2006-06-21

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Focimeccseket néz mostanában a világ. A sport a legjobb leképezése annak az emberi vágynak, hogy az ember mindig a győztes csapathoz szeretne tartozni. Ha nem úgy, hogy ő rúgja a bőrt, legalább a drukkerek között. Valamiképpen a győzelem közelébe férkőzni – ez a vágyunk. Nemrég egy nagyon szép ünnepen voltam, a Bárka, ez az értelmi fogyatékos embereket segítő közösség, ünnepelte 15 éves évfordulóját. Jövő heti műsorunkban róluk lesz szó. Ott hangzott el ez az egyszerű mondat: keresztyénnek lenni annyit jelent, mint lemondani erről a vágyunkról, a győzelmi kényszerünkről, s merni- átsétálni a vesztesek táborába. Hiszen előbb-utóbb mindenkit ér vereség. Ezek a pillanatok lehetőséget adnak számunkra, hogy az igazi Krisztus arcot megpillantsuk életünkben. Most egy olyan anya vallomását hallhatjuk, aki élete egy pontján nagyon vesztesnek érezte magát, azután mégis békére lelt. Mészáros Mária kisfiáról, Marciról mesél.

Ahogy egy édesanya lát…

Mészáros Mária: Mozgékony kisgyerek volt, s számomra teljesen természetes volt, hogy rohangálok utána, és az is, hogy későn kezdett el beszélni. Mások számára lehetett fura, amikor a boltban elvágta magát és nem akart felállni. Ugyanakkor az minden kisgyerekkel előfordulhat, hogy ha meg akar venni valamit, akkor makacskodik. Ennél furcsább dolgok nem történtek. Nem gondoltam arra, hogy ő ennyire problémás gyerek, ezért elkezdtük az óvodát. Kezdetben nem volt semmi gond, csak november környékén kezdtek rá panaszkodni egészen addig, hogy ő lett a csoport fekete báránya. Bármit kérdeztem, mindig negatív választ kaptam; állandóan rosszalkodott, mindig baj volt vele.

Fekete Ágnes: Marci mit mesélt otthon az oviról?

Mészáros Mária: Azt nem láttuk, hogy milyen az óvodában, tudta a dolgát. Mi vittük, ő ment. Decemberben, a Mikulás napján mentem Marciért, és akkor éreztem azt, hogy az óvónők nagyon türelmetlenek vele. Engem várt, ült a székben és a csomagját lóbálta. Nem tudom, hogy hány alkalommal szólt már rá az óvónő, de amikor én hallottam, akkor nagyon mérgesnek tűnt: "Marci, mondtam, hogy ne lóbáld a csomagot, mert eltörik!" Álltam az ajtóban, láttam a jelenetet, hallottam az óvónőt, és arra gondoltam, hogy ők még nem tudnak türelmesek lenni a Marcihoz. Itt valami komoly bajt sejtettem, mert különben miért lenne gond, hogy lóbálja a csomagot: úgy is megeszi. Következő héten, szerdán közölte velem az óvónő, hogy a fiam hazudik, felesel, ön- és közveszélyes, és azt javasolta, hogy tartsam otthon. Arra már nem volt idő, hogy ezt kifejtse, mert teljesen kétségbeestem, sírtam, azt sem tudom, hogy hogyan értünk haza, de másnap már nem vittük az oviba. Nagy szerencsém volt, hiszen harmadik gyerekünkkel otthon voltam GYES-en, csak Azonban a probléma az volt, hogy elhittem, hogy ilyen a fiam. Elkezdtem kételkedni Marciban. Biztosan olyan, amilyennek mondják. Azon gondolkodtam, hogy mihez kezdjünk, és ezt a Marci megérezte, mert ettől a pillanattól kezdve állandóan puszilgatott és jött utánam. Fura volt számára, hogy most másként nézek rá, azért mert kiadták őt az óvodából, de közben érzi és tudja, hogy ez nem jó. Közben a református gyülekezetünkben Marci szeptembertől elkezdett gyermek- istentiszteletre járni, és december elején osztották ki a szerepeket és a jelmezeket a karácsonyi műsorhoz. Marcit is jelmezbe bújtatta a vele foglalkozó pedagógus, és adott neki egy hozzá illő kis szerepet. Nagyon aggódtam és féltem attól, hogy az egész gyülekezet előtt fog rendetlenkedni, rosszalkodni, ahogy azt az óvodában is tette. Először nem is akartam, hogy szerepeljen, de a pedagógus megnyugtatott, ha szükséges, ő majd megfogja a Marci kezét és vezeti. Rettegve ültem végig a karácsonyi műsort, de nem volt semmi probléma, mert azt tette a Marci, amit a többiek is, teljesítette a feladatát.

