2013-11-06

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok, a mai adás szerkesztője.
Az éneklés egy különleges emberi képesség. Azok az emberek, akik például agysérülést szenvednek, gyakran először énekelni tudnak, és sokkal lassabban jön vissza a beszédképességük. Valami különleges érzelemmel és értelemmel, kötöttséggel és kötetlenséggel vegyes kifejező eszköz az éneklés. Az egyházban is nagyon fontos, az istentiszteletek egyik fő része, hogy együtt éneklünk Istennek. Nemrég egy nemzetközi konferenciát tartottak Budapesten a református énekeskönyv ügyében. Két előadót hallhatnak, az első Hans Jürg Stefan Svájcból, a másik Ladislav Moravetz a cseh-morva testvérektől.

Hans Jürg Stefan: Már tizenhárom éve vagyok nyugdíjas lelkész-zenész. Az új svájci énekeskönyv szerkesztését vezettem annakidején a zürichi Egyházzenei Intézetben. Az volt a legszebb, hogy a katolikusokkal együtt ugyanabban az időben hoztunk ki egy-egy új énekeskönyvet 1998-ban. 138 közös éneket dolgoztunk ki kommentárokkal együtt. 18 egyház dolgozott ezen a könyvön, 18 különféle elképzelést kellett egyeztetni, 18 zsinat fogadta el. Úgy próbáltuk ezt megoldani, hogy párhuzamosan egy folyóiratot is szerkesztettem "Új éneklés az egyházban" címmel. Négyszer jelent meg egy évben, és ebben kritikáknak, visszajelzéseknek adtunk teret. Azt hiszem, nem mertünk volna ilyen messzire elmenni az énekeskönyv szerkesztésében e nélkül a folyóirat nélkül. Új szövegeket, új dallamokat kerestünk, nagyon sok új éneket vettünk fel. A mi énekeskönyvünk tizenöt évvel korábban készült, mint a hollandoké. A populáris zene akkor kezdett teret nyerni az egyházban. Rengeteg vágyat fogalmaztak meg az emberek. Számos egyház kérésére bevettük például, azt a régi slágert, hogy "Hála, hogy itt a csendes reggel…"
Nem akartunk minden kívánságnak megfelelni. Sokféle éneket, sokféle stílust, formát és használati lehetőséget szerettünk volna megjeleníteni, végül 800 ének került bele a könyvbe. Taizéi énekeket is bevettünk. Nem vettük be azonban mind a százötven zsoltárt, ugyanakkor sokféle zsoltáréneklési lehetőséget megjelenítettünk. Svájcban már a 19. század óta nem hagyomány a genfi zsoltárok teljes megjelenése. Sokat vitatkoztunk erről, de úgy láttuk, mind a százötven zsoltárt már nem lehet visszahozni. Bizonyos zsoltárokat azonban sikerült újra visszaállítani a gyakorlatba. Az éneklés kérdése egyébként a lelkészeken múlik. A mi lelkészeink néha olyanok, mint a királyok, vagy a pápák. Kiválasztanak egy bibliai Igét, aztán azt mondják, igen, ez az ének passzol, és más nem érdekli őket. Egy énekeskönyv bevezetésével nagyon sok probléma van összefüggésben. Nem könnyű egy ilyen váltás. Mi a bevezetés óta eltelt tizenöt évet arra használtuk, hogy kottát adjunk például évente a kórusok kezébe, és sok-sok hangverseny volt.
Fekete Ágnes: Mi az a minimum, ami alapján egy ének bekerülhet egy énekeskönyvbe?
Hans Jürg Stefan: Tíz feltétele volt ennek. A szöveg, a dallam, a funkció, a Bibliához való hűség, a költőiség, és minden éneket elénekeltünk a megbeszélés előtt. Sok esetben maga az eléneklés világossá tette, hogy ezt be kell-e venni vagy éppen ezt semmiképpen nem lehet bevenni. Van olyan ének például, amelyik szép és egy szólista jól át tudja adni, de nem lehet közösségben énekelni.
Fekete Ágnes: Mindig probléma az egyházban az, hogy a régi énekeket visszük tovább, mégis a jelenben kell élnünk és énekelnünk? Mit tudunk ezzel az idői eltolódással kezdeni?
Hans Jürg Stefan: Természetesen ez egy alapprobléma volt. Például Paul Gerhard énekei olyanok, mintha idegen nyelven íródtak volna azok számára, akik nincsenek kapcsolatban az egyházzal. Mi mindig az eredeti dallamhoz mentünk vissza. Volt olyan ének, amit korábban nagyon lassan énekeltek, és ez rengeteg levegőt igényelt. Most ebben a régi formában úgy lehet énekelni, mint egy gyermek, aki nem gondolkodik, csak énekel, és öröme van benne.
Minden korszakból vettünk műveket. Kurt Marti, mai költőtől nagyon szép verseket kaptunk. Például:
"Az ég, amelyik fölöttünk van
nem az az Ég, amely eljön majd.
Az ég és a föld elmúlnak.
Az az Ég, amelyet várunk, az eljövendő Úr,
A föld, amely ma uralkodik, elmúlt."

