2007-01-31

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat. Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Azt, hogy reformátusok vagyunk, többek között azok a helyek erősítik meg bennünk, amik számunkra otthonosak. Ezek többnyire templomaink. Dr. Kósa László az ELTE Művelődéstörténeti Tanszékének vezetője egy kétkötetes könyvbe szerkesztette egybe az évek óta folyó kutatást, melynek "Reformátusok Budapesten" a címe.

Dr. Kósa László: 1796-ban, amikor megalakult a Pesti Református Egyház, egy nagyobb szobában elfértek a pesti reformátusok. Ma közel 60 gyülekezet és 60 templom, illetve annak megfelelő istentiszteleti hely található Budapesten. Ez egy óriási fejlődésről tesz bizonyságot. A könyv erről is szól: egy felekezet története egy világvárosban. De nem csak a történetéről, hanem a jelenéről is szól: szóba kerül az összes egyházközség, létrejöttük és jelenlegi működésük rövid leírása, illetve a templom fényképe is megtalálható a könyvben.

Fekete Ágnes: Az, hogy egy teremben elfértek a reformátusok még 200 évvel ezelőtt, gondolom, az ellenreformációnak köszönhető.

Dr. Kósa László: Igen. A budai várban Luther fellépését követő 2. évben már ismerték a lutheri tanokat, a királyné is a reformáció híve volt. A mohácsi vész és a török megszállás azonban elsöpörte mindezt. Nálunk nem a királyi udvarból indult ki a reformáció, mint sok más helyen, hanem a különböző főúri központokból. Már a török hódoltság alatt is voltak gyülekezetek, amelyekről sajnos keveset tudunk, mert az írásos emlékek elpusztultak, de az biztos, hogy nem volt fényes a helyzetük. Pest és Buda visszafoglalása után azonban rövidesen betiltottak minden, a katolikustól eltérő vallásgyakorlatot. A nem katolikusok vagyont sem szerezhettek a város területén 1781-ig. A türelmi rendelet után az evangélikusok, akik akkor már többen voltak, mint a reformátusok, elkezdtek szervezkedni. 1796-ban alakult meg a Pesti Református Egyházközség. 1830-ra épült fel a Kálvin téri templom, szinte a mai formájában.

Fekete Ágnes: Annak ellenére, hogy a türelmi rendelet már hatályos volt, még mindig csak a váron kívül építhettek, ugye?

Dr. Kósa László: Bárhol építhettek elvileg. Az 1791-es törvény értelmében a városok és a földesurak kénytelenek voltak minden felekezetnek templomépítéshez, parókiához telket adni. Amikor a telket kérték, akkor a város peremén, ami akkor a Széna tér volt, a mai Kálvin téren kaptak telket, a régi török temető helyén. De olyan kevesen voltak, hogy csak 15 évvel később tudták ezt a kérést realizálni, majd újabb harminc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a templomot felszenteljék.

Fekete Ágnes: Utána nagyon sokan betelepültek.

Dr. Kósa László: Igen. Ez az egyedülálló demográfiai gyarapodás, amely a többi budapesti felekezet gyülekezeteinél nem tapasztalható, azzal magyarázható, hogy a reformátusok elvándoroltak valahonnan. A főváros egyesülésekor, 1873-ban még csak Óbudán volt templom, tehát összesen kettő az egész fővárosban. Persze sok terület, amely ma már Budapesthez tartozik, akkor még önálló falu volt. Az első világháborúig 14 templom épült fel, majd a két háború között volt a nagy templomépítési kor. Ha átlagot vonunk, két-három évente szenteltek fel templomot a reformátusok. Ez persze hullámzó, mert például 1950 és 1989 között összesen egy olyan templomról tudunk, amely új volt, és templomnak épült. Ez a Külső-Kelenföldi Egyházközség temploma. 40 éven át szinte semmi sem történt, és most pedig a lakótelepi gyülekezetek megalakulásával ők építenek templomokat. A Református Egyház mindig szegény volt. Az emberek a saját pénztárcájukból adták össze az építkezés költségeit. Persze voltak nagyobb támogatók, mecénások, és végül a két háború között a főváros is sokat segített, de alapjában véve ez egy önszerveződés volt. A mai Budapest területén egyetlen olyan református templom nincs, ami ne annak épült volna.

Fekete Ágnes: Van-e olyan társadalmi identitás, amit a refomrátusokról el lehetne mondani?

