2013-06-26

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat. Fekete Ágnes vagyok.
Van egy füzetem, amibe beleírom azokat a szavakat, amik szépen csengenek. Mert olyan hihetetlen sok szép szó van, amit csak úgy mondogatunk, és nem is gondolunk bele. Ilyen szép szavunk a vallomás vagy egyszerűsítve vallás. Megvallani valamit, azt jelenti, hogy az ember igaznak mond valamit. Egy régies szép mondat: vall vala úrnak. Azaz, valakiről, aki amúgy is úr, kimondjuk, hogy ő az úr. Ez a vallás, a hitvallás igazi lényege. Meggyőződéssel kinyilvánítjuk az általunk megismert igazságot. Persze sokan mondták narancsnak a citromot, ezen jót derülünk is, de mégiscsak az a jó, amikor valaki azt mondja el, ami a valóság. Persze nem könnyű a pontos megismerés és megfogalmazás. A keresztyén hitvallásoknak az a természetük, hogy közösségben, egyetértésben születnek. Mivel ezen a hétvégén ünneplik majd Debrecenben a református egyház alaphitvallásának, a Heidelbergi Káténak a 450. évfordulóját, mi is erről a hitvallásról beszélünk ma. Először dr. Zalatnay Istvánt hallhatják, aki egy érdekes összehasonlítást tett az énekeskönyv és a káté között. Először a hitvallások két nagy csoportjáról beszélt.

