2010-08-25

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat. Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.
Emlékszem, talán tizenöt éves lehettem, amikor nyáron a Dunaalmási Otthonban, mintegy nyári gyakorlatként segíthettem a fogyatékos gyermekek mellett. Ezer prédikáció sem lett volna rám olyan hatással, mint ez a nyári munka. Ma az Önkéntes Diakóniai Év nevű mozgalom szervezi az ilyenfajta gyakorlatokat. Éppen ezekben a napokban érkeztek haza azok a fiatalok, akik külföldön önkénteskedtek. Most beszélgetést hallhatnak Závodi Emesével, az Önkéntes Diakóniai Év vezetőjével. De először Győri Zoltánt és Miklós Hajnal önkéntest hallhatják.

Miklós Hajnal: Az egyetemet befejeztem és azt gondoltam, hogy ideje valami mást csinálni, kilépni ebből a körforgásból. Így mentem ki Hamburgba. Egy idősek otthonában dolgoztam. Ez egy evangélikus, baptista idősek otthona volt, ahol saját gyülekezet is volt.
Vörös Virág: Mi volt a dolgod?
Miklós Hajnal: Sajnos, szinte csak ápolás. Küszködtem is emiatt, mivel úgy indultam Magyarországról, hogy talán a kreativitásomat is belevihetem ebbe a munkába. De nem nagyon volt erre lehetőség, mert ott is elég nagy problémákkal küzd az egészségügy. Személyzethiány volt és szinte csak testi illetve szellemi ápolással foglalkoztam. Viszont az év közepétől sikerült kivívnom magamnak azt, hogy legyen egy órám legalább, amikor azt csinálok velük, amit én akarok.
Vörös Virág: Mit csináltatok?
Miklós Hajnal: Népdalokat énekeltünk, sétáltunk, agyagoztunk. Mindent, amire volt fedezet és igény. A magyarokat nagyon szeretik Németországban. A magyar önkénteseket tárt karokkal várják, mert jól dolgoznak, kreatívak, nagy teherbírásúak. Mi úgy megyünk ki, hogy mi szeretnénk sok mindent kapni ettől az évtől. A legtöbben azért mennek külföldre, hogy egy használható nyelvtudásra tegyenek szert, de aztán megfordul ez az egész és már csak arra tudunk gondolni, hogy azoknak legyen jobb, akikkel dolgozunk. Többször előfordult az év során, hogy nem volt már kedvem dolgozni. Reggel fél ötkor felkelni, bemenni és hatkor elkezdeni a műszakot és akkor ők nyújtottak számomra támaszt. Szerintem itthon is meg kell látni az emberekben az adni akarást! És el is kell tudni venni azt, amit adni akarnak nekünk. Például volt egy néni, aki a háború alatt a német kormányban volt tolmács. Ő egy nagyon rideg ember volt. Egyáltalán nem fogadott el segítséget. Mondta, hogy ő nem jár templomba, nem is szeretne erről hallani, őt mindenki hagyja békén! Egyszer azonban egy baleset történt vele. Elesett és csúnyán megütötte a térdét, nyílt seb keletkezett. Ezután, bizony kérte a segítséget és végig nagyon hálás volt, hogy ott volt vele valaki. Azt hiszem, sosem késő rájönni arra, hogy segítségre van szükségünk, illetve arra, hogy milyen jó ha ott van velünk valaki és nem vagyunk egyedül a nagyvilágban. Sokféle sorsú, sok mindent megélt emberrel lehetett találkozni azon a szolgálati helyen. Olyanokkal, akik végigszenvedték a háborút és bármilyen mentő szirénájára vagy hangosabb zajra összerezzentek és visszajöttek a háborús emlékeik. Nagyon érdekes történetekkel lehetett találkozni. Valahogy úgy gondolták, hogy a háború az miattuk is volt, mert nem tudták megakadályozni. Elmondták, hogy a háború idején Hamburg hogy nézett ki, hogy bombázták le és hogy kellett újjáépíteni. A legtöbben már szellemileg is sérült idősek voltak, Altzheimer-rel, különböző demencia típusokkal küszködtek és nem igazán tudtak különbséget tenni a valóság és a múlt között.

