2007-12-12

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Kislányom zene-tanárának volt névnapja. Vettünk egy bonbont neki. Amikor átadtuk, nagyon kedvesen kérdezte: "De miért nem rajzoltál inkább valamit?" Elszégyelltem magam, mert általában igyekszem nem konzum ajándékokat adni ismerőseinknek, de akit nem ismerek jól, annál félek, hogy valami értékesebbre gondol. Pedig lehet, hogy egy üveg lekvárnak jobban örült volna. Ilyen egymástól távolságtartó, méricskélő figyelések okozzák azt, hogy csak vásárolunk-vásárolunk, pedig az emberek szeretetre vágynak. Mai műsorunkban erről szeretnénk beszélgetni. Először egy anyukát, majd egy házaspárt hallhatnak arról, hogyan igyekeznek elsősorban nem ajándékvásárlással ünnepelni.

Anyuka: Mindig küldik a reklámújságokat, és a gyerekek ezeket lapozgatva gyakran mondogatják, hogy ezt vagy azt nagyon szeretnék. Ez ragályos, bár bennük őszinte kívánságként jelenik meg. A szülők feladata nehéz: erősen és tudatosan ellen kell állni, mert a televízió, az újságok, a plakátok és minden egyéb ilyen csatorna rányomja az emberre ezt a mentalitást, kényszerítik az embert arra, hogy még többet akarjon. Nem is vesszük észre sokszor, és már benne is vagyunk. Mi tudatosan elhatároztuk, hogy nem lesz sok ajándék, mert akkor elveszik a szépsége az ünnepnek. Megpróbáljuk átadni a gyerekeinknek azt, amit mi már felnőtt fejjel tapasztaltunk meg. Ha kevesebb az ajándék, akkor könnyebb észrevenni az ünnep valódi szépségét.

Nálunk december 24-én reggel hozza az angyalka a karácsonyfát, és akkor egész nap van idő arra, hogy kijátsszák magukat azzal az egy ajándékkal, amit kaptak, amit nagyon szerettek volna. Eminek az idén is van egy kívánsága.

Fekete Ágnes: Mit szeretnél?

Emi: Babakocsit és kisbabát, ami sír.

Fekete Ágnes: Tavaly mit kaptál? Emlékszel még rá?

Anyuka: Az rég volt. Tavaly hozott az angyalka egy nagyon szép ruhát, és még egy angyalszárnyat is hagyott itt. Abban szaladgált a két ünnep között. Idén együtt készítettük az adventi koszorút. Énekelni is szoktunk napközben és fürdés közben is: adventi és karácsonyi énekeket. Azt is tervbe vettük, hogy mézeskalácsot sütünk, mert formázni nagyon szeretnek a gyerekek. Kilyukasztjuk, kikészítjük, és az angyalok felrakják a fára.

Fekete Ágnes: Nekik gondolom természetes, hogy egy ajándékot hoz az angyalka.

Anyuka: Igen. Nem is szoktak többet keresni. Kibontják az ajándékokat, és utána együtt játszunk velük. A nagyszülőkhöz és a testvéreinkhez is el szoktunk menni, és természetesen tőlük is kapnak ajándékot a gyerekek, úgyhogy végül is nem egy ajándékot kapnak, hanem lesz egy egész halom, de december 24-e azzal az egy ajándékkal telik.

Férj: Karácsonykor "Jézuska" semmiképpen nem a csomagküldő szolgálat. Nem azért van karácsony, hogy nagy értékű, híradástechnikai készülékeket vásároljunk.

Feleség: Próbálunk arra törekedni, hogy a lelki készület meglegyen, és a lelki ajándékok legyenek a legfontosabbak. Minden nap van egy kis feladatunk. Például, hogy olyanokat szeressünk, akiket nehéz. Kitalálták, hogy ki az az osztálytársuk, akit nehéz szeretniük, és igyekeztek neki örömet szerezni. Vittek szaloncukrot például. Este pedig megbeszéltük, hogy hogyan sikerült.

Férj: Tavaly azt csináltuk, hogy minden este leírtuk egy kis papírra, hogy aznap milyen szépséget fedeztünk fel a családtagjainkban külön-külön, és mi az, amit megköszönünk nekik. "Köszönöm, hogy játszottál velem." "Köszönöm, hogy türelmes voltál velem." Ezeket a papírokat összegyűjtöttük egy dobozba, és karácsonykor átolvastuk őket. Szinte egész nap eltartott, mert olyan sok gyűlt össze. Szép volt látni, hogy ez mennyire megszínesítette a mindennapjainkat.

