2009-05-06

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Május 22-én Alkotmányozó Zsinata lesz a Magyar Református Egyháznak, amelyben végleg kifejezik a határokon kívüli és itteni magyar református egyházak egységüket. Ez az egység már létezik természetes módon, de most külsőleg is láthatóvá teszik. Talán a legérdekesebb az, hogyan látják ezt az egységesülési törekvést a fiatalok. Abból az alkalomból beszélgettem teológushallgatókkal, hogy Budapesten megrendezték a magyar református teológusok találkozóját. Menyhardt Istvánt, Tárkányi Editet, Szász Júliát, Farkas Istvánt és Miklósi Koppányt hallják, akik Edélyből, Felvidékről és Kárpátaljáról származnak.

Menyhardt István: Jól esik, hogy a Magyarországi Református Egyház gondol ránk. Sokszor tapasztaljuk azt, hogy eldobnak bennünket, hátat fordítanak nekünk, falakba ütközünk. Szerintem, mindenképpen jó, hogy a Magyarországi Református Egyház megpróbál nyitni a kívül rekedt magyarok felé.

Fekete Ágnes: Honnan való?

Menyhardt István: Kárpátaljáról, Munkács mellől, Szernye községből, ami egy színtiszta magyar református falu. Ott nőttem fel, és a Nagydobronyi Református Gimnáziumban érettségiztem, most pedig a Sárospataki Teológiai Akadémia negyedéves hallgatója vagyok.

Fekete Ágnes: Utána?

Menyhardt István: Haza szeretnék menni, és egy gyülekezetben szeretnék szolgálni.

Tárkányi Edit: Megmondom őszintén, hogy mi már eddig is nagyon sokat beszélgettünk a teológiai tanárainkkal arról, hogy a magyar reformátusokat, mivel olyan sokfelé szóródtak a világban, hogyan lehetne ismét egy közösségbe vonni. Sok ötlet elhangzott kezdve az énekeskönyvtől a közös liturgiáig, illetve addig, hogy alkossunk közös egyházat. Biztosan nem lesz könnyű dolog, hiszen magyarok vagyunk, de nagyon sokfélék. Ha a jövőre tekintünk, akkor az egyik hatása az is lehet, hogy a teológiákat jobban összekovácsolja.

Fekete Ágnes: Volt olyan élményük az egységgel kapcsolatban, ami meghatározó volt?

Menyhardt István: Amikor még gimnazista voltam, részt vettem egy táborban, amelyet Mozgó Tábornak neveztek. A kanadai magyarok finanszírozták, és különböző határon túli magyar fiatalokat hívtak meg Kárpátaljáról, Felvidékről, Délvidékről, Erdélyből. Két héten keresztül bejártuk Magyarországot, megnéztük a nevezetességeket. Ott tapasztaltam meg az egységet: négy-öt országból valók voltunk, mégis mindannyiunknak ugyanaz az anyanyelvünk, a gondolkodásunk, a kultúránk. Kicsit nehéz volt felfogni, hogyan lehetséges ez. Számomra az erdélyi diákok voltak a legmeghatározóbbak, mert náluk láttam, hogy az erdélyi magyarságukat, a kultúrájukat milyen féltve őrzik, ápolják. Amikor közösen énekeltünk, Bibliát olvastunk, vagy beszélgettünk, akkor nekünk is bepillantást engedtek a saját életükbe. Akkor éreztem egységet: habár a határok szétválasztanak bennünket, de egyek vagyunk. Egy másik ilyen élmény volt számomra ebben az évben március 15-e. A sárospataki diákok egy kisebb csoportjával elmentünk Erdélybe, Inaktelkére, ami Kalotaszegen található. Életem legszebb március 15-je volt. De csodálatos volt megtapasztalni azoknak az embereknek az elhívás-tudatát. Mi is magunkra vettük a népviseletet, meg volt a varázsa az egész napnak.

Fekete Ágnes: Hova valósi?

Tárkányi Edit: Én Inaktelkéről származom, ami egy négyszáz lelkes kis falu Erdélyben. Teljesen magyar és református a lakosság. Hét éve élek Magyarországon: itt végeztem a gimnáziumot, és most Sárospatakon tanulok. Az egységet a teológián tapasztaltam meg leginkább. Kicsiben már a nyílt napon érezhető volt, és ez adta meg a végső lökést a teológia felé. Teljesen biztossá váltam abban, hogy itt a helyem.

