2009-05-01

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Ma egy rendkívüli műsorral jelentkezünk. Május 22-én Debrecenben alkotmányozó zsinatot tart a kárpát-medencei reformátusság. A Trianon által szétszakított egyháztestek kijelentik újból egyesülésüket. Kérnek mindenkit, hogy hozzon egy marék földet erre az ünnepre onnan, ahonnan való, és így egy közös földdombbal is kifejezik majd, hogy egy a magyar reformátusság. Péntek délután Kárpát-medence valamennyi református templomának a harangja megszólal majd akkor, amikor felolvassák a szándéknyilatkozatot. Ezen a héten egy sajtótájékoztatót tartottak, amin részt vett Csoma Áron, zsinati szóvivő, Zán Fábián Sándor kárpátaljai püspök, Csűry István királyhágó-melléki püspökhelyettes, és Bölcskei Gusztáv püspök.

Csoma Áron: Történelmi pillanatra készül a Magyar Református Egyház: a kárpát-medencei református egyházak összetartozásukat egy közös alkotmánnyal fejezik ki 2009. május 22-én Debrecenben. Ekkor ül majd össze a Magyar Református Egyház alkotmányozó zsinata, ekkor egységesül majd a Református Egyház, és az egész nap a hálaadás napja lesz. A nagyon komoly és örömteli aktusra pedig a Nagytemplom előtt kerül sor.

Bölcskei Gusztáv: Ha egyetlen szóval kellene elmondani, hogy mivel hasonlítható az, amire készülünk, akkor a családegyesüléshez hasonlítanám. Mi, magyar reformátusok mindig is egy családhoz tartozónak vallottuk magunkat. Az elmúlt évtizedek során sajnos azt kellett átélnünk, hogy mit jelent csonka családban élni. Gárdonyi Géza fogalmazta meg a legegyszerűbben és legtalálóbban: Isten két kezet adott a gyermekeknek, hogy az egyikkel az édesanyjuk, a másikkal az édesapjuk kezét fogják. Ebben minden benne van. Amikor a magyar reformátusok egységéről beszélünk, akkor arról van szó, hogy a magyar reformátusok családja ország-világ előtt kinyilvánítja, hogy egy családba tartozik ennek minden következményével. Az a jelmondat, amit erre a napra választottunk a következő: "Krisztus a jövő, együtt követjük őt!"

Csűry István: Megtisztelve érzem magam, hogy Debrecenben arról szólhatok, hogy a királyhágómelléki ember hogyan tekint május 22-re, és hogyan várja azt a zsinatot, amely végre valahára kimondja, hogy a reformátusok, éljenek bárhol, egységben akarnak lenni.

Zán Fábián Sándor: A Kárpátaljai Református Egyház népe nagyon várja ezt az alkalmat, és nagyon készül. Szeretnénk május 22-én valóban érezni, kimondani, látni azt, amire már évtizedek óta várunk. Először 1939-ben várták a kárpátaljai reformátusok azt, hogy újra egy legyen az egyházunk, nemzetünk. Rövid időre jutottunk csak levegőhöz, és már jött is a második világháború. Ahogy a nagyon nehéz évek teltek- múltak, a Szovjetunióban kitalálták, hogy ha megverik a pásztorokat, valószínűleg szétszéled a nyáj. Sok pásztort meg is vertek ezért, de csodálatosképpen a nyáj megmaradt. Nagy váradalmakkal éltük meg a ’90- es éveket. Kárpátalján abban reménykedtünk, hogy a szovjet seregek onnan is kivonulnak, de ez sajnos nem történt meg. Voltak nagy váradalmaink és nagy csalódásaink. Ezekben az eseményekben mindig valaki mástól függött, és mástól vártuk, hogy végre egy legyen az egyházunk, és végre egymásra találjanak a testvérek, akikről tudtunk, de akikkel nem tudtunk karöltve szolgálni. Úgy gondolom, hogy tőlünk függ az egység.