Gyakran előjöttek olyan történetek, hogy hol a testvérem? Biztos meghalt a háborúban, mert nem jön tőle levél. Újra és újra átélték ezeket, de tiszta perceikben nem beszéltek róla.
Vörös Virág: Hogy tudtad mindezt magadban elhelyezni? Ez lelkileg biztosan megterhelő volt.
Miklós Hajnal: Nehéz volt. Az első időszakban nem is tudtam aludni, mert, ahogy lefeküdtem csak ez a sok esemény járt a fejemben. Aztán megtanul az ember bánni ezekkel az élményekkel és elhelyezni egy hátsóbb kamrába, majd az év eltelte után ezek újra előjönnek és letisztulnak.
Mindenkinek kapcsolatban kell lenni a magyarországi Zsinati Irodával. A célországban mindenkinek van egy mentora, akihez fordulhat bármi kérdése, problémája van. Az önkéntesek híresek arról, hogy meglátogatják egymást a különböző országokban. Mindenki tudja, hogy az év során vannak hullámvölgyek és hullámhegyek, és amikor hazajövünk nehéz újra beilleszkedni a régi-új világba. Kialakul egy közösség a „volt önkéntesek” között. Büszkeséggel viselik az emberek ezt a címet. A magyarságával kapcsolatos kérdéseket is újra átgondolja az ember és az idegenben érzi meg, hogy mi is a legfontosabb a számára. Bennem is sok minden átértékelődött és szorosabb kapcsolat alakult ki az Istennel. Azt gondolom, hogy ott szükség volt rám és odavezetett az én utam. Ezt az utat nem csak én választottam, hanem a Jóisten, így odakerültem, ahová kerülnöm kellett.
Zene
Győri Zoltán: Neighbourhood Houses nevű cégnek voltam az önkéntese. Főleg ételbeszerzés, bútorpakolás és takarítás volt a feladatom. A cégnek két profilja volt, egyrészt olyan embereknek nyújtott élelmiszer illetve anyagi támogatást, akik nehéz anyagi helyzetben voltak, mert a bevételük nagyrészét gyógyszerekre kellett költeniük. Az Egyesült Államokban nincs gyes, ezért a három-négy hónapos babákat már be kell adni valamilyen bölcsődébe, vagy otthon kell maradni az anyukának. Aki dolgozik az egy szervezett foglalkoztató centrumba adja be a kisgyerekeket. A cég másik profilja az volt, hogy egy ilyen centrumot üzemeltetett. Én ott takarítottam.

Februártól minden vasárnap jártam templomba. Láttam az amerikai keresztyénség egy spektrumát. Megfigyelésem szerint az Egyesült Államokban divat új egyházat alapítani. Minden sarkon volt egy más felekezetű templom. Ha nyolcan egyféleképpen gondolkodnak, akkor egyházat alakítanak.
Vörös Virág: Létezik a klasszikus értelemben vett történelmi egyház?
Győri Zoltán: A katolikus egyház a legnagyobb. Fontos hangsúlyozni, hogy Amerika nagy. És nagyon sok kultúra és sok egyház lakja. Az az egyház vagy felekezet, amivel én találkoztam, az nekem nagyon „énközpontú” volt. De azt nem merem azt állítani, hogy egész Amerika ilyen lenne.

Vörös Virág: Miért te milyen gyülekezetbe jártál?
Győri Zoltán: Ez egy presbiteriánus gyülekezet volt, ami az anglikán egyházból vált ki. Azért jártam oda, mert az otthonomtól két perc sétával odaérhettem és nem tért el radikálisan attól, amit én is vallok. Az elején idegenkedtem, mert nagyon furcsa volt, hogy férfiak kalapban, flip-flopban, rövidnadrágban mentek gyülekezetbe. Összesen kétszer használták az orgonát. Basszusgitárt, fuvolát és sok más hangszert használtak, amit később meg is szerettem. Elfogadott dolog volt enni-inni istentisztelet alatt. Engem is megkínáltak kávéval, de nem fogadtam el. Amerika középső részén, ha valaki nem beszél jól angolul, a helyiek azt gondolják, hogy mentális problémája van.
Vörös Virág: Akkor is így gondolják, ha mondod, hogy magyar vagy?
