2012-10-17

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok, az adás szerkesztője.
Október a Reformáció Hónapja. Ez a hónap nem elsősorban az elmúlásról, hanem éppen az újraéledésről szól számunkra. De van, aki e kettőt együtt éli meg. Egy fafaragóval beszélgettem, aki éppen egy kopjafát készített, és közben református hitéről vallott. Juhász András váci kiállításán jártunk az ottani művelődési házban.

Fekete Ágnes: Ez mi lesz?
Juhász András: Egy férfi és egy nő közös fejfája. Általában külön faragjuk, de itt azt kérték, hogy kettős fa legyen. Felül lesz a tulipán, a női jel. Alatta a csillag és a gomb pedig a férfi jelképe. Általában a fejdísz után jön a nyak rögtön. Így hordozza.
Ez egy elég régi munkám: A szép híves patak. Fehér fából, kecskerágóból faragtam.
Fekete Ágnes: Honnan jött az ötlet?
Juhász András: Bibliaolvasás közben jönnek ezek a gondolatok. Kapok egy-egy Igét, amit megpróbálok megfaragni. Az Ige hallatán rájövök, hogy ezt meg tudom faragni. Tegnap mondta valaki először, hogy ez agancs. Ennek az az érdekessége, hogy ezt a fát én ültettem. Az egyik ágat le kellett vágni és azt használtam fel.
Fekete Ágnes: Ez valóban egy nagy szimbólum.
Juhász András: Volt olyan fa is, amit Édesapám ültetett és azt faragtam meg.
A napot, mint motívumot mindenhová szívesen faragom, ezzel utalva a zsoltárosra, napunk és pajzsunk az Úr.
Fekete Ágnes: Ez a három alkotás úgy látom, hogy a teremtéshez köthető.
Juhász András: Igen. Kezdetben teremté Isten az eget és a földet. Ez elég volt nekem, hogy a napban ábrázoljam a földet, mert úgy szerette Isten ezt a földet, hogy ide adta az életet. Mondják, hogy a fának is van reménysége, mert ha levágják, ismét kihajt. Arra gondoltam, hogy meg tudom faragni és így faragtam meg először, korábban. Egy másik táblán egy kicsit palócos, áttörtre emlékeztető módon faragtam meg.
Fekete Ágnes: A fa annak ellenére, hogy ki van vágva, él.
Juhász András: Él. A reménység, hogy újra hajt, itt az új hajtások megjelennek. Megmutatom a gyökereket, mert az tartja meg az embert, meg a fát is.