Fekete Ágnes: Egy különleges útját találtuk annak, ahogyan az egységről szólhatunk. Felkerestünk egy idős lelkészt, aki még Trianon előtt született, és végigélte a szétszakított évtizedeket. Molnár Dezső ma Budapesten él, de aktív időszakában Kolozsváron volt lelkész. Elmondja majd, hogy volt a Duna-deltában, volt ’56 után börtönben, felesége szolgálatában vele és mellette volt. Ő volt az, aki fölfedezte azokat a Wc-papírokat, amiket bezúzott Bibliából készítettek a Ceausescu időben. Hosszú évekig nem mert erről beszélni, hiszen beláthatatlan következményei lettek volna. Ma, hála Istennek, már szabadon elmesélheti élete történetét.

Molnár Dezső: A 27. székely hadosztály tábori lelkésze voltam, és velük tartottam Bajorországba is, ahol fogságba estünk. Egy darabig az amerikaiak foglya voltam Franciaországban. Ebéd után, két órakor rendszeresen kivezényelték a legénységet a tábor egyik sarkába. Ott szakaszonként leültettek bennünket a földre, és a füvet kellett tépnünk. A cél az volt, hogy ne bolonduljunk meg a semmittevésben. A franciák és az amerikaiak már nem tudták, hogy mit kezdjenek a foglyokkal. Elengedték azokat, akiknek volt valamilyen kapcsolata vagy segítsége. Ezért én ösztöndíjért folyamodtam az Egyházak Világtanácsához, és a levelet, amelyben az ösztöndíjat kértem a párizsi lelkész juttatta el. 1945. decemberében kaptam meg az ösztöndíjat, és egy évet töltöttem Bázelben.

Fekete Ágnes: Abban az időben még tanított Barth Károly, ugye?

Molnár Dezső: Így van. Személyesen érdeklődött a kolozsvári professzorok hogyléte iránt. Karácsony este meghívott magához, így azt nála töltöttem. Elővett egy képeslapot, megkért, hogy címezzem meg a tanári karnak, és azt írta rá: cum toto corde vester. Teljes szívemmel a tiétek vagyok. Ezzel mindent elmondott, amit akkor el lehetett mondani.

Fekete Ágnes: Nem tetszett arra gondolni, hogy kint marad?

Molnár Dezső: Erre nem lehetett nem gondolni. Amikor drótketrecek között egy sátor szalmán alszik az ember, akkor az egyetlen gondolata, hogy onnan ki kell jutnia. Gyermekkorom óta őriztem egy nagybátyám nevét, akinek írtam is. Nagy csodálatomra, két hónap múlva válaszolt is, és felajánlotta gondoskodását. Megkérdeztem tőle, hogy mit kapott és mit veszítette el, amikor kiköltözött Magyarországról. Elveszítette a magyarságát, a családját.

Fekete Ágnes: És mit kapott?

Molnár Dezső: Azt mondta, van egy kis vagyonkája.

Fekete Ágnes: Szóval nem volt vonzó ez?

Molnár Dezső: Nem volt boldog ember. Engem a zilahi kollégium megtanított arra, hogy mik vagyunk.

Fekete Ágnes: Zilahra tetszett járni középiskolába?

Molnár Dezső: Igen. Hetedikes korunkban Szabó Dezsőt olvastunk, mert a magyar tanárunk nagyon igényes volt. És hát voltak közöttünk Reményik Sándorok. Nagyon sokat adott az az iskola. Igaz, hogy Ady Endrénél tovább nem mentünk irodalomból, de volt mit magunkkal vinnünk még így is. Zilah olyan volt a Szilágyság számára, mint Athén Görögország számára.

Fekete Ágnes: Hogyan jött haza? Egyszerűen eldöntötte, hogy hazajön?

Molnár Dezső: Nem. Először is ki kellett várnom, hogy mi történik a háború után. Nekem magyar útlevelem volt.

Fekete Ágnes: Hogyhogy?

Molnár Dezső: Mert honvéd főhadnagy, tábori lelkész voltam. Nekem, mint katonának, csak zsoldkönyvem volt, de a párizsi nagykövetségen járt a hadifoglyoknak is igazolvány, útlevél. Ezt kaptam én is, de nem tudtam, hogy mit kezdjek egy magyar útlevéllel a román követségen. Nem várhattam, hogy engem Romániába csak úgy hazaszállítanak. A magyar útlevéllel eljutottam Budapestig 1947. szeptember 1-re. Akkor tartották a kékcédulás választásokat. Pár napon belül elmentem a román követségre, ahol a kérdéseimre nem válaszoltak, inkább gyanakvóan kérdezgettek. Nem értették, hogy ha a háborúnak már két éve vége, miért csak most jelentkezem. Nem adtak választ arra a kérdésre, hogy hazamehetnék-e. Muraközy Gyula volt a püspökhelyettes akkor, kinevezett Tahitótfaluba segédlelkésznek.