Fekete Ágnes: Melyik a hangsúlyosabb? Március 15-e és a kultúra, vagy a Krisztusban való egység? Hogyan van ez a kettő együtt, ha a Magyar Református Egyház egységéről van szó?

Tárkányi Edit: Krisztusban magyar, szerintem.

Menyhardt István: A határon túl mi ezt egy kicsit másképpen értjük, mert például Kárpátalján a magyarság nagy része református. Mi ezt az egységet így éljük meg, legyen az egyházi vagy világi rendezvény. Református és krisztusközpontú az egység.

Fekete Ágnes: Nem lehet szétválasztani.

Menyhardt István: Úgy érzem, hogy nem.

Szász Júlia: A Kárpát-medencében található református teológiák teológushallgatóinak találkozóján vagyunk most.

Fekete Ágnes: Ez az egység megélésének a helye, nem?

Szász Júlia: Mindenképpen, hiszen ez az az alkalom, amikor minden teológus összegyűlik, és egy olyan közösséget alkot, amelyben mindenki ugyanúgy gondolkodik, ugyanazt teszi, ugyanazt az életet választotta. Teológusnak lenni nem egyszerű dolog. Jó olyan emberekkel találkozni, akik ugyanezt a célt tűzték ki maguk elé.

Fekete Ágnes: Miért nem egyszerű teológusnak lenni?

Szász Júlia: Aki elszánja magát erre, nem csak egy szakmát választ, hanem egy életmódot is. Akárhogy is nézzük, a lelkész kilóg a közösségből, különleges életmódot folytat.

Fekete Ágnes: Te Erdélyből származol?

Szász Júlia: Igen, Sepsiszentgyörgyön születtem, de már 1989-ben átköltöztünk Magyarországra. Még mindig tartjuk a kapcsolatot az Erdélyben élő rokonainkkal.

Fekete Ágnes: Neked mit jelent ez az egység?

Szász Júlia: Ez az egység nagyon szép, úgy összefogja a reformátusokat, ahogy a határok szétválasztják. Nem tudnak elszakítani bennünket egymástól különféle politikai döntések. Szerintem ez az egység magától van, és mindig is létezni fog, ugyanakkor feladatunk marad mindig is, hogy ezt az egységet ápoljuk, és a felszínre hozzuk, hogy látható, megtapasztalható lehessen. Amikor az ember úgy érzi, hogy elromlott az Istennel való kapcsolata, az nem jelenti azt, hogy Isten nincs mellette. Isten akkor is mellettünk van, csak elhomályosul a látásunk és hallásunk, és nem vesszük észre. Szerintem az egységgel is lehet így: talán nem vesszük mindig észre, de akkor is ott van, és összeköt bennünket.

Farkas István: Már 10 éve élek Magyarországon, Budapesten. A Lónyayba jártam gimnáziumba.

Fekete Ágnes: Már el is veszítetted a felvidéki tájszólásod.

Farkas István: Budapest bedarál, mindenféle szempontból, pedig jó lenne tartani. Bizonyos szavakban őrzöm. Minden egységre való törekvés jól esik a határontúliaknak. Ez egy gesztus feléjük. Két irányból lehet kijátszani. Egyfelől, ha azért kedveznek valakinek, mert határon túli magyar. Én gyakran találkoztam ezzel, és nem örültem neki, mert lesajnálást éreztem abban, hogy nekem többet megengedtek, mint a többi diáktársamnak. Másfelől, ha valaki az okán követel magának többet másoknál, mert határon túli. Otthon idetartozónak véljük magunkat, itt pedig nem gondolja ezt mindenki. December 5-e után nagyon jó gondolatnak tartom ezt az egyház részéről, mert fontos gesztus.

Miklósi Koppány: Van egy szakadék az emberek között, távolság. Ha látják, hogy képesek vagyunk akár egy kisebb közösség szintjén is egységbe tömörülni, akkor nagyobb horizonton is megvalósulhat.

Fekete Ágnes: Nektek mit jelent az, hogy határon túl születtetek?

Farkas István: Nem vagyok magyar állampolgár, nem ez az otthonom.

Fekete Ágnes: Haza is akarsz menni?

