2009-09-30

Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.
Reményik Sándornak van egy szép verse, az a címe, Ahogy lehet. Akkor írta ezt, amikor Trianon után néhány évvel belátta, nincs visszaút, a határokat nagyon hosszú távra megszabták úgy, ahogy. Néhány sorát olvasom:

Megalkuvás zsoltárát énekelve
Végtelen menetben csak megyünk.
Testvéreim bizony nem éltünk jól mi,
Nem apáinknak tetsző életet.
De aki másképp tehetne helyünkben,
Az vesse reánk az első követ!
Minden percünk kínzó kiegyezés:
Ahogy lehet.
Te is testvérem karszti sorsodat
Fogadd el, s vedd meg karszti földedet,
azt a sírodnak is kevés humuszt.
De azt aztán foggal, tíz körömmel,
Démoni dühvel és őrült örömmel
– ahogy lehet, ahogy lehet.

Ez a vers foglalhatná össze mindazt, ami a mai műsorban majd elhangzik. Ágoston Sándorról, a Délvidék neves püspökéről lesz szó. Ő egész életében, amit lehetett, megpróbálta megtenni. Először Dobos Ágoston, az unokája és Dobos Ágostonné beszélnek, régi hangfelvételt is hallhatunk, majd Ladányi Sándor egyháztörténet professzor beszél.

Dobos Ágostonné: Ágoston Sándort kértük meg, hogy eskessen bennünket, ugyanis 1959-ben a Dobos családból még senki sem jöhetett át, mert ’56-ban Dobos Péter Kanadába távozott. A családból természetesen senki nem hagyhatta el az országot. A nagyszülők így nem csak, mint családtagok voltak jelen, hanem mint eskető lelkészek is. A kopácsi templomban esküdtünk, az egyik tanunk a jelenlegi szerbiai püspök, Csete Szemesi István volt, aki ezen a képen látható is. A menyasszony búcsúztatója ebből a nádfedeles házból történt. Abban az időben nagy dolog volt Jugoszláviából Magyarországra férjhez menni. Egy évet kellett várni a kitelepedési engedélyre, így sikerült 1959. októberében átjönnünk. Ez egy hangulatos kép a parókia udvaráról, halászlét ettünk a lakodalom előtti ebéd alkalmával. Szüleim, nagyszüleim, dédszüleim szlavóniai lelkészek voltak Kórógyon, Harasztiban, Drávaszögben, Kopácson. Ágoston Sándor Kórógyon volt lelkész, a lánya, a leendő anyósom, és édesapám szomszéd falusi papgyerekek voltak. Nagyon szerettük, mert megértő volt a fiatalokkal. Nyáron mindig szerveztek egy-egy konferenciát. Sokkal nagyobb volt akkor a forgalom, sokan jöttek nyugatról, például Hollandiából. Magyarországra visszamenni bizonyos szempontból visszalépést jelentett az akkori helyzethez képest, mert ott sokkal szabadabban jártunk-keltünk. Akkorra például már jártam Svájcban is. Ágoston Sándor komoly ember volt, de huncut volt a mosolya, nagyon szerettük.

Dobos Ágoston: Trianon után közvetlenül ezek az egyházközségek még a Magyar Református Egyházhoz tartoztak. Az egyházi határok az 1000 éves határok maradtak, nem vettek tudomást arról, hogy az államhatárok már máshol húzódnak meg. Az egyházak állam általi elismerése és működési feltételeinek kialakulása során váltak önállóvá ezeknek az elszakított országrészeknek az egyházai és egyháztestei. Akkor jött létre a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház. Ágoston Sándor teológiai tanár akart lenni, már meg is volt az ösztöndíja Bázelbe, de az akkori püspök azt mondta, hogy ne menjen el oda, hanem menjen inkább Kórógyra, ahol egy nagyon idős lelkész, Sebestyén Pál szolgált akkoriban. Ő elszánta magát, elment és segített ennek az idősebb lelkésznek. Innen hívták el később Bácsfeketehegyre, az apósa helyére. Már látta és tapasztalta a magyarság szórványosodását. A Julián Egyesület tanügyi munkatársa volt gróf Klebelsberg Kunóval, és mint az ő megbízottja járta a boszniai és horvátországi magyar településeket. Az ő gondozásukra készítette el az Istentiszteleti rend a szórványokban című kis kiadványt. Azt tanácsolta, hogy legyen mindenütt, ahol egy kis gyülekezet van, egy felolvasó presbiter, aki ennek a vezérfonalnak a segítségével a Bibliából és a zsoltárokból végig tud vezetni egy istentiszteletet. Később felkérte a lelkészeket egy-egy prédikáció megírására, és a teljes liturgia elkészítésére. Ezeket sokszorosította, és szétküldte a szórványokban lévő egyházközségeknek. Erre ő soha senkitől engedélyt nem kért, pedig az ötvenes években az ujjaira koppinthattak volna, ha nagyon akartak volna.

