2009-12-09

Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.
Egyik nap felhívnak az iskolából telefonon, és a következőt hallom a kagylóban: "Anyuka, ne izguljon, nincs semmi baj! Nem kell aggódni! A gyerek el van látva, összevarrták a fejét. Beverte magát a tornateremben." Azt sejtettem, hogy nagy baj nem lehet, ha a titkárságról keresnek, és a felsorolt mondatok után pedig igazából nem tudtam, most nevessek-e vagy sírjak. Annyira kedves volt a telefonáló, és jó szándékkal mondta: Anyuka nincs semmi baj, de nyilvánvalóan éppen az ellenkezőjét váltja ki az emberből, mint amit mond.
Elgondolkodtam: mennyire megromlott a nyelvünk. Szinte minden szavunk mást jelent, mint amit valójában mondani akarunk. A szavaink összekuszálódtak, és ezzel együtt az értelmünk is. A nyelv pedig a létünkről szól, hiszen a világot így értjük meg, így tudunk kapcsolatot teremteni nemcsak egymással, de Istennel is. Nem véletlen, hogy korunk filozófiái jórészt a nyelvértelmezéssel foglalkoznak.
Ezekről a kérdésekről beszélgettem Zalatnay István lelkésszel, aki filozófiai értekezést írt az imádkozásról "Tetten ért imák" címmel. Adventi imádkozásainkban talán segít, ha a közösségi imák értelméről beszélgetünk.

Zalatnay István: Ellentétben azzal a képpel, amely a tudományos gondolkodásban élt, a nyelv nem csak tükrözi a valóságot, azaz a nyelv nem csupán létezik a valóságban, hanem a nyelvnek van egy olyan funkciója is, amellyel alkotjuk a valóságot. Például, amikor a bíró kimondja az ítéletet, akkor nem megállapítja a bűnösséget, hanem azáltal alakul ki a jogi értelemben vett bűnösség, hogy a bíró kimondta. Amikor egy ülés elnöke megnyitja az ülést, nem az történik, hogy megállapítja, hogy az ülés nyitva van, hanem azáltal nyílik meg az ülés, hogy az elnök megnyitja. E megközelítés szerint van a nyelvnek egy nem igazi használata is. Ilyen például egy liturgikus szöveg elmondása is, mivel azt nem a beszélő találja ki éppen akkor, amikor mondja, hanem egy más által kitalált, már elmondott, leírt szöveget ismétel meg, így ez nem is igazi cselekvés. Ez a tétel elgondolkodtatott, mivel az élmények szintjén annál intenzívebb nyelvhasználat alig létezik, mint amikor egy liturgikus szöveget mondunk. Ha egy színészre gondolunk, aki Hamlet monológját adja elő, és azt mondjuk, az nem igazi cselekvés az előbbi példákkal összehasonlítva, érezhetően nem stimmel valami.

Mi történik akkor, amikor imákat mondunk el?

Olyan ez, mint amikor egy gyermek megtanulja az anyanyelvét. Amikor esik az eső, az édesanyja felhívja rá a figyelmet szóban, és kimutat az ablakon mutatva, hogy mi történik. Néhány alkalom után már magától rájön arra, mi történik. Így tanulja meg a világot. A vallásban, és ennek kiemelt formájaként az istentiszteletben, való részvétellel megtanuljuk a világot. Ezek a megtanulandó szövegek alapvetően történetek. A bűn, a hála, a megbocsátás fogalmaiban történetek vannak. Kiélezetten fogalmazva: nem létezik világ azelőtt, mielőtt megtanulnánk ezt a nyelvet. Egy gyermek számára sem létezik a hétköznapi világ előzetesen, amire nézve később megtanulja, hogy mi micsoda. Az asztal azáltal válik asztallá a számára, hogy megtanulja ezt a szót, megszületik benne ez a valóság. Ez magyarázza azt a csodát, hogy egy három-négy éves gyermek sokkal könnyebben és jobban megtanul egy nyelvet, mint a legzseniálisabb nyelvész. A világ maga születik meg benne az anyanyelv tanulásával. Ugyanez történik akkor, amikor mi az imaszövegeket tanuljuk, mondjuk és gyakoroljuk, és az alaptörténetek különböző formáit begyakoroljuk. Azt tanuljuk meg, hogy a világra hogyan tekintsünk. El kell szakadni attól a szemlélettől, amely azt feltételezi, hogy létezik egy tárgyilagosan leírható világ, amivel mi valamit kezdünk, de mindenkinek a magánügye, hogy mit kezd vele! Ez nem így van. Maga a világ ezeken az imákon keresztül születik meg bennünk.

