2007-12-26

Lovász Irén: A mi kis falusi református templomunkban esküdtünk össze a férjemmel, és a gyermekeinket is ott kereszteltük. Nagyon fontos volt nekünk, hogy ne máshol történjenek meg ezek az események, ezért történtek ezek az alkalmak Balatonszabadin. Azóta is gyakran visszajárok oda énekelni, például a templom felújításáért. Egy szép, műemlék jellegű temploma van a gyülekezetnek. Budapesten a Szilágyi Dezső téri református templomba járunk. Tavaly, október 23-án az én fiam vitte be a templomba a zászlót a cserkészcsapat élén, és én persze nagyon büszke voltam rá. Van két ikerlányom rajta kívül, akik 11 évesek, Julinak és Panninak hívják őket. Egészen addig dagadt is anyai szívem a büszkeségtől, amíg fiam, Kristóf el nem ájult a nagy megtiszteltetés hatása alatt. Annyira meg volt illetődve, hogy rá bízták ezt a nagy feladatot, hogy elvágódott. Kivittük Kristófot az istentiszteletről, és ott várakoztam vele a hátralévő időben egy szomszédos teremben. Mértem a pulzusát, és igyekeztem megnyugtatni. Az istentisztelet végén elénekelte a gyülekezet a magyar himnuszt. Az én fiam abban a pillanatban, amint meghallotta az éneket, felpattant, kezét cserkészek módjára felemelte, vigyázzba állt, és így énekelte a Himnuszt.

Fekete Ágnes: Beszélgettünk a Mária-énekekről és a szakrális énekekről. Szerintem nagyon sok ember számára szűkös a református egyház érzelem-világa.

Lovász Irén: Én is így érzem. Hiányzik az a bizonyos védelmező, oltalmazó kép. Megmondom őszintén, hogy a magyar népi vallásosságban és a hagyományos világképben nagyobb teret kap a katolicizmus. Ennek következtében Mária szerepe nagyon jelentős lett: fájdalmának, nőiességének, anyaságának relatív volta minden parasztasszony fájdalma a saját élete iránt. Ez sokat segít az életben. Ki is alakult az a szólás-mondás, hogy mi is az én fájdalmam Máriácskáéhoz képest. Sokkal könnyebben viselik így a fájdalmakat.

Fekete Ágnes: A protestáns hit számára, hogyan alakítható ez otthonossá?

Lovász Irén: Én csak azt tudom, hogy nekem milyen sokat adott ezeknek az énekeknek a birtoklása mind a mai napig. Rendszeresen éneklem a lemezeimen a Mária-himnuszokat, illetve a középkori latin nyelvű gregorián énekeket. Úgy érzem, hogy kár, hogy nincs mindannyiunk birtokában ez a fajta támaszték. Amikor az Égi hang című lemezemet készítettem, akkor az előszóban le is írtam, hogy amikor ezeket a dalokat éneklik az emberek, akkor gyógyulnak, tisztulnak a sebeik az időben, és a világ rendjében való helyüket megerősítik.

Fekete Ágnes: Tehát a zene és a szakralitás kapcsolata ez. Ez nagyon érdekli, úgy látom.