Fekete Ágnes: Itt egy szivárvány. Színeket megfaragni, érdekes vállalkozás.
Juhász András: Kijön belőle, úgy érzem.
Fekete Ágnes: Én vagyok a világ világossága.
Juhász András: Korhadt deszka, hulladékdarab volt, de sajnáltam kidobni, mert fekete dió, ami szép fa. Kivettem belőle a korhadást, és a keresztet hoztam be. A fehér falon nagyon szépen kiadja a kereszt formáját.
Fekete Ágnes: Égő csipkebokor.
Juhász András: A fának a játéka. Kifelé a tűz világítja meg.
Fekete Ágnes: Mintha egy bokor lenne magában az erezetben.
Juhász András: Igen. Egy kis játék a fával.
Fekete Ágnes: Vissza-visszatérő motívum Krisztus, mint életfa.
Juhász András: Nagyon sok szószék koronáján a pelikán, mint motívum ott van. Lentről a fölfelé törekvése az embernek és az összekötő kapocs a fa, a föld és az ég között.
Fekete Ágnes: Átkelés a Vörös-tengeren.
Juhász András: A fának mindig a belső része a sötétebb, kifelé világosodik.
A legjobban a fejfákat szeretem. Azok jelentik fő munkásságomat. Beleástam magam a fejfairodalomba. Ezt a tizenhárom aradi vértanú emlékére készítettem valamikor, és ezt évről évre kiállítja valamelyik iskola.
Fekete Ágnes: El is lehet kérni egy iskola számára az alkotásaidat?
Juhász András: Igen.
Fekete Ágnes: Napunk és pajzsunk az Úr.
Juhász András: A zsoltáros megírta. Minket a pajzs, a Tízparancsolat véd, az Úr meg állandóan ott van velünk. Ilyen hulladék fákkal próbálkozom. Három gyümölcs, a gránátalma, a szőlő és az alma van a legtetején. Tudjuk, hogy a Bibliában nem alma a tiltott gyümölcs, de a köztudatban almaként szerepel. Azért tettem a tetejére, hogy nehéz legyen elérni. A tiltást úgy próbáltam megmutatni, hogy fizikailag ne lehessen elérni. De elértük.
Fekete Ágnes: A nagypénteki sirató.
Juhász András: Ez Wass Albert egyik verse, várjuk a húsvéti csodát és nekünk a latrok kellenek és nem Krisztus. Hiába várjuk, mert a latrok előtt térdelünk, tolongunk és nem Krisztus előtt. A két lator keresztjeinél letapostuk a füvet és nem nő semmi, mert tapodunk rajta. Krisztus helyén, ahova nem megyünk, a virág kinyílik.
Fekete Ágnes: Mindig visszatérő motívum a világosság és sötétség nálad. Itt meg az évszakok jelennek meg ezen az alkotáson.
Juhász András: Igen. A tavaszt életfaként faragtam meg és egyszercsak azt láttam, hogy ha ezt kiemelem, akkor ott van egy virág és akkor az már nyár. A tél az egy betakart fehér mag, ami várja a kikeletet. A fák színeit is direkt választottam. A nyáré vörös cseresznyefa, az őszé sárgásbarna akác, a telet, azt hársfából faragtam.