Feleség: Karácsony napján el szoktunk menni a közeli kórházba énekelni, beszélgetni, egy kicsit odaülni a betegek mellé. Nekem ez a legszebb a karácsonyban. Persze az is szép, amikor a gyerekeink ajándékok feletti örömét látjuk. Vásárolni és készíteni is szoktunk, vegyesen. Este pedig az imádságban megköszönjük azt, ami a legszebb volt. Még emlékszem egy öreg nénire, aki elsírta magát az énekünkre a kórházban.

Fekete Ágnes: És hogy működik az ajándékvásárlás?

Feleség: A legjobb az, amikor közösen vásárolunk a férjemmel. Törekszünk arra, hogy ne az ajándék legyen a legfontosabb, bár látszik, hogy nagyon örülnek annak, ami a fa alatt van. Kérdeztem egy hatgyerekes anyukától, hogy ő hogyan csinálja, és azt mondta, nem baj az, ha a legjobban az ajándékoknak örülnek, ez természetes. Az ajándék fontos, hiszen Jézus is odaajándékozta magát nekünk.

Fekete Ágnes: A gyerekek is készítenek ajándékot?

Feleség: Igen. A nagyobbik gyermekünk már sejti, hogy a titok mégsem olyan titok, de a kicsik előtt még titkoljuk, hogy mi vagyunk az angyalok. Megbeszéltük, hogy valamit készítünk a karácsonyfa alá közösen a tanítónőknek és a zene-tanároknak. Ötleteink vannak, a megvalósítás pedig a következő napokban történik majd.

Apuka: Tavalyelőtt gipszből öntöttünk "kis-Jézus" figurákat, kartonpapírból pedig kis betlehemeket készítettünk, és a környékünkön lakó embereknek ajándékoztuk őket. Körülbelül 20 szomszédhoz csöngettünk be, és egy kis kártya kíséretében, amelyen egy-egy gondolat állt, átadtuk az ajándékunkat a saját jókívánságaink keretében. Volt olyan szomszéd, akitől azt a visszajelzést kaptuk, hogy ilyen szívhez szóló ajándékot még soha életében nem kapott.

Fekete Ágnes: Nagy kérdés, hogy ez a vásárlásra, fogyasztásra épülő rendszer, amiben élünk, meddig tartható fenn a földön. A következő héten, december 18-án erről tartanak konferenciát a Corvinus Egyetemen. Az egyik szervező, Kerekes Sándor beszél.

Kerekes Sándor: Mindenki, amikor elmegy vásárolni, a pénzével vagy egy jobb, fenntarthatóbb gazdaságra szavaz, vagy egy olyanra, ami kevésbé jó. Ha én veszek egy olyan terméket, amit a közelben gyártanak: mondjuk tejet vagy ilyesmit, akkor az azt jelenti, hogy kevesebbet kell szállítani. Egy egyszerű példát mondok: Tatán születtem, és gyakran járok oda vissza. Ha ott elmegyek egy étterembe, egy üveg neszmélyi bort kérek, amit soha senki nem ért, mert a villányi vagy egri borok esetenként jobbak. Azért iszom Tatán neszmélyi bort, mert Tatán vagyok. Megértik az emberek, ha elmagyarázzák nekik ezeket a dolgokat.

"Megveregethettem a vállamat", amikor nagy erőfeszítések árán is hajlandó voltam egy olyan helyre elmenni, ahol a sampont nem műanyag flakonban árulják, hanem utántöltik, ha a vásárló viszi magával a flakont. Az a baj, hogy ha valakinek megért a fejében a gondolat, hogy valamit tennie kellene a környezet állapotáért, az nem biztos, hogy hős akar lenni. Ne biztos, hogy kilógva a sorból valami óriási tettként akarja ezt a felismerést megélni.