Győri Zoltán: Számukra csak Amerika jelenti a világot. A partokon lévő amerikai el tudja képzelni, hogy vannak emberek, akik más tájakról jöttek. Az első másfél-két hónapban meggyőződésem volt, hogy nagyon hasonlóak vagyunk, de ez nem igaz. Alapvetően máshogy gondolkodik egy amerikai, fehér keresztyén ember, mint egy magyar.
Vörös Virág: Ezt miben látod?
Győri Zoltán: Tapasztalataim szerint egy amerikai sokkal individualistább, mint egy magyar. Például a munkatársam, akivel nap, mint nap dolgoztam nem voltak kíváncsi az érzéseimre, a terveimre és ő sem mondott sokat magáról. Nem tudtunk mélyebb dolgokról beszélgetni. Úgy érzem, hogy a Jóistennek nagyon nagy célja volt azzal, hogy én ott legyek egyedül. Úgy érzem, nekem erre lelkileg szükségem volt, hogy mélységekig ismerjem meg a saját lelkivilágomat és a saját magányomat is. Például felfedeztem, hogy az életem során nagyon kevés dologért küzdöttem meg, nagyon sok dolgot kaptam kézhez, azért is, mert egyke vagyok és az életmódom miatt is. Az érettségibe se tettem bele mindent, a diplomámba sem tettem bele mindent, a munkám során sem hoztam ki magamból sokat. De kint rá voltam erre szorulva, dolgoznom kellett azért, hogy a felszínen tudjak maradni. S ez sikerélményt adott és az önbecsülésem is jobb lett. Nekem erre szükségem volt. Így utólag hálás vagyok azért, hogy nem éreztem magam kint olyan jól, mert ha jól éreztem volna magam, akkor nem biztos, hogy azzal a lelki töltettel jöttem volna haza, mint így. Most, hogy hazajöttem nagyon stabilnak érzem a magammal és az Úrral való kapcsolatomat. Nagyon sokszor éreztem kinn azt, hogy haza akarok jönni, s ez megtanított a küzdésre, mert ez harcot, munkát jelentett, ami erősítette a személyiségemet és a tapasztalataimat.
Vörös Virág: Az Istenhez való viszonyodat hogy tette ez stabilabbá?
Győri Zoltán: Budapesten nagy a zaj és nagy a nyüzsgés. Itt nem tudtam megállni, és ha nem tudok megállni, akkor nem tudok igazán mélyen beszélgetni az Úrral. Kint erre volt alkalmam sokszor. Régebben az imádságaimban csak azt tudtam sorolni, hogy én ezt szeretném, meg azt szeretném, de most tudok úgy imádkozni, hogy „legyen meg a te akaratod” Ő az egyetlen, aki átlátja az egész zűrzavart, Ő tudja, hogy igazából mi a jó nekünk. El kellett idáig jutnom és ez Amerikában történt meg.
Zene

Závodi Emese: Van egy hitvallásunk, amiben azt mondjuk, hogy olyan lelki utazásban szeretnénk segíteni, támogatni a fiatalokat, amiben tanulhatnak saját magukról, a világról, amiben élnek illetve tanulhatnak az Istenről. Európában már nagyon rég óta működik ez a szolgálat. Az ötvenes évek legelején indult el Németországból egy német püspök fölhívására, aki arra biztatta a német fiatalokat, hogy valahol önkéntes szolgálatban vegyenek részt, diakóniai intézményekben, gyülekezetekben, missziós programokban. Az első fiatalok a háború után, a megbékélés jegyében kezdtek el szolgálni. Azóta nagyon sok országban létezik egy önkéntes törvény is és lehetőség van arra, hogy a saját országukban is önkéntes szolgálatot, diakóniai évet végezzenek. 1995-ben volt Nürnbergben egy nagy konferencia, ahol a németországi diakóniai év 40. évfordulóját ünnepelték. Meghívták rá a kelet-európai egyházak képviselőit.

A Magyar Református Egyházat Merétey Sándor képviselte. Neki megtetszett ez az ötlet, mert ebben a fiatalok, a diakónia, a misszió, az európai cserelehetőségek is benne voltak. 1997-ben már önkénteseket küldtünk és fogadtunk. Azóta nagyon sok átszervezés volt és most jelenleg a Szeretetszolgálati Irodánál működik az Önkéntes Diakóniai Év Programiroda. Jelenleg négy munkatárssal dolgozunk.