Farkas István: Igen, haza szeretnék. Szükség van otthon a jól képzett emberekre minden fronton. Nem hiszem egyébként, hogy többet jelent bárki más otthonánál a falu, ahol lakom. Nekem is ugyanazt jelenti, mint másnak a saját szülőhelye. Az a helyzet, hogy ez a nem létező, mégis abszolút jelen lévő határon túl van, csak speciális esetekben jelenik meg bennem. Egy egyszerű példát mondok: TB kártyát kellett intéznem, és míg másoknak ez egy napot vesz igénybe, nekem három hónapig tartott, amíg megkaptam. Nagyon bonyolult eljárással lehetett csak elintézni, amit feleslegesnek tartottam.

Fekete Ágnes: Hiába van az Európai Unió, az nem segít?

Farkas István: Nem. Én a magyar szakot költségtérítéssel végeztem el, mert akkor még nem tartoztunk az Európai Unióhoz, és határon túliként nem voltam jogosult az államilag finanszírozott képzésre. Az Európai Unióval megoldódott ez a helyzet, így a teológián már nem kell fizetnem.

Fekete Ágnes: Szlovákiában kicsit speciális a helyzet, mert ott Szlovákiai Református Egyház van, és nem magyar az egyház.

Farkas István: Igen, semelyik másik egyháztestben nincs más nyelvű református közösség, de szlovák reformátusok vannak, akiket nem lehet kizárni az egyházból, mégpedig egy esetleges csatlakozás az egységes Magyar Református Egyházhoz, felveti a kérdést, hogy velük mi lesz. Nem hiszem, hogy megoldhatatlan probléma lenne ez egyébként.

Miklósi Koppány: Tegnap kaptam édesanyámtól egy e-mailt, ő most Erdélyben van, és leírta, hogy vasárnap volt istentiszteleten, és a lelkész az istentisztelet végén történelemórát tartott a korábbi egységesülésről. Ez is azt mutatta meg nekem, hogy ott is van egy lelkesültség. Szerbiában voltam legációban, és a szabadkai gyülekezetből is készülnek Debrecenbe május 22-én. Szerintem ez a lelkesedés, ami most mindenfelé megtapasztalható, nem fog május 22-e után kimúlni, hanem megmaradhat, de ez rajtunk múlik. A hétvégén Bécsben jártunk, és egy istentiszteleten vettünk részt, ahol komáromi teológusokkal együtt szolgáltunk. Közöttük is voltak olyanok, akik Erdélyből származnak. Olyan érzés volt, mintha még a Lajtán túl is a történelmi Magyarországot tapasztalhattuk volna meg.

Fekete Ágnes: Tehát van egy ügy, ami tényleg összetart bennünket.

Miklósi Koppány: Igen, van egy ügy, ami mögé mindenki közösen beáll.

Fekete Ágnes: Egy különleges határon túli létről számolunk be következő riportunkkal. Sajtos Szilárd tábori lelkész nemrég érkezett haza Koszovóból. A kinti katonai lelkészi szolgálatáról számol be.

Sajtos Szilárd: Koszovón kívül tábori lelkész szolgál még Afganisztánban, vagy korábban az iraki hadszíntéren is, ahol jóval komolyabb fegyveres konfliktusokkal lehetett számolni. A harctéri eseményeket sok esetben a tábori lelkésszel próbálják meg feldolgozni a kint szolgáló magyar katonák. Ezek a katonák a nap 24 órájában végzik a feladatukat. Persze van pihenőidő, de bármikor történik riasztás, a feladatát végeznie kell. Pillanatok alatt készen kell állnia. Ha egy katona problémákkal küszködik, nem tudja 100 százalékosan megállni a helyét. Ha a gondolatai másfelé járnak, pontatlanná és figyelmetlenné válik, ami akár tragédiát is eredményezhet. Minden tábori lelkész elmondhatja, hogy keresztel, konfirmál, esket, temet. Az én kintlétem alatt hat magyar katona keresztelkedett meg és konfirmált. A misszió után, nyáron több esküvőre is felkértek, mert közel kerültünk egymáshoz a katonákkal. Társak voltunk kint, és most engem kérnek meg házasságuk megáldására. Egy katonai kontingens keretében voltunk kint, de ezen belül mégiscsak létrejött egy gyülekezet. Vasárnapról vasárnapra látogatták az istentiszteletet. Kevesen voltak: 10-12 fő, néha még kevesebben, de nagyobb ünnepeken 50-60-70 fő is.

Vörös Virág: Nyilván egészen másképp működik itt minden.