Fekete Ágnes: Tehát nem úgy működünk, hogy valaki jön, elmagyarázza, mi a bűn, megértem, és elkezdtem a szót használni.

Zalatnay István: Igen, szerintem nem így működünk.

Fekete Ágnes: Nálunk sokan félnek a megtanult imádságoktól, mert azt érzik – néhány esetben joggal -, hogy kiürül a szó, amit sokszor elmondunk, elveszti a tartalmát az ismételgetéssel. Ezek szerint ez nem így van?

Zalatnay István: Az a tapasztalatom, hogy az imaélethez mindkettő hozzátartozik. Hadd használjam most inkább a szabad és kötött imádságok helyett az egyéni és a közösségi ima kifejezéseket. Amikor elmondom a Miatyánkot, vagy imádkozva elolvasok egy zsoltárt, egy közösségi ima részévé válok. Ugyanakkor az imádságainkban helyet kell kapnia az egyéni imának is, ami az ember éppen aktuális egyéni élethelyzetéhez, kérdéseihez kötődik. Igaz, hogy a hangsúlyok minden hagyományban egyik vagy másik javára eltolódnak. Mély és meghatározó élmény volt a számomra azzal találkozni, hogy mit jelent az, hogy nem én rángatom bele Istent a személyes életembe, hanem megpróbálok az Ő történetének részévé válni.

A mai ember legsúlyosabb torzulása a betegessé vált individualizmus, az imádságainkat is fenyegeti. Őszinte odaadással, de könnyen eltorzul az imádságunk abba az irányba, hogy minden rólunk szóljon.
Nem olyan régen meghívtak egy programra, amely a meghívó szerint nekem és rólam szól. Gondoltam magamban, igyekszem messziről elkerülni azt a programot, amelyben minden nekem és rólam szól.

Fekete Ágnes: Miért?

Zalatnay István: Mert a jóról kell szólnia mindennek. Amikor szerencsétlenül, görcsösen, minden áron magáról akar beszélni, gondolkodni és így akar imádkozni, felcsendülhet Jézus kérdése bennünk: mit használ annak az embernek, ha az egész világot megnyeri is?! Az emberi történelem azt mutatja, ha az ember ebbe az irányba fordul, egyre rosszabbá válik. Az embernek felfelé kell tekintenie, és ha erről lemond, előbb-utóbb elindul az individualizmus útján. Két út áll előttünk: elmondjuk az Istennek, milyen állapotban vagyunk, milyen nyomorúságunk, szükségünk, vágyunk van, és elkezdjük várni, hogy Isten megjelenjen a történetben, intézzen el egy-két dolgot, amit magunktól nem tudnánk. A másik lehetőség, hogy elkezdjük keresni Istent, kutatni a történetét, keresni a magunk helyét abban a történetben. A kötött imádság nem azt jelenti, hogy abban nem marad hely az egyén számára. Minden alkalommal, amikor elmondunk egy kötött imát, más kerül előtérbe belőle. Az ember továbbmondja, belekapcsolódik az élete. Biztosan mindenki találkozott azokkal a vicces, szellemes képekkel, amelyeken bizonyos tárgyak egészen szokatlan szemszögből vannak felvéve. Megesküdne rá az ember, hogy egy disznó orrát látja, pedig egy konnektor. Amikor látok valamit, az egy értelmezett képként jelenik meg: kacsaként, konnektorként, nyúlként látom. Értelmezés nélkül színes foltokat látunk legfeljebb. Ugyanígy kell megtanulnia az embernek azt, hogy nyomorúságot, megszabadulást, megbocsátást, hálaadást lásson. Ez az, amit az istentiszteleten tanulunk meg. Azok az imák, amelyek kötött imaként léteznek, elsősorban a Zsoltárok könyve, olyan szövegek, amelyekben keresztyén nemzedékek sora azt élte át, hogy bennük valami igazán tisztán megfogalmazódott. Amikor én ebbe lépek be, ezt mondom ki a számmal, erre mondok áment. Egy más típusa az imádságnak, amikor én az éppen aktuális, személyes lelkiállapotomat öntöm ki. A kettőt nem szabad egymással szemben kijátszani.