Hagyományos református családba születtem Váchartyánban. Ez egy Váchoz közeli település. Ott éltünk. Feleségem édesapja volt a váchartyáni református lelkész. Akkor kezdtem faragni, amikor kellett egy előszobafogas. Maradt a parkettából fölösleges léc és azt használtam fel. Onnantól kezdve van kés a kezemben.
Fekete Ágnes: Mondtad, hogy tradicionális családból származol. ez hozta magával a hitedet is?
Juhász András: Nem. Annakidején, gyerekkoromban én is szívesebben mentem volna a barátaimmal valami más programra az istentisztelet helyett. Felnőttként azonban itt ragadtam, hála Istennek. Ahogy beköltöztünk Vácra, rögtön bekapcsolódtunk a felsővárosi gyülekezet életébe. A gyülekezet 1981-ben megválasztott presbiterének.
Olyan csodálatos dolog volt az Úr Isten hatalmát érezni mindenben, a munkámban, a gyógypedagógusi tevékenységemben. Nagyon érdekes, hogy amikor Őrbottyánba kikerültem, nem szerettem volna a fogyatékosokhoz bemenni. Juhász Zsófia azt mondta, hogy rendben, akkor vágjak fát az udvaron.
Fekete Ágnes: Hogy kerültél Őrbottyánba?
Juhász András: Akkor még kijártak a gyülekezetek Őrbottyánba segíteni. Közel lévén, mivel szomszéd település, mi is kimentünk.
Fekete Ágnes: Akkor karitatív tevékenységet végezni, szolgálni mentél oda?
Juhász András: Igen. Én úgy készültem, hogy csak kinn az udvaron fogok segíteni, de az Úr másként rendelte. Meszeltünk és be kellett menni a létrát tartani, hogy föl ne lökjék a mestert és én voltam az a fogdmeg ember, aki bement és ott segített.
Fekete Ágnes: Elfogadtak ezek a fiúk?
Juhász András: Elfogadtak. Én fogadtam őket nehezebben, mert ilyen töményen még nem találkoztam az emberi elesettséggel, nyomorúsággal.
Fekete Ágnes: Mi volt ott?
Juhász András: Először is a szagot volt nehéz elfogadni, ami az akkori intézetekre jellemző volt. Egészen más körülmények között dolgozott az az intézet. Nemcsak szellemileg, hanem testileg is torzulásokat látott az ember. Az arc sok mindent visszaadott.
Fekete Ágnes: Fogtad a létrát és?
Juhász András: Szorítottam a fogam, hogy helyt álljak. Azt mondtam, ha az az idős ember fönn a létrán tud meszelni, akkor én fiatal, harminc éves, én is kibírom. a fogyatékos gyerekek közvetlenek, mindenkihez odamennek. Sokkal nyitottabbak, mint azok, akiket mi normálisnak tartunk. Őszintébbek, a gondolataikat és az érzelmeiket rögtön közlik.
Fekete Ágnes: Odamentek hozzád?
Juhász András: Igen és ők is próbálták fogni a létrát, aki tudta, de nem volt semmi baj hála Istennek. Nem küldetéstudatot éreztem ott benn, amikor a létrát fogtam, hanem inkább szorongást. Aztán később rendszeresen jártunk ki és dolgoztunk az otthonban. Volt, amikor kinn is aludtunk.
Fekete Ágnes: Ez a folyamat vezetett el a gyógypedagógiáig?
Juhász András: Valamit még szerettem volna a gimnázium után, elvégeztem egy szakoktatói szakot és szerettem volna továbbtanulni. Az intézetünk, a mai Simon Antal Iskola igazgatóasszonya 1973 tavaszán kérdezte, hogy hova megyek dolgozni, ha beköltözünk Vácra. Azt mondtam, hogy ha lenne szakmunkás intézetetek, eljönnék hozzátok szakoktatónak. Ő erre azt válaszolta: Gyere el hozzánk technikát tanítani! Nem is kerestem más helyet. Beiratkoztam a Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolára. Ki van jelölve az embernek a helye. Én oda voltam akkor vezérelve. Most fiatal nyugdíjasként tevékenykedek. Faragok, kertészkedem, unokázom.
Fekete Ágnes: Később is kötődtek Istenélmények a gyerekekhez?
Juhász András: A hitükhöz. Csodálatosan hisznek a fogyatékosok. Őszintén, egyszerűen. Nem manipulálnak, megmondják, amit éreznek. Nagyon sokat erősödtünk ebben a munkában, amit velük együtt végeztünk. Például, amikor Dodi nem mert a patakon átmenni, átugrani a fán, azt mondta, hogy nem akarok most a Mennyországba menni jutni. Csak majd egyszer. Ilyen konkrétan tudta, hogy ő oda megy. Amikor még divat volt a gúzsbakötés, a kényszerzubbony, két gyereket nem tudom miért bekötöttek, ami nagyon kemény dolog. Kinn az udvaron játszottunk és az egyiket elengedték. És ahogy egy kicsit felszabadult, rögtön odament és a másikat kötötte ki. Ez is olyan kép, ami megmarad az embernek sokáig. A ragaszkodást, a hozzám való bizalmat naponta megkapom.
Fekete Ágnes: A faragást bevitted az iskolába?
Juhász András: Van munkám mind a két intézetben. Elhunyt tanárok és diákok emlékére. Van egy nagy életfa és mindegyik lehulló levélen egy pedagógus neve, aki tőlünk ment nyugdíjba.
Fekete Ágnes: Úgy értem, hogy tanítottad is faragni a gyerekeket?
Juhász András: Játékokat, zörgőt készítettünk. Nagyon ügyesen tudott némelyik fűrészelni. Bodzafából vékony, ötmilliméteres karikákat szeltek, fűrészeltek. Aki kevésbé tudott fűrészelni, az csiszolta és zörgő játékokat készítettünk. Nem túl éles, kis konyhakéssel héjlehúzásos technikával virágkarót csináltak. Mindenki a képessége szerint nagy örömmel, nagy kedvvel készítette.
Fekete Ágnes: Ott hány évig tanítottál?
Juhász András: Harminchat évet tanítottam ebben az iskolában. Olyan jól éreztem magam ott, hogy onnan szerettem volna nyugdíjba menni. Hát megkaptam. Hétvégén is bementem, ha valami kellett. Aki ügyes államigondozott volt, azt odafogtam magam mellé. Volt olyan gyerek, aki kikéredzkedett, hogy hadd menjen ki ásni. Egyedül kiengedtem ásni. Volt akit odaadtam az udvaros munkás kertész mellé, mert nagyon szerette a taligát tolni, vitte a komposztálóba a dolgokat.
Fekete Ágnes: Mit jelent az, hogy a mi fiunk volt?
Juhász András: Nagyon sok gyerek volt itt nálunk az államigondozottak közül.
Fekete Ágnes: Mit jelent az itt?
Juhász András: Itt a lakásunkban. Itt aludtak. A nagy ünnepeken kettő is volt. Így a gyerekeink is látták, közvetlen közelről. Nekik nem volt idegen a fogyatékos gyermek.