Fekete Ágnes: Várta, hogy a román nagykövetség valamit jelezzen?

Molnár Dezső: Hazudtak össze-vissza, lehetett látni, hogy ebből nem sok minden lesz. De a Jóisten is működött közben, leváltották Mihály királyt, és a román nagykövet Vincze Mihály lett, egy magyar kommunista. Onnantól kezdve elkezdték osztogatni a vízumokat. 1948. februárjában térhettem haza, ahol egy seniori kinevezés várt.

Fekete Ágnes: Ez diákvezetőt jelent.

Molnár Dezső: Ifjúsági lelkésznek hívtak Kolozsvárra. A teológia közben átalakult, protestáns teológia lett. A tanulmányi igazgató egy unitárius ateista volt, én titkár lettem végül is a rektori hivatalban.

Fekete Ágnes: Milyen volt otthon a légkör? Nem gondolta azt, hogy minek jött haza?

Molnár Dezső: Nem, mert bár láttam, hogy vannak olyanok, akik pechesek, vannak, akiket elzártak vagy munkaszolgálatra vittek el, de ezek hozzátartoztak az életünkhöz. Láttam a fekete autókat, amikor jöttek, tudtuk, hogy éjjel is járnak. Azt is gondoltuk, hogy ha ez így folytatódik, mindenki sorra fog kerülni valamikor. Attól függően, hogy hol mennyi emberre volt szükség, vitték el az embereket. 1952-ben én is rákerültem egy listára. A humorosabb kollégák már viccelődtek azzal, hogy én listára vagyok véve. Nem ért meglepetésként. Horthystának és nyugatosnak tartottak, mint a legtöbb volt katonatisztet. A számat igyekeztem tartani, ennek ellenére 1952. márciusában, amikor súlyosodott a gazdasági helyzet és el kellett indítani a Duna csatorna építését, sok százezer embert bevittek. Igazából azt sem kérdezték, hogy kik vagyunk. Egy éjszaka, amikor már két hete fogságban voltunk, bevittek Szebenbe, ott a szemembe világítottak egy reflektorral, azonosítottak, kikérdeztek a hozzátartozóimról, de semmi más nem történt. Semmivel nem vádoltak meg. Ez februárban történt, és egészen áprilisig semmi nem történt. Akkor belöktek egy pinceajtón, ahol félhomály volt, és körülbelül 30 ember tartózkodott belül. Egyszer csak valaki a nevemen szólított. "Dezső, gyere ide!" A félhomályban nem ismertem fel az alakot, az meg csak hitetlenkedett, hogy tényleg én vagyok ott. Az egyik zilahi kollégiumi tanárom volt, Nagy Géza. Remek ember volt. Megöleltük egymást, és onnantól kezdve együtt voltunk végig. A feleségem közben már a második gyermekünket várta, de nekem ott a börtönben mégsem volt nehéz, mert kiváló emberek vettek körül. Soli Deo Gloria! Minden este hatkor sorba állítottak bennünket a büntetőtelepen, hogy megszámoljanak minket, de soha nem jött ki a létszám. Mindig legalább ötször vagy hatszor átszámoltak bennünket, mire egyeztették a reggeli kimenő és az esti visszatérő létszámot. Gyakran mutogattak rám, és mondták, hogy hülye voltam, mert Svájcból jöttem haza.

Fekete Ágnes: Mit érzett akkor, amikor ezt mondták?

Molnár Dezső: Nevettem. Hála Istennek tudtunk nevetni nagyokat, jó kedvűen. A munkánk egyébként kőhordás volt, a Duna partot kellett megerősítenünk. Nehéz munka volt, de az egészségesek jól bírták. Én is csak harmincegynéhány éves voltam akkoriban.

Fekete Ágnes: Meddig volt ott?