Fekete Ágnes: Ez a mozzanat, és a keresztyén közösségben a többiek véleménye erősített meg titeket abban, hogy igenis, Marcinak közösségben, normális gyermekek között a helye?

Mészáros Mária: Igen, pedig az óvodák önkormányzati képviselője határozottan állította, hogy ez a gyermek nem való a többi normális gyerek közé. Elvittem a szegedi klinikára, ahol kéthetes vizsgálat után azt állapították meg, hogy Marci ugyan hiperaktív, de nem annyira, hogy ne lehetne óvoda normál csoportjába felvenni. Ezzel az orvosi papírral visszamentünk az óvodába és ott újra visszavették, de kezelni már nem tudták őt az óvónők. Marcit félreültették, és nem oldódott fel ez a rossz viszony. Egy olyan helyzet alakult ki, hogy bár papírunk volt arról, hogy minden rendben, de nem tudtuk sehová sem beíratni. A bajai keresztyén óvodában fogadott bennünket a vezető óvónő, és azt mondta, hogy bíznom kell a fiamban, úgy kell rá tekintenem, mint egy édesanya a fiára, és vigyem oda, mert nekik nem csak egy papírra leirt szöveg a pedagógiai program, hanem elhivatás és küldetés is, hogy ők a másféle gyermekeket is befogadják. Rettegtem. Legalább háromszor mentem oda és a vezető óvónő beszélt a lelkemre. Azt mondtam neki a végén, hogy úgy érzem magam, mint akinek egy rossz portékája van, és azt akarja eladni. Mondta, hogy ilyet semmi esetre se gondoljak, mert minden rendben van, különben nem hívna. Ám az, ami eddig történt, amit idáig hallottunk az önkormányzati óvodák képviselőjétől, miszerint hogy nem lehet a Marcit közösségekbe engedni, nagyon elbizonytalanított. Aggódva vittem szeptembertől Marcit a keresztyén óvodába. Azonban csak egy hónapig kellett aggódnom. Ősz volt, "bogárszedés" ideje. Marci nagyon szeret bogarakat szedni, ami a másik oviban állandóan problémát jelentett. Mentem érte, és az udvaron két óvónő szedte vele a bogarakat. Ez a jelenet megnyugtatott végre, megértettem, hogy megtaláltam a Marci helyét. Például nagyon jó a keresztyén oviban, hogy nem kell reggel nyolc órakor beülni és enni, hanem meg van terítve félóránként, háromnegyed-óránként, és aki éppen éhes, az kimegy, reggelizik. Nincsenek olyan szabályok, amiket egy gyerek nehezen képes betartani. Olyan szabályok sincsenek, amelyek tiltanák, hogy a kicsik egymás csoportjába átmehessenek játszani. A közösség fontos, a gyerekek egy kicsit szabadabbak, de ez nem szabadosságot jelent, hanem inkább több munkát. Idén ballagott, szeptemberben iskolába kerül, méghozzá ennek a keresztyén óvodának az iskolájába fog járni. Felvették. Sőt, Marci lett egy országos rajzpályázat első helyezettje. "Az én világom" – ez volt a címe a pályázatnak. Az az érdekes, hogy Marci a Noé bárkáját rajzolta le, míg más gyerekek a játékait, a családját, ő viszont a Noé bárkáját. Ez azt jelenti, hogy a Szentírás az ő világába beletartozik. Számunkra ez meghozta a gyümölcsét.