Mindig összehasonlítom ezt a folyamatot a szép bútorokkal. A posztmodern korban lehetséges egy nagyon szép régi bútort a falhoz állítani, és mellé tenni egy újat. Nem kell szétrombolni a régit. A régi költészet sokszor sokkal közelebb áll a bibliai nyelvhez. A nyelv pedig változik. Ez mindig egy eldöntendő kérdés: értjük ezt még? Beilleszthető ez még a mai világ gondolkodásába, vagy egy kicsit fel kell újítani?
A régi szövegeket soha nem barkácsoltuk maivá, de a modern szövegeknél figyeltünk arra, hogy igazodjanak a ma is általános szóhasználathoz.

Ladislav Moravetz, magyarul László Moravetz vagyok.
Fekete Ágnes: Prágában tanult magyarul?
Ladislav Moravetz: Nem. Aradon születtem és Nagyberegen tanultam magyarul. Most Csehországban élek, cseh vagyok, de Romániában születtem.
Fekete Ágnes: Ez egy igazi kelet-európai élet!
Ladislav Moravetz: Igen.
Fekete Ágnes: Mivel foglalkozik?
Ladislav Moravetz: A Cseh Testvérek Evangéliumi Egyházban egyházzenészként dolgozom. "Főkántor" vagyok az egész egyházi területen és az új énekeskönyvön dolgozom. Az egyházzenei szeminárium vezetője vagyok.
Fekete Ágnes: Kántoroknak van egyházzenei szeminárium?
Ladislav Moravetz: Csehországban új ez a szeminárium. Három éven keresztül tanulhatnak ott amatőr zenészek.
Fekete Ágnes: A kelet-európai helyzet más, mint Svájc vagy Hollandia.
Ladislav Moravetz: Igen, de a svájci énekeskönyv nagyon jó példa a mi énekeskönyvünkhöz.
Fekete Ágnes: Miért jó példa?
Ladislav Moravetz: A gondolata és a struktúrája nagyon jó. Az, ahogyan összeszerkesztették az imádságokat, liturgikus énekeket és közösségi énekeket.
Fekete Ágnes: Ez ezek szerint ez egy liturgiás könyv.
Ladislav Moravetz: Énekeskönyv, liturgiás könyv és imakönyv.

Fekete Ágnes: Az éneklés nagyon jellemző az emberre, jellemző egy istentiszteletre is. A reformáció idején fontos erőt jelentettek a versbe szedett zsoltárok. Vissza a forráshoz, hirdették a reformátorok, és ennek megfelelt az az elv, hogy minél inkább a bibliai szövegeket, és a nép nyelvén énekeljék. A reformáció régen volt. Vajon mit jelent ma a megújulás? Erről a kérdésről beszélgetett Zsoldos Barnabás Fekete Károllyal, a Debreceni Református Egyetem rektorával Mátészalkán, a Kálvin János szobornál tartott ünnepi megemlékezéskor.