Vörös Virág: Volt, hogy problémája akadt ebből?

Dobos Ágoston: Őt is behívták többször a megfelelő állambiztonsági szervekhez. Ezeket az alkalmakat mindig két üdvözlőlap kísérte. A HEKS főtitkárához küldték őket, azaz a Svájci Evangélikus Egyház segélyszervezetéhez. Az egyiket az egyik kisfia írta: "most úgy írom alá a nevemet, boldog húsvéti ünnepeket kívánva, ahogy apa szokta, amikor valakinek magától levelet ír. Kék tintával írta alá. A másik kisfiú is írt egy húsvéti üdvözletet, amiben az állt: ezt a húsvéti üdvözletet diktálás útján írom, és úgy írom alá a nevemet, ahogyan édesapám is ilyenkor szokta. Zöld tintával írta alá. Innen tudhatta a külföldi titkár, hogy mikor írja a saját gondolatait, és mikor ír hivatalos közleményt. Hogy milyen sokszor került erre sor, azt nem tudom, de tudom, hogy ez így volt.

Sok magyar ember élt nem csak közösségi, hanem egyéni szórványhelyzetben is. E családokban élő gyermekek részére hozták létre Vukováron a Julián Egyesületi Iskolát, ahova a vasutas gyerekeket begyűjtötték. Az első világháború után sok gyerek árván maradt, ezért a diákotthon átalakult árvaházzá. Amikor Ágoston Sándor Kórógyról Bácsfeketehegyre került, ahol apósa halála után őt választották meg lelkésznek, áttelepítette az árvaházat. A második világháború után megszűnt az árvaház, és egyházi központi otthon alakult ki a helyén, ahol összegyűjtötték a szanaszét szóródott magyar református gyerekeket, és hittanoktatásban részesítették őket.
Megindította az egyházi sajtót, a Magvetőt, amelyben szintén közölt árvaházi híreket is a többi hír mellett.
Az 1940-es évek elején elkészült a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház énekeskönyve, amit Karátson Sándor és Árokháti Béla Ágoston Sándorral együtt készített el a magyar és református megmaradás érdekében. Ehhez a sajtóhoz könnyebb volt hozzájutni, mint Magyarországról importálni valamilyen egyházi sajtóterméket.
Akkoriban nagyon fontos volt a zsoltártanulás, és ezért írta meg a Református Valláskönyvet, amely egy nagyon jó összefoglalást nyújtott bibliaismeretből, egyháztörténetből és a Heidelbergi Kátéből.

Dobos Ágostonné: A Krisztusban való megerősödést és a bibliakörök működését is nagyon fontosnak tartotta. Nem csak a fiatalabbakra és a középnemzedékre figyelt, hanem értékelte az idősebb emberek összetartását is, úgyhogy Borkó Julis néni tevékenységét is igen nagyra tartotta. Borkó Juliánna egy kopácsi zsoltáros asszony volt, aki saját költeményeket is szerzett hallelujás énekek dallamára. Buzgóság címmel jelent meg az énekeskönyve.

Dobos Ágoston: Szerveztek KIE táborokat, mozgolódtak, és ez a munka nagyon szépen felvirágzott. Délvidéken az egyház továbbélése a háború után az akkor ifjúsági munkába bekapcsolódó, és később presbiterré, gondnokká vált emberek útján volt lehetséges. Mind a szerbekkel, mind a németekkel megértő és türelmes magatartást tanúsított, éppen ezért Bácsfeketehegyen a második világháború után komolyabb atrocitások nem történtek. Békességre törekvő ember volt, ugyanúgy segített az odatelepített montenegróiaknak, mint ahogy a magyaroknak, szerbeknek vagy németeknek segített.