Krisztus zászlaja együtt – A Fóti Ökumenikus Általános Iskola és Gimnázium

Fekete Ágnes: Nemcsak Marci talált valami többet egy egyházi intézményben, ezzel nagyon sok szülő találkozott már. Biztonságban, elkötelezettebb nevelők között érezzük gyermekünket. Most a tanév lezárásával, vessünk még egy pillantást ezekre az iskolákra. Természetesen nem hall mindig ilyen szép és jó történeteket az ember. Ahogy a fóti keresztény ökumenikus általános iskola egyik tanára vallja, "mi is emberből vagyunk, ezért mindannyian Isten iskolájába járunk, csak ott nincsenek tanévek". Évzáró alkalmából ebbe az iskolába látogatott el Sarkadi Csaba, s a 15 éves fennállását ünneplő intézményről beszélgettek.

Almásiné Nemeshegyi Gyopár: Fót város utcáin futottunk egy jubileumi futás keretében. A kisalagi református templomtól indultak a legidősebb gimnazisták, és ahogy az iskola felé közeledtek, úgy kapcsolódtak be az egyre fiatalabb diákok is – az előre meghatározott pontokon – a futásba. Az iskola közelében már az alsósok is velünk voltak, hiszen ők kevesebbet tudnak futni. Ez egy szimbolikus jelentőségű esemény, és nagyon szép volt látni, ahogy egyre többen kapcsolódtak be, és egyre többen lettünk. Ezt éltük át az eltelt 15 év alatt is. Végül egy több száz fős tömeg futott be a Gyermekvárosba, ahol még sok esemény várt a gyerekekre. Nem mellékesen a polgármester úr is velünk tartott. Tábortűzzel kezdtük meg az évet. Az első félévben egy műveltségi vetélkedőt szerveztünk. Esszéíró pályázatot is hirdettünk a gyerekeknek, alsó és felső tagozatban lehetett pályázni. Üzenetet lehetett írni a jövőbe, azoknak, akik 200 év múlva fognak élni. Azt volt a kérdés, hogy mit szeretnének tudatni a jövővel az iskoláról. Legtöbben az iskola sajátosságait írták le, amikben különbözünk. Tehát ők nagyon jól érzik és látják, hogy mik azok az események, amelyek minden évet jellemeznek. Akár az országjáró kirándulás, akár a gyülekezetekkel való kapcsolatunk, akár a "csendesnapok", az áhítatok. Ezzel párhuzamosan egy film is készült, Üzenet a jövőbe címmel, mert szerettük volna megörökíteni az iskola 15 évét. Rengeteg archív felvételünk látható a filmben. A kerettörténet szerint egy kislány elkezdi írni az esszét arról, hogy mit üzenne a jövőbe, és ahogy jönnek a gondolatai, előjönnek a régi emlékek, azaz a régi felvételek. Több száz óra munka áll benne, mert csak az iskola diákjai és tanárai dolgoztak rajta. Az évzáró után lehetőséget biztosítunk arra, hogy minél többen megnézzék azt. Meghívókat küldtünk a szülőknek, lelkészeknek, régen itt tanító pedagógusoknak, a város lakóinak. Aki kíváncsi rá, most megtekintheti. A mai évzáró ezzel fog befejeződni. Áprilisban volt egy 15 órás sportesemény: 15 órán keresztül folyamatosan kosaraztunk, persze nem ugyanazok a személyek, hanem folyamatosan váltottuk egymást. A régi diákok, a szülők, a tanárok, és még a sportos egyházközségi tagok is, akik szerettek volna ebbe bekapcsolódni, játszhattak. Tartottunk egy aláírásgyűjtő versenyt is, ami gyakorlatilag egész éven keresztül tartott. A verseny lényege, hogy a gyerekek három fős csapatokat alkotva, a régi diákok aláírásait gyűjtsék össze. Minden öregdiák csak egyszer írhatta alá, és aki a legtöbb aláírást gyűjtötte, nyert. Ez is egy izgalmas program volt a gyerekek számára.

Kisák Erika: Én nagyon örülök, hogy ide járhattam, és itt is folytatom tanulmányaimat.