Vörös Virág: Ez eredetileg a háború utáni kapcsolatok javítására is szolgált?
Závodi Emese: Igen, ez ebből indult ki. Először az egyházak vettek ebben részt, de azután más civil szervezetek is bekapcsolódtak. Egy egyházi, keresztyén kezdeményezésből tágult ki, és most nagyon sok szervezet vesz részt benne szerte a nagyvilágban.
Vörös Virág: Manapság már nagy divat a diákcsere. Mi különbözteti meg ezt a diakóniai évet a többi csereprogramtól?

Závodi Emese: Ez a lényeg, hogy ez nem csere és nem diákcsere. Akár olyan fiatal is részt vehet benne, akinek nincs érettségije és nem is diák. Ez nemcsak egy csere, hanem van mögötte egy pedagógiai tanulási folyamat. Ebben a folyamatban vannak áhítatok, hogy így biztosítsuk a lelki hátteret és az önismeretet segítő foglalkozásokat is tartunk azoknak, akik készülnek a diakóniai évre. Azt reméljük, hogy nemcsak saját magukról fognak ezáltal tanulni, hanem a legkülönbözőbb egyházakról is tanulnak, akikhez mennek. Az esetek kilencvenöt százalékában egyházi szervezetekhez küldünk fiatalokat. Például a Német Evangélikus Egyházhoz, az Angol Anglikán Egyházhoz, a svéd evangélikusokhoz, az olasz valdensekhez. Mély ismeretekre tehetnek szert ezekről az Európában működő testvéregyházakról. Most augusztus végén, szeptember elején indulnak el a fiatalok. Gondolom most nagy a készülődés otthon. Szeptember 5-én fognak megérkezni hozzánk is Németországból, Franciaországból, Hollandiából, Amerikából, Erdélyből illetve Kárpátaljáról a fiatalok. Összesen olyan száz-száztíz fiatalt fogadunk és küldünk egy évben.
Vörös Virág: Tehát kevesebben jönnek?
Závodi Emese: Igen, ez így van! Az elmúlt tizenhárom évben körülbelül ezer fiatal vett részt ebben a programban.
Vörös Virág: Milyen szolgálati területek léteznek?
Závodi Emese: Vannak intézmények, ahol fogyatékosokkal vagy idősekkel foglalkoznak, vannak gyülekezetek, református óvodák, akik befogadnak valakit, különböző cigánymissziós szolgálatokra is küldünk fiatalokat. A fiatalok mindig választhatnak, hogy hová szeretnének menni. Először szerintem nem is tudják, hogy mire vállalkoznak. De amikor már benne vannak, akkor ezek az élmények és tapasztalások formálják át őket. Egy éven keresztül valahol szolgálni, elszakadva a saját családtól, aktívvá válni, valóban terheket hordozni, ez egy olyan intenzív élmény, amely valóban szemléletet formál. Azt mindenképpen látni akarjuk, hogy ez valóban az ő döntése, nem a szülőké vagy a tanároké. Van, aki nem tudja, hogy mit csináljon az életében, ezért szeretne valamit kipróbálni. Itt aztán ő fogja csinálni ezeket a dolgokat és ő fogja átélni, és neki kell reggel hatkor kelni, ha például egy idősek otthonába kerül és neki kell pelenkáznia, vagy a nénit kísérni. Ez az ő élete lesz és az ő tapasztalata lesz. Ezért vannak a szemináriumok, hogy itt megoszthassák egymással a tapasztalataikat és támaszt is kapjanak. Ez így valóban egy lelki utazássá válik ő magában benne is. Tanulhat magáról és az Úr Istenről és arról a világról, amiben él.

Fekete Ágnes: Most egy istentiszteletre látogatunk el. Az elmúlt vasárnap este magyarázta Cseri Kálmán az Efézusi levelet Budapesten a Pasaréti Gyülekezetben. Azért is volt érdekes ez az alkalom, mert nyugdíjba vonulása előtt most köszönt el a gyülekezettől, ahol több mint negyven éven át szolgált.