Dr. Zalatnay István: A hitvallásoknak két csoportja van. "A" hitvallás, amely a keresztyénség túlnyomó többsége számára ugyanazt a hitvallást jelenti. Ennek rövidebb formája az Apostoli Hitvallás, a Hiszekegy. Bővebb, teljesebb formája a Nicea-Konstantinápolyi Hitvallás. Az az érdekes, hogy miközben a reformáció egyértelműen azt tűzte ki célul, hogy a Szentíráshoz menjen vissza, semmilyen más későbbi hagyományt nem fogadott el. Mégis azt látták, hogy az első századokban megszületett Credo úgy ahogy van, helyes volt. Ez így van a keleti gyakorlatban is, a monofizita kisebb egyházaktól eltekintve. Ezt a hitvallást nagyon régen írták. Úgy tűnik, hogy ez az a biztos alap, amiről nem szabad elmozdulnia a keresztyénségnek.
Másik fajtája a hitvallásoknak, amikor az egyháznak valamely része, egy helyi egyház sajátos történelmi körülmények között úgy érzi, hogy meg kell fogalmaznia a maga hitét. Ez nagyon sokszor valamilyen veszélyhelyzetben történik meg. Az újkorból nagyon ismert a Barmeni Hitvallás, amely azzal a nehéz helyzettel szemben jött létre, amikor azt gondolták, hogy az Isten gondviselése jelent meg Hitlerben a németség számára, és amit Hitler mond és akar, az isteni szándéknak tekinthető. Ezzel szemben azt mondják a hitvallók: Nem! Ezért fogalmaztak meg egy hitvallást. Az már a történelemnek tragikomikus fordulataihoz tartozik, hogy miután ez véget ért, szinte pillanatokkal később Magyarországon és máshol is előállnak azzal a gondolattal, hogy a kommunista uralom Magyarországon tulajdonképpen az isteni gondviselés, és amit a párt tanít és akar, az többé-kevésbé úgy tekintendő, mint Isten akarata. Ezzel szemben 1955-ben megszületik az a bizonyos hitvalló nyilatkozat.
Az a kérdés, vajon a Heidelbergi Káté is azok közé a hitvallások közé tartozik-e, amelyeknek van egy bizonyos idői létjogosultsága, ami után a múzeumba kell tenni, és büszkének kell lenni rá, mint valami régi, szép tárgyra, ami a múltunkhoz tartozik? Nagyon határozottan azt gondolom, hogy a Heidelbergi Káté nem a múlté. Egy egészen különleges hitvallás. Mert mivel is kezdődik? Azzal, hogy "Mi néked életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod?" Ha egy lépést hátralépünk és feltesszük a kérdést: mivel is kezdődik általában egy hitvallás? Ha ezt megvizsgáljuk, akkor az embernek mindjárt rossz érzése lehet: az "én"-nel kezdődik. Mi nekem életemben és halálomban egyetlenegy vigasztalásom? Valami szörnyű egoizmus jelenik meg itt. Akár úgy is föltehetjük a kérdést, igaz-e az, hogy az ember számára a legfontosabb kérdés mindig az, hogy ki vagyok én? Erre azt kell válaszolnunk, hogy nem, ez nem igaz. Nem mindig és nem minden kultúrában volt így, sőt a keresztyénség történetében sem volt mindig így. Néhány száz évvel korábban még természetes volt az istenközpontú világszemlélet. Az volt a főkérdés, hogy kicsoda az Isten? Tessék elolvasni az Ószövetséget! Az a legfontosabb kérdés, hogy én, az individuum milyen sorsra tekinthetek? Nem! Hanem az, hogy mi történik a néppel! Tessék elmenni Indiába! Egy évmilliókra kiterjedő élő folyamat az, amiről ott gondolkoznak! Tehát nem igaz az, hogy az embernek szükségképp, mindig az a legfőbb kérdése, hogy ki vagyok én? Az azonban igaz, hogy a tizenhatodik század elején az európai ember számára már ez volt a legfőbb kérdés. Már megtörtént egy olyan óriási fordulat a gondolkodásban, amely valóban az individuumot helyezte a gondolkozás, az egész világ megértése és megélése középpontjába. Másfél évtizeddel azelőtt, hogy a Heidelbergi Kátét megírták volna, Tiziano festette V. Károly császár képét. Amikor leejtette az ecsetet, a császár lehajolt és fölvette azt, miközben azt mondta: Tiziano megérdemli, hogy egy császár szolgáljon neki. Ez olyan gyönyörű történet, hogy az ember hátán szaladgál a hideg. Csak aztán mi történik? Egy idő után már mindenki Tizianonak gondolja magát, mindenki azt hiszi, arra való a császár, hogy őt szolgálja? Mindent az én felől kezd el nézni az ember. Amikor a Heidelbergi Káté azzal kezdi mondandóját, hogy ki vagyok én? Akkor egyszerűen tudomásul veszi, hogy ebben az állapotban van a tizenhatodik század közepén az ember. De mi erre a válasz? "Testestül, lelkestül, mind életemben, mind halálomban, nem a magamé, hanem az én hűséges megváltómnak, Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok" Arra a kérdésre, hogy ki vagyok én, a válasz az, hogy nem a magamé vagyok. A Heidelbergi Káté kézen fogja az embert és végig vezeti egy úton. Visszavezeti az Istenhez, és visszavezeti egy önmagához képest "külső" központú gondolkozáshoz azt az embert, aki kétszáz év reneszánsz után nem tud mást, mint hogy saját magából induljon ki. Az a kérdés, hogy ez hogy történik? Erre nézve érdemes megnézni a káténak a struktúráját. Első megközelítésre: az én nyomorúságom, az én megváltatásom és az én hálám. Ha megnézzük a káté szerkezetét, akkor kiderül, hogy ami hangsúlyosan ki lesz fejtve ebből, az a megváltásra vonatkozik. Ha pedig a megváltást kezdjük el továbbelemezni, akkor megjelenik a Credo, vagyis az a bizonyos hitvallás, az Apostoli Hitvallás, illetve ennek a teljesebb formája a Nicea-Konstantinápolyi Hitvallás. Mintha egy házban egyre beljebb mennénk a belső szobákba.