Lelkemet ajánlom az hatalmas Istennek,
És testemet hagyom ő anyjának, es földnek;
Ez világot pedig az én feleimnek,
És a benne élőknek (414. dicséret 2. verse)

Fekete Ágnes: A reformátusság nem is gondolnánk, milyen erősen jelen van a népi iparművészetben, mennyire mély nyomokat hagyott a kézművességben. De nem csak ebben, hanem abban is, ahogyan továbbadjuk hitünket. Volt egy misszionárius, Molnár Mária, akit hite egy távoli szigetre vitt el misszióba még a háború előtt, ahol a második világháborúban mártírhalált is halt.  Ez egy mozgó kiállítás, amit szívesen visznek el gyülekezetbe, legutóbb a Budapest Fasori gyülekezetben volt megtekinthető.  Miklya Luzsányi Mónikával, a Molnár Máriáról szóló könyv és kiállítás alkotójával Varga Kata beszélgetett.

Miklya Luzsányi Mónika: Eredeti szakmám szerint pedagógus vagyok, hitoktató. A könyveim javarésze gyerekeknek szól. Az ezredforduló környékén egy magánbeszélgetésben merült fel a téma, hogy a gyerekeink egyfajta múltvesztésben élnek illetve nincs előttük olyan keresztyén életpélda, amit követni tudnának és én akkor vetettem fel, hogy miért ne lenne? Hiszen itt vannak a misszionáriusok, akik ugyanazokkal a készségekkel, képességekkel rendelkeznek, mint a szuperhősök, akikért rajonganak a gyerekeink. És jó értelemben, igenis el lehet adni nekik a misszionáriusok életét is, csak meg kell találni azt a stílust, azt a megszólalást, ahol a gyerekeink megértik azt, hogy ez tényleg egy követhető út.
Amikor kiment Molnár Mária, nem beszélte a törzsi nyelvet, de néhány hónap alatt elsajátította a pitilui nyelvet úgy, hogy tudott ezen a nyelven prédikálni, lelkigondozni. Neki az Úristen megadta a nyelvek ajándékát. De a legfontosabb párhuzam az elhívás. Minden szuperhősnek van egy elhívása, egy missziója. Viszont amiben különböznek a számítógépes játékok hőseitől, hogy a mi misszionáriusainknak egy élete van. Molnár Mária az életét adta azért a népért, akik között missziót vállalt. A könyvemben sem részletezem azt a brutalitást, amivel őket kivégezték, mert azt hiszem, hogy nem ez a lényeges, hanem az, amivel továbbmutat az ő mártíriumuk, az a példaadás, hogy ők tényleg a halálig odaszánták az életüket az Úristen szolgálatára. Ez az élet továbbmutat, hosszú generációkon keresztül kitart. Molnár Mária halála után nagyon sokáig nem jött hír arról, hogy mi történt vele. És amikor kiderült a szomorú igazság, akkor nagyon sokan nem akarták elhinni. Voltak teóriák arra, hogy hogyan menekült meg. Volt egy olyan verzió, hogy biztos kiúszott a partra. Bokáig érő vastag szoknyában, harisnyában és cipőben nehezen tudom elképzelni, hogy az emelet magas hullámok között tíz kilométert úszott a partig. És ráadásul meg se tehette szegény, mert nem tudott úszni. Volt egy olyan teória is, hogy delfinek menekítették ki, mert akit az Úristen szeret, annak nem történhet baja. De hát ez nincs benne a Bibliában. Nem úgy van, hogy ha én szolgálok, akkor itt a földön örökéletet kapok, hanem egy másfajta örökélet birtokosai vagyunk vagy lehetünk. Molnár Máriát nagyon szerették és éppen ezért volt elképzelhetetlen az ő elvesztése. Van, aki nem halhat meg, aki továbbviszi ezeket az értékeket.
Varga Kata: Mi az, amit Ön különösen szeret Molnár Mária életében?