Fekete Ágnes: A gyerekeknek az életet tanítjuk a szavainkkal – hangzott el Zalatnay István gondolatai között. Most egy olyan gyerekkönyvet mutatunk be, amelyet éppen ilyen szülő-gyerek beszélgetések serkentésére szánt a szerző. A címe: Döme. A legkülönfélébb életből kiragadott események vezettek arra egy anyukát, hogy elbeszélgessen a halálról, a fogyatékosságról, az állatokról, az örökbefogadott testvérről.
Vörös Virág beszélgetett Sztelek Csillárral, a Kálvin Kiadó új gyerekkönyvének szerzőjével.

Sztelek Csilár: A kisfiam kórházba készült, és én pánikba estem, pedig egy egyszerű mandulaműtétről volt csak szó. Nem tudtam, hogyan készíthetném fel a fiamat. Anyaként nagyon komolyan vettem ezt a helyzetet, és elkezdtem kórházas mesekönyvet keresni, de sehol nem találtam. Ezért legyártottam neki egy macis könyvet versbe szedve. Ujjamra szedtem, hogy mi akarok elmondani neki, és ezeket foglaltam aztán a versekbe. Elmondtam bennük, hogy lesz a kórházban egy ágya, asztalkája, vizit, injekció. Elmondtam azt is, hogy a kórházban kellemetlen dolgokkal is találkozik majd, de oda azért megy az ember, hogy meggyógyuljon, ez hozzá tartozik az élethez. Túléltük a kórházat úgy, hogy nem aludtam bent vele, és azt hiszem, ebben nagy szerepe volt a macis könyvnek is. Elkezdett érni bennem az elhatározás, hogy több témát is hasonlóan dolgozzam fel: költözés, halál, és még folytathatnám. Az egész könyv koncepciója az, hogy segítsen, közvetítsen a szülő és a gyermek között. Ha a szülő valamiről beszélni akar, egy mese sokat segíthet. Másrészt a gyerekeknél sokszor előfordul, hogy bár foglalkoztatja őket valami, de nem tudják megfogalmazni a kérdéseiket.

Döme ültet, elmennek, hogy rendbe rakják a nagymama sírját, mert azt időnként rendbe kell rakni. De nem azért mennek oda, mert a nagymama ott van, hiszen ő már életében is Krisztussal élt, így halála után is Krisztussal lehet. A sírt gondozni kell, rendbe kell tartani, ezért kimennek a temetőbe, ahol Döme az otthon kicsíráztatott babszemet elülteti. Ennek kapcsán szó esik még arról is, hogy az életünknek gyümölcsöt kell teremnie, ami sokszor azzal jár, hogy a babszem elreped. Próbáltam pár Igét beiktatni, krisztusi üzenetet átadni. A könyv szerkezetének köszönhetően hétköznapian történnek az események Dömével, és minden téma vagy fejezet végén a történet szereplői imádkoznak. A témakörrel kapcsolatos az imádság is, ami a család közös imája tulajdonképpen. Kirajzolódik a könyvből, hogyan lehet egy-egy témát hálával és könyörgéssel Isten elé vinni.