Fekete Ágnes: Az egyik hitvallás magyarázza a másik hitvallást, vagyis a Heidelbergi káté magyarázza az ősi hitvallást.
Dr. Zalatnay István: Sőt visszavezet! Visszasétál ezen az úton, mintha lehántaná ezeket a rétegeket, a helyére teszi azt, amit a helyére kell tenni. Visszajut ezeken a rétegeken keresztül a központig, amit a Credo jelentett. Sőt még azon túl is, még beljebb, visszamegy magához Krisztushoz, az alapvető üdvtörténeti eseményekig. Elindulunk a tizenhatodik század emberétől, átmegyünk azon a nagy kritikán, amit a reformáció gyakorolt a középkor végére kialakult egyházi állapotok fölött, továbbmegyünk el egészen az első keresztyén századokban megfogalmazott Hiszekegyig és utána még azon túl is elérkezünk valóban a Szentíráshoz.
Fekete Ágnes: A vasárnapról vasárnapra használt énekeskönyvünk a káté rendje szerint van beosztva.
Dr. Zalatnay István: Így van! Énekeskönyvünkben elöl van a százötven zsoltár, majd a gyülekező, igehirdetésre készülő, ünnepi és záró énekek. A 201. éneknél, ahogy kinyitjuk, azt látjuk H. K. Ez azt jelenti, hogy Heidelbergi Káté 1. úrnap 1-2. kérdés. Amikor úgy gondolták, hogy a Heidelbergi Kátét rendszeresen tanítani kell, akkor felosztották a tartalmi struktúráját ötvenkét vasárnapnak megfelelően ötvenkét úrnapra. Az énekeskönyv struktúrája is ezt követi. Nézzük meg, hogy jönnek ki ennek az arányai? Nagyon feltűnőek bizonyos összefüggések. Az első szinten megjelenik az individuum felőli szemléletmód, hogy az én nyomorúságom, az én megváltásom és az én hálám. Így gondolkozunk a világról. A Heidelbergi Káté egy-egy kérdéséhez körülbelül egy ének tartozik. Amikor a megváltás részről van szó, ami már beljebb kerülünk, ott azt látjuk, hogy hetvenhárom kérdéshez tartozik kétszázhuszonöt ének. Ott már háromszor annyi ének van, mint amennyi a kérdések száma. Amikor a Credohoz jutunk el, akkor azt látjuk, hogy a harmincnégy kérdéshez tartozik száznyolcvankét, majdnem hatszorannyi ének. Ez mutatja azt a szándékot, hogy mi az, amit a híveink ajkára kell helyeznünk, mint éneket? Nyilván ösztönösen alakultak ki ezek azt arányok, biztos vagyok benne, hogy senki nem számolta ezt így ki! De fontos az arány! Pontosan követték a Heidelbergi Káté alapvető szándékát! Ezután kérdezzük meg, hogy ebből az énekeskönyvből általában mit szoktunk mi énekelni? A négyszázötvenes-hatvanas dicséreteket. Ezek mind az "én"-ről szólnak. "Aki értem megnyíltál", "Az Isten Bárányára, letészem bűnöm én", "Csak vezess Uram" engem, "Isten, élő Lelke jöjj, áldva szállj le rám"… Ez körülbelül az ellentéte annak, ami a Heidelbergi Káté alapvető szándéka volt. Fontos volna, hogy tudatosítsuk azt, honnan, hova akarunk eljutni?
Fekete Ágnes: Ha jól értem, nem az a baj, hogy megjelennek ezek a modern, néha keringőhöz hasonlító dallamú, az "én"-t megszólító énekek, hanem az, hogy innen nem vezet tovább az út.
Dr. Zalatnay István: Magával az arányokkal is baj van. Ezeknek természetesen mind meg van a maga helyük. Hihetetlen gazdagsága van a keresztyén hitnek! Vannak bizonyos belső arányai. Természetesen vannak eltérések a különböző hagyományok között. A reflektor más és más részét világítja meg a színpadnak. Helyesen el kell találni, hogy mikor mi az, amire különösen nagy szükség van! Természetes, hogy ott vagyok én is, hogyne lennék ott!? De az alapvető, strukturáló tényező az, amit az Isten kegyelméről mondunk.
Fekete Ágnes: Úgy mondhatjuk: "Nem én vagyok a világ közepe."
Dr. Zalatnay István: Így van. Ebből vezet vissza bennünket a káté és az énekeskönyv egésze a bibliai szemléletig. Ez az, ami azonban az énekeskönyv jelenlegi használatában teljesen az ellenkezőjére fordul és azt tapasztaljuk, hogy ma az individuum-központúság mindent meghatározóvá válik.