Dr. Kósa László: A budapesti reformátusságnak az a különlegessége, hogy nincs olyan tradíciója, mint a vidéki református központoknak, amelyek még a reformáció idején jöttek létre. Például az iskolák sokkal később jöttek létre, illetve a templom és az iskola nem forrott úgy össze. A polgári korszakban jöttek létre a gyülekezetek, amelyeknek az az előnye, hogy nincs tradíciója. Ez sok mindenen átsegítette, de hiányzik is. A bevándorlás soha nem a megállapodott és vagyonos embereket hozta, hanem a szerencsét próbáló, a lakóhelyükön nem boldogulókat. A református szegénység áramlott be tömegekben, ami drámai helyzeteket is teremtett. A könyvben régi statisztikákat is közlünk a betegek, betegségek felekezeti megoszlásáról. A másik oldal viszont az elit: a tudományos, a kormányzati elitben arányaiban magas volt a reformátusok száma. A középréteg hiányzott leginkább. Ezt az űrt részben külországi tényezők töltötték be. A főváros nyelve még a 19. század közepéig is a német volt. Alakult egy német református közösség is, amelynek a tagjai leginkább a különböző német területekről idevándoroltak voltak. Ők magukkal hozták azoknak az intézményeknek az alapítási kényszerét, igényét, amelyek egy nagyvárosban szükségesek voltak: árvaegyletet, árvaházat szerveztek, ami vidéken nem működött, legényegyletet a vándorló legényeknek, a kórházat. Az egyesületi kultúrát hozták magukkal, ami a tradicionális vallásosság mellett egy másféle vallásosságot is jelent.

Fekete Ágnes: És vajon az elmúlt rendszer, a kommunista időszak jobban megtépázta a reformátusokat, mint másokat?

Dr. Kósa László: Ezt kevéssé ismerjük, mert 1949 és 2001 között nem volt népszámlálás, és emiatt nincs támpontunk abban a kérdésben, hogy honnan jött a mostani reformátusság. A másik dolog az, hogy ennek a korszaknak a történetéről, azaz a jelenről is megjelentek tanulmányok ebben a könyvben, de itt nagyon sok akadály merült fel. Például az állam és az egyház között a vezetők tekintetében felmerülő kollaboráció nagy része még mindig rejtett dolog. Belülről kellene a feltárásnak megindulnia, nem pedig arra várni, hogy majd kívülről újra és újra beleborítanak valamit a nyakunkba különböző ürügyek kapcsán. Más az, ha mi állunk ki az igazsággal, mint amikor egy kívülálló hozza fel, hogy a Református Egyház mennyi árulást és lehetetlenséget követett el.

Fekete Ágnes: Ez a téma akkor nem szerepel ebben a könyvben.

Dr. Kósa László: Annyiban szerepel, hogy a református perek, amelyek Budapesten zajlottak, szóba kerülnek, sőt, bőségesen lehet róluk olvasni. Ezt fel kell még tárni.

Fekete Ágnes: Várady József kondói lelkész többször is nekilátott, hogy az ország összes református templomát lefényképezze, és egy kötetben kiadja. Nemrég a tiszáninneni, tehát északi református templomok jelentek meg színes fotókkal gondozásában. Karcsai Nagy Éva beszélgetett vele.

Várady József: Ennek külön története van. 1981-ben halálos beteg lettem. A magyarországi jeles klinikák közül három azt a diagnózist állította fel, hogy gyógyíthatatlan vagyok, ennek értelmében nem is kezeltek.

Karcsai Nagy Éva: Mi volt a betegsége?

Várady József: Perifériális érszűkület. Azt mondták, hogy annyit tudnak tenni, hogy amputálják mind a két lábam. Én hittem abban, hogy az orvostudomány felett is van hatalom, az Isten, aki tud segíteni azon, akin akar, aki könyörülhet, és ezért sokat imádkoztam azért, hogy ha meg akar tartani, akkor tartson meg, de ha más az akarata, akkor azt is el tudjam fogadni.

Karcsai Nagy Éva: Hány éves volt akkoriban?

Várady József: 52.

Karcsai Nagy Éva: Akkor most?

Várady József: 25-tel több.

Karcsai Nagy Éva: Csoda történt?

Várady József: Igen. A feleségemnek, aki orvosi egyetemet végzett volt egy évfolyamtársa, aki híres érsebész volt Szegeden, és Isten segítségével ő meggyógyított. Tettem egy fogadalmat még a betegség idején, miszerint ha meggyógyulok, akkor készítek valami szépet és jót, ami az egyházunknak is kedves lenne. Akkor még semmi konkrét dologra nem gondoltam. Amikor meggyógyultam, akkor mutatta meg Isten, hogy mi lenne jó. Nem szeretek tétlenkedni, és a fényképezéshez értek egy kicsit. Ezekben a könyvekben nem az írás a fontos, hanem a kép. Az utolsó könyvben, ami közel 600 oldalas, csak 140 oldal a szöveg. 4500 kép kap helyet benne.

