk arról hallani, hogy Isten gondoskodik rólunk. Ha azonban az evangéliumi szakasz első versét is olvassuk (Máté 6,24-34., mely után ráadásul kötőszóval következik a 25. vers), akkor könnyen belátjuk, hogy az anyagelvű és anyagias világban a megélhetésért aggódás közepette milyen nehéz nekünk valóban Istenre bízni magunkat! Az epistolai szakasz az elmúlt vasárnapi folytatásaképpen szintén a két világ közti választás szükségességét hangsúlyozza: Lélek szerint vagy test szerint élsz, Istennek vagy a mammonnak szolgálsz? A régi énekajánlások közül mindenképpen ki kell emelni a 267. dicséretet, mely nálunk is népszerű ének volt századokon keresztül. Ez az ének nem szűkül le csupán a vigasztalásra és szorosan kapcsolódik a vasárnap üzenetének egészéhez különösen 5. versével: Nem kérek, Uram, én gazdagságot, Ami szükségem, te jól tudod…

Énekrend a Szentháromság utáni 15. vasárnap igéihez:

Fennálló ének: 92,1-2. Ékes dolog dicsérni vagy vagy 255,1-2. Mely igen jó az Úr Istent dicsérni…

Derekas (fő) ének: 267. Mire bánkódol ó te én szívem, vagy vagy 271. Mint Isten akarja, legyen, vagy vagy 272. Mind jó, amit Isten tészen

Igehirdetés előtti ének: 197,3. Gerjeszd fel igédnek szerelmét lelkünkben

Ráfelelő ének: 269,4-5. A valóságos igaz jót Az Úr meg nem tagadja, vagy 274,3. Csak légy egy kissé áldott csendben

Záró ének: 236. Mindenek meghallják (vagy más, az előbbiekben nem használt ének)