2006-01-11

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Januárban van a keresztyének egységének imahete. Január 15-től kezdődően a világ minden táján együtt imádkoznak a gyülekezetek azért, amit Jézus kért a János evangéliumában: "hogy egyek legyenek…". Ebből az alkalomból egy érdekes távoli tájra utazunk, nevezetesen Japánba. Nem sokan tudják, hogy Japánban egyik felekezet sem fejlődött olyan gyors ütemben az elmúlt 20 évben, mint a keresztény közösségek. A felekezeten kívüliek száma jelentősen csökkent, 20 év alatt kétharmadára, a keresztyénség ebben az időszakban megduplázódott, a buddhizmus, sintoizmus is erősödött. A külföldről érkezett papi személyek száma mintegy a kétharmadára csökkent a keresztény, keresztyén felekezeteknél. Ezek hivatalos japán adatok. Hogy miért éppen Japánról beszélünk? Mert a Károli Gáspár Református Egyetemen már a kezdetektől fogva működik Japán Tanszék. Ez a tanszék egyre jobban fejlődik, amit a japán kormány, illetve hazai követsége is nagyra értékel. Annyira, hogy a nagykövet úr egy teljesen újonnan felszerelt, a legmodernebb kivetítőkkel, számítógépekkel ellátott, sok millió Forint értékű nyelvi laboratóriumot adott át személyesen az elmúlt hónapban, a Reviczky utcában. Elsőnek dr. Szűcs Ferenc rektor úr beszélt az esemény helyszínén.

Szűcs Ferenc: Öttagú japán küldöttség érkezett hozzánk, aminek az emléke máig él bennem. A beszélgetés egyik fő témája a szobában található cserépkályha volt, mindent megkérdeztek, amit csak lehetett, lemérték, lefényképezték, érdeklődtek a tüzelő mennyisége iránt. Ez azt jelenti, hogy ők ezzel az ismerettel tértek haza, Japánba.

Fekete Ágnes: Melyik egyházi küldöttséghez tartoztak?

Szűcs Ferenc: Ők protestánsok voltak. Úgy tudom, hogy Japánban az ökumené jól működik, a felekezeti különbségeket nem annyira tartják, bár nyilván vannak a missziónak különböző hagyományai, de a protestáns egyházak egy közös, nagy egységet alkotnak. Ők voltak itt, és a vezetőjük prédikált is a pomázi gyülekezetben. Hallatlanul nyitottak és érdeklődőek Európát illetően. Bennünket ez arra emlékeztet, amikor a mi diákjaink kimentek külföldre, és mindent, ami ott akkor modern volt, hazahoztak. Ezt a szemléletet az informatika korában még inkább erősíteni kell, mert nem járhatunk vakon, becsukott szemmel a világban, hanem inkább haza kellene hoznunk mindent, ami jó.

Fekete Ágnes: Mióta él Magyarországon?

XY férfi, a Japán Tanszék tanársegédje: Már elég régen, 1991-ben jöttem ide, és szerintem itt fogok maradni.

Fekete Ágnes: Furcsa itt élni, nagyon más világ?

XY: Először nagyon furcsa volt, de most nagyon jól érzem magam.

Fekete Ágnes: Mi a legszokatlanabb?

XY: Például, hogy Magyarországon van magázás és tegezés, de Japánban, ha valaki idősebb, akkor automatikusan magázni kell, ami nem jelenti azt, hogy kevésbé lenne szoros a kapcsolat. De nekem nagyon tetszik, hogy barátságosan tudnak beszélni a magyarok. Japánban a dicséret is másképp van: az emberek először mindig szerénykednek, amikor dicsérek őket, és azt mondják, hogy nem ügyesek, ugyanakkor várják, hogy megdicsérjék őket. Magyarországon pedig egy köszönömmel válaszolnak a dicséretre. Japánban ez nagyon furcsa lenne.

Fekete Ágnes: Van egy ismerősöm, aki egy japán cégnél dolgozik Budapesten, és neki a munkatempóval van problémája, nagyon nehezen szokta meg.