Fekete Károly: A reformátorok azt tanították, hogy mindennapos reformációra van szükségünk. Éppen ezért újra és újra meg kell tenni a lépéseket visszafelé a Szentíráshoz és a tanítások tisztasága felé. A rengeteg munka, töredelem, igyekezet, a feladataink tengere elsodor bennünket attól, hogy egy kicsit utánagondoljunk annak, hogy hol tartunk, milyen helyzetben vagyunk, mi vár ránk és ehhez milyen tartalékokat kell mozgósítani és hogyan tudjuk betölteni a hivatásunkat? A rendszerváltás után eltelt időben úgy felgyorsult az élet körülöttünk, hogy még a rendszerváltás feldolgozását sem tudtuk elvégezni, és úgy éljük a napjainkat, hogy nehéz kiszorítani az elcsendesedő, magába néző, önvizsgálatot tartó időt. Most az egyházunk zsinata úgy döntött, hogy fölállít egy Jövőkép Bizottságot, amely egy nagyon fontos munkaprogramot hirdetett meg. Nem elég, hogy nyolc-tíz-tizenöt okos, értelmes, a hitét komolyan vevő ember összeül, összedugja a fejét és aztán valamire jutnak, hanem ennél ezerszer fontosabb az, hogy gyülekezeti szintig lemenően a református emberek is elgondolkozzanak azon, milyen egyházat szeretnének? Mert a mi egyházi szervezetünk képes arra, hogy elszántan, helyben elindítson és véghezvigyen változtatásokat, elgondolásokat, akaratokat. Most már elodázhatatlan, hogy helyi szinten is beszéljünk az egyház napi és távlatos faladatáról.
Zsoldos Barnabás: Hol kell ezt megbeszélni? A református egyház alapja, fundamentuma a gyülekezet: az istentiszteleten kell mindezt elmondani?
Fekete Károly: A "legegyszerűbb" a presbitériumok szintje. A presbitérium egy demokratikusan megválasztott testület, amelynek feladata, hogy ilyesmiken törje a fejét. Ez nem minden korszakban volt divat. Most szeretnénk, hogyha ez a presbitériumok gondja is lenne! Régen volt egy ilyen műsor, hogy "Találjuk ki Magyarországot!" Hát találjuk ki azt az egyházat, amely a huszonegyedik században nem konformista módon, nem alkalmazkodva, de mégis figyelembe véve a körülményeket, a mögöttünk lévő néhány évtizedet, amikor elkopott az önazonosságtudat. Tudatosan kell építkeznünk! Az lenne a kívánatos, hogyha nemcsak a presbitériumok gondolkodnának ezen, hanem a lehető legtöbb kiscsoport, korosztályi csoportok, különböző érdeklődési területű egyháztagok hozzáadnák ehhez azt, ami a szívük vágya. Az már fél siker, ha meg tudjuk fogalmazni, hogy mi az, amit szeretünk, amit nem szeretünk, amihez ragaszkodunk, ami nélkül nem református egyház a mi református egyházunk. Mi az, ami korhoz kötött volt, nyugodtan otthagyható, mert sem egyházunk tanítása, sem a Szentírás, sem a kor kihívásai nem indokolják, hogy valamit megtartsunk, ami csak akadályoz bennünket. Ez olyan közös gondolkodást és olyan fantáziát igényel, ami mindenképpen megéri a ráfordított időt. Azt lehet mondani, hogy már az is egy óriási dolog, hogy beszélünk róla. Mert ha nem beszélünk róla, akkor az azt üzeni, hogy megbékéltünk ezzel az állapottal, azzal, hogy nagyon sok reformátusnak megkeresztelt atyánkfia nem találja meg a református templom vagy gyülekezeti ház ajtaját. Sajnos vannak olyan debreceniek, akik nem tudják, hogy hol van a Református Kollégium. Az ideológiai háttér lebontódott, de jött helyette egy csomó eltorzult filozófia csökevénye. Ma létezik egy "patchwork" vallásosság, amely azt jelenti, hogy az ember mindenből szemezget egy kicsit, ami neki tetszik. Ez azonban nem vezet sehova. A történelmi egyházak felelőssége, hogy a kétezer éves keresztyén mentalitást, életformát átörökítsék. Ehhez viszont össze kell kapaszkodni. A reformáció ünnepe táján téli esték jönnek, amikor talán az embereknek lesz idejük elgondolkodni a jövőn. Itt most tényleg mindenkinek a szava számít. A helyi gondolatok megmozgatására nem feltétlenül csak a lelkipásztor alkalmas, hogyha ezt tudja ösztönözni az nagyon jó, de semmiképpen nem valami hivatalos dologról van szó, hanem vagy jön belülről és akkor az mutatkozzon meg, vagy hogyha nem jön belülről, akkor azon gondolkodjunk el, hogy miért nem jön belülről?
Zsoldos Barnabás: Ma a reformáció ünnepén ötszáz éves, Luther Márton által írt éneket énekelt a gyülekezet. Hitéleti szempontból lényeges, hogy milyen énekeket éneklünk?
Fekete Károly: Ha megnézzük a százötven zsoltárt a Bibliában, hogy milyen témákat, hangulatokat hoz föl az emberi életből, kiderül, hogy abszolút életszerű a zsoltárok üzenete. Nincs benne semmi életidegen. Felelősségünk az énekkultúra kettősségének megszüntetése. Arra gondolok, hogy az a magyar ember, aki a lakodalomban a magyar népdalokat szövegszerűen, ritmikusan, a maga tempójában, a hangulatának megfelelően énekli, a templomban nem ugyanígy énekel. Az énekek hangulatát, tempóját a régiek nem határozták meg. A régi énekben is lehet olyan ritmika, olyan lüktetés, amit hogyha jó tempóban adunk elő az úgy hangzik, mintha most született volna. Az, ami nagyon ősi és az, ami nagyon modern közel állnak egymáshoz sok művészeti ágban. Így van ez az éneklésben is. Mit ér az elnyújtott, unalmas, kiégett, száraz, önmagáért való éneklés, ahol nincsen kedv, nincs benne az élet keserűsége, sem az öröme. Ha ilyenekről tudnánk beszélgetni, hogy mi az a felvett szokás, amiről se Kálvin, se Luther, se Zwingli, de más nem tanított. Azt kell mondani az európai liturgiatörténet alapján, hogy a nyugati reformátorokkal ellentétben Magyarországon, a Tiszántúlon és Erdélyben az akkor általános középkori istentiszteletet reformálták meg, "magyarították" az istentiszteletet. És ez így már nem stíluskérdés, nem spirituálé, angolszász ének, Luther korából való, genfi zsoltár, vagy gitáros ének kérdése, hanem az a kérdés, hogy mi az a gondolati mag, ami a mélyben megtalálható? Mikor jutunk el ahhoz a természetes állapothoz, hogy az emberben levő életérzést, már ne kelljen szégyellni. Éppen a református egyházszervezet az a struktúra, ahol nem a klérus dirigál, nem fentről jönnek az utasítások és ezért van üzenetértéke a zsinat döntésének, hogy delegálja, visszahelyezi a kérdést a helyi közösségbe, hogy alulról szülessen meg valami: az egyházat nem a papnak kell kitalálni, hanem a gyülekezeti tagoknak kell élni együtt a lelkipásztorokkal! A lelkipásztor senki helyett nem élheti meg a hitét. Erre kellene rávezetni, vagy ráhangolni a gyülekezeteket, hogy itt nem valaki helyett csinálják, hanem önmagukért teszik azt, hogy egy jó ötletet elmondanak. Az majd csiszolódik, mert a közösségben van annyi erő, hogy lekerekíti, hogyha az nagyon sarkos. Azonban annyi őszinteségnek lenni kell egymás iránt a református egyházban, hogy erről beszéljünk. Most eljött a pillanat, meg lehet tenni, és szeretettel föl is hívok mindenkit, aki reformátusnak érzi magát, hogy gondolkodjon el azon, mi az az egyházi hagyomány, istentisztelet, amit a sajátjának érez. Ebből az őszinte közös gondolkodásból lesz igazi reformáció.

