2008-10-15

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Már-már közhelyszerűen hangzik el itt is, ott is a mondat, Magyarországon nem volt rendszerváltás. Csak az a baj, hogy ez a mondat ténylegesen közhely, és senki nem gondol bele mélyen, hogy mit is mond ki ezzel a pár szóval- legyen ez az állítás akár igaz, akár hamis. Nem gondolunk bele abba sem, micsoda örökséget hordunk ma is a vállunkon az egyházak életét tekintve. Például azt, hogy nincsen vegytiszta sors, hogy nincsenek tökéletes mártírjaink. Emberéletek vannak, akik igyekeztek, ahogyan lehet jól élni, Krisztust hirdetni. Most egy lelkészi életutat szeretnénk bemutatni. Nem piedesztálra állítani, inkább egy kicsit az ünnepre is készülve bemutatni azt a korszakot. Boda József veszprémi lelkész volt, majd mivel a püspök kiszemelte a maga számára állását, kitették egy falusi parókiára. A történet legizgalmasabb mondata, halljuk majd: az volt a tét, kinek vannak erősebb kapcsolatai. Persze akkor a szovjet kapcsolatok győztek. Boda Józsefről először lányai, Zsuzsa és Éva beszélnek, majd Hodossy Lajos, aki egy könyvet is megjelentetett róla.

Boda Zsuzsa: Édesapám mindig azt mondta, hogy a szót meg kell rágni és csak aztán kibökni. Nem szabad hablatyolni, hanem megfontoltan kell beszélni és csak ilyen gondolatokat továbbadni másnak. És a beszéd közben is oda figyelni a másikra s úgy beszélni, hogy megértse azt, amit én mondani akarok neki. Ha kell, szüneteket tartani, hogy legyen ideje felfogni, amit mondok, és utána türelmesen végighallgatni a választ. Most is sokszor eszembe jut, amikor bármilyen helyzetben vagyok, hogy nem jó indulatból beszélni, hanem meg kell rágni a szót s csak utána kimondani.

Vörös Virág: Látom rajtad, hogy így is beszélsz. Tehát akkor a gyerekkor az egy mese.

Boda Zsuzsa: Egy mesevilág.

Boda Éva: Épp nemrégiben számoltam össze, hogy négy féle helyszín, játéktér is adatott nekünk gyermekkorunkban. Volt egy hatalmas templomkert, ott lehetett például magasat ugrani.

Boda Zsuzsa: Mindenki bejárt oda. Az utcabéli gyerekekkel mindig ott bújócskáztunk.

Boda Éva: A parókiának továbbá volt egy szép virágos udvara. Ezen felül volt még egy gazdasági udvar, utána a veteményes, annak a végében pedig még egy patak is. Ott lehetett bóklászni, tavasszal ibolyát szedni, lyukas fazekakat kerülgetni, csigabiga házat szedni. Ugyanakkor be is voltunk fogva: mértékkel, de kellett segíteni. Mire én már kicsit nagyobbacska lettem, édesapa megbetegedett. Én már nem találtam vele azt a hangot, amit a nagyobb testvéreim. Akkor születtem, amikor apa körül már nagyon felforrósodott a levegő Veszprémben. Miután őt kitették, Decsre kerültünk nagyon nehéz körülmények közé, így aztán én azt a szerető dédelgetést, amit a többiek, már nem kaphattam meg. Ezt nem szemrehányással mondom. Az élet hozta így.

Vörös Virág: Hogyan tette túl magát az édesapátok azon, hogy el kellett hagynia Veszprémet?

Boda Éva: Megviselte. Gyakorlatilag egy gyönyörű, élettől, bölcsességtől, elhivatottságtól, szeretettől duzzadó daliás fát kettétörték. De édesapa hallatlan hittel és erővel újjáépítette önmagát és a decsi gyülekezetet is. Egyfajta rehabilitációként, amikor 1966-ban megürült a szekszárdi parókia, odamehetett. Ami csak rajta állt és ameddig az egészsége engedte, ő mindent megtett a lelki felépülése érdekében, de egy ennyire méltánytalan bánásmódot nem lehetett elviselni anélkül, hogy a test – és kissé a lélek is ? bele ne rokkanjon.