XY: A cég olyan, mint a család. Ha az ember belép, akkor mindent követnie kell magától. Például Magyarországon az a szokás, hogy a lakodalomban a szülők közel ülnek az ifjú párhoz. Japánban pedig a cég vezetői ülnek a legközelebbi helyen, a család pedig messze foglal helyet. A cég vezetői pedig azt mondják a menyasszonynak, hogy az is a feladata feleségként, hogy biztosítsa, hogy a férje többet tudjon dolgozni a cégnél.

Fekete Ágnes: Ez nagyon félelmetesen hangzik.

XY: Ha egyszer belép, és mindent úgy csinál, ahogy kell, akkor nem fordulhat elő, hogy elbocsátják. Sőt, a fizetése automatikusan emelkedik. Nyugdíjas koráig biztosítva van az élete. Aki tényleg dolgozik, az jól is tudja érezni magát. De megértem, hogy a magyaroknak ez furcsa.

Varrók Ilona: Varrók Ilona vagyok, a Japán Tanszék vezetője.

Fekete Ágnes: Hogyan jött az ötlet, hogy a Károli Gáspár Református Egyetemen működjön egy Japán Tanszék?

Varrók Ilona: Lehet, hogy véletlennek köszönhető. Az egyetem első főtitkárának családja Japánnal baráti kapcsolatban van. A képzés fokozatosan bővült az egyetemen. Mindkét népben él az a gondolat, hogy valamilyen rokonság lehet a magyarok és japánok között. Talán erre is vissza lehet vezetni az érdeklődést.

Fekete Ágnes: Ha jól értem, akkor sokan tanulnak ezen a tanszéken, tehát érdekli a fiatalokat a japán nyelv, kultúra.

Varrók Ilona: Igen. Sokan vannak, akik harcművészetekkel foglalkoznak, és így kerülnek kapcsolatba Japánnal. 40 hallgatónk van összesen.

Fekete Ágnes: Ezt biztosan a nagykövetség is értékeli.

Varrók Ilona: Igen. Minden évben megrendezésre kerül egy japán szónokverseny a tanulók számára. Az idén a mi diákunk nyerte ezt a versenyt.

Fekete Ágnes: Ez a nyelvi laboratórium valóban a nulláról indult el, kizárólagos japán forrásokat felhasználva?

Varrók Ilona: Pontosan így történt. Azt kérték, hogy semmit se csomagoljunk ki, amíg ők meg nem érkeznek. Együtt bontottuk ki a csomagokat, szereltük össze az asztalokat. A gépeket is szétszerelve szállították ide, majd ők szerelték össze, installálták a programokat. Öt hétig voltak itt.

Fekete Ágnes: Japánban maradunk. Dr. Erdős György 7 évig élt Japánban Magyarországot képviselve. A kulturális különbségek ellenére, ugyanazt a hitet élhette meg, mint itthon.

Dr. Erdős György: Ha valaki, tőlünk 10000 km-re, egy üvegcséből szőlőlevet iszik, és az egészet egy pléhtálcán adják, akkor az vajon nevezhető-e úrvacsorának? Tulajdonképpen mi a lényeg? Ha elveszik tőlem a palástos lelkészt, elveszik az úrvacsorai bort, a nyelvet, ami kifejezi a Károli Biblia fordulatait, és ugyanazt a tanítást egyszer csak egy másik kultúrán keresztül kapom, megáll-e itt a hit, és kiderül-e, hogy nem másban hittem, mint ezekben a szélsőségekben? Ennek vannak európai vonatkozásai, de ázsiaiak éppúgy vannak. Tényleg szükséges-e számomra, hogy a szószéken álljon egy palástos pap és "rendes úrvacsorát" kapjak? A kultúra szerintem egy nép belső szellemi tartása, arculata.

Fekete Ágnes: Mit gondol a misszióról, hiszen ma már kevéssé jelenti azt, hogy elmenni valahova, és ott megtéríteni embereket?