Könnyen be lehet látni, hogy nincs szükségünk arra a rengeteg termékre, amit birtokolunk. Arra a szolgáltatásra van inkább szükségünk, amelyekhez rajtuk keresztül juthatunk el. Tehát nem az autóra van szükségem, hanem arra, hogy kellő mértékben mozgékony legyek. Régebben voltak olyan mosodák, ahova az ember eljárhatott mosni, Amerikában még ma is vannak. Európában már inkább mindenki hazavisz egy mosógépet. Azzal, hogy hazavittük a mosógépet és a szárítógépet, hazavittük az ezekhez szükséges vízvezeték- és szennyvízelvezető rendszert. A szennyvizet egy nagy rendszerben felhígítjuk, és így a végén már nem csak egy nagy tartály mosóvizet kell tisztítani, hanem a kommunális szennyvizet, ami tele van ezekkel az "ügyekkel". Ha nem ehhez hasonló rendszereket hoztunk volna létre, hanem olyat, amiben érdemesebb inkább lemenni, és a mosodában mosni, akkor egy egészen más világ létezne. Fordított világban élnénk, olyanban, amiben az lenne az olcsó, amiből sok van (munkaerő), és az lenne a drága, amiből kevés van (a véges erőforrások). A társadalom az, ami nem tud egy ilyet kellőképpen kezelni.

Vörös Virág: Ehhez az emberek gondolkodásmódját kellene megváltoztatni. Mert nem elég kialakítani ilyen rendszereket, azokat használni is kell. Ez viszont sok ember érdekével ellentétben áll. A hirdetett életstílus: az egyre nagyobb méretű fogyasztás. Ezzel mit lehet kezdeni?

Kerekes Sándor: Egy olyan vállalatot találni, amely arról akar meggyőzni, hogy ne vegyem meg a termékét, természetesen nem lehet. De ha az embernek van egy jól vázolható értékrendje, akkor a hirdetések özöne ellen is védekezni tud. Sok mindenkit rá lehet beszélni erre is, arra is, még azt is, akinek ilyen jól vázolható értékrendje van. Még én is, az "annyira megéri" felszólításra felkapom a fejem, és az ember megveszi. Ez ki van találva. Ha az ember ilyenkor végiggondolja, hogy hány van abból már otthon, és mennyire nem használja azokat sem, akkor lehetőség van arra, hogy védekezzen ezek ellen a kísértések ellen. Jön a karácsony, és jó, hogy ha valaki belegondol abba, hogy mennyi szamárságot vesz meg ilyenkor az ember, amire aztán soha senkinek nincs szüksége. Mi lenne, ha leülnénk öt percre, és elgondolnánk azon, hogy mit is szeretnénk vásárolni, mielőtt a boltba megyünk, és nem ott kezdenénk el azon gondolkodni, hogy mit vegyünk. A boltban mindenről azt fogják állítani, hogy a legjobb, ha azt vesszük meg.

Vörös Virág: De még mindig a társadalom nagyobb részét képezi az a tömeg, amelyiknek ez nagyon is megfelelő, vagy nem gondolkodik el ezen.

Kerekes Sándor: Van egy telítődési jelenség. Ahhoz, hogy én ne járjak autóval munkába, kellett az, hogy egy darabig autóval járjak. Most már nem autóval járok, mert elegem van a dugóból, a magányból és a türelmetlenségből, ami akkor tölt el, amikor valaki bevág elém. Amikor a dán emberek visszaültek a biciklire, azelőtt már jártak autóval. Érdekes módon, kezdjük visszasírni a nagymama heti étrendjét, amiben hús csak egyszer vagy kétszer volt. Az élelmiszer-tudományi szakkönyvek is azt mondják, hogy a normális étrendben nincs naponta háromszor hús. Nagyon szívesen eszek krumplis-tésztát, pedig a nagymamám mindig azt mesélte, hogy még az a koldus sem szerette, akit azelőtt a társadalom tartott fenn. Én már szeretem.

Van egyfajta telítődés, ami után az ember már elkezd azon gondolkodni, hogy minek. Vajon van-e értelme a szabadidőt feláldozni azért, hogy még vegyek valamit, vagy jobb lenne, ha a szabadidőmben olvasgatnék, kertészkednék, vagy a gyermekeimet simogatnám. Különféle szervezetek egyet nem értése miatt építünk egy völgy-hidat, ami a világ szégyene, mert egy olyan műszaki konstrukciót hozunk létre, amely teljesen fölösleges. Persze jópofa dolog, amikor arról beszélünk, hogy megkerüli az út a fát, mert nem akarják kivágni a fákat. Ki lehet számítani, hogy hány fát kellett kivágni annak érdekében, hogy az ahhoz szükséges cementet kiégessék. Jobb lett volna a fát kivágni, és ültetni valahol egy másikat, mert a fa fenntartható módon ültethető, és jobb lenne, ha nem építenénk völgyhidakat, vagy nem építenénk egy metrót 300-400 méterenként megállóval, mert ezek fölösleges fogyasztást indukálnak. Azért építjük, mert van egy társadalom, amely nem képes megegyezni abban, hogy merre van előre. Ha képesek lennénk erre, azaz a demokratikus vitákban kivételesen a józan ész győzne, az jó lenne. Az a szerencsénk, hogy a lejtő sem tart örökké, mert egyszer csak leérünk az aljára, és akkor el lehet indulni felfelé. Én abban reménykedem, hogy lassan ez a fiatal, magyar demokrácia leér a gödör aljára, és elindul felfelé, és az emberek bölcsebbek és okosabbak lesznek.