Boda Zsuzsa: Apa bölcsességére jellemző, hogy tényszerű dolgokat, kellemetlen eseteket soha nem tárgyalt meg gyerekek előtt. Nekem tehát nem volt tényleges tudásom a bajról, csak éreztem a feszültséget. Tudni tehát semmit nem tudtunk. Ez olyan, mint mikor valakinek bánata van, de attól még az élet megy tovább.

Vörös Virág: Mi volt ez a betegség?

Boda Éva: Parkinson kóros lett, remegett a keze.

Boda Zsuzsa: Ez fokozatosan alakult ki nála. Érdekes a sors játéka, hogy éppen olyan betegséget kapott, ami az ő hivatását zavaróan befolyásolta. Kellemetlen volt neki, hogy Úrvacsora osztáskor remegett a keze kicsit, később pedig már nem csak kicsit remegett. Ez biztos nagyon zavarta, de nekünk nem mondta.

Boda Éva: A nagy szomorúság az, hogy oktalan kisgyermekként nem értékeltem az engem körülvevő ajándékokkal teli környezetet. Mai fejjel természetesen már ezt tenném.

Vörös Virág: Miért próbálta a püspök nagyon elszántan eltávolítani édesapátokat Veszprémből?

Boda Éva: Ez nem Békefi magánakciója volt. Békefiről lehetett tudni, hogy a szovjet hatalomnak is embere. Az akkori rendszer vezetése két oldalról is támogatta őt. Az embereket nem tudjuk megváltoztatni. Mi tudunk másként hozzáállni a dolgokhoz és az emberekhez. Ha én rámosolygok valakire, tízből kilenc visszamosolyog, és csak egy gyanakodik. Ez még nagyon jó arány.

Vörös Virág: Mikor elköltöztetek Veszprémből, hogy folytatódott tovább a történet?

Boda Zsuzsa: Utána Decsen építette tovább apa a parókiát, a gyülekezetet, az embereket és Szekszárdon ugyanúgy.

Boda Éva: Megint kezdte?

Boda Zsuzsa: Felújította a templomot, a parókiát, a gyülekezeti életet.

Boda Éva: Éppen ma olvastam, hogy a Szekszárdon eltöltött hét év alatt a parókia kívül ? belül fel lett újítva, a Mérei utcai gyülekezeti ház fel lett újítva, végül pedig a templom is. Ami nagyon fontos, hogy közben az emberek lelkéhez is megtalálta az utat. Elment hozzájuk.

Boda Zsuzsa: Nekem egy kis epizód jut erről az eszembe, amikor egy téli zimankós estén Biblia óra ideje következett el, azonban csak egy idős néni jött el rá. Édesapa annak az egy szem néninek is megtartotta a Biblia órát? Ennek híre ment. Jómagam konfirmációkor kaptam azt az igét, hogy mindenre van erőm a Krisztusban. Ez eszembe jut mikor nehézségem támad, és ez erőt ad. Ezzel a gondolatisággal tovább lehet lépni.

Boda Éva: Olyan nagyon tartottak apától, hogy még halálában is próbálták lenyomni. A Tolna megyei népújságban nem jelenhetett meg a gyászjelentése vagy a temetés ideje. Volt egy ember, aki minket is kísért haza és apáról kérdezgetett, még a nevére is emlékszem. De mi ki voltunk képezve, tudtuk, hogy mindenkivel illedelmesen kell viselkedni, de senkinek nem szabad mondani semmit.

Boda Zsuzsa: Én erre nem emlékszem, arra viszont igen, hogy egy este édesanya eljött elém az iskolába. Mentünk haza az utcán, amikor odalépett hozzánk egy férfi. Elkezdett anyával beszélgetni, s anya – engem védvén ? mondta, hogy menjek előre.