A szerbek elismerték, hogy ő egy rendes magyar ember, aki ugyan a magyar érdekekért küzd, de nem úgy, hogy gyűlöletet keltett volna a Jugoszláv Királyság idején vagy a szerbek ellen.
Sok külföldi segélycsomag érkezett az egyházhoz. Irigy emberek mindig vannak, akkor is voltak, valaki írt egy vádaskodó levelet, amit állami szervekhez juttattak el. Nagyapámat behívatták, ismertették vele ennek a levélnek a tartalmát, és a szeme láttára szét is tépték, mert tudták, hogy ő rendesen és tisztességesen kezeli ezeket a csomagokat.

Vörös Virág: Azt olvastam róla, hogy eredetileg nem akart teológus lenni. Érdekes, hogy ennyire aktív volt mégis.

Dobos Ágoston: Erről ő maga is írt.

Dobos Ágostonné: Kisregénye éppen arra akart rámutatni, hogy az Úr nem súgja meg minden 18 évesnek, hogy mit akar belőle nevelni, ez majd menet közben megoldódik. Csak el kell indulni. "Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, higgyetek Istenben!" – ez volt az üzenet. Az odaszánáson múlik a sikeres, Istennek tetsző élet. Hitt abban, hogy nem a magyar nyelv, hanem a hit tart meg bennünket Trianon után.

Ágoston Sándor: Mindezeket egybeköti, betakarja, átfogja, összefogja – az Ige szerint – a szeretet. Ez van bent is, és ez van kint is. Mindezek fölébe pedig öltözzétek fel a szeretetet, amely mindent tökéletesen összefog. És mi lesz ennek az eredménye a házaséletetekben? Az, hogy Isten békessége uralkodik a szívetekben. Isten békessége, nem pedig az embereké. Nem az egymás közötti békesség, hanem ennél egy nagyobb békesség. Felülről jövő békessége, amire azt mondta az Úr: az én békességemet adom nektek, amit ez a világ nem adhat, de el sem vehet.

Ladányi Sándor: Az első világháború után a történelem vihara egy maroknyi református népet beledobott egy csaknem 13 milliós ország életébe, ahol ők mindössze a lakosság 0,4 százalékát tették ki. Nem egészen 50000 emberről van szó. Ki kellett alakulnia egy új helytállásnak, vezetésnek, önálló életre kellett berendezkednie a magyarságnak. Ágoston Sándor népének őrállója volt. Az orvosi egyetemre való többszöri sikertelen próbálkozás után, belenyugodott abba, hogy teológus marad, de szeretett volna teológia tanár lenni, nem pedig gyülekezeti lelkész. Filozófiát tanult, hogy tanulhasson. Ösztöndíjat szerzett Bázelbe, már mindent elrendeztek, amikor Baksay Sándor püspökhöz ment elköszönni, aki azonban azzal fogadta, hogy nem Bázelbe, hanem Kórógyra kell mennie egy nyolcvan esztendős lelkész mellé káplánnak. Másnap elindult Kórógyra, abba a horvátországi kis faluba, melyhez a legközelebbi vasútállomás akkor 24 km-re volt. Az egyszerű nép szeretete nevelte lelkésszé. Igen nagy gondot fordított a szórványokra azon a területen, ez volt a létforma. Minden tettéből, egész lényéből áradt a szeretet.

Vörös Virág: Nagyon érdekes, hogy mindig máshova küldték, mint ahova menni szeretett volna.

Ladányi Sándor: Nem ő akarta a maga akaratát rákényszeríteni Istenre, hanem elfogadta Isten vezetését.

Fekete Ágnes: A Budapesti Teológián működik az Ágoston Sándorról elnevezett alapítvány. Horváth Ákossal, az alapítvány kuratóriumának elnökével beszélgetett Vörös Virág.

