2009-06-24

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Az elmúlt szombaton ért véget a nemzeti zarándoklat. Nagyon sok ember, számos református egyházközség is részt vett ezen a példaadó rendezvényen, amelynek sikerült a politikán kívül maradnia, és valóban az erkölcsi válság megállításáért felemelnie hangját. Vörös Virág járt a záró ökumenikus istentiszteleten, Budapesten.

Kedves Testvérek! Hallottuk a példabeszédet a szántóföldről és a magról. Hallottuk a magyarázatot, amit maga Jézus adott hozzá, mert itt vagyunk a magvetők és az aratók elszántságával, a zarándokok fáradtságával és örömével. Itt vagyunk magyar hazánk négy égtájáról, keresztet formálva a térképen végigjártuk hazánk földjét. A felelősség és az imádság zarándoklata volt ez.

Ercsei Attila: Az Élőlánc Magyarországért Egyesület tagja vagyok, Ercsei Attila a nevem. Körülbelül fél évvel ezelőtt csatlakoztunk Komlóska polgármesterének kezdeményezéséhez, a nemzeti zarándoklathoz. Azóta részt veszünk a szervezésben, és természetesen együtt zarándokoltunk a többiekkel. Az ország négy pontjáról indultak el a zarándokok. Elsőként Komlóskáról és Pálházáról 10 nappal ezelőtt. A déli szárny Ópusztaszerről, az északi szárny Balassagyarmatról, a nyugati pedig Pannonhalmáról indult Budapest felé. A négy csapat ma délben találkozott a Szent István Bazilika előtt. Most ért véget az ökumenikus istentisztelet, ahol nagy meglepetésemre megjelentek a koronaőrök, behozták a koronát, ami az egész istentisztelet alatt ott volt. Most is bent van, fél órán keresztül megszemlélhetik még azok, akik eljöttek. Innen két órakor indulunk tovább az ’56-osok terére. A jelmondatunk: útban egymáshoz, útban önmagunkhoz. Ez azt jelenti a számomra, hogy el kell gondolkodnom azon, hogy az országunkban milyen szándékok és előítéletek osztják meg az embereket. A zarándoklat világi szervezésű, minden este ezekről a gondolatokról beszélgettünk, amikor megpihentünk. Van miről beszélnünk, mert veszélyben van az ország vagyona. Talán utolsóként még megmenthető a föld és az ivóvíz. Vannak közöttünk olyan polgármesterek, akik megkísérlik megakadályozni az ország kirablását. Elsőként említhetem Köteles Lászlót, aki Komlóska polgármestere, és a kisposták védelmére hirdetett mozgalmat. A maga részéről sikerrel védte meg a falu postáját. De itt van Bencsik János, Tatabánya polgármester is, aki 300 másik polgármesterrel együtt megpróbálja megakadályozni az ivóvízszolgáltatók privatizálását. Nem sok időnk van hátra: ha egy éven belül nem történik fordulat, az ország és a nemzet végzetesen kiszolgáltatott lesz, ezért bizonyos követeléseket tárunk a nyilvánosság elé. Ezekről a www.nemzetizarandoklat.hu oldalon vagy a www.elolanc.hu honlapon lehet olvasni. A kiáltvány címe: Mit kívánunk a magyar nemzetnek?

Vörös Virág: Úgy érzi, hogy ez a kezdeményezés elég erős ahhoz, hogy a kívánt változás bekövetkezhessen?

Ercsei Attila: Ezzel a bizalommal jöttem ide, ha nem hinném ezt, nem lennék itt. Ha nem sikerül, csak magunkra vethetünk.

Vörös Virág: Mivel találkozott útközben?

Ercsei Attila: Volt olyan, hogy egy fő alkotta a zarándoklatot, volt olyan irány, ahonnan nyolcan, tizen indultak, majd negyvenen, ötvenen lettek. A legnépesebb csapat 80-100 emberből állt. Minden állomáshelyen, ahol beszélgetéseket tartottunk, sokan eljöttek a helyiek közül is, és részt vettek a vitában. A települések határában mindig fogadtak bennünket, nemzeti színű szalagot kötöttek a zászlónkra, kaptunk ételt és szállást. Ilyen értelemben nagyszerű élmény volt.

Vörös Virág: Mit tapasztalt a lakókkal való beszélgetés során? Mennyire nyitottak, mennyire motiválhatóak?