Boda Éva: Édesanya mikor édesapát elfogadta, és társául választotta, tisztában volt vele, hogy a nagy korkülönbség miatt – 24 év volt közöttük ? eljön majd az az idő, amikor neki kell a család fenntartását és terheit magára vállalnia. Anya körülbelül tudta mit vállal. Hallatlan teher volt rajta. Amellett, hogy az orvosi hivatását ellátta, vasárnaponként orgonált a templomban, majd mikor apa egészsége megromlott, akkor mindenhová ő vitte autóval. Mindezt a napi munka és a három gyerek mellett. Ez az áldozatos, de embert őrlő munka őt is megbetegítette aztán.

Vörös Virág: Örökségnek érzitek, hogy ilyen édesapátok volt?

Boda Zsuzsa: Feltétlenül.

Boda Éva: Nekünk egy életre való útmutatást, alapot adott az, hogy paplányok vagyunk. Nagyon szépek voltak a vasárnapok: istentisztelet után bejöttek a hívek. Olyankor az egész lakásban, az egész parókián jöttek ? mentek az emberek, anyával már előző nap pogácsát sütöttünk erre az alkalomra. Mi így készültünk a vasárnapra. És ezek olyan szép napok voltak, olyan gazdagok! Télidőben melegedtek az emberek a cserépkályháinknál. A sok jó szándékú ember megosztotta velünk a társaságát.

Vörös Virág: Van valami plusz ebben az örökségben a hitre nézve?

Boda Zsuzsa: Én a hitet nem választanám külön az élettől. Mert az ahogyan én viszonyulok a másik emberhez, abban benne van az én hitem.

Vörös Virág: Mit jelent számodra a hit most?

Boda Zsuzsa: A figyelmemet, a nézésemet, a gondolatomat, a cselekedetemet, ahogy azt véghezviszem.

Boda Éva: És ez valami olyan hallatlan erő az én életemben. Jöhetnek méltatlan bántások, nekem csak egészen apró, ahhoz képest, amit édesapánknak kellett kiállnia ? tudom, hogy a hangsúlyok máshol vannak. Mindhármunknak meghatározó élménye, amikor Balatonon a nagyon szeretett kis káptalani házikó kertjében édesapa nekiállt söpörni. Nem szólt egy szót sem, de mindannyian egyszerre ugrottunk, hogy kivegyük a kezéből a seprűt. Valahogy így tudott bennünket nevelni, addigra már szólni sem kellett, önjárók lettünk.

Hodossy Lajos: Boda József több mint harminc évig volt a veszprémi gyülekezetnél hitoktató illetve gyülekezeti lelkész. Nagyformátumú ember volt, aki a pápai teológián kezdte a tanulmányait, de még a húszas években kapott egy berlini ösztöndíjat, később pedig egy amerikait Daiton városába. Itt és Princetonban szerezte meg a lelkészi oklevelet. A Clevelandi gyülekezet – amelyik a legnagyobb amerikai magyar gyülekezet ? is meghívta lelkésznek. Úgy jött haza, hogy megszerzi itthon a szükséges iratokat és azután visszamegy, de végül is itthon maradt. A háborúnak az előszelei úgy érkeztek, hogy nem lehetett szó másról, minthogy, hogy itthon maradjon. Megválasztották gyülekezeti lelkésznek. Akkoriban kezdték építeni a nyolcas főutat, amit a városon vezettek keresztül. A nyomvonal érintette a református eklézsiának nem csak a területét, hanem a parókiáját és az iskoláját is. Ezeknek a sarkait le kellett vágni.