Lovász Irén: Az utolsó lemezem egészen egyszerűen erre fut ki. Belső hang a lemez címe, és arról szól, hogy a négy természeti őselem – a föld, víz, tűz és levegő – bennünk, a személyiségünkben jelen van. A föld a születés előtti élet helyét idézi: a barlang a teremtés helye. A víz a magzatvizet idézi: azt az ősbizonyosságot, harmóniát, amelyben mindannyian lebegtünk. Ezért is van az talán, hogy ez a leglazítóbb elem. A tűz a szuverén egyéniség önmagára találása. Az a szatmári népdal jelzi ezt, amely így hangzik: Úgy ég a tűz, ha tesznek rá. Szól a világ, mit hajtok rá? Én is teszek, hadd lobogjon, kutya világ hadd ugasson! Ugyanakkor megjelenik a Szentlélek tüze, a pünkösdi tüzes nyelvek. Ez csodálatosan viszi át a szakralitásba a földi dimenziót: amikor a szuverén egyéniség magára talált, akkor kinyithatta a földi horizontot az ég felé. Ebben a tételben még megszólal egy gyönyörű, mélységesen mély pásztorember filozófiája, mely azt mondja, hogy "sokat gondolkodtam még annak előtte, feleségemmel sorsunk el vagyon rendelve". Az utolsó tételben pedig mindezen elemek a férfi pólussal egészülnek ki: meghívtam egy férfi hangot az ötödik tételbe, a négy elem és a női hang mellé. Így egy ádám-évai archetípusú erő jelenik meg egy körtáncban. A létezés dicséretéről szól ez az utolsó tétel. Az Égi hang című lemez pedig a 148. zsoltárral zárult.

Fekete Ágnes: A zene gyógyít: erről szól ez a legújabb lemez és koncert. De többféle zene van, és nagyon nehéz megkülönböztetni, hogy van gyógyító, szakrális zene, amely felemel és felvisz, és vannak olyanok, amelyek nem.

Lovász Irén: Ahol gyógyítás van, ott rontás is van, mint ahogy a világosság mellett is ott a sötétség. A zenének van építő és romboló hatása, ezt tudták a természetközeli emberek és a magyar parasztember is, tudja a kortárs világ. A dübörgésnek, a decibeleknek, különböző frekvenciáknak nem indifferens a hatása. Mivel a zene rezgés, és az emberi test is rezgésekből áll, arról nem is beszélve, hogy lelki rezgésekből is, amire a zene hat. A templomi éneklés pontosan ugyanilyen lelki, gyógyító szerepű. A kollektív energiákat mozgósítja. Himnuszának éneklésekor minden nép érzi, amikor egy magasztos erő felszabadul, az különösen emeli a közösségi lelkületet.

Fekete Ágnes: Meg lehet-e fogalmazni azt, hogy mitől gyógyít a zene?

Lovász Irén: Persze. Nyilván nem úgy hat, mint egy pirula, amit az ember bevesz, és annak hatására különböző kémiai folyamatok indulnak el. Amikor egy ilyen zajos, dübörgő, agresszív, zajártalommal és zajszennyezéssel teli világban élünk, akkor nagyon fontos, hogy ennek tudatában legyünk. Én lépten-nyomon lekapcsoltatom, vagy lehalkíttatom a zenét nyilvános helyeken. Hihetetlen gyűjteményem van már azokból a válaszokból, amelyeket az ilyen típusú megnyilatkozásaimra kapok. Bevásárlóközpontokban például rendszeresen szóvá teszem. Volt már olyan főnök, aki úgy reagált, mintha ő észre sem vette volna, hogy folyamatosan zene szól a hangszórókból. Egy másik indok az üvöltő zenére, hogy ne legyen hallható a szomszéd asztalnál ülő emberek beszélgetése. Ezért te is üvölthetsz az asztaltársaddal, mert a saját hangodat sem hallod közben. Néha szólni szoktam fiatal lányoknak a villamoson, hogy én valószínűleg jobban hallom a zenét, mint ő, akinek a fülében benne van a fülhallgató, mert az nem jól zár, és engem megőrjít ez a zene. Ilyenkor nem értik, hogy miről beszélek, mert még soha nem szólt nekik senki. Kérek mindenkit, akit zavar az ilyesmi, hogy szóljon bátran mindannyiunk csendjének és aurájának védelmében! Ha nem szólunk azért, mert valaki eldobálja a szemetet az erdőben, akkor azt hiszi, hogy az úgy van jól. Ha nem szólunk senkinek, hogy üvölteti és ezáltal szennyezi a környezetét a 4-es, 6-os villamoson, akkor azt hiszi, hogy az úgy van jól.