Ercsei Attila: Az emberek gondolkodnak, és alapvetően nincs semi baj velük. Az előítéletekkel van baj. Teleszórtuk az országot plakátokkal, amiken hívtuk az embereket a zarándoklatra. Én Újlipótvárosban ragasztgattam a plakátokat, és közben nagyon sokan odajöttek megkérdezni, hogy mi ez. Egy idős hölgy azt kérdezte tőlünk: Most akkor elkezdhetünk félni? Először nem értettem, hogy mire gondol. Mondtam neki, hogy nem kell semmitől sem félnie ezzel kapcsolatban. Csak 10 perc után esett le, hogy mivel a plakáton egy nemzeti színű zászlót látott, felette pedig egy írást – Most mi jövünk! -, arra gondolhatott, hogy mi a Jobbik plakátragasztgatói vagyunk. Ott tartunk sajnálatos módon, hogy a magyar nemzeti színű zászló félelmet, szorongást kelthet emberekben, akiket sikerült manipulálni. Sajnálom, hogy nem értettem meg hamarabb, hogy mi a helyzet, és nem tudtam annak a hölgynek azt mondani, hogy jöjjön el velünk, vagy egyszerűen csak megkérni, hogy olvassa el a plakátot, mielőtt még ítélkezne. Mondhattam volna neki, hogy a zarándoklat egyik szervezője Lányi András, akinek az édesanyja sokakkal együtt sorban állt a Szent István parkban a Dunába lövetésre várakozva. Hála Istennek, megmenekült. Ő is velünk volt, és zarándokolt. Felekezettől és világnézettől függetlenül tartották fontosnak az emberek ezt az ügyet. A másik nézet: amikor az országúton haladtunk, szembejött velünk egy birkanyáj pásztorral. Ez a pásztor kérdezés nélkül tudta, hogy miért zarándoklunk. Ránk nézett, és tudta. Az előítéletektől meg kellene szabadulnunk végre, és akkor találunk vissza önmagunkhoz és egymáshoz.

Egy résztvevő: Én Komlóskáról érkeztem, onnan a pálházi polgármesterrel indultunk. Első nap Sárospatakig gyalogoltunk, ami tőlünk 30 km. Nagyon nehéz volt, estére majdnem sírva fakadtunk.

Vörös Virág: Milyen volt a zarándokok között a hangulat?

Egy résztvevő: Nagyon jó. Mindenhol kaptunk egy szalagot és egy marék földet, ami most ebben a ládában van. Az élet fáját ültetik belé.

Fekete Ágnes: Magyarnak lenni sohasem azt jelentette, hogy másokat kizárni, hanem éppen befogadni. Egy példát mutatunk most be a történelemből, amikor magyar lelkészek mentek a cseh testvéregyház megsegítésére a 18. század fordulóján. Hamar István, nyugdijas lelkészt hallják, aki e történelmi kapcsolatok felelevenítésén fáradozik.

Hamar István: Legközelebb egymáshoz életérzésben, történelemlátásban, kegyességben a Cseh Testvérek és a magyar reformátusok állnak. Mi, a németekkel ellentétben, legtöbbször a vesztesek oldalán álltunk, tehát másképpen látjuk az egész európai történelmet. Az egész életérzésünk, világlátásunk, hitéletünk annyira hasonló, mintha összebeszéltünk volna. Hosszú ideje vártam, hogy legyen egy kis időm ezzel a témával foglalkozni, és amikor nyugdíjba mentem, ez az idő elérkezett. Beiratkoztam a Cseh Nagykövetségen cseh tanfolyamra, felelevenítettem a cseh tudásomat, és így történt, hogy amikor a vezetőink közül senki nem tudott elmenni a Cseh Testvérek zsinatára, engem küldtek el. Az egyetlen külföldi voltam, aki csehül köszöntöttem a zsinatot. Nagyon jó beszélgetéseim voltak, úgyhogy azt remélem, hogy a dolog elindult.

Fekete Ágnes: Mit lehet tudni a Cseh Testvérekről? Tényleg nem sokat tudunk.

Hamar István: Azzal kezdődött kapcsolatunk a cseh keresztyénséggel, hogy amikor a magyarok bevándoroltak a Kárpát-medencébe, és felvették a keresztyénséget Adalbert, prágai püspök és Asztrik, pannonhalmi apát, akik csehek voltak, eljöttek hozzánk. A huszita mozgalom hatása Magyarországon is érződött, és nem kis része volt a magyar bibliafordításban. A huszita Bibliáról talán sokan tudnak. Miután a huszitákat leverték, számos menekült jött Magyarországra. Közöttük volt Comenius is, akit Lórántffy Zsuzsanna fogadott be Sárospatakon. Hat évet töltött nálunk. Bocskai, Bethlen és a Rákócziak sokat segítettek a cseheknek, hogy ne semmisítsék meg őket.