Az épületek régiek, már több mint száz évesek voltak és teljesen újjá kellett építeni őket. Ez nagy feladat volt, amit megérzett Boda József, és ez annyira sikeresen végezte el, hogy a Dunántúli egyházkerület legnívósabb iskolája és parókiája épült fel végül. 1937 őszén a tanév már majdnem meg is kezdődött. Van egy fénykép ebből az időből, amelyik mutatja a veszprémi presbitériumot a régi iskolaépület előtt. Ekkor kezdődött a bontás és a következő 1938?as képen már az új iskolaépület látható. Ehhez természetesen anyagiak kellettek. Egyik megoldás az volt, hogy az egyházmegyének helyet ajánlott fel az épületben, ennek fejében az egyházmegye pénzzel járult az építkezéshez. A gyülekezet tagjaival pedig megajánlási íveket íratott alá ? persze csak azzal, aki szabadon vállalta ? amiken rajta volt a konkrét összeg is. Ezek több évre szóló megajánlások voltak. Ezeknek az íveknek a hátterével vett fel kölcsönt, így sikerült ilyen rövid idő alatt megvalósítani az építkezést. Harminckilenc nyarára a két épületből álló együttes elkészült, ami óriási dolog volt. A felszentelésen az akkori kultuszminiszter vett részt, a püspökkel és az esperessel együtt. A reformátusok a mai napig emlegetik, hogy a katolikus püspök, aki akkoriban Veszprémben a legnagyobb úr volt, minden eszközzel el akarta csábítani a kultuszminisztert, hogy ne vegyen részt az ünnepségen. Ez presztízskérdés volt. A mai emberek el sem tudják képzelni, hogy a harmincas években egy olyan városban, mint Veszprém a Katolikus Egyház és a kicsi veszprémi református gyülekezet olyan arányban voltak, mint az egér meg az elefánt. Jellemzi Boda Józsefet is, hogy ilyen óriási ellentétek idején elérte, hogy a veszprémi parókián Ravasz László püspököt és a katolikus megyés püspököt egy asztalhoz ültette és beszélgettek. Ez hatalmas dolog volt.

Vörös Virág: Nagyon szívén viselhette Boda József az oktatásügyet, illetve egyáltalán a népnevelést, hiszen az ő nevéhez fűződik a népfőiskola felvirágoztatása is.

Hodossy Lajos: Igen, így van. Ő egy falusi parasztgyerek volt, Tolna megyében, Kajdacson született. A harmincas években nagyon valószínűtlen volt, hogy egy falusi fiatal középiskolát végezzen, az egyetemről már nem is beszélve. Ezért aztán népfőiskolákat szerveztek a falusi ifjúság számára. Nem a veszprémi népfőiskola volt az első az országban, de az első volt, aminek saját épülete lett. Volt egy kis ház, amit Noé háznak neveztek, s amit a veszprémi gyülekezet rögtön azután megvásárolt, hogy elkészültek az új épületek. Még nem is törlesztették a felvett kölcsönöket, és már egy újabb dologba belekezdtek.

Vörös Virág: Honnét volt mindehhez az erő vagy a bizalom, hogy ebből lesz valami?

Hodossy Lajos: A gyülekezet bízott a lelkészében, Boda József pedig bízott a gyülekezetben. Az első népfőiskolai tanfolyam 1940-ben indulhatott el. Először nehezen ment a toborzás, mert a falusi szülők nehezen engedték el a gyerekeiket. Féltették őket, de főként amolyan úri huncutságot láttak ebben is. Nem értették, miért akar a gyerek elmenni a városba, mikor otthon is volt elég munka. Végül aztán elterjedt az iskola híre, mert Boda Józsefnek igen jó kapcsolatai voltak mindenfelé – világi is ? s ezek segítségével az akkori népi írók táborából jó sereg előadót tudott meghívni. Móricz Zsigmond, Kodolányi János, Balla Péter ? ilyen nevek szerepeltek a meghívottak között. Egyik tanfolyam hozta a másikat. Először csak fiúknak majd a lányoknak is szerveztek népfőiskolát. 1940?től 1948?ig több, mint háromszáz fiatal vett részt ezeken a tanfolyamokon. Boda Józsefet annyira megszerették, hogy erre felfigyeltek. Megszervezte a vasárnapi iskolát, volt ifjúsági istentisztelet ? az ő idejében indultak be ezek a dolog. 1948-ban az iskolákat államosították, a lelkészeket pedig arra próbálták rávenni, hogy a vallási tevékenységüket szorítsák be a templom falai közé és, hogy azon kívülre ne igen kerüljön. Ebbe a legtöbben nehezen nyugodtak bele, de az életet tovább kellett vinni. A gyülekezet megalakulásának négyszáz éves jubileuma 1960-ra esett. Az templomi istentisztelet után a gyülekezeti teremben folytatódott tovább az összejövetel és ezen már magnófelvétel készült.