Dr. Erdős György: Én a misszió miatt kezdtem el japánt tanulni. Meg akartam téríteni a japánokat. És Isten hozott is egy japánt, akit még Magyarországon ismertem meg, mivel Bartók zenéjét kutatta, és emiatt hat évet élt Magyarországon. Ő lett volna az első japán, akit meg kellett volna térítenem. Úgy éltem ezt meg, hogy kaptam Istentől egy embert, akit megtéríthetek. Az lett ebből, hogy ő megtanított engem japánul, éppen akkor államvizsgáztam, de én őt nem tudtam megtéríteni. Ő magától viszont megtért, és református lelkész lett. Japánban az ő gyülekezetébe jártam. A missziót mi mindig emberi erőfeszítésnek tartjuk, pogányok közé menni és elmondani nekik, hogy mi is történt. De Isten az, aki tesz valamit, legfeljebb olyan jó hozzánk, hogy felhasznál minket. Ennek csak örülhetünk. Attól, hogy nem használ fel, neki még sikerül az, amit akart. A misszió nem egy mozgalom kiterjesztése, hanem isteni mozgás ebben a világban, amihez mi vagy hozzá tudunk tenni valamit, ha Isten használni akar minket, vagy éppen félretesz Isten minket abban az időben, és másként, mások által végzi el.

Fekete Ágnes: Mi az, ami a japán barátját megfogta a kereszténységben?

Dr. Erdős György: Amikor Magyarországon volt és Bartókot kutatta, akkor sok barátja akadt, mert egy nyílt, barátkozó ember. Mesélte, hogy évtizedekig imádkoztak érte. Történt egy súlyos katasztrófa az életében: rátette az életét erre a kutatásra, ki akarták nevezni a Kelet- Ázsiai Tanszék élére lektornak, a kislányát akkor vették volna fel a konzervatóriumba, a felesége tanárnő volt. De az akkori KEOK-tól jött egy felszólítás, melynek értelmében egy héten belül el kellett hagynia az országot. Semmiféle magyarázatot nem fűztek ehhez. Kiutasították, és nem volt egy árva fityingje sem. A kis kocsijával valahogy kievickélt az országból, tele volt könyvekkel az autó. Eljutott Hamburgig, a benzinre kölcsön kellett kérnie, és ott sem tudta másként táplálni a családját, mint sokszor kukából. Aztán hazament Japánba, ahol megszólította egy japán keresztény. Megkérdezte tőle, hogy tudja-e, hogy miért vette el Isten azt, ami a legtöbbet jelentette neki az életben. És megvilágosodott előtte, hogy azért kellett a kincseit leraknia, hogy valami mást kapjon, ami ennél sokkal többet ér. Ő ezt nálam sokkal hatásosabban és szebben mondta el, de japánul, úgyhogy most nem tudnánk lejátszani. Sajnos vele is ugyanaz történt, mint velem a megtérésem után: egy olyan közegben élt, amely nem fogadta be az evangéliumot. Nem tudta, hogy mit kezdjen a kereszténységével. Én sem tudtam a hatvanas években Magyarországon. Egyetlen olyan hivatás van, ahol ezt törvényes keretek között lehet űzni: ha lelkész lesz az ember. Engem is ez vitt a teológiára, és szerintem őt is. Igaz, ő már ötven éves volt ekkor. Elvégezte a teológiát, a kislánya egyházi zenével foglalkozik, zeneszerző, a barátom pedig elkezdett betagolódni egy egyházszervezetbe, amely nem nagyon fogadta be őt, mint ahogy engem sem fogadott be az itteni. Nagyon feltűnő, ha az ember kívülről jön, nem tudja, hogy ki kicsoda, ki mit ér, ki milyen hatalmat képvisel. Szóval belebotlik az egyház szövevényes viszonyaiba. Én másodéves teológusként kerültem ki a teológiáról egy politikai zűr miatt, ami tájékozatlanságból eredt. Persze nem kellett volna belerohannom ebbe az egész dologba, de belerohantam. Ő is ugyanúgy járt Japánban. Nem tagadom, hogy a Gyorskocsi utcában meg akartam téríteni a kihallgatást végző hadnagyot. Levelet írtam neki később is, amiben felhívtam arra, hogy térjen meg Jézushoz. Ma tudom, hogy ez egy túlmozgás volt a részemről. Visszatérve barátomhoz, belebotlott saját egyházának szervezetébe, amit végül is úgy oldott meg, hogy azt a végzettséget, amit ott szerzett, elkezdte művelni Hollandiában, Magyarországon…stb. A saját házában élt, ott fogadta vasárnaponként a gyülekezetet.