Mostanában nagyon világít számomra az egyik Ige, amelyben Pál apostol könyörög Istenhez, hogy vegye el a betegségét. Isten pedig azt válaszolja könyörgésére: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célba. Nem erőtlenség ellenére, hanem erőtlenség által. Ez számomra is nagy tapasztalat: a könyv hátán olvasható, hogy egyszer a kisfiam egy zsúfolásig tele buszon kérdezte meg fennhangon, jól érthetően, hogy hol jön ki majd a kistestvére a hasamból. Akkor rendkívül kellemetlennek találtam a helyzetet, de később megtapasztaltam, hogy a gyengeségem, erőtlenségem Istennek egy eszközévé vált. Azért írtam meg ezt a könyvet, hogy másoknak is segítsek a kommunikációban, ami okoz néha egy-két problémát.

A fiaim megnőttek, kamaszodnak. Nem egyszerű velük a szexualitásról beszélni anyaként, és mondanom sem kell, hogy ők nem fogják szóba hozni maguktól, pedig ezekről beszélni kell. A szülőknek át kell gondolniuk ezt a témát, és vezetniük kell a gyermekeiket ebben is. Ezt a feladatot kapták Istentől.

Fekete Ágnes: Most egy összeállítást hallunk két adventi vásárból, a Nyugati pályaudvarnál levő karitatív vásáron és a keresztyén könyvvásáron járt Vörös Virág.

Veress Irma: December 1-jén nyílt meg ez a karitatív, karácsonyi vásár és december 23-ig tart. Csupa hozzánk hasonló szervezet számára bocsátották rendelkezésre ezeket a faházakat, amelyekért nem kell bért fizetnünk. Mind a tíz szervezet valamilyen formában sérülteket foglalkoztat, azokat a termékeket áruljuk itt, amelyeket a sérültek készítenek. Mi kézzel készített gyertyákat kínűlunk leginkább.

Vörös Virág: Ti vagytok a Garai Ház Alapítvány.

Veress Irma: Igen, van egy lakóotthonunk, ahol tíz értelmi akadályozott fiatal él. Garán van a műhely, ahol dolgoznak.

Vörös Virág: Hogyan készültök a Karácsonyra?

Veress Irma: Karácsony előtt a munkatársak a fiatalokkal együtt elvonulnak egy-két napra elcsendesedni. Ilyenkor vagy magunk vagyunk, vagy meghívunk egy lelkészt, illetve egy előadót, aki segít lelkiekben készülni, ráhangolódni Adventre és Karácsonyra. A munkatársak december 24-én a saját családjukkal ünnepelnek, ezért a fiataloknak fontos, hogy legyen egy "elő-karácsony", amikor énekelnek, verset mondanak, megajándékozzák egymást. Nagyon fontos nekik, hogy a segítőket is megajándékozzák, és ők is kapjanak ajándékot. Erre az ünnepre már egy héttel Karácsony előtt sor szokott kerülni. Mindig sütünk közösen mézeskalácsot. Az előkészületekre szívesen látjuk a barátainkat, ismerőseinket, volt segítőket is, akik eljönnek hozzánk, besegítenek. Mindig meghat és magával ragad az, ahogyan készülnek a sérültek: nem az a legfontosabb a számukra, hogy mit kapnak, hanem hogy kit hogyan tudnak megajándékozni. Nem csak bennünket, akikkel minden nap együtt vannak, hanem azokat is, akikkel évente csak egyszer-kétszer találkoznak. Ha nincs annyi pénzük, hogy vegyenek valamit, akkor készítenek: gyöngyöt fűznek, rajzolnak. Ránk sokszor teherként nehezedik az ajándékozás: sok a megajándékozandó ember, jó lenne, ha kevesebb lenne. Ők nem így állnak hozzá, látni szeretnék, hogy örömöt szereztek.

Egy férfi: Azelőtt minden fizetés után elmentem a könyvesboltba, de most már egy évben csak kétszer. A feleségem nem szereti ezt a szokásomat, mert minden tele van könyvekkel. Már mondtam neki, hogy örüljön, hogy nem a kocsmában költöm el a pénzt.