Annak ellenére, hogy nagyon sok koncertem van, igyekszem a gyermekeimmel elcsendesedni, és ennek az évkörnek a legkülönösebb elcsendesedő, várakozó és megtisztító időszakára egy kis időt szánni. Elérkezett az évnek az az időszaka, amikor az andante – a hívó szó – arra hív, hogy lassuljunk le, forduljunk befelé, mélyüljünk el, figyeljünk magunkba. Legyünk méltóak az áldásra, az ünnepre. Az ünnepből annyi a miénk, amennyit képesek vagyunk a magunkévá tenni a róla való tudásból.

Cseri Kálmán: Isten Igéjét a Zsoltárok könyve 46. részéből olvasom:

"Jöjjetek, lássátok az Úr tetteit, aki bámulatos dolgokat művel a Földön. Háborúkat szüntet meg a Föld kerekségén, íjat tör össze, lándzsát tördel szét, harci kocsikat éget el. Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten! Magasztalnak a népek, magasztal a Föld. A Seregek Ura velünk van, Jákob Istene a mi Királyunk.”

Kedves Testvéreim!

Karácsony az idén négy napos ünnep. Ritkán van ilyen sok lehetőség pihenésre, kikapcsolódásra, családi együttlétre. Miért van az mégis, hogy sokan egy-egy ilyen hosszú ünnepsorozat végén fáradtabbak, mint előtte voltak? És miért van az, hogy sokan már a második napon nem tudnak mit kezdeni magukkal? Unatkoznak, és sajnos ilyenkor történik sok tragédia is: veszekedés, verekedés, öngyilkosság. Vannak, akik alig várják, hogy sor kerüljön egy kis megállásra, pihenésre, és utána mégis kellemetlen emlékként marad meg az egész. Némelyek teletömik ezeket a pihenőnapokat is programmal, mások számára pedig üresen telnek el. Miért nem tudunk ünnepelni?

Hadd olvassak fel egy bekezdést Pilinszky János elmélkedéséből, aki az ünnepekről gondolkodva a következőket írja: "A statisztika azt mutatja, hogy az ünnep sokak számára egyre inkább a napi felelősségből az ünnepi felelőtlenségbe való menekülés szerepét tölti be. Az ünnep olyanfajta világméretű devalválódásának vagyunk tanúi, mint ahogy a szerelem gazdag formáinak lefoszlásával színre lépett a nyers erotika, s a természetes nevében polgárjogot és publicitást nyert a természetellenes. Az ünnep, és mindenek előtt a keresztyén ünnep, a pihenés, a hálaadás, a megszentelődés alkalma kellene, hogy legyen. A kikapcsolódás erre kevés: hiányzik belőle az ünnepteremtő erő. Valójában bekapcsolódnunk kellene. A modern munka szükségszerű megosztottsága után az ünnep az élet egészébe való visszatalálás lehetőségét kínálja. Ünnep-ünnepélyes: még a nyelvészkedés is azt bizonyítja, hogy az igazi ünnep tempós és ráérős, nem kapkod, királyi nyugalommal bánik az idővel. A keresztyén ünnepnek az öröklét visszfénye biztosítja ezt a többletidőt.

A Biblia több helyen szól arról, hogy mi az ünnepek célja, és hogyan ünnepelhet tartalmasan a hívő ember. Vegyünk most sorra néhány ilyen bibliai üzenetet, hiszen lehetséges az, hogy nem csak fizikailag frissül fel valaki, hanem lelkileg, szellemileg megújulva tér vissza a hétköznapok gondjai közé!