Horváth Ákos: Jártuk Erdélyt, és prédikáltunk templomokban. Közben hallottuk, hogy Alvinc templomáról lelopták az összes cserepet, és a toronyból elvitték a harangot. Az a három-négy magyar család, aki a gyülekezetet alkotta, tett egy feljelentést, és a román rendőrség meg is találta a tolvajokat és a cserepeket. A harang sajnos nem lett meg, de a cserepeket visszahordták az elkövetők. A cserepet a helybeli magyarok rakták vissza a tetőre, pedig 25 méter magason kellett dolgozniuk, és nem voltak ácsok közöttük. Nem hagyták veszni a saját templomukat, kultúrájukat, gyökereiket. Amikor láttuk, hogy ez a maroknyi csapat mire képes, azt mondtuk, hogy bekapcsolódunk mi is ebbe a munkába, hiszen tetterős és tettre kész fiatalok vagyunk. Próbáltunk határon túli magyar falvak templomaiba eljutni, ahol még élnek, ha nem is sokan, magyarok, de már lelkész nélkül, és csak a nagy ünnepeken jut el hozzájuk egy-egy igehirdető. Szóval ezeken a helyszíneken igehirdetéssel szolgáltunk vasárnaponként, hét közben pedig egészen gyakorlatias feladatokat végeztünk el a templomok körül és a templomokban. Ezek a templomok jelen pillanatban a pusztulásnak vannak kitéve, és ha nem avatkozunk be, teljesen tönkre fognak menni, mert beáznak, szétmállanak a falak. Elkezdtünk tehát templomokat renoválni teljesen laikus módon, de felfigyelt ránk magyarországi műemlékes szakemberek egész serege, és felajánlották a segítségüket, aminek mi nagyon örültünk. Így sikerült mostanra 10-15 templomot felújítani Erdélyben és Felvidéken. Aztán árvaházakkal is kapcsolatba kerültünk, akiknek szintén megpróbálunk segíteni. Ezeken az árvaházakon kívül iskolákat és óvodákat is támogatunk, leginkább a szórványhelyzetben élő gyermekek számára épült intézményeket. Esetenként tudunk segíteni határon túlról érkező, Magyarországon tanuló diákoknak. Kizárólag a szórvány magyarsággal foglalkozunk. Célunk, hogy a szülőföldjükön megmaradni kívánó, de nagyon elesett, magukra maradt magyarokat segítsük. Ahol csak két-három idős ember van, ott nem nagyon számíthatnak senkire.

Vörös Virág: Milyen a szórványban az élet, milyenek a tapasztalataid?

Horváth Ákos: Ez egy nagyon izgalmas világ, szerintem. Egyrészt azért, mert keverednek a nemzetek, együttélésük önmagában is izgalmas. Másrészt történelmileg megterhelt területek ezek, az élet mégis sokszor hoz jó helyzeteket. Borbereken például már egyáltalán nem élnek magyarok, viszont van ott egy gyönyörű kora középkori templom, aminek a szentély-boltozata még áll, de a tető már beomlott. Egyedülálló gótikus boltozatról van szó, amelyet szerettünk volna megmenteni, ezért egy szakemberekből álló csapattal védőtetőt ácsoltunk fölé. A helybeli román polgármester pedig, miután látta, hogy megcsináltuk a tető egy részét, rendbe tetette a környéket, aszfaltburkolatot kapott az út, ami odavezet, és a templom melletti hidat is megcsináltatta.

Vörös Virág: Mit érzékelsz az egészen egyszerű emberek életében, mennyire van jelen a különbség a nemzetiségek között, mennyire érzik magukat kisebbségben?

Horváth Ákos: Területről-területre változó mértékben, de sajnos ez tetten érhető. A Vajdaság két részből áll: Bánátból és Bácskából. A bánáti részen nagyon kultúráltan tudnak együtt élni különböző nemzetek. Van itt olyan település, például Módos, ahol 16 nemzetiség él együtt egy településen. Nincsenek konfliktusok, nem verik a magyarokat, míg más helyeken a Vajdaságban súlyos problémákkal néznek szembe az ott élők. Folyamatosan érzékeltetik velük, hogy ők másodrendű állampolgárai az országnak. Egyre több helyen szűnik meg a magyar nyelvű oktatás éppen most. Erdélyben megyényi területeken tűnik el, és ez nehéz helyzetbe hozza az ott élő magyarokat. A megmaradás, az életben maradás a tét, és szinte halálra ítéltettek ezek a települések. Jelenleg az értékmentés a fontos. Meg kell maradniuk azoknak az iskoláknak, intézményeknek, templomoknak, amelyek lehetővé teszik, hogy folytatódjon magyar élet. Szeretnénk hídfő-állásokat kiépíteni, azaz olyan embereket keresünk minden helyen, akik átlátják egy adott területen a helyzetet, akik nem hagyják magukra az embereket. Rajtuk keresztül szeretnénk kapcsolatot tartani akkor is, ha nem vagyunk kint. Visszajárunk ugyanazokra a területekre.

