2011-07-13

Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.
Mostanság sok szó esett az egyházi törvényről. Állandó kérdés, mit is jelent annak az a kitétele, hogy történelmi egyház. Megvallom, bár történelmi egyházhoz tartozom, nehezen fogalmazom meg a magam számára, mit is jelent a református egyház történelmisége. Talán azok értik ezt jobban, akik kívülről néznek minket. Számos olyan embert ismerek, akik felnőtt fejjel lettek reformátusok, és pontosan az vált számukra fontossá, hogy mély gyökerekhez kapcsolódhattak. Most egy olyan házaspárt hallhatnak, akik éppen ezt fogalmazták meg a nyár elején a budafoki református gyülekezetben, ahol felnőttként konfirmáltak. Simon Mátyás és Simon Anikó vallomását hallhatják.
Simon Anikó: Mindig megfelelés kényszeres voltam és annyira jó akartam lenni. A szüleim nagyon magas elvárásokat támasztottak, mert ők nem tanulhattak és azt szerették volna, hogy nekünk jobb legyen. Nem volt egyéb dolgunk csak a tanulás, de abba mindent bele kellett adni. Nem volt ezzel baj, csak én úgy éreztem, hogy a szeretetük attól függ, hogy én mit teljesítek. Az Istenhez való viszonyomat is ez határozta meg. Úgy gondoltam, hogy Isten csak akkor fogad el engem, vagy úgy juthatok be a menny környékére, ha én maximálisan teljesítek. Voltak közeli barátaim, akik egyházi iskolába jártak és kibukott belőlem, hogy én nem tudok jó keresztyén lenni, nekem ez nem megy. Ők meg csak álltak és néztek, hogy ez nekem miért probléma? Nem tudtak nekem erre válaszolni. Volt egy ismerős házaspár, akik leköltöztek Zala megyébe a főiskola után tanítani. Ők hitre jutottak egy kis gyülekezetben. Ez a fiú úgy tudott válaszolni a kérdéseimre, ami az értelmemnek is, és a lelkemnek is kielégítő volt. Úgy éreztem, hogy ezt kerestem én eddig. Bemerítkeztem ebben a gyülekezetben. Ott találkoztunk Matyival is. Összeházasodtunk, jöttek a gyerekek. Ebben a gyülekezetben egyre több probléma akadt, de sokáig hallgattunk ezekről, csak egymás között beszélgettünk a gondokról.
Fekete Ágnes: Mik voltak ezek a gondok?
Simon Anikó: Az, hogy eltávolodik az elmélet és az életgyakorlat. Van egyfajta elvárási rendszer, aminek nem tudok megfelelni, ugyanakkor azt éreztem, hogy mégis azt kell mutatnom, hogy én ennek megfelelek, mert ha betöltött a Szentlélek, akkor nem fordulhat az elő például, hogy beteg vagy szegény leszek, esetleg olyan lelki problémáim lesznek, amiket nem tudok önerőből, csak az Istennel való kapcsolatomból megoldani. Lettem beteg, mások is megbetegedtek körülöttem, voltak rossz anyagi helyzetek is, született beteg gyermekem is. Eléggé nyilvánvalóvá lett, hogy ez nem a mi utunk. Nem azt mondom, hogy mindenkinek gyülekezetről gyülekezetre kell járni. Talán könnyebb annak, aki beleszületik egy egyházba és ott meg is találja a helyét, mint annak, akinek saját magának kell megkeresni a helyét. A gyermekeink kapcsán kerültünk Budafokra. Amikor iskolába kerültek a fiúk úgy gondoltuk, szükségük van hitoktatásra, de a gyülekezetünkben nem volt gyerekszolgálat és kevés az, amit mi itthon nyújthatunk nekik. Gondoltuk beíratjuk őket az iskolában református hittanra. Volt egy nyitott alkalom, amire nemcsak a gyülekezet tagjai mentek el. Mi is elmentünk és megnéztük. Nagyon tetszett a légköre az egésznek. Nem voltak erőszakosak velünk. Igazából „beszerettek” minket a gyülekezetbe. Kóstolgattuk egymást, ismerkedtünk egymással, figyeltük őket, ők is figyeltek minket. Amiben tudtunk, segítettünk. Több mint három éve vagyunk itt és most ért meg bennünk, hogy hivatalosan is a gyülekezet tagjaivá kellene válnunk. Kiderült, hogy ennek az a feltétele, hogy konfirmáljunk. Nekem ez nem volt ínyemre, mert azt gondoltam, hogy eleget tudok én már a Bibliáról, eleget tettem már bizonyságot. Jól van mégegyszer bizonyságot teszek és kész. Viszont azt mondták, hogy legalább egy évig járni kéne konfirmációs órákra. Csak néztem, hogy ugyan minek? De gondoltam példát mutatok a gyerekeimnek. Az első órán a Biblia után elkezdtük átbeszélni a kátét és az első kérdés után megint olyan istenélményem volt, amilyen már nagyon régen nem. Voltak érdekes felismerések, más nézőpontból láttunk rá egy történetre. A káté nagyon megérintett. Már az első kérdés, a vigasztalás. Úgy éreztem, hogy annyi minden rossz történt már velem, hogy Isten velem együtt sír. Ugyanakkor Ő tud adni valamit, ami az én könnyeimet elapasztja, felszárítja és még mosolyogni is tudok utána.
Fekete Ágnes: A te utad más volt?
Simon Mátyás: Igen. Én hit nélkül nőttem fel. Bár a nagymamám a szomszéd nénivel titokban elvitt az evangélikus templomba és megkereszteltek. Ahogy felnőttem szembesülnöm kellett a saját korlátaimmal. Sem fizikailag, sem szellemileg nem vagyok egy nagyhal. Gondoltam, hogy a nagyobb halak megeszik a kishalakat és valami nagyhalnak kéne lenni, de mire felnőttem, ezzel kellett szembesülnöm, hogy semmilyen módon nem vagyok az. Az volt a kérdés, hogy mit kezdjek magammal és eközben megtalált az Isten. Találkoztam hívő emberekkel. Többéves folyamat volt, mire megérett bennem, hogy Istennel együtt szeretném folytatni az életemet, megértve, hogy az a kegyelem. Voltak barátaim, akik kisegyházakban voltak. Abba a kisgyülekezetbe kezdtem el járni, ahol Anikóval összeismerkedtünk. Majd összeházasodtunk. Eljöttünk onnan, de ezzel nem azt akarom mondani, hogy ott valami téves dolog volt, inkább azt mondom, hogy még hiányzott valami. Ahová mi jártunk, ott nagy volt a fluktuáció a tagok és az igehirdetők között is. A történelmi egyházakban sokkal több fix pont van. Nem megkövesedett, üres hagyományok, hanem olyan pontok, amik oszlopok, támaszok, amin állnak a dolgok. Az evangélikus barátaimmal beszélgettünk őszintén a kételyeimről, ha valamit nem értettem, vagy rosszul láttam, nem éreztem, hogy valami baj van, mert mindent el lehetett mondani.
Fekete Ágnes: Nagyon sok a mérce?
Simon Mátyás: Nem is csak egy mérce van, és időnként változik, attól függően, hogy ki került olyan helyzetbe, hogy vasárnap prédikálhat. Aki vasárnaponként prédikált néhány hónap múlva ki tudja miért eltűnt. Én szerettem volna elköteleződni, de nem tudtam, hogy hova.
Fekete Ágnes: Nem volt az a fix dolog?
Simon Mátyás: Nagyon kevés ember volt, akivel erről őszintén tudtam volna beszélni. Hogy mi így hisszük és gyakorlatilag nem veszünk róla tudomást, mert a hitünkbe ez nem fér bele. Volt ebben egy kettősség, amiben kezdtem elveszni. Ez tényleg egy évekig tartó folyamat volt. Először csak azt éreztük, hogy ez valahogy nem stimmel, elkezdtünk erről beszélgetni.
Fekete Ágnes: Az volt az egyetlen biztos, hogy egy történelmi egyházat kerestek?
Simon Anikó: Igen.