Fekete Ágnes: Aki követte a református egyház eseményeit, az tudja, hogy körülbelül egy éve parázs vita alakult ki a kátéval kapcsolatosan. Ennek a lényege az volt, hogy a zsinat döntése szerint a most 450 év után kiadott szövegben is benne maradt ugyanúgy az a kitétel, amely a katolikus misét egy meglehetősen rossz vallásos szokásnak állítja. Volt, aki úgy gondolta, egy történelmi dokumentumot akkor sem lehet módosítani, ha ma már nem úgy gondoljuk, mint régen. Volt, aki azt mondta, fontosabb az a szempont, hogy ma ne bántsunk meg senkit, mint az, hogy mi volt 450 éve. Tehát a jelen és a múlt viszonya volt a fő kérdés. Most Márkus Mihály mondja el ennek a bizonyos 80. kérdésnek és a Heidelbergi Káténak a vázlatos történetét.

Márkus Mihály: 1562 novemberében III. (Kegyes) Frigyes, pfalzi választófejedelem összehívatta a Heidelbergi Egyetem professzorait, Pfalz tartomány protestáns püspökeit, kiemelkedő tudósait, egy közel négyszáz fős testületet. Ezek nyolc kemény napon át vitatták a káté alapszövegét, utána elfogadták a káté egyetemes szövegét és közösen vettek úrvacsorát. Ami az akkori németországi viszonyok között egy nagyszerű, szép, ritka kivétel volt. Jelezte azt, hogy Pfalz tartományában megvalósul a protestáns vallási, egyházi megbékélés. Az északi tartományok Luther Márton szigorú követői voltak, azonban a Svájc közelében lévő déliek, köztük Pfalz tartománnyal, Kálvin követői. A heidelbergi gyűlésen ennek a két irányzatnak egy nagyszerű harmóniája született meg. Maga a fejedelem fiatal éveiben szimpatikusnak találta Luthert, majd úgy érezte, hogy a Kálvini meghatározások állnak a szívéhez közelebb. A káté ezt próbálta megcélozni, hogy Pfalz tartományában értsünk egyet, találjunk egységes megfogalmazást a keresztyén hit alapigazságaira. A cél az volt, hogy ennek szellemében tanítsák a leendő lelkipásztorokat, és ennek a szellemében prédikáljanak.
Fekete Ágnes: Páratlan egység, hogy négyszáz lelkész így együtt volt.
Márkus Mihály: Isten kegyelmének egy különös ajándéka, hogy egyetértésre is jutottak. Mindenki lelkesen ment haza, azzal az érzéssel, hogy milyen nagyszerű dolog, hogy közösen egységes megfogalmazásokra, meghatározásokra jutottak. Ha közösen fogalmazunk meg valamit, kölcsönösen tekintettel vagyunk egymásra, akkor az éles sarkok mindig legömbölyödnek egy kicsit. A káté első megfogalmazásában elegánsan visszafogott kritikát tartalmazott az Isten előtt való közbenjárás, a szentek tiszteletének kérdésében. Például az volt a középkori gyakorlat, hogy esküt tettek Istenre, Máriára és minden szentekre. Valójában az eskü lényege a lelkek vizsgálójának segítségül hívása. Ez a tisztség semmilyen más teremtményt vagy embert nem illet meg, csak egyedül az örökkévaló Istent. A káté ennyit mond, és nem élezi ki.
Megjelent az első kiadás, majd másfél hónap múlva a második. A most kezünkben lévő Heidelbergi káténak 129. kérdése van. Azonban az első három kiadásban és az első latin kiadásban a káté kérdései nem voltak beszámozva, csak oda volt írva, hogy kérdés, felelet. A második kiadásban már jelezték, hogy egy kérdés kimaradt, amit nem a végére tettek, hanem a régi hetvenkilencedik és a régi nyolcvanadik közé. A második kiadásban egy rövidebb nyolcvanadik kérdés jelent meg, a harmadik kiadásban pedig egy hosszabb. Szabályosan, gyönyörűen látszik, hogy hogyan bővül a káté szövege. Az egy nagy kérdés, hogy akkor honnan tudjuk, hogy mi volt az eredeti? A fejedelem az első kiadást visszavonatta. Németországban egyetlen eredeti példány sem maradt meg. Akkor honnan ismerjük az első kiadást? A bécsi udvari könyvtárban megmaradt egy eredeti példány. Ugyanis Kegyes Frigyes választófejedelem Európa fejedelmeinek is megküldte a kátéját. Így többek között II. Miksa császár is kapott egy példányt. Később egy ugyanolyan kézírásos toldást küldtek a kátéhoz, hogy ez maradt ki. Ezt bele is tették a könyvbe és a mai napig benne van. Ez a szöveg a második kiadás változata és még mindig nem a harmadiké. Ebből ismerjük az eredeti szándékot, az első eredeti kiadást.
Fekete Ágnes: Mi az oka annak, hogy a bálványozás képe egyáltalán bekerült a kátéba? Talán a zsinat?