Vörös Virág: Ehhez viszont szükséges egy morális többlet, ami akár a hitből is fakadhat. Hogy látja ezt a kérdést keresztyén emberként?

Kerekes Sándor: Az embernek néha végig kell gondolnia, hogy miért van itt a földön. Mindenki szeretne nyomot hagyni maga után, de nem mindegy, hogy milyen nyomot hagy. A protestáns kultúra a maga egyszerűségével a bálványimádás ellen küzd. Gyerekkorunkban magunkba szívtuk az egyszerűséget, és ez is lehet nagyon szép. Luther és Kálvin is egyszerűbbé akarta tenni a hitet. A hit visszatartja az embert a szélsőségektől. Én tanárként a diákokat arra próbálom rábírni, hogy értelmes életet éljenek. Magyarország, ha az elmúlt 15-16 év fejlődését nézem, akkor egy furcsa dologban érte utol Amerikát, amit én – személy szerint – nagyon szomorúnak tartok: lassan nekünk is arra van szükségünk, hogy őrizzék a házainkat, mert különben nem érezzük magunkat biztonságban. A másik dolog pedig, hogy lassan mindenkinek pszichológusra vagy pszichiáterre van szüksége. Szomorú vagyok amiatt, hogy az emberek a jóléttel együtt depressziósok is lettek. Korábban az emberek Magyarországon a barátaikkal beszélték meg a problémáikat. Ma pedig a barátainknak azt mondjuk, hogy köszönjük, jól vagyunk, és felkeresünk egy pszichológust, akinek elmondjuk, hogy milyen sivár körülöttünk a világ, és bennünket senki sem szeret. Az a kérdés, hogy továbbmegyünk-e ezen az úton, vagy rájövünk arra, hogy az emberi kapcsolatok fontosabbak, mint a pénz.

Vörös Virág: Mekkora szerepe van a hitnek abban, hogy az ember mindarra rájöjjön, amit Ön most elmondott?

Kerekes Sándor: Az én környezetemben általában több a fiatal. Van egy kollégám, aki egy katolikus családban él. Ő első generációs hívő, és puritán egyszerűségben boldog. Jól esik ránézni. Látok olyanokat is, akik jobb anyagi körülmények között élnek, mint ő, és depressziósak. Én hiszek abban, hogy az az inga, ami most a legszélső ponton áll, és egy ostoba társadalom igenlését jelöli, visszafelé mozdul el. Ez is a természete, akármeddig nem is mehet el. Lesz olyan hatás, ami majd észhez téríti a világot. Nem hiszek abban, hogy mi örökké marni, szidni fogjuk egymást. Ebből most már úgyis mindenkinek elege van, mint ahogy az ostoba fogyasztásból is. Itt az ideje, hogy változtassunk.

Fekete Ágnes: Nemrég útjára indították a "nemvásárló nap" mozgalmat. A karácsony előtti időszakban kérik, hogy tartsanak egy ilyen böjt napot az emberek. A Humusz Egyesület egy kiállítást is rendezett Fölösleges Áruk Fóruma címmel. Gadó György Pált hallják.

Gadó György Pál: Gazdag választék gyűlt össze. Itt van például egy ventillátoros toll, ami azt a célt szolgálja, hogy ha az ember fáradtságos munkával ír, közben hűsíthesse magát. Rengeteg fajta világító nyalóka is összegyűlt. Ez a kedvenc darabom: elemes szappanbuborék-fúvó. Azt gondolná az ember, hogy a szappanbuborék-fúvásnak önmagában van az öröme, ezzel szemben ezt itt gépesítik, elemmel működik, amiből veszélyes hulladék lesz. "Bűzös bagázs – Óvatosan nyisd ki!" Ha ezt az ember kinyitja, akkor óriási bűz lesz a lakásban vagy abban a térben, ahol kinyitják, ami nyilván nagyon tréfás dolog. Itt egy gyerekeknek szóló mobiltelefon műanyagból, rikító színekben. Ennek is az a célja, hogy minél előbb jó fogyasztót neveljen a fiatalokból. Vannak eldobható elemekből álló ceruzáink is, amelyeket nem kell hegyezni, hanem amikor tompa lesz az egyik rész, akkor azt eldobják. Ez pedig itt egy capuccino-habosító.