Fekete Ágnes: Mármint a huszitákat.

Hamar István: Igen. 1620-ban, a fehérhegyi csatában a huszitákat az osztrákok mindent elsöprő győzelemmel térdre kényszerítették, majd a Habsburgok betiltották a protestáns vallásgyakorlatot Csehországban. A husziták utódai betértek a Katolikus Egyházba, a lelkészek pedig elhagyták az országot. Ez így maradt 1781-ig, a Türelmi Rendeletig, ami öt nemzedéket foglalhatott magába. II. József kihirdette, hogy ha vannak még Csehországban olyanok, akik a Római Katolikus Egyházon kívül más egyházhoz kívánnának tartozni, lehetnek evangélikusok vagy reformátusok. Mit gondolsz, mennyien jelentkeztek? 70000 ember! Az ötödik nemzedékből hetvenezer ember. Engedélyt kaptak, hogy gyülekezetet alapítsanak, de nem voltak lelkészeik. A szomszédos országokhoz fordultak segítségért. Néhányan mentek Németországból, Lengyelországból, a szlovákok közül és legtöbben a magyarok közül. Elhívásként értették, és összesen 70 végzett teológus ment ki a század végéig, azaz 20 éven belül Csehországba, az újonnan alapított gyülekezetekbe lelkésznek. Nem ismerték a nyelvet, hihetetlen szegénységben éltek. Az egyikük a cseh király beiktatása alkalmából írt egy köszöntő verset, amit cseh ősnyomtatványként tartanak számon.

Fekete Ágnes: Honnan lehet tudni, hogy magyar volt?

Hamar István: A neve alapján, és persze annak is vallotta magát.

Fekete Ágnes: Azt hallottam, hogy sok Molnár nevű él Csehországban.

Hamar István. Így van, ezen kívül sok Szalatnai, Szalai, Nagy, Végh, Tardy, Soltész. Ilyen nevű lelkészek ma is vannak, ezek voltak akkoriban a leggyakoribb nevek. Találkoztam egy brünni lelkésszel, akinek a neve Pokorny, az édesanyja pedig Tardy volt. Ezeknek a magyar lelkészeknek a leszármazottai számon is tartják az ősöket, akik tehát vállalták azt a hihetetlen nagy nehézséget, hogy a gyülekezeteket újraszervezzék. Minden anyagi segítség nélkül kellett helyt állniuk. Néhányan nyugdíjasként hazatértek, de a legtöbben ott maradtak. A gyerekeik Patakon vagy Debrecenben tanultak teológiát, majd visszatértek lelkésznek. Ez nemzedékről nemzedékre így ment. A Türelmi Rendelet 200. évfordulóján meghívott egy cseh lelkész a gyülekezetébe Igét hirdetni. Németnyelvű prédikációval készültem, de a lelkész erőteljesen tiltakozott mondván, hogy a németekkel nekik kritikus kapcsolataik vannak, inkább lefordítja az igehirdetést, és tanuljam meg. Így történt, hogy amíg a családom szombaton a környéken kirándulgatott, én a prédikációt tanultam csehül. El is mondtam csehül, aminek az lett a következménye, hogy a gyülekezet idős asszonyai kezet akartak csókolni, annyira meghatotta őket, hogy az anyanyelvükön hallottak egy idegent beszélni. A templomkertben, ami egyben temető is volt, volt található Szalatnai János sírja, mellette a fiáé, Szalatnai Jan-é, mellette pedig az unokájáé, Jan Szalatnaié. Az emlékünnepély kapcsán ennek a családnak a még élő tagjai eljöttek Pilsenből Moravec-be. Személyesen beszélgethettem velük, nagyon kedves emberek voltak. Szívesen emlékeznek arra, hogy attól a Szalatnaitól származnak, aki a moraveci gyülekezetet újraszervezte. A legutóbbi időben a Cseh Testvérek ajánlották fel, hogy a Csehszlovák Köztársaság magyar lakta területeiről a lelkésznövendékek Prágában tanulhatnak, hiszen az akkori körülmények nem tették lehetővé, hogy a tőlük 100 km-re fekvő Budapesten tanuljanak teológiát.