Molnár Dezső: A Jóisten megint csodát tett velem. A román ortodox pátriárka intézkedett a Belügyminisztériumnál, hogy bocsássák szabadon a papokat. Elküldte a titkárát a vásárhelyi püspökhöz is, hogy ha gondolja, ő is intézkedjen, hátha így hatásosabb lesz a kezdeményezés. Ennek következtében engem három hónap után szabadon bocsátottak. Három hónap elegendő volt megízlelni, hogy mit is jelent a román Belügyminisztérium.

Közben teltek az évek, az ’56-os magyarországi forradalom után, 1957. márciusában Varga László, az egyik lelkészkollégám éppen Magyarországon volt, és hazafelé menet feltankolt egy csomó röplapot és újságot, elkezdte osztogatni, terjeszteni. Ezzel párhuzamosan, talán ennek hatására egy jogász, Dobai István is elkezdett szervezkedni: egy memorandumot állított össze, melyben az erdélyi magyarság helyzetét ecsetelte. Fel akarta hívni a figyelmet ránk. Körülbelül harmincan olvasták el, addig el is tűrte a Securitatea, de egy ponton túl letartóztatták. Tudtam, hogy ebbe én is belekerülök, és így is lett. Egy hónap múlva engem is letartóztattak.

Molnár Dezsőné: Éppen indultunk a folyosón, a lépcsőn lefelé, és láttuk, hogy egy alak kiszaladt előttünk a házból. Rögtön tudtuk, hogy egy securitateas. Akkor már olyan volt a hangulat. Az egy mondat a zsarnokságból című verset keresték nálunk, és mi már tudtuk előre, hogy azt keresik majd, de nem találtuk sehol. Dezső bácsi egyik köpenye fel volt akasztva a konyhában az ajtóra, és már végső kétségbeesésemben és tanácstalanságomban nyúltam be a zsebébe, ahol végül is meg is találtam a verset. Gyorsan elégettem. Éjszaka jöttek természetesen, ami szörnyű volt.

Fekete Ágnes: Megtalálták volna a verset?

Molnár Dezsőné: Igen, benyúltak annak a köpenynek a zsebébe is. A könyveket egyenként szétnyitogatták. Amikor az Idegen költők című kötetet vette a kezébe az egyikük, amire fel volt jegyezve, hogy kik fordították a verseket, Illyés neve is ott volt a fordítok között. Mutogatták egymásnak, mert tudták, hogy ezt kell keresniük, de szerencsére az egyiknek volt annyi esze, hogy felismerte, hogy az nem az a vers.

Fekete Ágnes: Éppen aznap égette el a verset?

Molnár Dezsőné: Aznap délután. Én mindig is mondtam, hogy Isten eljuttatott bennünket nagy mélységekbe, de mindig felemelt.

Molnár Dezső: Faggattak a versről. Hol van, mit csináltam vele, elégettem-e? Mondtam, hogy elégettem, de nem akarták elhinni. Mindig éjszaka vittek kihallgatásra. Szerencsére beigazolódott, amit mondtam: mert valóban csak olvastam a verset, de senkinek nem adtam tovább. A Jóisten útjai nagyon különösek: letartóztattak, de a feleségem Marosvásárhelyen nagyon jó barátságba került Groza Péter miniszterelnök öccsének barátnőjével.

Molnár Dezsőné: Dezső bácsit március 29-én tartóztatták le.

Fekete Ágnes: Ez micsoda?

Molnár Dezső: A nagy nemzetgyűlés elnöksége megköszönte, hogy közreműködtem és szabadon bocsátottak. Erre válaszoltam Groza Péter miniszterelnöknek.

Fekete Ágnes: Groza Péter magyarul válaszolt?

Molnár Dezső: Igen. Ő egyébként egy református kollégiumban érettségizett és gyönyörűen beszélt magyarul.

Molnár Dezsőné: Volt egy barátnőm, aki jól ismerte Groza Pétert, és a tavaszi vakáció idején beszélgetett vele. Groza Péter megkérdezte tőle, hogy mi újság Kolozsváron, amire azt a választ kapta, hogy rossz világ van, nagy a félelem, mert sorra tartóztatják le az embereket. Arra a kérdésre, hogy miért, azt válaszolta a barátnőm, hogy ő sem tudja, de van neki egy barátnője – ez voltam én -, akinek a férjét, aki református lelkész, letartóztatták. Teljes meggyőződéssel állította, hogy Dezső semmilyen államellenes tettet nem hajtott végre. Groza erre azt kérte, hogy én írjak neki egy memorandumot. A barátnőm át is adta ezt a kérést, de én olyan lelkiállapotban voltam, hogy egyáltalán nem tudtam hinni ebben.