Vörös Virág: Ez itt micsoda?

Gadó György Pál: Valamiféle ruhakefe, aminek szintén van egy elektromos berendezése, ami leszívja a ruháról a szennyeződést.

Vörös Virág: Úgy néz ki, mint egy futurisztikus film egyik kelléke. Honnan jött a kiállítás ötlete?

Gadó György Pál: 15 évvel ezelőtt Kanadában kezdeményezték először a "ne vásárolj semmit!" napot, ami elég provokatívnak hangzik. A vásárlási őrület idején arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy máshogy kell keresni az igazi értékeket és örömöket. Bevásárlási böjtöt tarthatunk éppen akkor, amikor mindenki megbolondul, és a bevásárló-központokba megy. Ne ezzel töltsük az időnket, hanem próbáljunk meg arra koncentrálni, hogy személyes kapcsolatokat létesítsünk, és örüljünk az életnek valamilyen más módon. Mi úgy gondoltuk, hogy sajátos magyar színezetet adunk a napnak azzal, hogy megalapítjuk a Fölösleges Áruk Fórumát. Az emberiségnek az az egyik nagy problémája, hogy úgy él, mintha az lenne a célja, hogy a föld erőforrásait minél hamarabb hulladékká alakítsa át. A Református Egyház szellemétől sem áll távol az egyszerűség, és ha Jézusig visszamegyünk, akkor az egész evangélium tanítása arról szól, hogy ne az anyagi javakat hajszoljuk. Erről sokszor mi magunk, keresztyének is megfeledkezünk. A karácsonyi bevásárlás idején is megvan ennek a veszélye.

Vörös Virág: Mit gondol ezeknek a lelki vonzatairól?

Gadó György Pál: Függőséggé válhat. A lakosság 5-6 %-a ebben éli ki magát, és ugyanúgy, ahogy más szenvedélybetegségektől, így ettől is jó lenne megszabadulni, de nem tud. Mindig ott találja magát valamilyen bevásárló-központban, a csillogó fényben. Az kellene, hogy a gondolkodásunkban lényeges helyet foglaljon el az, hogy evangéliumi alapokon a teremtett világ megőrzését meg akarjuk valósítani. Gondoljunk bele abba, hogy ha naponta elautózunk valahova, hogy ott műanyag-palackos ásványvizet vásároljunk, ez mivel jár. Sokszor úgy érezzük, hogy ez egy másik szféra, ennek nincs köze a hit világához, pedig van. Az ásványvizeket keresztül-kasul szállítják a világon óriási szennyeződéseket okozva. Mi ezt hazacipeljük, és minden egyes elfogyasztott üveg után hulladék képződik, ami a hulladékégetőbe kerül. A szelektíven összegyűjtött műanyag palackok legnagyobb része ma még nálunk nem kerül újrafeldolgozásra. Kínába szállítják el, ami szintén a környezetet terheli. Van pedig egy jó megoldás, ami Magyarország területének 80 %-án működik, és a szüleinknek, nagyszüleinknek is megfelelt: a csapvíz. Igazi remény a radikális változtatásra akkor lesz, ha az emberek a saját bőrükön tapasztalják meg, hogy ökológiai válság van. A jelek egyre szaporodnak.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Máté evangéliumának 4. fejezetéből, a 3. verset:

"Ekkor odament hozzá a kísértő és ezt mondta: Ha Isten Fia vagy, mondd ezeknek a köveknek, hogy változzanak kenyérré!"

Nemrég egy kedves barátom unszolására egy tévés show műsorba hívtak. Nagyon felemás érzésekkel mondtam igent a kérésre. Szerette volna, ha hitéről is beszélhet, ehhez voltam én társ. El kell képzelni, ahogyan szaxofonszóra és tapsra bevonul egy lelkész. Most sem tudom, helyes volt-e a döntés, mindenestre tapasztalatokban gazdagabb lettem, az biztos. Amúgy is régóta gondolkodom azon, hogy a fogyasztói világ egyre inkább vallásos jelleget ölt. Ma már nem csupán arról van szó, hogy gazdasági érdekek kívánják azt, hogy az "együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk" szerint éljük, hanem bizonyos elveket is láthatunk a dolgok mögött, mintha szakralitással telne meg az a világ, amely nem kér Istenből.