Mindenek előtt azt vegyük észre, hogy az ünnepeket Isten rendelte! Ő rendezte úgy az életünket, hogy a munkás hétköznapok között legyenek ünnepek. És pontosan megmondta azt is, hogy mi a céljuk ezeknek az ünnepeknek: megállni, Istenre nézni, az Ő tetteit újra és újra elsorolni, és miközben magunknak és egymásnak elsoroljuk, rádöbbenünk, hogy Isten ma is cselekszik, Ő élő Úr, nyugodtan rábízhatjuk magunkat. Jó dolog hozzá tartozni, az övéivel együvé tartozni, ennek lehet örülni sok nyomorúságunk, gondunk, nehézségünk között is. Ez állandó ok az örömre, a hálaadásra. Közben pedig, az ünnep melléktermékeként, fizikailag is kipiheni magát az ember, és az ünnep csendjében nagyon sok mindent megért. Készülés közben egy kicsit számot adtam magamnak, és évtizedekkel ezelőtt megértett fontos igazságok is eszembe jutottak, amelyeket egy-egy vasárnap, vagy egy-egy nagy ünnep csendjében engedett Isten világosan meglátnom.

Az alapünnep, a nyugalom napja is ezt célozta. Amikor Isten azt parancsolja a Tíz parancsolatban, hogy "megemlékezzél a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt, és semmiféle munkát ne végezz azon", akkor meg is indokolja ezt. Két helyen van megírva Mózes könyveiben a Tízparancsolat, és két különböző indokolást olvasunk. Mózes II. könyvében az áll, hogy mivel Isten hat nap alatt teremtette az Eget, a Földet és mindent, ami azokban van, és a hetediken megnyugodott, ti is tegyétek ezt! Hatnapi munka után nyugodjatok meg, és emlékeztessétek magatokat arra, hogy milyen hatalmas az Isten. Mózes V. könyvében pedig az áll, hogy emlékezz meg a nyugalom napján arról, hogy szolga voltál Egyiptomban, de kihozott onnan Istened, az Úr erős kézzel és kinyújtott karral. Ezért parancsolta neked Istened, az Úr, hogy tartsd meg a nyugalom napját. Mert nagyon könnyen elfelejtjük Isten csodáit, még a legnagyobb tetteit is. Az emlékezésre pedig nekünk van szükségünk, nem neki: Ő tudja, hogy mit tett értünk, és azt is, hogy mit fog cselekedni értünk. De nekünk nem szabad elfelejtenünk, hogy az az Isten, aki a múltban ilyen hatalmas és kegyelmes dolgokat tett, ma is Isten, él és uralkodik. Ő holnap és holnapután is az lesz, nyugodtan rábízhatjuk magunkat, örvendezzünk ennek! És mivel a hétköznapokban nagyon sokszor lefelé nézünk, Isten néha megálljt engedélyez, sőt parancsol, amikor felfelé kell néznünk. És ezek után egészen másként fogunk tájékozódni itt, a földi eseményekben is. Ebben a csendben érti meg a hívő az Isten halk és szelíd szavát. Az ő csendes szava az az ünnepteremtő erő, amiről az idézetben olvastunk.
Mert volt ebben az idézetben három különös kifejezés. Az egyik, hogy hiányzik az ünnepteremtő erő. A másik: az élet egészébe való visszatalálás lehetőségét kínálja az ünnep. A harmadik az, hogy a kikapcsolódás kevés ahhoz, hogy igazán felfrissüljön, megújuljon az ember. Bekapcsolódásra is szüksége van.