Idén nyáron Zalatna templomán kezdtünk el dolgozni, mert a templom mennyezete kezdett beszakadni, fala kidőlni, és a betonozása felpúposodott. Feltörtük az aljzatot és kicseréltük, mert tudtuk, hogy egy idős vak néni is jár abba a templomba, és mindig úgy kell botladoznia a padok között az aljzat miatt. Fontos nekünk, hogy az a tucatnyi magyar, aki még ott él, továbbra is járhasson templomba. Ez jelenti számunkra a sikert. Amikor elkezdtünk dolgozni, eljöttek az ott élő magyarok, akiknek nagy része idős, beteg, szegény ember, hogy segítsenek. Alig lehetett kivenni a kezükből a lapátot, annyira akartak segíteni. Megható, amikor a szeretetük megnyilvánul, mert érezhető, hogy már annyi ideje ki szeretnék fejezni, csak lenne kit körülvenni vele. Minden egyes munkánk közben érződik ez.

Az alapítvány munkája nagyon népszerű lett a fiatalok körében, már meg sem merem hirdetni, hogy hova megyünk dolgozni, mert akik egyszer-kétszer voltak velünk, újra el akarnak jönni, le sem lehet őket beszélni erről. Idén nyáron hat különböző táborunk volt a Kárpát-medencében szerteszét, ahova egyszerre 10-20-30 fiatal ment ki. Volt közöttük olyan, amelynek keretében magyar gyerekekkel foglalkoztak: bibliai történeteket meséltek nekik magyarul, játszottak, kézműveskedtek. Természetesen dolgoztunk templomon is, sőt még egy iskolán is. Ezekbe a táborokba a teológusokon kívül gyógypedagógusok, orvosok, mérnökök, mindenféle hallgatók jönnek, és időnként szakemberek is bekapcsolódnak a munkánkba.

Vörös Virág: Ágoston Sándor, az alapítvány névadója, mennyire ismert a számodra?

Horváth Ákos: Idén tavasszal a Vajdaságban, a szerb-román határnál vettünk egy házat, mert nagy szükség volt arra, hogy létrejöjjön egy olyan központ, ahova a magyarok összejárhatnak. Korábban nem volt ott ilyen. Amikor átadtuk Módoson a házat, Dobos Ágoston, Ágoston Sándor unokája is jelen volt, és sokat mesélt arról, hogy Ágoston Sándor hogyan szolgált ezeken a területeken. Az ottaniak is ismerték még a nevét szüleiktől, nagyszüleiktől hallottak még róla. Személye meghatározó lehetett Trianon után. Nagy szeretettel vehette körül az ott élő magyarokat. Az egyik alkalommal, amikor nem tudták róla, hogy református püspök, Mária énekeket énekeltek az emberek, ő pedig hallgatott arról, hogy milyen titulusa van, melyik felekezethez tartozik, mert nem akarta, hogy az emberek feszélyezve érezzék magukat. Ennek dacára ő egy karakán, református ember volt, aki a Heidelbergi Kátét nagyon komolyan vette, és ez alapján tanította a helybeli református fiatalokat. Ez is egy sarkalatos pont volt az életében. Alapozó munkát végzett, aminek ma is lehet látni az eredményét, mert a helybeli reformátusok megtartották a maguk identitását.

Fekete Ágnes: A következő hét református eseményeit, híreinket hallgassák meg!

A Magyar Református Szeretetszolgálat október 3-án rendezi meg Szeretethíd elnevezésű, önkénteseket toborzó programját, melyben segítségnyújtásra hív mindenkit életkortól függetlenül, aki jobbá szeretné tenni környezetét és a benne élők életét.

A Református Drogmisszió 25 éves jubileumi konferenciát tart október 1-jén 10 órától a budapesti Németajkú Gyülekezetben. Cím: Budapest, V. ker. Hold u. 18-20.

A Magyar Református Pasztorálpszichológiai Lelkigondozói és Szupervízori Közhasznú Egyesület ez évi tanulmányi napjait és közgyűlését november 6-án és 7-én tartja Budapesten, a Ráday u. 28. szám alatt.

Az Újpest-Belsővárosi Református Gyülekezet "Válság és váltság" címmel négy alkalomból álló előadássorozatot szervez. Devich Márton és Pálúr János beszélget a kulturális életben és médiában kialakult helyzetről
október 2-án, 18 órától Budapesten, az Ady Endre Művelődési Központ színháztermében.