Miklya Luzsányi Mónika: Amit nagyon becsülök benne, hogy tényleg bennszülöttként tudott Pitilun élni úgy, hogy megőrizte a saját kultúráját. Teljesen otthon volt a pitilui kultúrában, kenun utazott, ugyanazokból az anyagokból építették a házát, mint az ott lakókét. Nagyon sokáig még arra sem volt lehetősége, hogy egy moszkitóhálót kerítsen. Meg tudta őrizni az európai integritását. Nem lelki gyarmatosítóként ment a bennszülöttek közé, hanem tényleg mentő szeretettel. Azzal a szeretettel, hogy ő meg van győződve saját hite erejéről és igazáról és ezt szeretné átadni.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
Október a Reformáció Hónapja. Ezen rendezvénysorozat keretében az ország számos pontján tartanak megemlékezéseket, előadásokat, hangversenyeket, ökumenikus istentiszteleteket, evangélizációkat. 
 
Reformációi Gálát rendeznek október 21-én, vasárnap 17 órakor Budapesten, az Uránia Filmszínházban. Az ünnepi előadást dr. Réthelyi Miklós professzor tartja Hit és tudományos közélet címmel.
 
Presbiteri konferenciát tartanak a Tarcali Hitvallás 450. évfordulója alkalmából október 20-án, szombaton 11 órától a tarcali református templomban.
 
Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutató és Fabinyi Tibor tanszékvezető beszélgetése lesz október 25-én, csütörtökön 18 órakor a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A disputa címe: ?Századokon át paptalanul? avagy a huszadik század második felének szubjektív megközelítése.
 
Karasszon Dezső orgonaművész tart előadást Sámson alakja az irodalomban és a zenében címmel október 18-án, csütörtökön 18 órától Debrecenben, a Füredi úti templomban.
 
Nehézy Károly születésének 120. évfordulójára emlékeznek a felvidéki Marcelházán október 21-én, vasárnap délután 15 órakor. Igét hirdet dr. Szabó István püspök. Ekkor mutatják be a Nehézy Károly életéről, a felvidéki ébredésről és árvaházi munkáról szóló könyvet is.
 
Erdélyi református lelkipásztorok adnak koncertet Csillagok közt kifeszítve címmel október 19-én, pénteken 18 órakor Budapesten, a Németajkú Gyülekezetben, 20-án, szombaton 18 órakor a Duna Palotában valamint október 21-én 10 órakor a Budafoki református templomban.
 
A Kelenföldi Barokk Esték keretén belül Mali Katalin orgonahangversenye lesz október 20-án, szombaton 17 órakor Budapesten, a Kelenföldi református templomban.
 
Pálúr János és az Anima Musicae Kamarazenekar ad koncertet október 20-án, szombaton 18 órakor Budapesten, a Fasori református templomban.
 