De hova kell bekapcsolódnia? Ez a felolvasott zsoltár éppen erről szól. Azt olvastuk: "Jöjjetek és lássátok az Úr tetteit! A magunk hőstetteit beszéljük állandóan, vagy esetleg mások ellenünk elkövetett gonosztetteit. A legtöbbször ebből állnak beszélgetéseink, beszámolóink. Az Isten tetteit lássátok, aki bámulatos dolgokat művel a földön! Ezért csendesedjetek el, és akkor felismeritek, hogy én vagyok az Isten! – mondja itt az Úr. Ebből egyenesen következik, hogy magasztalni fognak engem a népek. Ebből pedig egyenesen következik, hogy Isten népének a szívében megerősödik a bizalom. Jákob Istene a mi várunk. Nekünk nagyon nagy szükségünk van arra, hogy néha kilépjünk a mindennapok taposómalmából, hogy néha kiszálljunk a hétköznapok mókuskerekéből, ahol nincs megállás, mert nem hagynak az egymást követő feladatok, és feltekintsünk az Úrra. Erre nagy szükségünk akkor, amikor úgy érezzük, hogy elszabadult a pokol, és sötét erők rombolnak körülöttünk, mi pedig teljesen tehetetlenül és kiszolgáltatottan csak nézni tudjuk azt. Amikor Kölcsey keserűsége sokunk szívében ott van: "Hányszor támadt tenfiad szép hazám kebledre, s lettél magzatod miatt magzatod hamvvedre." Amikor akár az iskoláinkra nézünk, akár a kórházainkra, a gyermekeink vagy az öregjeink jövőjére, a kipusztított erdőinkre, vagy a bezárt gyárainkra, összeszorul a szívünk, és tovább szól bennünk a Himnusz gondolatmenete. "Hol vár állott, most kőhalom, kedv s öröm röpködtek, halálhörgés, siralom zajlik már helyettek."

És milyen sokat jelent ilyenkor, ha legalább mi, akik tudjuk, hogy Isten él és uralkodik, komolyan vesszük azt is, amiről ez a Zsoltár szól: Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban. Ezért nem félünk, még ha megindulna is a föld, és hegyek omlanának a tenger mélyébe. Népek háborognak, országok inognak, de ha az Úr mennydörög, megretten a Föld. A Seregek Ura velünk van, Jákob Istene a mi várunk. Ebből a várból soha nem lesz kőhalom. És így folytatja alapigénkkel: Jöjjetek hát, és lássátok az Úr tetteit, aki bámulatos dolgokat művel a Földön, csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten.

Ha az Isten tetteit akarjuk számba venni, akkor vegyük számba, hogy mi történt Karácsonykor. Olyan Istenünk van, aki ennyire mélyre hajolt le utánunk, hogy innen emeljen fel minket. Eljött közénk egy kisgyermek alakjában, aki egy büdös birkaistállóban látta meg a napvilágot. Utána pedig engedte, hogy leköpdössék, összeverjék, rágalmazzák, és rabszolga-halállal keresztre feszítsék csak azért, mert így lehetett segíteni rajtunk. De így lehetett. Lássátok az Isten tetteit! Ne csak az emberek gaztetteit, ne csak a magunk gonoszságát és tehetetlenségét, hanem éppen ezekről néha tekintsünk fel az Isten tetteire, és éppen azoknak a fényében lássuk aztán ezeket is.

Valami olyat él át az ember – elnézést kérek a műszaki hasonlatért – mint amikor a templom fűtésrendszerét átmostuk. Fűtött az még előtte is, de amikor kimostuk belőle azt a sok iszapot, vízkövet, rozsdalemezkéket, sokkal jobb lett a hatásfoka. Sok minden lerakódik bennünk is, és Isten néha megálljt parancsol. Amíg ez az átmosás történt, addig nem lehetett fűteni, üzemszünet volt. Rövid időre meg kell állni, hogy utána hosszú időn át jobban üzemeljen minden. Hogy az Ő gondolatai helyet kapjanak a mi gondolataink mellett. Hogy az Ő akarata világos legyen a számunkra. Hogy észrevegyük azokat, akiknek az ünnepeik is hétköznapok. Hogy eljussunk oda, hogy az élet egészébe visszataláljon az ember. Mert mi az életnek csak egy töredékén tájékozódunk: a materiális, a testi, az anyagi javakkal kapcsolatos töredékén. Megvásárolni ezt-azt, beosztani a pénzt, kitakarítani, a fenyőfáról gondoskodni, látogatni. Valaki azt mondta az elmúlt napokban, hogy azt még megkérdezik tőle otthon, hogy aludt-e, evett-e, és a lelkére kötik, hogy vigyen magával sapkát, ha elmegy otthonról, mert fagy, de azt még soha nem kérdezték meg, hogy hogy érzi magát a bőrében. És erre tényleg ritkán gondolunk: mi van a bőrömön belül? Milyen gondolatok foglalkoztatnak, vagy gyötörnek valakit? Milyen érzések vannak a szívében, amelyeket saját magának sem tud, vagy mer megfogalmazni. Amik akkor jönnének elő, ha rájuk kérdezne valaki. Ahhoz, hogy valakit megkérdezzünk és meghallgassunk, az élet teljességébe, egészébe kell visszatérni. Abba, amit Jézus így fogalmazott meg: nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden Igével, ami Isten szájából származik. Az ünnep arra való, hogy az Ige is szóhoz jusson, sőt, megkapja az Őt megillető helyet. Az, aki tudatosan keresi a csendet, vagy csendet teremt magának és az övéinek, hogy jobban felismerhessék, hogy Ő az Isten, az szabad.