Márkus Mihály: Sokáig úgy gondolták a források, hogy a Tridenti zsinatnak a protestáns gondolkodást megátkozó nézeteire szánták mintegy válaszként. Nem valószínű, hogy erről van szó. A káté eredeti szövege pontosan érzékelte a tridenti szöveget és a Trident utáni állapotokat nem akarta számonkérni a katolikus egyházon, azt az álláspontot, amitől maga a katolikus egyház is elfordult. Búcsúcédulák árusítása késztette Luthert arra, hogy kiszögezze a kilencvenöt tételét. A tridenti zsinat megtiltotta a búcsúcédulák árusítását. Kálvin maga beszél az Institutio-ban a Krisztussal való titokzatos egyesülésről, amire a mai mise azt mondja, hogy "Ímé, hitünk szent titka!" Messze nem áll olyan távol ez a két gondolat egymástól. Más-más hangsúlyokkal már az újkor hajnali katolikus teológia is pontosan megfogalmazta, hogy nem a vízből, sóból és lisztből készült ostyát imádjuk, hanem a teljes valóságában, a hívek közösségében megjelenő Krisztust imádjuk. Ha úgy nézem, a Trident előtti hangulattal, amikor a misét mondó katolikus lelkipásztor magasra emeli a szentostyát és mindenki térdre borul. Ez valóban bálványimádásnak tűnik. Azonban a katolikus teológia legjobbjai soha nem vallották azt, hogy ők ezt az emberi kéz által készített valamit imádnák.
Fekete Ágnes: Tehát nem a matériát imádják. Frigyes választófejedelemnek jelentős szerepe volt abban, hogy belekerült ez a kérdés a kátéba.
Márkus Mihály: Igen. "A fejedelem parancsára adatott a szöveghez" – írta Olevianus Gáspár Kálvinnak a toldás megküldésekor írt kísérőlevelében. Kétségtelen, hogy a fejedelmi parancs ütött az asztalra, de ez a fejedelmi parancs hogyan született? Kegyes Frigyes választófejedelem a korát messze megelőzve igazi protestáns módra döntött, amikor meghallgatta a négyszáz fős közösséget és azt írta alá. Ugyanez a fejedelem, ezeknek a toldásoknak a vállalásával, amihez már nem hívott össze senkit tanácskozni, nem kérdezett senkit. A reformáció korához képest száz éves késéssel ő egyszemélyben döntötte el, hogy hogy legyen. A döntés annyira sikeres volt, (ezt keserű iróniával mondom), hogy ettől kezdve a káté és benne a nyolcvanadik kérdés állandó viták forrása lett és az a tartomány, amelynek az egységes szellemét szerette volna megfogalmazni az első kiadásban, egy bő száz évvel később egyszersmindenkorra megtiltotta a Heidelbergi káté használatát az egész pfalzi tartományban. Ezért a Kegyes Frigyes utáni negyedik-ötödik nemzedék már buzgó katolikus. Tehát nem tudtak megmaradni az egységesen az Isten előtti imádságban elkért szöveg és az úrvacsorával megpecsételt hiteles szöveg mellett.
Fekete Ágnes: Magyarországra már egyértelműen ez a szöveg jött?
Márkus Mihály: A jezsuita cenzorok, akik bírálják ezt a kiadványt, vajon ismerték-e a bécsi udvarban lévő egyetlen első kiadást? És ennek alapján támadtak-e? Ha az első kiadásban benne volt, akkor ti miért hamisítjátok bele a többit.
Fekete Ágnes: Azt elmondhatjuk, hogy a jezsuita cenzorok miatt egy-egy kiadásból kimaradt a nyolcvanadik kérdés?
Márkus Mihály: Magyarországon is volt olyan kiadvány, amiből kimaradt. Egy párhuzamos történetet tudok mondani az ezerhétszázhúszas-ötvenes évekből a Komáromi Csipkés Bibliát, amit Hollandiában nyomtattak. Az eperjesi határátkelőhelyen a harmincadhivatal megállította a szállítmányt és mivel nem volt engedélyük, lefoglalta a Bibliákat. Háromezer példányát Egerben az érseki palota előtti téren elégették.
Fekete Ágnes: Van egy ilyen furcsa érzelmi tartalma Magyarországon az emlékezésnek.
Márkus Mihály: Igen. Tudok egy ilyen érzelmi hátteret. Luther Márton a középkor csúcsait járva próbálta magát fegyelmezni és ebből az érzelmi háttérből csak elérkezett odáig, hogy a reformáció egyik legnagyobb alakjává nőtte ki magát. A református hitvallás arról szól, hogy mi, mint református egyház mit hiszünk. A káté egészében, úgy ahogy van jó és használható ma is és száz év múlva is. Nagyon finoman érezteti az egyházaink közti különbséget, annál sokkal bővebben érezteti azt, amiben egyetértünk, újra és újra felfedezi, hogy mennyi minden az, ami a keresztyén egyházakat mégiscsak összeköti.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!