Fekete Ágnes: Mindig van a csehekkel és a szlovákokkal a Trianoni Békeszerződés miatt egy meg nem értő kapcsolat. Ez a történelmet annyira megbéklyózta.

Hamar István: Igen, de ezt a keresztyénség áthidalja. A lelkészekkel ezekről a kérdésekről is nagyon őszintén tudtunk beszélgetni. Ők egy kicsit szégyenlősen beszéltek Trianonról, érzik, hogy ez így nem volt igazságos.

Fekete Ágnes: Akkor husziták ma nincsenek?

Hamar István: A cseh reformáció több ágú, azaz nem minden kötődik Husz János nevéhez. A Cseh Testvér Mozgalom szervezésében Prágai Lukácsnak van nagy szerepe. Később ezek összeolvadtak, a husziták pedig két ágon mentek tovább, a táboriták és a kelyhesek oldalán. A táboriak voltak a radikálisok, ennek az iránynak nincs egyenes folytatása. Az I. világháború után, amikor létrejött Csehszlovákia, a csehek között elindult egy nemzeti ébredési mozgalom, melynek vallásos jellege is volt. Ennek nem a keresztyén hit volt a lényege, hanem a cseh nemzeti újjáéledés. Ekkor jött létre a Csehszlovák Egyház. A politikai, nemzeti váradalmak alábbhagytak, de akkorra már rájöttek, hogy vissza kell térni a keresztyénség cseh nemzeti gyökereihez, a huszitizmushoz. Ezért ma ezt az egyházat Cseh Huszita Egyháznak hívják. A Cseh Testvér Egyház szintén az I. világháború után jött létre, amikor az addig evangélikus és református egyházba tömörült cseh protestánsok, akik a saját gyökereiket, az Unitas Fatrumig vezetik vissza, ami nem huszita. Ezek elhatározták, hogy létrehoznak egy evangéliumi hitű Cseh Testvér Egyházat. A huszita örökséget – meggyőződésem szerint – ez az egyház viszi tovább igazán.

Fekete Ágnes: Most, korábbi hagyományunkhoz híven, június utolsó adásában egy istentiszteletre látogatunk el. Szabó Imre 90 éves nyugalmazott sárbogárdi lelkész parlamenti képviselőknek mondta el nemrégiben igehirdetését a pünkösdi történetről.

Nem olyan régen azt mondta nekem valaki: Imre bácsi! Verik a magyarokat kelettől-nyugatig. Azt mondtam neki, bizony, ez nagyon szomorú dolog, de nem ez a legnagyobb baj. Gyerekkoromban én is átéltem ezt, amikor Magyarittabéből, a szülőfalumból átmentünk Szerbittabébe füzeteket vásárolni, mert csak ott lehetett füzetet venni, és bennünket is, engem is megvertek nem egyszer a szerb gyerekek.

Sokkal nagyobb baj az, ha mi, magyarok verjük egymást, ha bennünk, magyarokban meglazul, szinte kipusztul a természetes, egymás iránt való szolidaritás, az egység, amely természetes egy nép esetében. Hogy egészen egyszerűen és természetesen szóljak, az a legnagyobb baj, ha mi, magyarok nem szeretjük egymást, pedig azokat is szeretnünk kellene, akik nem magyarok. Bizony, megöregedett néppé lettünk, elfáradtunk, kihalt nagyon sok minden bennünk, ami ott kellene legyen, mint elevenítő erő. A legnagyobb baj mégis az, hogy a keresztyénségünkben lehanyatlottunk. Ez minden bajunk gyökere. Hitünkben van szükség leginkább a megújulásra.