Ezekben a napokban mindenféle kérdésekkel ostromlom az idejáró gyerekeket és fiatalokat, és sokan elmondják, hogy szenvednek a Karácsonnyal járó kényszerek miatt. "Mert kénytelen vagyok?" – és ekkor egy hosszú felsorolás következett. Az Isten gyermeke nem kénytelen semmire. Isten gyermeke szabad. Szabad arra, hogy az Isten által elkészített lehetőségekkel éljen, hogy megálljon, és feltekintsen a Mindenhatóra, és szabad lesz arra, hogy nem félve, szorongva, aggódva gondoljon a jövőre, hanem bízzon abban az Istenben, aki eddig ilyen nagy tetteket hajtott végre, és tudja, hogy ezután sem lesz rövidebb és erőtlenebb a keze.

Karácsony igazán az Isten nagy tetteit hirdeti nekünk. Aki az Isten nagy tetteire néz, és így tud ünnepelni, annak a számára nem lesznek olyan fontosak az ünnep kellékei. Én emlékszem két olyan Karácsonyra, amikor minden ünnepi kellék hiányzott. Az egyik kisgyermekkoromban történt: a vár ostromát a vár egyik pincéjében vészeltük át. A Karácsonyt is ott ünnepeltük. Semmi nem volt, ami sokak számára a Karácsonyt jelenti. De a mai napig emlékszem, hogy énekeltünk, imádkoztunk, a szüleim segítettek a betegeket ellátni, és egyéb hasonló dolgok történtek. Szép emlékként maradt ez meg bennem. A másik alkalommal egyedül voltam a Teológia internátusában Szenteste, mert másnap hajnalban egy vidéki gyülekezetbe utaztam legációba, és onnan könnyebb volt elérni, mint a szülővárosomból. Nem volt se fenyőfa, se ajándék, se család, se gyertyafény, még a vacsora is nagyon szegényes volt: két kifli és egy negyed vaj, de máig emlékszem, hogy Isten kinyitotta előttem a karácsonyi történet egy részletét. Annyi mindent megértettem az Igéből, és utána egy olyan elmélyült, gazdag imádsággal ajándékozott meg, hogy még évtizedek elmúltával is vágyom arra, hogy minél több ilyen ajándékot kapjak Tőle.

Ez nem azt jelenti, hogy a kellékeket söpörjük le: a hangulatra szükség van olykor. A szeretet finom jelzéseit mindenki kívánja, a legmogorvább férfiak is. De a tartalom legyen a fontos. Karácsonykor különösképpen az ünnepelt, hiszen ez valakinek mégiscsak a születésnapjára emlékeztet bennünket. Illik a születésnapost a középpontba állítani. Sokszor éppen Ő, az értünk eljött, helyettünk meghalt, és dicsőségesen feltámadott Jézus Krisztus marad ki az ünnepeinkből.

Jöjjetek, lássátok az Úr tetteit, csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten!
Ámen