Simon Mátyás: Nem szubjektív egyházat, ahol attól függ a hitéletem, hogy milyen az adott egyház vezetője. A történelmi egyházban van egy lelkészünk, de ha utána lesz egy másik lelkészünk, attól ez még egy református egyház marad. Az előző helyünkön azt láttuk, hogy a gyülekezetek olyanok voltak, amilyen a vezetőjük volt. Ott, ha a vezetővel valami történt, akkor egy űr maradt és szakadt a gyülekezet.
Fekete Ágnes: Ott sokkal nagyobb a hangsúly a szubjektivitáson?
Simon Mátyás: Itt ebben a gyülekezetben azt éltem meg nagy örömmel, hogy ki vannak mondva és le vannak írva az alaptételek, amik minden református gyülekezetben azonosak.
Fekete Ágnes: Neked mit jelent az, hogy történelmi egyház?
Simon Anikó: A történelmi egyháznak hagyományai és nagyon mély gyökerei vannak. Ha valaminek mély gyökerei vannak, akkor az azt jelenti, hogy az idő próbáját már kiállta és nagyon valószínű, hogy ezután is állni fog. Ha egy nagy fára gondolunk az az időjárás viszontagságainak ellent tud állni, nem hajlik meg.
Fekete Ágnes: A kis gyülekezetben voltak ilyen érzéseid?
Simon Anikó: Igen, hogy hánykolódunk ide-oda. Amikor jött egy-egy prédikátor, gyógyító, akkor rajongással voltak körbevéve, aztán ez a rajongás elmúlt, és kiderült, hogy valami még sem stimmel a tanítása vagy a személye körül. Megtépázódtunk sokszor. Itt viszont nem prédikálhat bárki, nem mondhat akármit, itt sokkal jobban érzem a védettséget. Ismerem a Bibliát, utána lehet olvasni dolgoknak, de fontos az, hogy amit hallunk Ige, az megbízható legyen.
Fekete Ágnes: Mit szóltak a gyerekek ahhoz, hogy konfirmáltatok?
Simon Anikó: Meglepődtek. Tudták, hogy egy évig jártunk Péter bácsihoz. Andriskának hetekkel előbb mondtuk, hogy majd vasárnap konfirmálni fogunk. Meglepődött, de örült neki. Ákos pedig elment a gyerekistentiszteletre, de mondta, hogy „nekem vissza kell mennem, mert a szüleim most konfirmálnak, nekem azt hallanom kell”. Ő is érdeklődéssel hallgatta. Nem úgy van nálunk szó a hitről, hogy valami élettől elrugaszkodott szentbeszédeket tartanánk. Ettől én nagyon ódzkodom, mert én magam nem szeretem. Amikor adódnak helyzetek, akkor beszélünk róla és úgy látom, hogy kamaszságuk, meg kajlaságuk ellenére, nem falra hányt borsó. Bízunk benne, hogy talán hitre jutnak, igazi kapcsoltra Istennel és majd Ő vezeti őket tovább.
Fekete Ágnes: A picik még nem fogtak fel ebből semmit?
Simon Anikó: Ebből nem. Most Anna sok mindent hoz haza az óvodából, hogy bemennek és áldás, békességgel köszönnek, étkezés előtt imádkoznak és azt itthon is kiköveteli és nem elég az „Édes Jézus…”, hanem saját szavakkal kell imádkoznunk. Rengeteget énekel és ez nekünk is egy megerősítés.
Simon Mátyás: Megerősítése a hagyománynak, ami nekem kimaradt és ezt én hiánynak érzem. Az előző helyen azt hallottuk, hogy a hagyomány az üres dolog, az élő kapcsolat kell Istennel. Azonban a hagyomány tud élő lenni. Ha van forma, akkor az működik. Ha az életemnek nincs formája, nem tudom mibe betölteni, akkor az szétfolyik. Lehet, hogy jön egy nagyobb betegség, vagy rossz állapot, de jó tudni, hogy akkor is megmarad a hitem és Isten nem enged el. Ilyenkor támpont a hagyomány, amibe bele lehet kapaszkodni, amivel vissza lehet jönni.