Az Efézusi levél 3. részében így olvassuk Isten szavát: „hogy Krisztus lakozzék hit által a szívetekben.” (Ef 3:17.)
Mi az az út, amin Jézus végig akarja vezetni a benne hívőket? Öt ilyen állomást vehetünk észre ebben a levélben.
Az elsőről azt mondja, hogy halottak voltatok. Mit jelent ez, hogy halottak voltatok? Halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt, amelyekben egykor éltetek e világ életmódja szerint. Ezzel kezdődik mindannyiunknak az élete, ebbe születünk bele. Isten nélkül, Krisztus nélkül és éppen ezért reménység nélkül, vagyis jövő nélkül, a változásra való készség nélkül. És ezt a talán bántó, de találó kifejezést használja, hogy lelkileg halottak voltatok. A halott nem hallja, hogy mi történik körülötte, nem látja a valóságot, tehetetlen és mozdulni sem tud. A lelkileg halott ember nem látja az élő Istent, aki teremtette ezt a világot, nem veszi észre a cselekedeteit, a keze munkáját, nem hallja és nem érti az ő Igéjét és tehetetlen is arra, hogy annak engedelmeskedjék, vagy, hogy teljesen önzetlenül másokért éljen. Viszi őket magával az ár, mégha néha gondolkoznak is és születik is bennük egy-egy elhatározás, hogy amarra kellene menni, mert az az irány hátha jobb. Tehetetlenek erre. Beálltak a nagy menetbe és sodródnak. Azt csinálják, amit a többiek. Meghatározza gondolkozásukat a mindenkori korszellem, diktál nekik a divat, ösztönlények különböző szinten. Aztán rámutat az apostol arra, hogy ki áll e mögött a sodródás mögött. Azt mondja, hogy a levegő birodalmának fejedelme, aki mindent megtesz és mindent meg tud tenni, hogy megkeserítse az életünket. Sőt, hogy elpusztítson bennünket.
Aztán azzal folytatódik, a második, hogy életre keltett titeket Isten Krisztussal. Vagyis megszólal a halál világában az evangélium, az örömhír, hogy Jézus Krisztus eljött ide, az Ige testté lett. Miért? Azért, hogy lehozza az elveszített mennyei életet. És aki Jézussal kapcsolatba kerül, annak az életébe beleárad az isteni, mennyei élet. Ez viszont olyan élet, ami még akkor sem ér véget, amikor utolsót dobban a szívünk. A meghalás nem azonos a halállal. Aki a halálból, már átjött az életbe, az Isten nélküli állapotból a Jézussal való közösségbe, az él. Ha meghal is, él. Ez nevezhető igazán életnek. Ez azt jelenti, hogy újra működnek az érzékszervei. Az ilyen ember egyszerre látni kezdi Isten munkáját. Számomra felejthetetlen élmény mindig, amikor egy ember hitetlenből hívővé válik. A legtöbben azt mondják, hogy egy új világ nyílt ki előttem. S ami addig is ott volt a szeme előtt, az most érzékelhetővé válik a számára. Észreveszi, hogy nem pechje van, hanem Isten őrzi őt valamitől. Észreveszi, hogy nem mázlista, hanem Isten adott neki, valami meg nem érdemelt ajándékot. Ez nem valamiféle fikció, kitalálás, elképzelés, hanem, amikor ez éveken, évtizedeken át ismétlődik, és egyre inkább felismeri Isten tettei mögött az élő és cselekvő Istent, akkor mondhatjuk, hogy kinyílt a szeme. Lát. Olyasmit, ami addig is ott volt, csak addig nem volt rá szeme. És egyszerre hallja Isten szavát. Olvassa ezeket a betűket, amik ugyanolyan betűk, mint akármelyik másik könyvben. És azt mondja, hogy így szólt hozzám az Úr és valamit nem csinálok meg, mert Isten azt mondta, hogy az rossz. – Hol mondta neked Isten? – Hát azt olvastam a Bibliában. – Azt olvastad. De honnan veszed, hogy Isten mondta? – Onnan, hogy ebben én egész bizonyos vagyok. Él, tehát lát és hall és képes arra, hogy amit most már helyesnek lát, mert Isten mondta, azt meg is valósítsa. Egész addig, legföljebb addig jutott el, hogy valahogy másképpen kellene élni. Hogy elegem van magamból! Nagyon jól emlékszem arra, hogy tizenöt éves koromban mennyire elegem volt magamból és elhatároztam, hogy megváltozom. Soha nem sikerült. Átmeneti gyönge eredményecskék majd annál nagyobb bukások jöttek. Nem erkölcsi megjobbulás eredménye, ez teremtés. A János evangéliuma elején sokat idézett mondat is erre utal, akik befogadták Jézust, azoknak megadja azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek. (Jn 1:12.)