Arany Sándor: Az évzárón vagyunk túl éppen, úgyhogy most a vakációba gyalogolunk bele. Ilyenkor kicsit összegzünk. Úgy érzem, hogy ebben az iskolában a tanárok megtalálhatóak. Tehát nem bástyán fenn ülő lények, hanem beszélgető partnerek. Sőt, adott esetben bizonyos órák beszélgetéssel telnek el. Hisszük, hogy Isten gyermekei vagyunk mindannyian, és így alkotunk egy közösséget. Az iskolát is Isten kegyelmének tartjuk, ami 15 éve ilyen formában is megnyilvánul. A diákjaink ezt látják, és ez egy közös alapot teremt. A közös palacsintázások, focizások és a viccmesélés is belefér az életünkbe.

Kisák Erika: Nekem a biológiaórák hangulata maradt meg nagyon. Ezeken az órákon sokat beszélgettünk. Nem voltak túlzottan kötetlenek, hanem mindig kapcsolódtak a tananyaghoz.

Pápai Tímea: Ötödikben nem szerettem a matekot. Etelka néni az, aki megszeretette velem, mert nem csak az órákon kívül humoros, hanem a matematikát is lazán tanítja, s végül az ember szinte maga jön rá a megoldásra. Szóval sokat köszönhetek neki. Végzős osztály tagjaként, a bolondballagáskor minden termet végigjártunk, nagyon jól éreztük magunkat.

Tyukász Tamás: Az iskola alapításának előzményei a protestáns gyülekezetek lelkészei közötti jó kapcsolatra nyúlnak vissza. Rendszeresen imádkoztak együtt. A rendszerváltás előtti években került Fótra Sebők Sándor plébános úr, akkor még káplánként. Az ő nyitottsága, ökumenikus szemlélete tette lehetővé, hogy már nem csak a protestáns, hanem a katolikus és protestáns párbeszéd is megindult. Ebből származott az ötlet. A település ahhoz kicsi, hogy felekezeti iskolák jöjjenek létre, így gyümölcsözőnek látszott, hogy ha a jó kapcsolatban lévő gyülekezetek közös iskolát álmodnak meg. Egy ökumenikus imahétről hazafelé menet a lelkészek egymás között felvetették ennek a lehetőségét. Igen rövid idő alatt konkrét cselekedetek következtek. Még a tanácsi rendszerben kérvényt adtak be, hogy az egyik állami iskolában egy keresztény osztály indulhasson. Ezt a tanács akkor elutasította. Ám ennek a szervezkedésnek a kapcsán a szülők jó része úgy gondolta, hogy jó lenne ezt a tervet folytatni. Közben jött a rendszerváltozás, a lehetőség, hogy az egyházak ingatlant kapjanak vissza. Érdekes módon akkor sem az vetődött fel, hogy felekezeti iskola legyen, hanem az ökumenikus iskola gondolatát vittük tovább. Ökumenikus egyesület alakult Fóton 1990-ben. Ez az iskolánk alapítója és a fenntartója. Az iskola szervezése során, ahogy ezt már más települések esetében is tapasztalhattuk, óriási indulatok csaptak össze, hiszen akkor még nagyon sokan nyíltan is vállalták az egyházellenességet, illetve az egyházi iskola ellenességet. Az iskola alapításának gondolata természetes módon zavarta a többi iskolát, és azokat, akik féltették a gyerekeket és az állásukat. Komoly feszültségek alakultak ki. A szülők azt mondták, hogy indítsunk egy teljes általános iskolai tagozatot a Gyermekvárostól térítésmentesen rendelkezésünkre bocsátott épületekben. Az iskola 1991-ben indult el. Nyolc évfolyamon jött össze osztály, sőt, három évfolyamon párhuzamos osztály is. Ez azt jelenti, hogy 11 osztállyal indítottuk el az iskolát, 230 diák kezdte meg a munkát 1991-ben.

Sarkadi Csaba: 15 évvel később mennyire stabilizálódott az iskola helyzete társadalmi és anyagi szinten?