Fekete Ágnes: Mély gyökerekkel bíró hit – ez azt is jelenti, hogy messze tágasabban összetartozunk, mintha csupán személyes érzések kötnének össze. A református iskolákban igyekeznek ezeket a mély korszakokon és határokon átívelő összekötő szálakat erősíteni. Az elmúlt évben tizenegymillió forintot gyűjtöttek össze a református diákok a kárpátaljai iskolák számára. Karcsai Nagy Éva beszélgetett Ábrám Tiborral, a Tiszáninneni egyházkerület főgondnokával, a miskolci Lévai József Református Gimnázium igazgatójával.
Ábrám Tibor: Kárpátalján a református gimnázium nem kap állami támogatást, tehát egyházi támogatásokból, külföldi támogatásokból tengeti az életét, mert nagyon nehéz sorban működnek ezek az intézmények. 2009-ben a Generális Konvent, a kárpát-medencei református egyháztestek püspökeiből és főgondnokaiból álló tanácskozó testület úgy határozott, hogy formálissá is teszi ezt, és egy közoktatási alapot hozott létre. Az a javaslat született, hogy mozgósítsuk a Kárpát-medencében tanuló körülbelül harmincötezer református diákot, ennek a célnak az érdekében és egy olyan adománygyűjtési technikát dolgoztunk ki, amely a nyugati társadalmakban közismert. A diákok kézbe kaptak egy tájékoztatót a kárpátaljai négy református gimnáziumról.
Karcsai Nagy Éva: Mondjuk el, hogy melyek ezek!
Ábrám Tibor: A nagyberegi, nagydobronyi, tivadarfalvi és técsői gimnázium, ahol hat-hétszáz tanuló tanul. Nagyon fontos végvárai ezek a magyar nyelvű oktatásnak. Tehát kapott minden egyes tanuló a négy gimnáziumról egy tájékoztatót és azt kértük tőlük, hogy keressenek meg öt rokont, ismerőst, családtagot és mondják el nekik, hogy folyik egy adománygyűjtés. Tehát ismertessék az öt emberrel azt, hogy van négy gimnáziuma Kárpátaljának, akik nehéz helyzetben vannak és kérjenek kettőszáz forintot. Azért mert meg kellett tapasztalni azt, hogy nem a nagy adományok, hanem az özvegyasszony két fillére az, ami megsokszorozható. Elméletileg ilyen módon harmincöt millió forintot gyűjthettek volna a Kárpát-medencében lévő intézmények, ha az óvodástól az érettségiző gimnazistáig mindenki részt vesz az adománygyűjtésben. Nagyon fontos volt az, hogy egységes, egyforma anyagot kapjanak meg az intézmények. Az intézmények közel fele részt vett ebben az adománygyűjtésben. Ez egy hallatlan nagy szám, hiszen tudjuk azt, hogy egy ilyen önkéntes felhívásra általában ennél jóval kevesebben szoktak megmozdulni. Nagyon sok intézmény megértette, hogy ennek az adománygyűjtésnek nem elsősorban a pénz a hozadéka, hanem az, hogy a gyermekeink megtanulnak egy jó cél érdekében valami jót tenni. Úgy fogalmaznék, hogy az összegyűjtött tizenegy millió forint, az a ráadás. És ezzel a ráadással tudtuk segíteni a kárpátaljai testvéreinket. A közvetlen hozadéka az, hogy megmozdult a kárpát-medencei református oktatás. A nagytöbbség megértette, ennek a célját és nagyon komoly mozgalommá vált, amit szeretnénk nemcsak egyszeri alkalommal, hanem minden évben más-más céllal megszervezni.
Karcsai Nagy Éva: Már kidolgozták, hogy jövőre milyen célra gyűjtik az adományt?