A Kárpát-medencei református egyházak közös alkotmányozó és törvényhozó testülete, a Magyar Református Egyház Közös Zsinata június 28-án, pénteken Debrecenben tanácskozik. Megemlékeznek a 450. éves Heidelbergi Kátéról, valamint ekkor válhat az Egyház tagjává a Horvátországi Református Keresztyén Kálvini Egyház is. Ebből az alkalomból itt a Kossuth adón élő adásban közvetítjük az istentiszteletet vasárnap reggel 10 órakor.

A Református Énekek XII. hangversenye július 6-án, szombaton 19 óra 30 perckor kezdődik Budapesten, a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében.

Az Európai Egyházak Konferenciája július 3. és 8. között Budapesten tartja Nagygyűlését, amelyen a kontinens több mint 120 protestáns és ortodox egyházának mintegy 250 delegáltja a szervezet megújulásáról és átfogó reformokról határoz majd.

A Hit – Vallás címmel rendezett konferencia zárásaként ma délután 18 órakor a Békés-Tarhosi Zenei Napok zenés irodalmi előadását tekinthetik meg az érdeklődők Békésen, a Püski Sándor Könyvtárban.

Ökumenikus istentiszteleten emlékeznek meg a hortobágyi munkatáborba elhurcoltak 60 éves évfordulójáról Kunmadarason, a református templomban.

Udvardi Erzsébet Kossuth-díjas festőművész Teremtés című kiállítása szeptember végéig látogatható Budapesten, a Ráday utca 28. szám alatt található Biblia Múzeum időszaki kiállítótermében.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Lukács evangéliuma 12. fejezetéből!

"Így van dolga annak, a ki kincset takar magának, és nem az Istenben gazdag." (Lk 12,21)