Karcsai Nagy Éva: Tanult fényképezni?

Várady József: Nem tanultam, de van érzékem hozzá, és elsajátítottam minden csínját-bínját. Ezeknek a templomoknak a nagy része 200 évvel ezelőtt épült. Van egy pár, ami 500-600 éves. Érezhető az építők szíve-lelke, benne van minden templomban a kezük munkája, a különböző korok stílusjegyei. Ha kinyitjuk a könyvet a boldvai templomnál, akkor megtudhatjuk, hogy annak a mása Erdélyben van. Két erdélyi templomnál is megtalálhatóak a hasonlóságok, de senki nem mondaná, a szakértőket leszámítva, hogy ezek egy időben épültek, mert annyira más az alakja és a formája mindegyiknek.

Karcsai Nagy Éva: összesen hány református templomot fényképezett le?

Várady József: A Tiszáninneni Egyházkerületben körülbelül 300 templom található.

Karcsai Nagy Éva: Mindegyiket meglátogatta?

Várady József: Nem is egyszer. Először akkor jártam végig őket, amikor az ország valamennyi református templomáról készítettem egy albumot. Első körben a fényképezés szempontjából fontos dolgokat fel kellett mérni, például, hogy a templom a naphoz képest hogy fekszik.

Karcsai Nagy Éva: Az egyház biztosította a kiadását?

Várady József: Nem. Az egyház nem finanszírozza a könyveket. Én vagyok a szerző és a kiadó is egyben.

Karcsai Nagy Éva: De így is egy boldog ember.

Várady József: A munkám egyharmadával vagyok kész. Terveztem a Kárpát-medence minden református templomának meglátogatását. Eddig az egyharmadát sikerült csak képekbe foglalni.

Fekete Ágnes: Az elmúlt vasárnapon fejeződött be az egyetemes imahét. Bár nem sokat olvashattunk erről, de az országban ezrek és ezrek mozdultak meg, mentek el egymás templomába imádkozni.
A budapesti záró rendezvény a Szilágyi Dezső téri templomban volt, ahol Sevcsik Zoltán, szekszárdi evangélikus lelkész prédikált
Lukács evangéliuma 7. fejezetének következő versei alapján:
"Keresztelő János küldött minket hozzád ezzel a kérdéssel: Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk? így válaszolt nekik: Menjetek el, vigyétek hírül Jánosnak, amit láttatok és hallottatok: Vakok látnak, sánták járnak, leprások tisztulnak meg, süketek hallanak, halottak támadnak fel, a szegényeknek az evangélium hirdettetik"

Sevcsik Zoltán: Kedves Testvérek! Van Szekszárdon egy kedves barátom, akit -fizikai megjelenésénél, alkatánál fogva- leginkább egy kőoszlophoz tartok hasonlónak. Rendíthetetlen ember. Kicsit mindig félek is a kritikáitól, megjegyzéseitől, amelyek persze mindig építőek. Ez a barátom egyszer igen csak megdöbbentett. Egy beszélgetés során feltárta szívének egyik titkát. Én csak döbbenten arra figyeltem, hogy ez a hitharcos tekintetű ember hogyan birkózik a hitével, hogyan kérdezi meg Krisztust, amikor nem ért valamit. Olyan események következtek be az életében, amelyeket nem tudott hova tenni, nem számított rájuk. Birkózott a hitével, kétségeivel. Érdekes volt megfigyelni magam is: megdöbbenésem egyáltalán nem kárörvendő volt. Furcsa módon erőt merítettem belőle.

Valami ilyen érzésem van akkor is, amikor ez a sziklaszilárd, rendíthetetlen újszövetségei harcos, Keresztelő János megfogalmazza a maga gyötrő, szívbéli kérdését, és üzen a Mesternek: "Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?" Ugyanaz a kérdés merül fel bennem, mint barátom kapcsán: hát még Keresztelő Jánost is érheti ilyen kísértés? Ő is birkózik a maga hitével? Hiszen ő már magzat korában, akármilyen furcsán is hangzik, megérezte az a Megváltó közelségét. Ő volt az első, aki nyilvánosan kijelentette Jézusra nézve: íme, az Isten Báránya. És mégis? Előfordulhat, hogy még neki is vannak kérdései? Igen.