Ábrám Tibor: Igen. Négy célt jelölt meg a Generális Konvent. Elindítunk egy úgynevezett végvár programot, a magyar református intézmények, különösen az egykori ország peremrészén nyelvi, kulturális, hitbeli végvárként is szerepelnek és működnek, ahol magyarul tanulhatnak óvodáskortól a gyermekek és fiatalok. Ott az a fajta erózió, mely sajnos a dél-erdélyi illetve a felvidéki magyarságot, a kárpátaljait is fenyegeti, az talán lassítható, sőt egy építkezés indítható el. Ezért 2011-ben az adományok egy részét arra fogjuk fordítani, hogy azokat a közösségeket támogassuk, ahol óvodákat szeretnének indítani. A másik továbbra is a megmaradási program lesz, hogy a kárpátaljai illetve a felvidéki intézmények (Felvidéken hét intézmény működik: két gimnázium és öt általános iskola) is bekapcsolódhassanak ebbe a működési támogatást nyújtó akcióba. Nagy örömünkre Szerbiában is indult több óvoda is, ott református általános iskola és gimnázium nincs. A harmadik program keretén belül minden gimnazista, aki a tanulmányait 2012 szeptemberében kezdi el az egy újfordítású teljes Bibliát kap. És lesz egy kisebb része, amely egy gyorssegély alapként fog működni. Ide azok az intézmények fordulhatnak majd egyszeri támogatásért, akiknek a működésébe az év folyamán valamilyen nem várt esemény történik, amely megnehezíti a működésüket. Tehát ez a négy cél az, amelynek érdekében ismét megkeressük a kárpát-medencei református oktatási intézményeket, hogy gyűjtsenek adományokat ezekre a célokra. A debreceni gimnáziumban például egy tanuló több mint tizenötezer forintot gyűjtött, mert megértette, hogy ez egy jó dolog és nem öt ismerősét, rokonát, hozzátartozóját kereste meg, hanem ennél sokkal többet és tegyük hozzá azt is, hogy vannak olyan megkeresettek, akik nem kétszáz forintot adtak, hanem többet, mert azt szívesen adták.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!

Az Érintésekről szól a 19-én, kedden induló Csillagpont Református Ifjúsági Fesztivál. 23-ig a Tatai olimpiai edzőtábor húsz helyszínén, több mint százharminc program közül válogathatnak a résztvevők. Például Steinbach József püspök hirdeti az Igét, Bagdy Emőke pszichológus tart előadásokat, lesznek táncházak, kerekasztal-beszélgetések, játékok, sportversenyek, többek között fellép a Bolyki Brothers, a PASO és a Csík Zenekar is.
A Sukorói Zenei Nyár következő hangversenye július 17-én, vasárnap 19 órakor lesz a sukorói református templomban, ahol Kovács Anikó hegedűművész és Teleki Miklós orgonaművész lép fel.
Vakációs Bibliahetet rendeznek gyermekeknek július 18-tól Budapesten a Pasaréti gyülekezetben, valamint többek között, Sajóbábonyban, Nagytarcsán, Vésztőn, Piliscsabán és Velencén. Kecskeméten, az Emmaus házban pedig, középiskolásoknak lesz angoltábor.
A Soli Deo Gloria! Református Diákmozgalom is ezen a héten tart tábort Balatonszárszón, ahová 16-án, szombatra hívnak mindenkit, hogy együtt emlékezzenek és ünnepeljék az SDG Szövetség megalakulásának 90. évfordulóját.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Márk evangéliuma 4. fejezetéből!

„Halljátok: Ímé, a magvető kiméne vetni. És lőn vetés közben, hogy némely az út mellé esék, és eljövének az égi madarak és megevék azt. Némely pedig a köves helyre esék, a hol nem sok földje vala, és hamar kikele, mivel nem vala mélyen a földben. Mikor pedig fölkelt a nap, elsűle, és mivelhogy nem volt gyökere, elszárada. Némely pedig a tövisek közé esék, és felnevekedének a tövisek és megfojták azt, és nem ada gyümölcsöt. Némely pedig a jó földbe esék; és ád vala nevekedő és bővölködő gyümölcsöt, és némely hoz vala harmincannyit, némely hatvanannyit, némely pedig százannyit.” (Márk 4:3-9.)