A harmadik, amiről Pál apostol az Efézusi levélben ír, az, hogy most már az a feladat, hogy ez az élet növekedjék! Táplálni kell, használni kell, dolgoznia kell ennek és közben erősödik, növekszik. Mivel ez a legnagyobb kincse az embernek, a hit által benne élő Krisztus. Ez maga az élet, ez a legfontosabb, hogy növekedjen és erősödjék. A külső emberünk mindannyiunknak megromlik. Hullik a hajunk, alig van már ép fogunk, itt fáj, ott fáj. A külső ember megromlik. De ha száz évig él valaki és van belső embere, él benne a Krisztus, akkor is napról napra megújul. Még valami újat megért Isten Igéjéből. Még valamiben tud megtisztulni, fejlődni, növekedni és tud valakinek a hasznára lenni. A Biblia nem azért bátorít bennünket arra, hogy tanulmányozzuk Isten Igéjét, ismerjük, cselekedjük, mint hogyha különböző vallásos kötelességeket akarna előírni. Ez életkérdés. Minden Ige, minden engedelmesség, a Krisztussal töltött közösség, csend a tápláléka ennek az új életnek. Annyira, hogy Pál apostol le meri írni a második Korintusi levélben, hogy Jézust szemlélve átváltozunk, dicsőségről dicsőségre, hozzá hasonlóvá leszünk az Isten Lelkétől.
A negyedik, amit említ az Ige, hogy ha belül történt ilyen érdemi változás, ez látszódjék meg kívül is! Meglátszódik az magától is. Ahol igazi újjászületés volt, ott megjelennek a Krisztusi tulajdonságok az emberen. De azt mondja az apostol, hogy ez feladat is. Egyrészt ajándék, Isten adja, mint új, nagy lehetőséget, másrészt dolgozni is kell rajta. Itt nagyon szemléletes képeket mond, azt mondja, hogy vetkőzzétek le a régi természet tulajdonságait és öltözzétek fel a Krisztusi jellemet. Nem azt mondja, hogy öltözzétek fel a régi tetejére az újat. Le kell vetkőzni pucérra, és úgy állni ott Isten előtt, hogy „Uram, ilyen vagyok, mindenféle díszruha nélkül”. Itt konkrét felsorolás van, hogy mit vetkőzzünk le. Az ember csak vágyakozik azután, hogy őt szeressék, de ő képtelen igazán szeretni. Vágyakozik ugyan arra, hogy szeressen, de nem tudja, hogy kell. Az egész magunk szegénységét vetkőzzük le! S közben Jézus ad egy-egy új ruhadarabot. Így megjelenik az addig közömbös emberben a mások iránti irgalom.
És az ötödik: „Öltsétek magatokra az Isten minden fegyverét!” Nem csak arra van szükség az új életben járó keresztyén életében, hogy egyre inkább meglássa azt, hogy mit kell levetnie, hogy lássa a bűneit, hanem, hogy elhagyja azokat. Jézus már győzött. Az ördög még folytat csatákat, és ezekbe a csatákba küldi Jézus az ő katonáit, de nem nekünk kell a győzelmet kiharcolnunk. Nekünk csak harcolnunk kell.
Javaslom, hogy gondoljuk végig ezt az öt állomást! Azzal kezdődik, hogy halottak voltatok, de életre keltetek Krisztussal. Ezek után hatalmasan erősödjetek meg a belső emberben! Aztán ez látszódjék meg, hogy a végén hadra foghatóak legyetek! Akik önfeledten tudnak másokért harcolni. Ámen.