Zene

Fekete Ágnes: Mit tudhatunk a japán protestantizmusról?

Dr. Erdős György: Az amerikai hatás erősebb az európainál. Ugyanakkor a teológiájuk a német teológiára épül. Az istentisztelet olyan hangulatú, mintha egy osztályteremben lennénk. Egyrészt mindenki előtt van egy pad, a felolvasott textust mindenki kikeresi a Bibliájából, ezt a lelkész türelmesen végigvárja. Minden nagy precizitással történik. Térképet is használnak, ahol nyomon követhetik a történetek helyszíneit is. Nagyon pontosan próbálják megérteni a történeteket. A legrendesebb hivő jegyzetel is. Én nem tartoztam ezek közé, de a Bibliámat én is mindig elővettem, és nyomon követtem a felolvasott Igét. Komolyan veszik a hivők erőfeszítéseit. Más gyülekezetekben is megfordultam. Megjelent a gyülekezet honlapján a prédikáció, mi is kézbe kaptuk a liturgiával együtt.

Fekete Ágnes: Ez egy kicsit poroszos, nem?

Dr. Erdős György: Lehet, hogy a Hiszekegyet nem kellene minden alkalommal leírni, mert úgyis megjegyzi az ember, de ők azt is leírták. Ugyanakkor azonban ott van a lelkész üzenete. Nagyon fontos lenne nálunk is tisztázni azt, hogy mit akarunk elmondani. Mi az az egy dolog, amit szeretnénk átadni? Ha az embernek a kezében van az üzenet, és meg is hallgatja az igehirdetést, akkor hazamenvén tudni is fogja, hogy mit hallott. A japánok hallatlan érzelmesek, amit sokan nem tudnak. Gyakran sírnak a férfiak is, akár nyilvánosan is. Van egy olyan televíziós sorozat, aminek a címe így hangzik magyarul: egy liter könny. Ha a halottakról megemlékeznek, akkor azt nem úgy teszik, mint mi, a hirdetések között felsoroljuk a neveket, hanem feláll valaki a hozzátartozók közül, például az elhunyt fia, és könnyekkel küszködve elmondja apja utolsó napjait. Amit lehet, azt életszerűen adnak elő. Ha valaki ösztöndíjról tér vissza, akkor az istentiszteleten helye van annak, hogy elmondja, hogy mi történt vele.

Fekete Ágnes: Prosperál a protestantizmus Japánban?

Dr. Erdős György: 100 millió ember öt-hat százaléka protestáns. Ez egy komoly létszám, többen vannak, mint mi. Azt mondják, hogy nincs növekedés, de a japánok pesszimistábbak, mint mi. Mindig azt mondták, hogy nincsenek fiatalok az egyházban, pedig én láttam, hogy vannak. A gyerekmunkájuk egészen fantasztikus. Nekem két kislányom volt ott, így tapasztalhattam, hogy milyen angyali türelemmel foglalkoztak a gyerekekkel. Az a templom, ahova mi jártunk egyszerűen egy gyermek-templom volt, aminek volt egy felnőtt tagozata is. Nálunk a gyerekek mennek ki az istentiszteletről a vasárnapi iskolába, ott pedig pont fordítva volt. A gyerekeken nagyobb hangsúly volt. A felnőttek vonultak félre, hogy egy kicsit foglalkozzanak a saját dolgaikkal. A japán lélekben nagyon sok gyermeki vonás van. Később egy százfős gyülekezetbe jártam, amiből 60-70 ember mindig ott volt az istentiszteleten. Ez a gyülekezet nagynak számított. Vannak reprezentatív templomok. Láttam ilyet: hatalmas karzattal, rengeteg emberrel, de ha megjelent egy új arc, bemutatkozott istentisztelet elején, akár keresztény volt, akár nem.