Idén szép búzatermés van, de ki tudja meglátjuk-e ezt a kenyér árán? Nem valószínű. A mezőgazdaságban pontosan az folyik, ami mindenütt másutt, a valóságtól elrugaszkodott spekuláció, ügyeskedés, papírozás, bürokrácia, és így tovább. Mindez azért, mert a telhetetlen ember egy állatról több bőrt is szeretne lehúzni. Azt szeretnénk, ha minden mag a jó földbe esne, és ott százszorosan teremne. Sőt, szeretnénk ott is aratni, ahol nem vetettünk. Ezt az Isten megteheti, de az ember nem. A természet pazarol. Az Isten úgy alkotta meg ezt a világot, hogy benne van a tékozlás esélye. Rengeteg a mag, de csak néhány termékenyül meg. Szórja a magvető a szemeket, de csak a huszonöt százaléka esik jó földbe – olvassuk. Mintha Jézus e példázattal tudatosan a megszokottnál is jobban a pazarlásra hívná fel a figyelmet, amit mindenki tapasztal, aki valaha egyetlen magot beleejtett a földbe. Nem mindegyik kel ki, nem mindegyiken lesz termés. Nem minden tojásból lesz csirke. Isten így teremtette a világot. A mai világ gazdasági gondolkodása, hogy ha lehet minél intenzívebben, minden követ mozgasson meg, vessen be minden földet, ha lehet, csökkentsük le ezt a szükségszerű pazarlást a minimumra. Persze érthető gondolat. Azonban Istennek, ebben is más a logikája. Ő azt mondja, neki elég a huszonöt százalék. Abból ő többet kihoz, mintha az egész a jó földbe esett volna. Ő a kicsi, de intenzív gazdálkodás logikáját követi – ha pusztán gazdaságilag akarnánk megfogalmazni a példabeszédet. De ez az állítás a lélekre igaz a legjobban. Sokszor sírunk, milyen kevesen vagyunk például egy templomi közösségben. Szeretnénk, ha inkább felszínesen gondolkodók, de tömegesen lennének jelen. Nem biztos, hogy ez Jézus logikája. Szerinte elég a mag huszonöt százaléka, de az tényleg a jó földben teremjen sokat. Azaz, ne azokra figyeljünk, akik nincsenek ott, hanem azokra, akik jelen vannak, hogy az ő életük teremjen a lehető legtöbb gyümölcsöt. Ne a másikat győzködjem, hanem magam legyek minél egyértelműbben, világítóbban Krisztuskövető.
De mitől leszek én jó föld? Mitől lehetek annak a huszonöt százaléknak a része, amelyik az egészre eső hasznot meghozza? Érdekes kérdés, mi a jó föld. Magyarországon rendkívül nagy a különbség a földek minősége között. Tudjuk, micsoda ínségek voltak, mert kicsi, homokos földeken kellett embereknek megélniük, míg máshol a jó termés csak növelte a nagybirtokokat. Homokos földből nem lesz humusz. Ezt mindenki tudja. Viszont a mögöttünk álló rendszer megtanította sajnos a földek kizsigerelését is. A nem jól munkált föld egy idő után nem ad termést. Tehát ez is, mint annyi minden az életben – kétoldalú. A jó föld adomány és a jó földért dolgozni kell. A jó szív adomány, és a jó szívért dolgozni kell.
Ha egy kicsi kis jóságot is érzünk a szívünkben, – és ki ne érezne –, akkor teljes erővel el kell kezdenünk dolgozni azon, hogy az jó termő földdé is váljon. Mert bár magától nő a termés, bár a jó föld adomány, nekünk oda kell tennünk magunkat, hogy abból ki is jöjjön az, ami benne van. Valahogy úgy, mint egykor a szélmalmoknál. A molnár várta a szelet. De ha egyszer tényleg fújt, akkor nagyon kellett dolgoznia. Vajon észrevesszük-e a szelet? Látjuk-e a jó föld lehetőségét? Megérezzük-e szívünkben a százszoros termés esélyét? Lehet persze mai módon törekedni arra, hogy mindenhova szórjuk a magot, minél szélesebb körben, minél nagyobb tömegeknek, minél hangosabban, de lehet arra is törekedni, hogy a mi szívünkből, abból a kicsi esélyből, a jónak abból a huszonöt százalékos maradékából, abból a picinyke energiából, amink még van, hozzuk ki a lehető legtöbbet Isten dicsőségére. Ezt adja meg Isten. Ámen.