Sajtos Szilárd: Erre azt tudom mondani, hogy igen is és nem is. Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Egy katonának éppen ugyanolyan, mint egy civil embernek. A Bibliában is szerepelnek katonák, gondoljunk csak a kapernaumi századosra vagy a kereszt alatt álló katonákra. A katonák nem szeretik a mellébeszélést, a hosszas beszédet, egyenes válaszokat várnak az embertől. Érdekes alakul ki egy közösség. Nálunk úgy kezdődött, hogy volt egy harangunk, amiről nem nagyon tudtuk, hogyan kell használni, mert még én sem használtam soha azelőtt. Össze-vissza rángattuk. Az egyik katona a Hejcei Egyházközségnél harangozott gyerekkorában, és önként felajánlotta a segítségét. Ő lett a presbiter. Amikor negyvenen, ötvenen vettek úrvacsorát, ő állt mellettem, és osztotta a bort. Egy másik katona, egy hölgy, gyerekkorában hosszú éveken át tanult zongorázni. Leült a harmónium mellé, így lett kántorunk. Karácsonyra eljutottunk oda, hogy éneket tanultunk. A reformáció énekkincsét szerették, azokat a dallamokat, amik bennünk vannak. Érezték, szerették és tanulták: úgy jöttünk haza, hogy 20-25 református éneket megtanultunk. Úgy érzem, hogy ez nagy dolog volt, mert nem csak az történt, hogy én, mint lelkész osztottam az úrvacsorát, hanem szolgáló közösség alakult ki.

Vörös Virág: Nehéz olyan emberek között, akik világos, egyértelmű, rövid, katonás választ várnak a hitről beszélni, hiszen az mégiscsak egy elvontabb dolog?

Sajtos Szilárd: Én nem érzem ezt, pedig sokan felteszik ezt a kérdést nekünk, tábori lelkészeknek. Sokan azt is nehezen tudják elképzelni, hogyan lehet Igét hirdetni olyanoknak, akik fegyvert fognak. Én ilyenkor mindenki figyelmébe ajánlom a börtönmisszióban szolgáló kollégáimat is, akik olyanoknak hirdetik Isten Igéjét, akiknek papírjuk van arról, hogy az Isten bűnös. Isten Igéjét mindig hirdetni kell. Európának ez a területe is vegyes vallású. Koszovó iszlám terület, ahol élnek ortodox, pravoszláv vallású szerbek, illetve római katolikus vallású albánok a muszlim albánok mellett. Érdekes volt ebbe közép-európai emberként belelátni. Volt olyan, hogy nagyon jót beszélgettem egy muszlim albán tanárral. Nagy szeretettel gondolok vissza a táborhelyünk közelében élő szerb ortodox szerzetes barátokra, akikre ezt a szót nem csak a hivatalos szóhasználat értelmében használom. Többször meghívtak ebédre. Ilyenkor teológiáról, életről, a helyzetünkről beszélgettünk. Ezeknek a háborúknak soha nincsenek győztesei, csak vesztesei és áldozatai vallástól és etnikumtól függetlenül.

Vörös Virág: Önnek milyen élmény volt lelkileg ez a szolgálat?

Sajtos Szilárd: Furcsa volt hazajönni, akármilyen furcsán is hangzik. Én naponta beszéltem Interneten a párommal, mégis nagyon furcsa volt élőben látni őt, megsimogatni. Újra rá kell találni az ízére a civil életnek. Az önismeretem nagyon sokat fejlődött ebben a szolgálatban, és biztos, hogy sok mindent másképp fogok csinálni a következő szolgálat ideje alatt. Ha problémák vannak, már tudják, hogy kihez kell fordulni.

Fekete Ágnes: Végül egy istentiszteletre látogatunk el, ahogyan ezt minden hónapban egyszer tenni szoktuk. A budapesti Erdélyi Gyülekezetben prédikált egy alkalommal Szegedi László Tamás, kőhalmi lelkész-esperes Erdélyből.
Nehémiás könyve 8. fejezete alapján beszélt a megújulás lehetőségéről. Ott ezt olvassuk:

És felnyitotta Ezsdrás a könyvet az egész nép szeme előtt, mert felette volt az egész népnek, és mikor felnyitotta, felállt az egész nép, és áldotta Ezsdrás az Urat, a nagy Istent, és felelt rá az egész nép felemelt kezekkel: Ámen! Ámen!