Bejátszás: Főtiszteletű urunknak a bölcsessége sokat látott a mi gyülekezetünk életéből. Olyan jó volt azt a szépséges összhangot tapasztalni, hogy áldott igehirdetésében a most élő gyülekezetet, a veszprémi eklézsiát a cselekedetek útjára terelgette. Gyertyát nem azért gyújtanak, hogy véka alá tegyék, hanem hogy fényt adjon mindazoknak, akik a házban vannak.

Hodossy Lajos: Boda József tagja volt a Magyar Közösségnek. 1946?ban kezdték felvenni egymással a kapcsolatot ennek a szövetségnek az egykori tagjai, de már működni akkora nem lehetett, mert ezt felgöngyölítették egy nyomozás folytán. A vezetőket letartóztatták, szerencsére Boda Józsefre komoly dolgokat nem tudtak bizonyítani, ezért békén hagyták, de mint utóbb kiderült állandó megfigyelés alatt tartották. Amikor nyugdíjba ment Győri Elemér püspök, új püspököt kellett választani. Akkoriban ez oly módon ment, hogy az elnöki tanács által előzetesen jóváhagyott személyt lehetett megválasztani. Így lett a Dunántúli kerület püspöke Békefi Benő, aki a budapesti teológiának volt tanára. Olyan híreket lehetett hallani, hogy Békefi Benő Veszprémbe akar menni, s ez be is igazolódott. 1962 húsvét másnapján ott prédikált a templomban és ezután kötetlen beszélgetésre hívta a presbitériumot a lelkésszel együtt. Azt szerette volna elérni, hogy a presbitérium adjon felhatalmazást arra, hogy ő, mint a Dunántúli egyházkerület püspöke megszervezhesse, hogy a püspöki székhely Veszprémbe kerüljön. A presbitérium ettől nem is zárkózott el, csupán egyetlen feltétele volt: hogy ez ne érintse Boda József státuszát. Erre nem kaptak egyértelmű választ. Elkezdődött egy színfalak mögötti harc: Békefi is és Boda József is a maga módján próbálta felhasználni a saját kapcsolatait. A püspöknek állítólag szovjet kapcsolatai voltak, amik onnan datálódtak, hogy amikor 1944?ben a front átlépte a magyar határt, akkor Debrecen és Nyíregyháza környékén még tankcsata is volt. Ekkor Békefi egy magas rangú szovjet tisztnek szívességet tett, mégpedig a Magdaléneum diakonisszaotthonban adott neki menedéket. Pletykák keringenek arról is, hogy még be is öltöztette diakonisszának, de ezt persze senki nem tudja bizonyítani. Lényeg az, hogy voltak orosz kapcsolatai, mégpedig az Állami Egyházügyi Hivatalnál is erősebbek. Boda Józsefnek is voltak kapcsolatai: 1944?45?ben egy zsidó munkaszolgálatos életét mentette meg, aki újságíró volt. Ez a kapcsolat később is igen jól működött, de úgy tűnik nem eléggé, hiszen ezeknek az összeköttetéseknek a harcában végül is Boda József vesztett. 1962 szeptemberében már nyilvánvalóvá vált, hogy távoznia kell Veszprémből. Mivel az egyházkerületen belül sem akart maradni, mert akkor Békefi beosztottja maradt volna, a Dumamelléki egyházkerületben a Szamosközi püspök közbenjárására a decsi gyülekezethez ment meghívásra. Jellemző az akkori viszonyokra, hogy Decsen azért volt üres lelkészi állás, mert az előző lelkészt letartóztatta az ÁVH? Akkoriban nagyon könnyen ráhúzták valakire a vizes lepedőt.

Fekete Ágnes: Boda József életéről beszélt Hodossy Lajos és Boda Zsuzsa, Boda Éva.

Fekete Ágnes: Október a Reformáció hónapja. A nyitó ünnepségen Bóna Zoltán hirdette meg az ünnepet, Fekete Zsuzsa járt ott.

Bóna Zoltán: A reformáció programja ebben az esztendőben a Biblia évéhez kötődik. A fő mottója: Bibliával a mindennapokban. A megnyitó ünnepség most zajlik, a háttérzenéjét halljuk éppen. Több száz helyen szerveznek helyi gyülekezetek, intézmények rendezvényeket.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Márk evangéliumának 10. fejezetéből, a 28. verset.