Vörös Virág: Milyen könyveket szeret?

Egy férfi: Mindenfélét, főleg teológiaiakat, szépirodalmat, útleírást. Öt gyermeket, tizennyolc unokám és hat dédunokám van, van kinek kölcsönadnom a könyveket.

Vörös Virág: És ezen a vásáron milyen jellegű könyveket keres?

Egy férfi: Nem listával jöttem, megveszem, ami érdekel és még nincs meg. Vettem egy nazarénusokról szóló könyvet, és egy misszionárius művét is, de még nem értem végig az asztalokon.

Vörös Virág: Elmesélné a legszebb karácsonyi emlékét?

Egy férfi: 1952-ben anyám narancsot hozott Karácsonykor ajándékba. A feleségem képeslapokat ragasztott egy füzetbe, az volt a képeskönyv. A kisfiam első Karácsonya volt. Ma már olyan sok minden van, hogy az ember nem tudja eldönteni, mit válasszon, de Karácsony hangulata ugyanaz, akármilyen szegények is voltunk.

Vörös Virág: Jó napot kívánok! Megkérdezhetem, mi ez?

Egy eladó: Egy bőrből készült bibliaborító kehellyel díszítve. Az anyag szépen kiemeli a szimbólumot.

Vörös Virág: Ez egy Kálvin naptár?

Egy vásárló: Igen, idén Kálvin Évet ünneplünk, és azért nézegetem ezt a naptárat, mert a gyülekezetemben mi is készítettünk Kálvin naptárat. Kíváncsi vagyok, mennyiben különbözik a kettő egymástól. Elsősorban könyvet szeretek Karácsonykor ajándékozni.

Vörös Virág: Minden évben kijön a vásárra?

Egy lány: Tavaly voltam először, és nagyon tetszett.

Vörös Virág: Mi tetszik benne annyira?

Egy lány: Először is, hogy egy helyen megtalálható minden keresztyén kiadó. Másodszor pedig rengeteg ötletet lehet gyűjteni a karácsonyi ajándékokra nézve. Nagy a kínálat a gyerekek számára, nem csak könyvek, hanem más kreatív dolgok is megtalálhatóak. Nem egyoldalú, és ami a legfontosabb, nem igénytelen.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!

A Magyar Református Szeretetszolgálat idén újra meghirdette jótékonysági cipősdoboz-akcióját. Az ajándékokat december 15-ig lehet eljuttatni a gyűjtőhelyekre.

Protestáns sírjelek a Káprát-medencében címmel kopjafa és fejfa kiállítás nyílt a Reménység Szigetén, Budapesten, a Gyógyszergyári út 3. szám alatt.

Pákozdon kamarakórus hangverseny lesz december 13-án, délután fél 4-kor a református templomban.

A Református Pedagógia Intézet szervezésében Érték és identitás címmel konferenciát tartanak december 11-én és 12-én Mátraházán, a Dunamelléki Református Egyházkerület Konferenciaközpontjában. A jelentkezési lap és a részletes program letölthető a Pedagógiai Intézet honlapjáról.

Én vagyok címmel az isteni kinyilatkoztatásról tart bevezető előadást a farkasréti ökumenikus esték keretében Dr. Bácskai Károly teológiai tanár december 14-én, este fél héttől Budapesten, a Németvölgyi út 138. szám alatt.

Adventi virágkötészeti kiállítás rendeznek a halásztelki Bocskai István Református Középiskolában december 12-én és 13-án 10-től 18 óráig. A kiállítás advent és karácsony történetét dolgozza fel virágkötészeti alkotásokon keresztül.

A Lutheránia Ének és Kamarazenekar Bach kantátákat ad elő a Kelenföldi Barokk Esték sorozat keretében december 12-én, 17 órától Budapesten, az Október 23. u. 5. szám alatt.