Döbbenettel emlékszem vissza a magyarigeni kis falumnak gyógyszertárára, ahol a patikus barátja volt édesapámnak, és azt mesélte, hogy van egy néni a faluban, aki még a gyógyszereiért is következetesen úgy ment be, hogy mindig megkérdezte, valami újat hoztak-e a gyógyszertárba. Az, ami régi, ami a polcon van, nem jó. Nehémiás és Ezsdrás korában Mózes már 700 éve halott. Mondhatták volna, hogy valami újjal jöjjetek elő, mi megjártuk már Babilont, és annyi keserűség van bennünk, úgy néz ki, hogy Isten elhagyott bennünket, felakasztottuk a fűzfára a hárfáinkat, elment a kedvünk a zsoltárénekléstől. Csalódottak voltak, mégis azt mondták, hozzátok elő azt, ami 700 éve írattatott. Nem ósdi és nem idejétmúlt.

"Uram, a Te Igéd nekem a sötétben szövétnekem." Van egy szép énekünk, megvan biztosan a magyarországi énekeskönyvben is, ami nekem sokszor megtartó jelentőségű ének volt a ceausescui korszakban, amikor nem volt mindegy, ki-mit mond. Nagy fegyelemmel kellett az Igét hirdetni: nem lehetett csak úgy kimondani, ami bennem keserűség volt, nem lehetett rázúdítani Isten ítélő szavát arra a korra és arra a rendszerre.

Van egy nagy kérdésem: Miért volt ez a felbuzdulás? Mert példaadó elöljáróik voltak. Ezen a ponton sokszor alázattal és bűnbánattal vizsgálom meg életemet, mert lelkipásztorként nem mindig voltam a leghűségesebb szolga. Ránézek a lakásban a bojlerre, a gázégőre, ami hirtelen melegíti a vizet, és ez rádöbbent a valóságra: vannak emberek, szolgák, Istennek olyan rendelt emberei, akik némelykor csak takaréklángon égnek. Ez a takarékláng fényt ad ugyan, és ha két napig nem használod a vizet, még egy pohár meleg vizet is ad, de nem lángol, és ilyenkor nincs felbuzdulás. Annak is megvan a hátulütője, ha égni akar az ember, mert közben ki is ég.

Azt mondja az írás Nehémiásról, hogy helytartó létére, amikor megérkezett, bár hatalommal bírt, az elődeivel ellentétben nem azzal kezdte, hogy adót rótt ki a népre. Azt írták le Ezsdrásról, hogy a házához vitte az embereket étkezni, megosztotta az elcsigázott emberekkel a hajlékát, és enni adott nekik nem egyszer. Ilyen politikusokra lenne ma is szükség. Olyan emberekre lenne szükség, akik Istenre odafigyelve, azzal a többlettel, hatalommal, anyagiakkal, amiket Isten nekik adott, jól tudnak bánni, meg tudják őket osztani. Fontos lenne, hogy az ilyenek odafigyeljenek a mellettük lévő éhező emberre. Nem a korbácsot kell előszedni, és újból szorítani egyet a csavaron. Ha egy nép látja elöljáróinak felbuzdulását, ha látja, hogy kezei alatt formálódik a közösség és a gyülekezet, az elindít egy megújulási mozgalmat.

Virradattól délig olvasták Mózes törvényét. Türelmesek legyetek, mert én kiszámoltam, hogy öt-hat órán át olvasták ott a törvényt. Ha én most azt mondanám, hogy ma öt órát fogunk itt ülni, felháborodva állnátok fel rendre, és azt mondanátok, nekünk nincs időnk öt órán át itt ülni, mert otthon várnak az unokák, fő az ebéd. Kérdem némelykor az atyafit, akit nem láttam előző nap a templomban, merre járt, és a válasz rendszerint az: el voltam foglalva, nem érek rá. Én erre azt szoktam mondani: van úgy, hogy az ember nem ér semmit. Persze ilyenkor néha megsértődnek erre a megjegyzésre, de mindig rádöbbenek arra, hogy annyi kibúvót találunk, és rengetegszer nem érünk rá meghallgatni Istent abban az egy, szűk órácskában. Higgyétek el, hogy az akkori kor sem volt kevesebb problémával. Ma azt mondhatnánk, hogy a modern világ nagyon sok problémát okoz nekünk. Az is megtörtént már, hogy a család az anyagi gondok miatt eladta saját gyermekét rabszolgának. Hova juthat egy nemzet, egy közösség, egy család?