Az elmúlt héten minden gyerekünk más-más bizonyítványt hozott. Nem csak a jegyek különböztek, hanem a mögötte rejlő munka is. Volt, ahol szinte minden jegyet lefelé kerekítettek, volt ahol felfelé. Volt, aki javított, volt, aki rontott, de éppen vele voltak a legszigorúbbak. Volt, aki azért nem lett ötös matematikából, mert háromszor nem írt leckét az év folyamán, és ezért becsúszott egy egyes. Melyik jegy mennyit ér? Nehéz dolga van a szülőnek, mert a hármas nem szép jegy, de egyik gyerekünknél mégis meg voltam vele elégedve. Megdolgozott érte. Igyekeztem abba a hibába sem beleesni, hogy minden jó, úgy ahogy van, és nem érdekes hogy hányast hoztatok. De abba a hibába sem akartam esni, mintha ettől lenne egy gyerek értékes, mintha egy abszolút minősítés lenne, hogy milyen számjegyet ír valaki egy papírra. Éppen az a fontos, hogy viszonylagos értéknek lássák a jegyeket! Mindannyian belesünk ebbe a hibába. Vagy nem vesszük komolyan környezetünk visszajelzéseit, megsértődünk, és csak azokat hallgatjuk meg, akik szépet és jót mondanak nekünk, vagy pedig elkeseredünk, és ha a környezetünk valami miatt nem értékel, akkor magunkról azt gondoljuk, hogy értéktelenek vagyunk. Ez az értéktelenség érzés azt hiszem, sok embert elkap alkalomról alkalomra. Nem emelnek fizetést, pedig mindenki többet kap már, nem értékelik a munkámat, pedig szinte kilóg a nyelvem, annyit dolgozom. Soha senki nem mondja azt, hogy jól csinálom, pedig annyi energiám van benne. Rettenetes érzés az értéktelenség. Sőt, manapság az érzéseink közül ezt piszkálják fel leginkább, mert azért, hogy értékesnek tartsanak, képesek vagyunk sok pénzt elkölteni. Azért, hogy szeressenek, a legtöbb ember tudja, hogy nem lehet semmit vásárolni. De egy szép autóval mégiscsak többet ér egy ember, mint anélkül – gondoljuk sokszor a tudatunk alatt.
Ha van olyan terület, ahol a legégetőbb szükségünk van a hitre, ez az. A hit kínálja nekünk a lehetőséget, hogy Istenben legyünk gazdagok. Isten másfajta kincsgyűjtésre ösztökél bennünket, mint a társadalom. Az igazi kincsek a szívben gyűlnek, és az a természetük, hogy minél többet adunk, annál jobban szaporodnak. Mint a nevetés. Ha mindenki nevet körülöttünk, nehéz megőrizni komorságunkat. Ha adunk az örömből, egyre csak nő körülöttünk a jókedv. A szív kincsei ilyenek. Nem várhatjuk ettől a világtól, hogy mondja azt: imádkozz többet, mert akkor értékesebb leszel. A világnak nem ez a természete. De ha meghalljuk Isten szavát, akkor tudhatjuk, hogy Istenben ezerszer jobb értékesnek lenni, mert az értékes autó és telefonmárkák gyorsan változnak, és tönkremennek, a bizonyítványok is romlanak és javulnak, de ha Isten mondja nekünk, hogy te gazdag vagy, az egy tartós és igaz állítás.
Ami mégis legérdekesebb a Bibliában, hogy a földi gazdagságot, az úgymond objektív gazdagságot nem játssza ki a lelki gazdagsággal. Sőt éppen a pénzzel kapcsolatban mondja Jézus Lukács evangéliumában ezután: ha a pénz világában nem tudtatok jó gazdák lenni, hogyan bízná Isten rátok az igazi kincset. A bizonyítványra lefordítva, ha a tanulásban nem tudtok erősen kitartóak lenni, akkor hogyan lesztek azok az életben? Van egyfajta fokozat, fejlődés e két világ között. Nyilván nem úgy, hogy egy lépcsőn átlépünk a földi megszerzett javakból az isteni javak területére. Mégis igaz, hogy aki semmibe veszi azt, ami itt kitapintható világban van, aki kidobja a tápláló kenyeret, az hogyan értékelné Isten drága, szent kenyerét? Nem a pénz tesz értékessé, mégis a földi javak tisztelete egyfajta előszobája a lelki javak elfogadásának. Akkor láthatunk tisztán, ha Isten mond bennünket értékesnek. Ha ő adja meg dolgaink értékét, és nem a környezetünk, akkor biztosan jó úton járunk! Ezt az értékesség érzést adja meg nekünk a Mindenható! Ámen.