Fekete Ágnes: Ahogy beszélgettünk, elmondta, hogy az esküvőkkel kapcsolatban van egy keresztény nosztalgia Japánban.

Dr. Erdős György: A buddhizmus vagy sintoizmus nem különül el a kereszténységtől, hanem más funkciókat töltenek be az emberi életben. Gyakori az, hogy először tartanak egy sintoista esküvőt, aztán pedig egy katolikust. Gyönyörű díszkimonóban pompázik az egyiken a pár, majd átöltöznek, és fehér, harangszoknyás esküvői ruhában jelenik meg a menyasszony a másik szertartáson. A vőlegény pedig frakkban és díszlépésben megy a menyasszony felé, akit az apja vezet, szintén díszlépésben. Abszolút formális dolog, természetes. Rengeteg hirdetés van az esküvőn, sok csomagot kapnak, amiben benne van a nászút, sőt az esküvő is.

Fekete Ágnes: De miért vágynak arra, hogy katolikus szertartás szerint összeadják őket, holott igazából nincs közük hozzá, ha jól értettem.

Dr. Erdős György: A kelet-ázsiai népeknek van egy olyan vágyuk, hogy a világot egészében birtokolják. Japán szigetország. Szeretné magát megmutatni, de látni is szeretne a világból, sőt a világot szeretné látni. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy akik a Szilágyi Dezső téri templomban, vagy a Mátyás templomban örök hűséget fogadnak egymásnak, azok meggyőződéses keresztények. Egy japán elmegy és meghallgat egy prédikációt abból az alkalomból, hogy házasságot köt. A katolikusok érzik ezt, és emiatt nincs is merev elutasítás bennük. A mi kultúránkban van egy csomó, kereszténynek mondott elem. Mind a japán, mind a magyar keresztényeknek oda kell eljutniuk, hogy az életüket adják Jézusnak. Ez komolyabb döntés, mint az orgonakíséret kiválasztása.

Fekete Ágnes: "Lelki adományok ugyan különbözőfélék, de a Lélek ugyanaz."

A különbözőség és az egység korunknak az élet minden területén kérdése. Még politikai üzenetként is halljuk újra és újra: mi egyek vagyunk, ne húzzunk szét! Jó lenne pontosan tudni ki mit ért azon, ami ő maga, és mit azon, ami egybeköt. Ugyanígy a kultúrában, a nemzetek között, és az egyházközségekben ott a kérdés: mi vagyok, és mi az, amiben egy vagyok a többiekkel? Mindig ott feszülünk a két véglet között, a nemzetek és népek nagy egybemosása, Isten mezején mindenki szakíthat magának virágot – hirdeti a szinkretista világ. Ugyanakkor ott vannak azok az emberek is, akik erre válaszolva azt mondják: nem, nekünk magunknak kell meghatároznunk magunkat, ne menj mindenfelé, ne kérdezgess másokat, azok amúgy is szeretetlenek irányunkban, legyünk mi itthon, ebben a szűkös kis világban egyek! Lényeg az önazonosság, hiszen mi képviseljük a legjobbat és legteljesebbet. Pál gyönyörű képpel válaszol e két szélsőséges gondolkodásra: Az egyház olyan, mint a test. Ezt már sokan mondták példaként, csakhogy Pál szerint Krisztus láthatatlanul feje ennek a testnek. Képében ez az újszerű. Nem a gyomor irányít minket, nem is egy látható uralkodó vagy főpap, hanem Krisztus, aki fölöttünk áll, és még a szemünk, gondolatunk irányítása alatt sincsen. Hiszen az okok összességét csak Isten látja, a részeket és az összességet együtt mi nem birtokolhatjuk. Mi csak csatlakozhatunk egy testhez, mint részek, amelyben el is különülünk, de eggyé is válunk. Tehát én nem lehetek többségi, én nem lehetek plurális, ahogyan ezt ma divatosan mondják, nem lehetek más, hiszen én önmagam vagyok. Sőt, minél inkább megértettem, hogy ki is vagyok, annál jobban tudok csatlakozni másokhoz. A testben a funkciók különbözősége adja éppen az egységet. Nincs egység ott, ahol mindenki ugyanolyan. Az inkább hasonlítható egy zsák homokhoz, amelyből azonos méretű szemcsék gurulnak ki, de nem egyek. Egység ott van, ahol mindenki maga által vállalt különbözőségében tud élni, de a másikhoz kötődve. Milyen szép a tékozló fiú példázatának vége. Hogy az Atya nem tudott örülni, csak az egyik fiának. Látta különbözőségüket, és az egyiknek elébe szaladt, a másikhoz kiment a lakomáról. Az Atya szeretete köti össze a fiakat. Itt is megjelenhet előttünk a Krisztus test képe, a két fiú külön-külön atyjuk szeretetében válhatnak eggyé. Adja Isten, hogy a különbözőségek és egységek zűrzavarában el tudjunk igazodni, és önmagunkat megkülönböztetve kötődni tudjunk másokhoz, testvérekhez, akik kimondatlanul is szeretetünkre várnak. Ámen