Egy kedves katolikus plébános költeményét olvastam egyszer, aminek az volt a címe: Ráérek Uram. Az Úristen rendre megkérdezi az embereket, hogy ráérnek-e. Az egyik a feleségére hivatkozik, a másik a munkahelyére, a harmadik a gyerekekre, egy idős ember pedig elmondja, hogy élete végén rádöbbent arra, hogy az idő is Isten ajándéka. Isten mindig csak annyi időt adományoz nekem, amennyi feladatot is ad. Soha nem szokott több időt adni, mint amennyi feladatot. Az utolsó versszakban megfogalmazza: Uram, én mindenre ráérek, amit Te tőlem követelsz. Kell, hogy Istenre legyen időnk. Ma megvallhatjuk közösen is az Úrnak, hogy Rá van időnk. Nincs megújulás, ha nincs időm Isten Igéjére, nincs időm a gyülekezetre, a lelki dolgaimra, a szolgálatra, amivel Isten meghízott. Ha nincs idő némelykor családomra, szeretteimre, népemre, nem vagyunk az Igének megújult egyháza.

Ebben a történetben le van írva, hogy ahol Isten Igéje elhangzik, az emberek elkezdenek sírni és gyászolni. Amikor ezt az Igét olvastam, a fülemben csengett egy csodálatosan szép erdélyi bűnbánati ének: Sirasd meg, sirasd meg bűneidet, ó ember. Amikor az ember szembenéz az Ige tükrében önmagával, rádöbben arra, hogy mi mindent nem tudott magáról, bűnös voltáról. Csak könnyek között születhet meg az öröm. Nem azért sírtak, mert olyan szépen prédikált a pap, nem azért, mert valami szívszorítót mondott, hanem mert rádöbbentek, hogy bűnbánatot kell tartani. Ezért kezdődik a lutheri 95 tétel is bűnbánattal.

Textusunk többször is mondja, hogy megértették, szívükbe zárták, és ez elindított egy folyamatot. Isten Igéje igazából akkor hat, amikor elindít bennünk egy folyamatot, amikor nem úgy megyünk haza, ahogy jöttünk. Közöttünk, mellettünk és bennünk van Isten, és mi mégis távolinak érezzük sokszor. Ennek az Igének utolsó mondata az, ami pontot tesz az i-re. A papok azt mondták: Ne sírjatok, menjetek haza, egyetek édeset, lakjatok jól, igyatok italt, és osszátok meg azokkal, akiknek nincs. Ha elkérik a felsőruhádat, add oda az alsót is! Ha én erre a jézusi tanításra nem tudok reagálni, és a templomi istentisztelet nem hosszabbodik meg a mindennapok istentiszteletében, ha nem figyelek arra, hogy mellettem emberi életek sorvadnak el, akkor semmi nem indult el az Ige hatására. Nem csak az étel hiánya valóságos. Emberek élnek erdőben, nincs házuk, fűtésük, miközben mi melegszünk. Magunk körül észre kell vennünk az embert, az örök embert, akit Isten ránk bízott. Kőhalomban sok gyermeket rám bízott, hogy azt, amim van, amit ajándékként Isten sokszor rám zúdít, megosszam. És higgyétek el: boldog ember vagyok, mert adni tudok. Egy alkalommal, amikor a hollandok ismét hoztak élelmiszert a bentlakásnak, megmaradt egy csomó laska és rizs. A maradékot zacskókba tettük, és elmentünk családot látogatni három-négy zacskóval a kezünkben. A gondnokom volt velem. Szembejött velünk az úton egy román atyafi, aki megkérdezte, hogy merre megyünk így, felpakolva. Mondtam neki, hogy családot látogatni, pont úgy, ahogy ők is mennek januárban vízkeresztkor a házakhoz. Látta, hogy a kezünk tele van, megkérdezte, hogy mit viszünk. Elmondta, hogy megmaradt egy kis laska és rizs, azt visszük az embereknek. Amit ezután mondott, meglepett és jól is esett, de ne vegyük dicsekvésnek. Azt mondta, hogy nagyon jó, hogy van egy egyház, amelyiknek nem csak azért van kinyújtott keze, hogy mindig elvegyen, hanem van néha keze arra is, hogy adjon. Egy ember képet alkot arról, hogy milyen az egyház. Nem az én személyemről volt szó, hanem az egyházról. Banális történet, de ebből döbbent rá, hogy ez a református egyház. Adja Isten, hogy így éljük meg mi magunk is a hitet, a reformátusságunkat az Ige igazságában gyökerezve.
Ámen