A puritanizmus aktualitása a XXI. században címmel tartanak területi női találkozót október 27-én, szombaton 10 órától Dunavarsányban a Soli Deo Gloria Közösségi Házban.

Andics Árpád fotóművész a debreceni református közelmúlt pillanatait mutatja be az október 21-én, vasárnap 11 órakor a Debrecen-Füredi úti templomban nyíló kiállításán.
 
Gudor Kund Botond a dél-erdélyi református szórványvilágról szóló könyveit mutatja be magyarországi körútján ezen a héten. Október 17-én, azaz ma este 18 órakor Székesfehérváron a Széchenyi utcai gyülekezeti teremben, 18-án, csütörtökön 17 órakor Mohácson és október 19-én, pénteken 15 órakor a szombathelyi levéltárban.
 
Pilinszky a templom árnyékában címmel tart zenés irodalmi estet Szabó Balázs október 19-én, pénteken Kisvarsányban, szombaton, Gelénesen, vasárnap pedig a Jékei református templomban. Az előadások 18 órakor kezdődnek.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Istennek Igéjét Jeremiás siralmai könyvének 5. fejezetéből!

 

"A mi örökségünk idegenekre szállt; házaink a jövevényekéi. Vizünket pénzért isszuk, tűzifánkat áron kapjuk. Nyakunknál fogva hajtatunk; elfáradtunk, nincsen nyugtunk. Egyiptomnak adtunk kezet, az asszíroknak, hogy jóllakjunk kenyérrel. Apáink vétkeztek; nincsenek; mi hordozzuk vétkeiket. A vének eltűntek a kapuból, megszűntek az ifjak énekelni. Te Uram örökké megmaradsz; a te királyi széked nemzedékről nemzedékre!" (Jer. Sir. 5: 2-7. 14. 19.)
 