A szeged-honvédtéri református gyülekezet új orgonáját december 13-án, a 10 órakor kezdődő istentiszteleten avatják fel, az orgonát Gesztesi Tóth László mutatja be. Ez alkalomból kórustalálkozóra is sor kerül, melyen a budaörsi, a szeged-újszegedi gyülekezet kórusai, illetve a Szegedi Kis Kórus vesz részt.

Adventi Jótékonysági Estet szerveznek a székesfehérvári református általános iskola javára, mely december 11-én, 18 órakor kezdődik Székesfehérváron, a Liszt Ferenc u. 1. szám alatt.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a 27. zsoltárból!

Várjad az Urat, légy erős; bátorodjék szíved, és várjad az Urat. (Zsolt 27:14)

Csak arra várhatunk, ami már a miénk. Csak arra várakozhatunk, ami már egy kicsit bennünk is van. Talán furcsák ezek a mondatok, de remélem, mindannyian eljutunk mélyebb értelmükhöz.

Amiről fogalmunk sincsen, arra nem vágyakozhatunk. Ha nem éreztünk még édes ízt, és soha nem is hallottunk róla, akkor nem kívánjuk. Azonban különösen a mai csokoládék nagyon is etetik magukat, és az ember azt gondolja, ha majd egy szeletet megeszik, eltelik vele. De nem így történik, hanem egyik a másik után kerül az ember gyomrába – sajnos. Ez már függőség is.

De számos dolog nem okoz függőséget, mégis hasonlóan egyik találkozás a másik után növeli vágyakozásunkat. Így képes az ember arra, hogy tanuljon. Nagyobbik fiunk most latinul tanul, és annyira élvezem azt, ahogyan felfedezi egymás után a szavakat.
Megyünk az utcán, ki van írva, hogy akció. "Anya, ez is a latinból ered!" Minden egyes felismerés egyre jobban izgatja, és érdekli a világ. Így alakul és vágyakozik arra, hogy többet tudjon persze csak az izgalmasnak tűnő dolgokból.

Az Istennel való kapcsolatunk nagyon hasonló ehhez a folyamathoz. Van bennünk valami kusza vágyakozás az után a Valaki után, akit nem látunk, aki nem fér bele a világunkba, akit nem fog be az értelem, aki szükségképpen mégis ott kell legyen a véges és törékeny világ mögött. Ez a vágyunk talán elindít minket egy úton, keressük az Istent. S ha becsületesen keressük, akkor egyre többet ismerünk meg Belőle, és várunk Rá. Már tudjuk, hogy Rá várunk. Őt kérjük, és nem mást, hogy segítsen, jöjjön el hozzánk. Amikor már tudjuk, hogy itt van, hogy Ő, és éppen Ő az, akire szükségünk van, akkor tudunk Rá várakozni.

Advent ennek a várakozásnak az ideje. Istenre, Krisztusra várunk, aki itt van, aki szeret és átölel minket, éppen Őrá várunk. Hogy jöjjön el még teljesebben, hogy ami kusza bennünk az rendeződjön el! Mi vagyunk a pásztorok, akik szegényen és dolgunkat végezve ott botorkálunk a pusztában, és várjuk az angyalt, aki beragyogja életünk egét. Várjuk a biztos célt. "Menj el Betlehembe!" Mi vagyunk a királyok is, akik értelmünket és szellemünk legjavát megmozgatva keressük az Urat. Várjuk, hogy a legegyszerűbb jászolhoz megérkezhessünk, és letehessük értelmünk, lelkünk és minden erőnk kincseit.

Várjuk az Urat, aki dereng már számunkra, már pirkad lelkünk nappala, de bár lenne teljes a napfény, hogy megértsük, meglássuk Benne életünk teljességét! Várjuk, mert itt van, vágyakozunk utána, mert megtaláltuk Őt!
Ha a semmiből érkezve dörömbölünk Isten ajtaján, soha meg nem találjuk Őt.
Kóstolgatni kell először szeretetét. Adja Isten, hogy becsületes keresőkként először megérezzük Jézus követésének a jó ízét, aztán elinduljunk útján! Ámen