Tyukász Tamás: Ma már nyíltan senki nem meri felvállalni azt, hogy megkérdőjelezze az iskola létjogosultságát, hiszen a 15 év alatt mind szakmailag, mind a keresztyén értékrendet követően, Istennek legyen hála, példaértékűvé vált az iskola és a helyi gyülekezetek összefogása is. Anyagi vonatkozásban viszont annál nagyobb a bizonytalanság. Az iskola ugyan világnézetileg elkötelezett, de nem tartozik egyik felekezethez sem, hanem egyesületi fenntartású, így nem kapjuk meg azt a kiegészítő támogatást, amit az egyházi iskolák automatikusan az megkapnak az államtól. A helyi önkormányzattal kötött a fenntartó egyesület közoktatási megállapodást. Sajnos a megállapodás értelmében nyújtott finanszírozás mindig okot ad politikai csatározásra. Örökös anyagi gondokkal küzdünk, ám hogy ha azt a pénzt megkapnánk, ami szerződés szerint megilleti az iskolát, akkor nem lenne megélhetési problémánk.

Sebestyén Győző: Itt tanulnak a gyermekeink. A mai szekularizált világban nagyon gondosan védett, óvott környezetben vannak, ahova szívesen engedjük el őket. Vannak olyanok Fóton a képviselőtestületben is, akik szemében szálka az iskola, és a szálka eltávolításán fáradoznak. Isten országának építőmunkásai szeretnénk lenni így együttműködve. Azt kell meglátni, aki összetart minket. Vannak dolgok, amikben különbözünk, nem is kevés, de ha mindig ezt keresnénk, akkor ez az iskola létre sem jött volna. Ám az iskola működik. Lehet azt keresni, aki összetart, és akit Megváltóként ismerünk. Krisztusban tudunk egyek lenni, és így más lesz az alaphang.

Tyukász Tamás: Nagyon fontos, hogy az iskola nemzeti elkötelezettségű, ami azt jelenti, hogy nagy hangsúlyt helyezünk a diákok hazaszeretetének a kialakítására. Erre nézve szervezünk programokat, amelyek nagy népszerűségnek örvendenek. Harmadik, negyedik osztályosok részére több napos erdei iskolát szerveztünk. A felső tagozatosok négynapos országjáró kiránduláson vehetnek részt. A teljes felső tagozattal indulunk el három napra, amikor az ország nagy részét bejárjuk, 12 nap alatt a gyerekekkel körbejárjuk az országot. Gimnazistáinkkal pedig egy határon túli magyar területekre szervezett nemzetjáró kiránduláson veszünk részt. Többnyire egy hétig tart ez a program, felkeressük azokat a területeket, ahol még a mai napig élnek emberek, akik a magyar kultúrát ápolják. Fontos, hogy a gyerekek megtapasztalhassák azt, hogy milyen a határontúli élet.

Sarkadi Csaba: Hogy tudják megteremteni az összhangot a felekezetek között?

Tyukász Tamás: Érdekes kérdés. Az a tény, hogy 15 év óta együtt vagyunk, megerősít minket abban, hogy az az út, ahol járunk, járható. Vannak alapelvek, amiket rögzítettünk. Tudomásul vesszük, hogy különböző felekezetekhez tartozunk, tehát nem akarjuk összemosni a dolgokat. Nem gyümölcskosarat készítünk, hanem egy-egy gyümölcsnek tekintjük magunkat. Mindenki a saját felekezetében legyen otthon, abban erősödjön. Az azonos értékeinket, ami többet jelent mindannyiunk számára, erősítjük és együtt építjük, ami megkülönböztet, és adott esetben elválaszt, arra pedig azt mondjuk, hogy azt tiszteletben tartjuk, azt ki-ki a családjában, gyülekezetében gyakorolja. Olyan programokat szervezünk, amelyek ezeknek az alapelveknek megfelelnek. Fontos, hogy lássuk, hogy miben vagyunk azonosak és miben különbözőek. Ahogyan az iskolán belül a felekezetek közötti együttműködést megtanulják a gyerekek és megtapasztalják, az iskola padjaiból kikerülve, nekik ugyanezt kell gyakorolniuk. Amikor ezt a címert megterveztük, akkor azt gondoltuk, hogy ez jól tükrözi a felekezetek együttműködését. A 4 felekezet közös hajóban evez, a hajó árbocán Krisztus monogram található, Krisztus zászlaja alatt hajózunk együtt.