Most, amikor erről beszélek, azt kell mondanunk, hogy úgy tűnik, mintha valami megújulás lenne közöttünk. Van liturgikus keresztyénségünk, kultúrkeresztyénségünk, humán keresztyénségünk, hazafias keresztyénségünk, és – ne értsenek félre semmi esetre sem – én ezeket nem vetem meg, vagy szólom le, de azt kell mondanom, hogy hiába vannak ezek meg, ha az, amire szükségünk volna, egy igazán áttörő megújulás, még nem érkezett el. Ezt a reménységet fent kell tartanunk, ebben hinnünk kell. Mert hinnünk kell, hogy Jézus, aki meghalt a bűneinkért, nem csak a bűneinkért halt meg, hanem azért is, hogy elnyerjük a Szentlélek megújító erejét. A Szentlélek Jézust akarja reprodukálni bennünk. Jézus egy új emberiségnek a második Ádámja az első Ádám után. Istennek az az üdvterve, hogy Jézusnak nagyon sok testvére legyen. Az istenfiúságot a Szentlélek bontakoztatja ki bennünk, amelynek gyümölcsei a hűség, szeretet, tisztaság, hosszútűrés. Mindezek arra valók, hogy a Szentlélek átformálja a jellemünket. Ezeknek nyomán bontakozik ki az istenfiúság az emberben, a krisztuskép, a Krisztus-ikon. A Lélek munkái nem automatikusan mennek végbe bennünk, hanem emberi szabadságunkban. A Krisztus-ikont úgy is meg lehet élni, hogy eltorzítjuk. Sajnos a keresztyénségben rettentő sok torzítás történik. A keresztyénséget érő súlyos bírálatok hallatán sokszor szeretnék felkiáltani, mert ezeket nem az igazi keresztyének követték el, hanem a keresztyén figurák, az eltorzítók. Hála Istennek, mindig voltak olyanok is, akik felragyogtatták a Krisztus ikonját a számunkra. Ők a szentek. Bár kis nép vagyunk, de mindig is voltak nagy embereink, akikre szükség volt és lesz is, nélkülük egyszerűen nem fogunk létezni. Hadd mondjam azonban azt, hogy a nagy embereknél nagyobb szükségünk van szentekre. Amikor a Szentlélek lehajol hozzánk, nem annyira egy emberi nagyságra akar felemelni bennünket, hanem szentté akar tenni. Szükségünk van szentekre, nem csak jó igehirdetőkre, hanem szent papokra, nem csak jó politikusokra, hanem szent politikusokra. Arra van szükségünk, hogy egész népünket átjárja a Szentlélek szentsége.

Kedves Testvérek! Abból a mélységből, amelyben jelenleg vagyunk, csak úgy emelkedhetünk fel, ha szentté válunk. Tudom, hogy most eretnekséget mondok, mégis mondom: nincs olyan, hogy földi síkság, amely járunk, hanem vagy pokol van, vagy mennyország van már itt a földön is.

És Isten Lelke már az első Pünkösdön kész volt az embereket átváltoztatni, szentté tenni. Ezt most is megteheti. Egyedül a Pünkösd az, amely ismétlődik a keresztyén egyház történetében. Már az első Pünkösdkor látjuk, hogy nem csak egy szűk elit, a tanítványok kaptak Szentlelket, hanem egy nagyobb kör is. 3000 ember megtért, és Szentlelket nyert. Amikor Isten Lelke egyénileg munkálkodik, és hálaadással mondhatjuk, hogy mindig munkálkodik egyénileg is, megcsodálhatjuk a mélységbe nyúló munkáját.

Nagyon sokszor van, hogy terjedelemben is nagy lépéseket tesz a Lélek, és megismétlődik az első Pünkösd. Ezt nevezzük ébredésnek. A keresztyén történelem tele van ébredésekkel. Például a 19. században Walesben, Angliában az elhanyagolt bányászok az ébredés hatására megtértek, bezárták a kocsmákat, kifizették az adósságokat. Az egyik amerikai elnök úgy nyilatkozott, hogy Amerikát az ébredések tették igazán Amerikává. Egy ébredés, ha késve is, de megérkezett hozzánk, mégpedig akkor, amikor arra a legnagyobb szükségünk volt, a második világháború után. Először Mindszenty körül mozdult meg a magyar világ, a protestáns egyházakban pedig a különböző kegyességi egyesületekben és mozgalmakban, majd pedig a hivatalos egyházban is. Ha nem tiporják le ezt az ébredést, nagyon előhaladhattunk volna. De amikor az állam lecsapott az egyházakra, tulajdonképpen ezekre az ébredési mozgalmakra csapott le. Ennek a története még nincs teljesen kiértékelve. Ha nem lett volna a háború után, 1945-től 1950-ig, akkor nem bírtuk volna ki azt, ami jött. Most, hogy ennek a negyven évnek vége, elmondhatjuk, hogy ez is egy pusztai zarándoklat volt, vándorlás. A mózesi úgy ért véget, hogy a nép megérkezett Kánaán földjére, mi pedig egészen máshova érkeztünk meg. A helyzetünk egészen hasonló a második világháború utánihoz: rettentően szükségünk van egy új ébredésre. Az Úr alig várja, hogy a Szentlélek ajándékával, teljességével megajándékozzon benneteket is, ami által megújulhatunk keresztyénségükben és népünkben.
Ámen