A bevásárló központok olyanok, mint egy templom. Ahogyan a régi ember szépen felöltözött és feltöltekezni ment el, rituális életet élt a templomban – hasonlóan élnek ma sokan a boltokban. De ez a show műsor egészen megdöbbentett. Meg voltak a liturgusok, akik a résztvevőknek jelezték, hogy most tapsolni kell, most kurjongatni kell. Meg voltak a szolgálattevők, akik az ortodox liturgiához hasonlóan a kiskapun bementek, majd a nagykapun távoztak. Mint valami kvázi liturgiában voltunk jelen a "konzum-istentiszteleten".

Mintha ma fordítva lenne, kő lesz a kenyérből. A "liturgia" arra megy ki, hogy az életünk valós szívdobbanásai árucikké váljanak, megfogható tárgyakká, kövekké. Mindenről kifaggattak.

Az is döbbenetes volt ebben a show műsorban, hogy minden egyes résztvevője, akivel beszéltem, azt mondta, micsoda őrület ez. Micsoda megalázó dolog, hogy napi ötezer Forintért emberek tapsolnak és kurjongatnak, amikor felemelik a táblácskát. A technikus, aki rám rakta a mikrofont, a zenész, de mindenki, akivel négyszemközt beszélgettem, azt mondta: "Ez az egész csinnadratta valami rettenetes és fölösleges. De hát ez kell a népnek." Csak azt nem tudom, hol van ez a nép, mert egyesével mindenki azt mondja, hogy nem ez kell.

Mintha Karinthy novelláját láttam volna: egyesével mind Jézust kiabálnak, de együtt Barrabást. Én is – bevallom – részt veszek és vettem a nagy kiabálásban, de fáj, mert hallom vissza azt a hangot, ami már nem az enyém. Elküldök egy üzenetet ebben a nagy hangáradatban, de ami visszatér, már nem ugyanaz a hang.

Nem tudom a megoldást. Egyelőre csak fájó szívvel látom, ahol kidobják az Istent az ajtón, más istenek és más liturgiák törnek be az ablakon. Ahol teljes valónkkal nem tudunk Krisztus mellé szegődni, ott Barrabás hangcsövei leszünk.

Krisztus nem változtatta át a köveket. Krisztus inkább éhezett. Jézus tudott hiányban élni, a "nincsben" Istennel táplálkozni. Adja Isten, hogy ebben a karácsonyban valamiképpen mi is megtanuljunk Istennel táplálkozni! Ha Ő megtölti életünket, akkor az ajándékok is a helyükre kerülnek. Akkor egyszerre lényegtelenné válik az a sok-sok kenyér és kő, amivel dobálózunk.

Ha elgondolkodunk, lélekben egy kicsit efölé a világ fölé emelkedünk, akkor tudunk várni, lesz Ádventünk, akkor kiderül, hogy jobb nem enni, mint a gonosz hatása alatt megkövült lélekkel ülni, mondjuk a tévé előtt. Panaszkodó kultúránkban érdemes Krisztusra nézni, aki egyedül, magányosan a pusztában Istennel gazdaggá tudott lenni.
Ámen

Adventi gondolat
Nincs nyomasztóbb, mint az élet kegyetlen törvényét szemlélni. Azt, hogy egymásból élünk; hogy felfaljuk egymást; azt, hogy a természet "rendje" egy éhségből és rettegésből fölrakott gúlához hasonló. És ebbe a kegyetlen rendbe "lépett be" megszületvén és megtestesülvén Isten Báránya, a mi Jézusunk, hogy a világ kegyetlen rendjét megváltsa. A "vérző gúlán" mit se módosítva, gyökeresen megfordította annak jelentését. Nem tagadta, hogy "fölfaljuk egymást". Azt mondta inkább, hogy mindannyian étel és táplálék vagyunk. Már itt a világban, e "vérző gúlán" belül a kegyetlen tényeket a szeretet realitásává változtatta, amikor valódi ételként és valódi italként osztotta szét magát – mindannyiunknak példát mutatva. Az első Karácsony, a Fiúisten megtestesülése óta mindenek prédája helyett mindenek ételévé, táplálékává lettünk, s tudjuk, hogy a természet rettenetes törvénye mögött valójában a szeretet örökös áldozása a végső valóság. (Pilinszky)