Nekem az az örömöm ezt a különleges történetet olvasva, hogy a kegyelmes Isten még ezt is, még az ő gyengeségét is felhasználja arra, hogy az utókort erősítse, bátorítsa.

Miért sodródott ebbe a kétségbeejtő helyzetbe? Talán Heródes kíméletlen börtöne, az igazságtalan ítélet, az az egzisztenciális krízis, amibe Keresztelő János került, váltotta ki belőle azt a hitbéli válságot, amibe került. Akármi késztette is Jánost arra, hogy megfogalmazza ezt a híres kérdést, egy biztos: ő ebben a helyzetben, pontosan úgy, mint a leggyengébb, kezdő keresztyén harcos, Krisztus irgalmára szorult. Egyedül arra volt szüksége, hogy Krisztus meghallgassa, fogadja a kétségeit, és megválaszolja gyötrő kérdéseit.

Hadd mondjam el nektek, kedves barátaim, hogy én itt látom ennek a szakasznak az első nagyon egyszerű, de talán legfontosabb üzenetét: minden kegyelem. Senki nincs közülünk, akinek azt kell mondania, hogy addig nem nyugszik, amíg sziklaszilárd oszlopa nem lesz az élő Istennek, hitbeli harcos, akit semmi és senki nem tud megrendíteni. Nem kell addig treníroznia magát senkinek a hitben, amíg lelkileg olyan erős lesz, hogy senki nem tudja levenni a lábáról. Nem kell, hogy ez legyen a cél. Mert a legerősebb is életének legalább egy, de inkább több pontján, végül is Krisztus kegyelméből élt.

Biztos emlékeztek arra, hogy az elhívás idején a legfiatalabb, később aztán a legmagasabb kort megélt apostol, János hogyan emlékszik vissza evangéliumának első fejezetében az elhívás körülményeire. Azt mondja János: láttuk őt, mint az Atya egyszülöttjét, és az ő dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal. Nem azt mondja, hogy látták őt, mint az Atya egyszülöttjét és kitartottak mellette, ragaszkodtak hozzá ítéletben és balsorsban is. Azt mondja, hogy belőle vettek kegyelmet kegyelemre. Dicsekedhetett volna János, de nem teszi, mert úgy látja, hogy tanítványságának lényege végül is ez: tőle venni kegyelmet kegyelemre. Ebből élünk.

Ez a megformált híres kérdés ki kell, hogy égessen a szívünkből mindenféle vallásos gőgöt, beképzeltséget. Minden kegyelem. Biztos vagyok benne, hogy Jánosnak a legnagyobb szenvedést az okozta, hogy át kellett élnie ezt az égbekiáltó igazságtalanságot. Keresztelő János Isten igazságát képviselve, és a bűnt kíméletlenül ostorozva, magának a negyedes fejedelemnek is a fejére olvassa bűnét: sógornőjével való bűnös viszonyát. Persze egy diktátor nehezen tűri, hogy más mondja meg neki, hogy mit szabad és mit nem szabad tennie, ezért börtönbe záratja. Ott ül Istennek ez a kiválasztott harcosa a börtönben, miután Isten akarata szerint végezte szolgálatát, az igazságot hirdette, a bűnt ostorozta, és ahelyett, hogy angyalseregek jelennének meg, és az angyalseregek közepén megjelenne a Messiás, hogy ítéletet tartson az átkozott férfi, Heródes felett, ahelyett hogy elragadja a sleppjét, ahelyett hogy az angyalok leoldják bilincseit és kiszabadítsák a börtönből, minden néma csend. És az a drága Názáreti, akire rámutatott mondván, íme, az Isten Báránya, nem jön, és nem küld angyalokat sem. Heródes a helyén van és vígan éli a maga bűnös életét, Keresztelő Jánost pedig kivégzik.

Keresztelő János valahogy elképzelte, hogy a megérkezett Messiás mit fog cselekedni: igazságot hirdet, és ítéletet hoz a bűnösökre. Ezért volt az ő szolgálata lázas igyekezet arra, hogy mindenkit visszafordítson a rossz útról. Valamit elgondolt Keresztelő János Jézusról, a Messiásról, és az nem úgy következett be.

Miért nem úgy cselekszik Jézus, ahogy én azt elgondoltam? Ki az közülünk, aki ne birkózott volna már ilyen miértekkel? Talán a legszörnyűbb kérdés, amit a hitben járó ember feltehet magának: Jézusom, tényleg te vagy az Eljövendő? Krisztusom, én úgy gondoltam, hogy te vagy az életem Ura, Megváltója, de lehetséges, hogy a teljes boldogsághoz még másra is szükség van? Más megoldások után nézzek? Jézus válaszol: "Menjetek el és mondjátok el Jánosnak, amit hallotok és láttok: vakok látnak, bénák járnak, leprások tisztulnak meg, süketek hallanak, halottak támadnak fel, és a szegényeknek hirdettetik az evangélium."