"Íme mi elhagytunk mindent és követőid lettünk?. Bizony mondom, senki nincs, aki elhagyta házát , testvéreit és ne kapna százannyit most ebben a világban üldöztetésekkel együtt?.."

Nagyon sok magányos emberrel találkozom. Százával, ezrével élnek emberek, akik nem hagyták el anyjukat, apjukat, semmi efféle döntést nem hoztak, mégis elhagyatottak. Mintha az élet kötelezne minket arra, hogy egyének legyünk, de nem tudunk ehhez a kihíváshoz felnőni, mi közösségre vágyunk. Ez a két érzés valóban végigkíséri az életünket. Magány és közösség. De mind a két helyzet kihívás is egyben. Talán azért leszünk magányosak, hogy megtanuljuk, egyedül is meg kell tudnunk állni a lábunkon. Talán azért kerülünk közösségekbe, hogy megtanuljuk, mégis el kell tudnunk fogadnunk egymást. Ma nagyon divatosak a keleti filozófiák, amelyek az egyénre nagyon kevés hangsúlyt fektetnek. Az ember feladata inkább az, hogy kis pontként megtalálja magát a nagy egészben? feloldódjon például a természetben. Nyilván válasz ez a mai embereket atomizáló korra. Krisztus mindig egyéneket szólított meg. Nem arra hívott, hogy nőjünk bele valami nagy kegyelmi rendbe, hanem hogy vegyük fel a magunk keresztjét, és kövessük Őt. Oldódjunk el mindentől, ami körülvesz, és csak rá figyeljünk, mert Ő személyesen elénk áll, és hív minket. Krisztus elhagyta az atyai házat, elhagyta isteni otthonát azért, hogy téged és engem, mint embereket arra hívjon, hogy mi is oldódjunk el attól a kerettől, ami ebben az életben a legfontosabbnak tűnik. Ezzel egyénné tesz Krisztus. Mégis közösséggé tesz.

Egyedül indulunk Krisztus után, de egymásra találunk. Barátokat ad, társat ad, segítő kezeket rendel mellénk. Vajon miért nem találják meg sokan ezeket a kezeket? Talán, mert nem járták végig azt az utat, amikor az ember eloldódik mindentől, amikor Krisztus emberré létével azonosulva mi is magányossá leszünk, mert Istent és csak Istent szeretnénk szolgálni. Addig nem találunk társakat, amíg egyedül nem voltunk. Azért is fontos ez az út, mert aki egyszer is egyedül volt, aki elhagyta ebben a világban azt, ami fontos, az tudja, mennyire esendő. Amikor egyedül éltem, magam is átéreztem, mennyire kiszolgáltatott vagyok. El kell fogadnom azt a másik embert, aki szintén esendő és kiszolgáltatott. Iszonyatos nagy elvárásokkal közelítünk közösségeinkhez, akár családunk, egyházunk felé. Várjuk, hogy ezt meg azt megtegyék értünk, miközben mi jó, ha egy hajszálat mozdítunk előre bennük.

Isten nem azért teremtett minket közösségbe, mert a tökéletesek egyesületét akarta létrehozni. Nem pártot, nem szociális önsegítő klubot alapított. Krisztusra szoruló emberek találtak egymásra az egyházban. Százannyi barátot, százannyi jót találhatunk felnőtt emberként az Isten adta közösségekben, ha kellő alázattal közelítjük őket. Talán azért is van annyi magányos ember, mert elveszett önmagukat keressük a másik emberben, és nem a másikat magát. Nagyon nagy nehézség volt többször is elfogadnom életem során az egyházat, úgy ahogy van. Bűnökkel, közönyösséggel terhes közösségeinket, amelyek mégiscsak hordoznak engem, minket. Alázat nélkül pedig nem láthatjuk meg Isten kegyelmének munkáját. Igen, éppen gyarló embereken keresztül jön el a százszoros áldás. Adja Isten, hogy minél inkább felnőtté váljunk gondolatainkban, hogy önmagunkat meglelve megtaláljuk egymásban is a közösséget, Krisztus kegyelmét.
Ámen.