Fekete Ágnes: Egyébként tetszett valamit tudni Dezső bácsiról?

Molnár Dezsőné: Semmit. Egyszer, májusban a katedrán ültem az osztályban, amikor – mint egy üzenet vagy felsőbb utasítás – érkezett hozzám a parancs, hogy írjam meg a memorandumot.

Fekete Ágnes: Ez óra közben volt?

Molnár Dezsőné: Igen, tanítás alatt. Még ma is látom az osztályt, az ajtót. Akkor elhatároztam, hogy elviszem magam Bukarestbe. Előtte felhívtam a barátnőmet, és előadtam neki, hogy miről van szó, mire ő nagyon szomorúan azt mondta, hogy ő mindent megtenne értem, de most családi fogadalom köti. Péter bácsi halálos beteg, már nem sok van hátra neki, és a család elhatározta, hogy semmilyen hivatalos üggyel már nem zavarják. Én ezt tudomásul vettem, beszélgettünk még egy kicsit, majd elbúcsúztunk. Másnap délben indultam volna vissza, de már reggel telefonált, és mondta, hogy vigyem el az írást hozzájuk. Csodálkoztam rajta, de elmentem. Még előző este felhívta Anna nénit, Groza Péter feleségét, elmondta neki, hogy ki vagyok és mit szeretnék, aki aznap reggel visszahívta, és kérte, hogy értesítsen engem és vigyem el a kérelmet. Éjjel rosszul érezte magát Péter bácsi, beszélgettek, és elmesélte a feleségének, hogy vár Kolozsvárról egy papnétól egy levelet, és nem érti, hogy miért nem kapta meg.

Fekete Ágnes: Ez már akkor is hihetetlennek tűnt?

Molnár Dezsőné: Megrendítő volt. Akkor éreztem azt, hogy számomra a bibliai csodák többé nem felfoghatatlanok. Hazamentem, nem történt semmi. Szeptemberben csengettek, kinyitottam az ajtót, ahol Kolozsvár nagy színésznője, Poór Lili állt. Halkan megkérdezte, hogy bejöhet-e, én beengedtem, ő pedig miután körülnézett azt mondta, hogy a férjem hamarosan haza fog jönni, várjam.

Fekete Ágnes: Hogy volt a WC-papír história? Elmesélné?

Molnár Dezső: Ezt a prédikációs kötetet egy Amerikában élő lelkészkollégámtól kaptam. Azt írta bele: "Molnár Dezsőnek, aki élete kockáztatásával állt ki a Szentírásért a zsarnokság idején." Amikor Csordás Gabi értesített, hogy mit hozott Erdélyből, arra kértem, hogy soha ne említse se a hozót, se a küldőt. Tudtam, hogy dinamit van a kezünkben. A tekercseket, amiket találtam, bevittem az egyetemre, ahol 25 évig tanítottam, felnagyítottuk a laboratóriumban, és így még azt is meg tudtuk állapítani, hogy a Brit Bibliatársaság melyik évi bibliakiadásából készültek a WC-papírok. Azt is megtudtuk, hogy legalább 10000 Bibliát kellett bezúzni ahhoz, hogy egy tekercset előállítsanak. Ezek voltak azok a Bibliák, amelyeket a Református Világszövetség Európai Osztályának a Brassó feletti gyűlésén a genfi titkár átadott Nagy Gyulának szétosztásra. Ezek a Bibliák kerültek titokzatos úton-módon Ceausescu karmaiba. A tekercseken megmaradt a gyári cédula a sorszámokkal együtt, amikből meg tudták állapítani a mennyiséget.

Fekete Ágnes: Mikor történt ez?

Molnár Dezső: 1986. tavaszán. Sajtókonferenciát szerveztünk: egyet a washingtoni szenátusban, egyet pedig a képviselőházban.

Fekete Ágnes: Hogyan találta meg ezeket a WC-papírokat?