Énekajánló – 2006. január 22.

Vízkereszt utáni 3. vasárnap

Az újév utáni vasárnapok a karácsonyi ünnepkör második részéhez tartoznak, tematikájuk a Vízkereszt ünnepéhez (január 6.) kapcsolódva Krisztus istenségének bizonyságairól beszélnek, erre utal vízkereszt ünnepének eredeti neve: epifánia – megjelenés. Ebből kiindulva a januári vasárnapokat az egyházi esztendő beosztása szerint vízkereszt utáni – névvel illetjük. Vízkereszt ünnepének énekei a XVIII. század végéig megtalálhatók az énekeskönyvekben, azóta nálunk elmaradt ez a szép evangéliumi tartalmú ünnep. Szénási Sándor "Ünnepeink" című könyvében az 54-55. oldalakon ezt idézi Ravasz Lászlótól: "Az epifánia-vasárnapok sorozata a Jézus Krisztus dicsőségének a világban való megjelenését ünnepli… Ezeken a vasárnapokon a Jézus életének első felét állítsuk hallgatóink elé."

A harmadik vasárnap evangéliuma (Máté 8,1-13.) két gyógyítás történetét is tartalmaz, mellyel Krisztusnak gyógyító hatalmát bizonyítja. Egyikük ráadásul világi értelemben hatalmasságnak számít – római százados – aki mégis Jézust keresi fel kérésével és szavakkal is bizonyságot tesz Jézus hatalmába vetett hitéről (8-9. v.) Az epistola (Róma 12,17-21.) az előző két vasárnap folytatásaként az evangélium üzenetéhez kapcsolódva arra tanít, hogy ne akarjunk magunk bíráskodni vagy hatalmaskodni, hisz az Úr az igazi bíró.

Énekek Vízkereszt utáni harmadik vasárnap igéihez:

Bevezető ige: Zsolt. 117,2.

Fennálló ének: 117. Az Urat mind ti nemzetek vagy 36,2. Uram, a te hűséged vagy 488, 1. 3. Szent vagy, szent vagy, szent vagy…

Főének: 391. Vedd el Úr Isten rólunk haragodat (esetleg csak 1, 5-7.) vagy 99. Az Úr országol (esetleg csak 1-2, 5-7.)

Igehirdetés előtti ének: 391,5. adjad minékünk a te Szentlelkedet… vagy 130,3. Énnékem reménységem

Ráfelelő ének: 91,1. és/vagy 8. Aki a felséges Úrnak / Mihelyt hív könyörgésében

Záró ének: 451. Száma nincsen Uram jótéteményidnek