Illésy János vállalkozó tart előadást Szolgálhatja-e az üzlet az Isten dicsőségét? címmel október 5-én, 18 órától Budapesten, a Ferenciek tere 7-8. szám alatt, a III. lépcsőház II. emeletén.

Bibliai útikalauz a házassághoz néven őszi előadássorozatot tartanak hétfő estéken 18 órától Budapesten, a Ráday u. 28. szám alatt. Előadó: Pálhegyi Ferenc. Legközelebb október 5-én lesz előadás Mire jó a házasság és mire nem? címmel.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Máté evangéliuma 21. fejezetéből! Jézus mondta:

"De mit gondoltok ti? Volt egy embernek két fia, és odamenvén az elsőhöz, ezt mondta: Eredj fiam, munkálkodjál ma az én szőlőmben. Az pedig ezt mondta: Nem megyek; de azután meggondolva magát, elment. A másikhoz is odament, hasonlóan szólt. Az pedig ezt felelte: Én elmegyek, uram; de nem ment el. E kettő közül melyik teljesítette az atya akaratát? Ezt mondták a farizeusok: Az első. Ezt mondta Jézus: Bizony mondom néktek: A vámszedők és a parázna nők megelőznek titeket az Isten országában."

Emberi létünk legmélyén van jelen a veszekedés, az egymással való küzdelem. Volt egy embernek két fia. Ez az alaphelyzet, már ebben ott van a feszültség minden lehetősége. Az egyik nem olyan, mint a másik. Az egyik simulékony, hamar kimondja az igeneket, de mögötte nem sok tartalom van, a másik a lázadó, aki hamar kimondja a nemeket, de mélyebb a gondolkodása mégis, mert később rájön a feladatára. Két fél ember. Két egymással küzdő világ. Mi már beletörődtünk abba, hogy ez így van, két kevésbé jó út áll általában az ember előtt, és mindig a kisebb rosszat választjuk, a legjobb esetben is. Melyik a kisebb rossz? Nyilván az, ha legalább megteszi az ember azt, ami a dolga. A szavak nem számítanak annyira.

Jézus azonban nem így gondolkodik. Nála az a cél, hogy a szavak és a tettek fedjék egymást. Azt szeretné, hogy mondjuk és tegyük Isten akaratát. Ez az engedelmesség. Ő egyáltalán nem válaszolja azt a farizeusoknak: igen, az a fiú legalább megtette atyja akaratát, hanem azt mondja, a bűnösök megelőznek titeket az Isten országában. Miért? Mert bár ők is éppúgy 50 százalékosak, ugyanúgy félúton járnak, mint ti, de legalább csak egyetlen dologra figyelnek, a kegyelemre. Ők mindenáron szeretnének megbékélni az Istennel, ők csak futnak haza, mint a tékozló fiú. Nem méricskélnek, nem gondolják, hogy bezzeg a másikhoz képest… Ők megtalálták a sokféleség, a veszekedés világából az "egy" szám csodáját.

Krisztus száma az "egy". A farizeusok száma a "kettő". Az is-is világa. A mi világunk is sokszor a sok út és a kisebbik rossz világa. De Krisztus egy új látószöget ad. Nem a mi kicsinyes igazságaink az élet igazi kérdése: melyik úton járjak? Mit tegyek? Nem ezek a valódi döntési helyzetek. Az igazi kérdés, hogy hol találom meg az "egyet", az egyetlent, azt a Fiút, aki hallotta Isten szavát, és megtette a szót. Aki letette mindenét értünk. Ez a Fiú, az Egyszülött egyesíti a két félúton járó fiút.

Ma szétszóródunk, ahány fiú, annyi út. Az élet számsora egymásmellé írt sokaság. Minél több van egymás mellett, annál többek vagyunk – gondoljuk. Isten egymás fölé írja a számokat. És ez a sok szám, minden, amink van, az "egyen" ül, egyetlen dologban összpontosul: Krisztus megváltásában. Adja Isten, hogy ahogyan a bűnösök Krisztus mellett képesek voltak az egyetlen kegyelemre rátenni életüket, és megtalálták a megváltást, úgy mi is szétszóródásaink helyett az egyetlen Krisztusra helyezzünk mindent, akiben szavaink és tetteink eggyé lesznek! Ámen