Molnár Dezső: A vejem a WC-n ült, és mit csinál ilyenkor a szegény ember? Nézeget, olvasgat. Így nézegette a tekercseket, mert betűket látott bennük. Legtöbbször csak két vagy három betűből álló szófoszlányokat látott, de ha ismerős a szöveg, akkor az ember ennyiből is kitalálja, hogy miből vannak. A Jézus névből három betűt látott egymás mellett, amiből egyből ráismert a névre. Voltak még ehhez hasonló szótagok, amikből szintén fel lehetett ismerni, hogy bibliai szövegekről van szó. Aztán kihozta a WC-ből, és megmutatta nekem, amiből persze rögtön felismertem az Újszövetséget.

Egyházmegyei közgyűlés vagy választás előtt az első kérdése mindig az volt az egyházügyi belügyesnek, hogy Molnár rajta van-e a jelöltek listáján. Ki kellett húzni. Így éltem én boldogan, mert így legalább több időm volt arra, hogy látogassam a gyülekezeteket. Sok plusz munkával járt volna, ha ilyen tisztséget viselek. Ha az emberek rosszat akarnak is, az Isten jót hoz ki belőle. Ez történt akkor is, amikor a feleségemet kirúgták az iskolából. Mellém került a monostori gyülekezetbe, amelyhez 3400 ember tartozott. Mellé építettek egy hatalmas lakótömböt, ami további 8000 embert jelentett. Ez egy csoda volt a Ceausescu időben: 1980-ban 253 gyermeket kereszteltem, és volt olyan esztendő, amikor 110-en konfirmáltak. Vettünk egy imaházat, és létrejött egy új gyülekezet, de még az azt követő évben is 171 gyermeket kereszteltünk, ami a következő évben már 227-re emelkedett. Az új gyülekezet is elérte a 3000 főt. Az Isten dolgai olyanok, mint az olajból soha ki nem fogyó korsó: mi elvehetünk belőle, de nem fogy el soha. Amellett, hogy nagyon sok minden meg volt tiltva, nem fogyott az olaj, hanem gyarapodott, mert gyermek gyermeket hozott.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Pál apostol első korinthusi levelének 12. fejezetéből!

Mert a test sem egy tagból áll, hanem sokból, ha ezt mondaná a láb, mivel nem vagyok kéz, nem vagyok a test része, vajon nem a test része? Így bár sok tag van, mégis egy a test.

Ülök a vonaton, kezemben egy képesújság, mintha itt dőlnének össze földrengésektől dúlt házak, mintha itt lenne a háborúzás, mintha itt süllyedne el egy hajó a mélybe, és mindeközben a mellettem ülőről semmit nem tudok. Kitágult, és egyben a legszűkösebb magányba sodort bennünket az elmúlt század. Érdemes az egységen elgondolkodnunk. Vajon mi okozza bennünk leginkább a széthúzás munkáját? Mit lehet ebben a világban mondani az egységről? Először, hogy az egység nem rendre visszatérő megemlékezésünk, szép ünnepünk tárgya, hanem hiány és szükség. Nem vesszük észre, hogy mindennapi gondjaink a másik gondjával együtt találhatnak megoldásra. A test együtt, csakis a maga teljességében gyógyítható. Másodszor: egység ott lehetséges, ahol megtaláljuk a saját helyünket, ahol viszonylagos voltunkban is felfedezzük magunkat. Nem vagyok fül, és nem vagyok láb, nem tudok járni és hallani, de tudok látni. Kisebb vagyok, nagyobb vagyok, mindegy, mert van helyem. Fontos vagyok ott, ahova helyeztek. Harmadszor pedig sokszor többnek gondoljuk magunkat a másiknál, és viszálykodva egymásra mutogatunk, ő az oka mindennek. Ő a rossz, én vagyok a jó. Számtalan testvéri kapcsolat, házasság ment azért tönkre, mert meg akarták egymást változtatni az emberek. A másik tag fölé helyezkedik ilyenkor valaki abban a testben, amelyben senki nem vonhatja ki magát a többi közül. Vagy együtt élünk jól, vagy együtt megyünk tönkre. Gondolkodjunk el, hogy vajon mi milyen felelősséget hordozunk abban, hogy ennyire szétszaggatott a világ, és tegyük meg azt a lépést, ami a mi dolgunk.
Ámen