A napokban olvastam ezt a szomorú részt az Ószövetségben, és nagyon megdöbbentett az a sok párhuzam, amit a mai panaszok és az akkoriak között meg lehet húzni. A papok és a nép vezetői elszöknek idegen földre, mert a külföldi segítségben bízunk. Semmi sincs ingyen, még a saját vizük sem, folyamatosan intézni kell valamit, futkosni kell idegen hatóságokra, nincs nyugtunk, elveszett a hagyaték, ma nem úgy, hogy katonák vették volna el, hanem úgy, hogy mindennek a lényege kilúgozódni látszik, amit atyáinktól kaptunk.
Mit lehet ebből a párhuzamból megtanulnunk? Először azt, hogy Isten nem köti magát a népéhez. A zsidó nép éppen abban különbözött minden más néptől, hogy ő nem úgy volt Isten tulajdona, mintha ez egy tárgyi birtoklás lenne. Mindig volt egyfajta távolság Isten tette és népének az élete között. Elképzelhetetlen például Egyiptomban, hogy azt mondják: mivel elhagytatok, bűnösen éltek, ezért elvetem Egyiptom népét. Nem. Ízisznek, Ozirisznek és a többi Istennek, szinte kötelezően védelmező szerepe van. Ami a mitologikus ősidőben megtörtént, az történik mindig, és az emberek ebbe nem szólhatnak bele. Ma is sokan így képzelik a világot. Istennek kutyakötelessége, hogy megtartsa szeretetét, és az ő malma őröljön, ha lassan is. A zsidó nép kiválasztása nem azt jelentette, hogy Isten kötelezte magát, hogy neki minden feltétel mellett meg kell áldania népét. A Bibliában mégis azt látjuk, Isten állj-t parancsolt nem egyszer népének. Ha igaz ez a távolságtartás az ószövetségi  zsidó néppel szemben, akkor igaz miránk is. Isten alkotott minket, és nem mi őt, ezért joga van azt mondani például nekünk, magyaroknak, hogy ebből elég volt. Feneketlen mélységben, pénzhajhászásban, idegenek után rohangálásban éltek, azt hiszitek, náluk van a megoldás, nem bennem, akkor menjetek utánuk.
Ez a második tanulság. Isten soha nem ver bottal. Nem küld külön büntetést tetteinkért, csak néha benne hagy abban a levesben, amit mi magunk főztünk.  Harci szekereket akartatok, egyiptomi legmodernebb technikát, hát megkapjátok. A dolog maga okozza vesztünket, amit mi akartunk. A modernitás, a technika, a nagyszerű módszerek, az újítások miatt kell loholnunk jobbra-balra, és éppen ez a loholás lesz büntetésünk. A görög mitológiában is van nagyon sok ilyen kép, mint például Sziszüphosz, akinek sikerül a halál, Hádész eszén is túljárnia, most nem tud túljárni a büntetés próbáján, hiába görgeti föl a sziklát a hegycsúcsra, soha nem jut a túloldalra. A legokosabb hérosznak át kell élnie, hogy túljártak az eszén. A zsidók harci szerkereket akartak, amiben erős hadsereget állíthatnak fel, de éppen a szekerekben kellett csalódniuk. És mi a modern technikai vívmányokat használjuk, és ezek jók is, csak éppen a másik oldalon tönkre tesznek. Érdemes megfontolni, hogy ne az adott pillanat veszteségeit vagy nyereségeit lássuk, hanem Istenből eredően egy sokkal nagyobb távlatot.
Éppen ez a harmadik üzenet, Isten nincs hozzánk kötve, Isten nem ver bottal, de örökre megmarad. Nemrég jártam egy olyan helyen, ahol tizenöt éve nem, régi ismerősökkel találkoztam.  Volt ebben valami fájdalom: már semmi nem a régi. Az ember magán nem veszi észre a romlást annyira, mint másokon.  Ilyenkor kénytelen kelletlen is elgondolkodik azon, mi az ember, mi az, ami megmarad? Minden civilizáció szükségképpen kialakít fogalmakat, amik a múlhatatlanságot jelképezik. A legrégebbi társadalmak esetében a nép nemzedékei jelentették ezt. Isten szövetséget kötött velük, ha nem is személyesen, de az elődökkel, és nemzedékről nemzedékre, majd beérik ez a szövetség. Ezért voltak fontosak a közösség kegyhelyei, mindenféle totemek és templomok, szobrok és sírok. Ezek mind-mind azt jelentették, Isten örökkévalósága a nép örökkévalóságának aranyfedezete. Ma a tárgyak jelentik ugyanezt az örökséget, vagyont hagynak az emberek utódaikra, és ezzel megy tovább valami, amiben reménykedünk.  Még ha mást is mondunk, társadalmi szinten a tárgyak jelképezik ma azt a fix pontot, ami nemzedékeket összekapcsol. A vallásosan gondolkodó emberek is minimum egy emléktáblát, vagy  sírt vagy a templomban egy hála-plakettet otthagynak, egy tárggyal jelezvén, hogy az életük elmúlása után is szeretnének valamit az utókorra hagyni. Azokkal a régi ismerőseimmel tizenöt év után együtt imádkoztunk. Nagyon más volt ez az ima, mint régen,  kevesen voltunk, siettünk, már nem volt annyi idő, mint egy bő évtizede, mindenki kapkod, volt, aki kiment, volt, aki bejött, de mégiscsak ott volt az ima. Olyan érdekes időutazás volt ez számomra. Mintha valami ezt kiáltotta volna bennem: de Te uram, örökké megmaradsz. Semmi nem marad meg,  nincs emberileg nézve távlata gondolkodásunknak. Egyre jobban szűkülnek a körök. Látjuk Jeremiás siralmainak megvalósulását, és nem is nagyon tudunk  mit tenni. De Isten a mi perspektívánkon túl is, megmarad. Ma ugyanúgy megszólítható. Nem a tárgyaink, hanem az imáink lehetnek hagyatékok, maradandóak nemzedékről nemzedékre. Ámen.