Fekete Ágnes: Sarkadi Csaba beszélgetett Tyukász Tamás igazgatóval, Almásiné Nemeshegyi Gyopár és Arany Sándor tanárokkal, Sebestyén Győző lelkésszel, Kisák Erika és Pápai Tímea kitüntetett diákokkal a fóti keresztény ökumenikus általános iskoláról.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a 90. zsoltárból:
"Uram, te voltál nekünk hajlékunk nemzedékről nemzedékre."

Az elmúlt hétvégén családi születésnapot ünnepeltünk úgy, hogy együtt tettünk egy kirándulást az agostyáni arborétumba. Annyira megrendítő volt a botanikus beszéde, hogy unokatestvérem odasúgta nekem: "csodálkoznék, ha a következő szerdán nem erről hallanék a Rádióban". Az emberből valóban kikívánkozik, amikor valami olyanról hall, ami nem a mindennapos sikerre figyelő világról szól. Azt hallottuk ugyanis, hogy hogyan kísérleteznek a fákkal. Ilyen mondatok hangoztak el egy több száz éves fa tövénél, majd meglátjuk, talán ez a fa alkalmas lesz erdők telepítésére. Majd meglátjuk. De ki látja meg? Mi megszoktuk, hogy az a valóság, aminek a gyümölcsét belátható időn belül leszedhetjük. Ez azonban csak egy érzés, hiszen attól a látástól függ, mennyire érzem közelinek munkám eredményét. Az elmúlt két nemzedék alatt is rövidült ez a belátható idő. Nekünk még nagyon vigyázni kellett játékainkra, mert eltettük őket másnak. Ma a legjobb szándék mellett sem tud még egy gyerek sem sokáig játszani egy játékkal, mert eleve úgy terveznek mindent, hogy hamar tönkre menjen. Mindennapi kérdésünk, ebben a pörgős, fogyasztói világban, hogyan őrizhetünk meg időálló értékeket? Hogyan maradhat meg lelkünk mélyén az a szemlélet, hogy egy fát az unokáinknak ültetünk, és mindannyian egy nagy nemzedékeket átívelő kísérlet részesei vagyunk. Valamit ma kipróbálok, és majd a következő nemzedék vonja meg a mérleget. Amikor a reformátusok himnuszát, a 90. zsoltárt elénekeljük, mindig erre gondolunk. Mintha együttesen állnánk egy öreg fa mellett, és azt kérdeznénk: vajon alkalmas lesz ez a fa valamire? Majd meglátjuk. Nekünk mindesetre azt kell megtennünk, ami tőlünk telik azért, hogy alkalmas legyen.

Egy másik családi barátunk egy kastélyban élt a háború előtt, aminek a kertjéből szintén arborétum lett. Amikor meglátogatta régi otthonát, szomorúan látta, hogy kiszáradtak azok fák, amikre csak évente egy-két vödör vizet kellett volna önteni, ahogyan ezt az édesapja tette. Mivel ez a tudás nem öröklődött nemzedékről nemzedékre, a kísérletnek ez a része véget ért.

Most befejeztünk egy tanévet. Nem véletlenül mondjuk a facsemeték kertjére, hogy faiskola. Az emberpalánták pontosan ilyen többnemzedékes kísérlet alanyai, ha akarjuk, ha nem. Sajnálatos tapasztalat, hogy a hűtlenség valóban legalább három nemzedékre kihat, az atyák vétke a fiakban. De egy jó tanár nemzedékekre meghatározó lehet. Nagyon hálásak lehetünk minden olyan embernek, aki nem csak a pillanatokban volt ember, nem az adott perc mérgesítő körülményei szerint cselekedett, hanem úgy, mint akinek Isten a hajléka nemzedékről nemzedékre!
Ámen