Bevallom őszintén, hogy amikor először olvastam ezt a történetet, meghökkentem ezen a válaszon. Miért nem azt mondja: igen. Jézus sokkal többet mondott ebben a válaszban egy igennél. Az a néhány sor, amit Jézus idéz, a képek, a kifejezések csupa prófétai ígéret az Eljövendőről, a Messiásról. Mintha Jézus ezt mondaná Keresztelő Jánosnak: azt kérdezed, drága barátom, hogy én vagyok-e az, akire lázasan kutató elmédnek, szomjazó lelkednek, békességre, örömre vágyó szívednek igazán szüksége van? Azt kérdezed, hogy én vagyok-e az? Igen. Én vagyok az, aki a legközelebb áll hozzád, és hidd el, hogy ha én a tiéd vagyok, és te az enyém, akkor jöhet bármi, megmaradsz, életed és örömed van!

Hadd utaljak Lutherre, az egyik csodálatos imádságára: már nem is egészséget, jó szerencsét, gazdagságot, aktuális segítséget kér Istentől, már nem elégszik meg ennyivel, Istent akarja. Azt akarja, hogy ismerje Istent, hogy Isten vele legyen, mert meglátta és megértette, hogy Ő a Megváltó.

Jézus nagyon szelíden és határozottan, de egy korrekciót végzett Keresztelő János hitén. Ő az eljövendő Messiástól elsősorban ítéletet várt. Ott van már az a bizonyos fejsze a fák gyökerén. Az, hogy az eljövendő Messiás ítéletet hoz, valóság. Jön majd az Emberfia, a Messiás, aki szájának leheletével elpusztítja az ördögöt és annak minden seregét, és ítéletet tart. Keresztelő János egy dolgot nem látott: azt, hogy a már eljött Messiás mielőtt ezt az ítéletet megtartaná, előtte minden áron, saját élete árán is, menteni akarja a bűnöst. Az a bizonyos keresztre szegezett kéz nem egy magatehetetlen ember kényszerű testtartása, hanem az ítélet tüzét, nyilait felfogó, oltalmazó és egyúttal hívogató, kitárt messiási kar.

Amikor Szegeden voltam egyetemista, akkor egy évig a katolikus ifjúsági körnek is tagja voltam, amíg egy evangélikus kör ki nem alakult. Volt egy szánalmas bűnöm. Egy évig nagyon lelkesen ott voltam minden alkalmon, azonban hallgattam. Persze amikor aktuális programokat kellett megbeszélni, akkor serény voltam, sokszor szóltam, de amikor az evangéliumi szakaszokra került a szó, az apostoli tanításra, akkor hallgattam, mert azt gondoltam, hogy nincs egy épkézláb mondatom, értékes gondolatom, tapasztalatom, nem akartam megzavarni a többieket, inkább csak táplálkoztam abból, amit ők mondtak. Aztán eltelt egy év, és az egyik kedves ifis társam magához hívott egy alkalom után, és azt mondta, hogy nagyon sportszerűtlen magatartás az, amit folytatok: egyetlen egyszer nem szólaltam még meg. Én persze próbáltam magyarázkodni, mentegetőzni, mondtam, hogy nem vagyok méltó rá, nem olyan értékesek a gondolataim. Hallgatom a többieket, veszem tőlük az erőt, a hitvallást, a bizonyságtételt és nem mondom el azt, amit Isten velem tett? Szégyenkezve hallgattam, és a mai napig is igyekszem elmondani azt, amit megláthatok és meghallhatok. Lehet, hogy apróság, de a másiknak szüksége lehet rá, mert talán éppen olyan keresztelő jánosi állapotban és börtönben van, és az én egyszerű hitvallásomra vágyódik.

Ne hallgassátok el a saját területeteken, családotokban, baráti körötökben, iskolában, hogy mit tett veletek Isten. A saját szavaitokkal bátran mondjátok el még akkor is, ha apróságnak tűnik, ha jelentéktelennek gondoljátok, mondjátok el mégis! Ti már tudjátok, hogy mit jelent az, hogy van örömhír, kegyelem, és hogy mit jelent, ebből élni. Tartoztok a mindenkori Keresztelő Jánosoknak azzal, hogy elmondjátok, hogy mit tett veletek az Úr.
Ámen