Fekete Ágnes: A megújulásnak sok jele van. Egy-egy új templom – különösen, amikor megtelik emberekkel – jelzi, hogy mennyire vágyunk a lelki megújulására. Október utolsó vasárnapján országos református összefogással minden istentiszteleti perselypénz a Debrecen-Lecztelepi templom felépülését szolgálta. Kiss Sándor járt a helyszínen és Buzás Dénes lelkipásztorral beszélgetett, aki a Kerekestelepi gyülekezetet vezeti. Az ő leányegyházukként épült ez a templom.

Kiss Sándor: A Debrecen város végét jelző tábla előtt fordultunk jobbra, és itt van a templom a város szélén. Hogy-hogy ide került ez a templom?
Buzás Dénes: Valóban a város szélén van, viszont, ha az egyik irányba indulunk el, ott találjuk a Pacnak nevezett népes városnegyedet. A másik irányban pedig a Biczó István kertet. Ez itt tulajdonképpen egy csomópont.
Kiss Sándor: Milyen igények hívták életre ezt az új templomot?
Buzás Dénes: A nyolcvanas-kilencvenes években elég komoly igény volt arra, hogy itt lelki életet gyakorolhassanak az emberek, amelyet akkor családi istentiszteletekkel oldottak meg. Aztán elkezdődött az álmodozás egy templomról, egy gyülekezeti központról. A gyülekezetépítés ezt a templomépítést évekkel, évtizedekkel előzte meg.
Kiss Sándor: Általában ez úgy működik, hogy van egy közösség, aki elhatározza, hogy templomot épít.
Buzás Dénes: Úttörő kezdeményezés Debrecenben is, hogy egy gyülekezet mintegy magából kiszakít egy új gyülekezetet. Ebben a városban hatalmas területű gyülekezetek vannak, és a város kétszázhúszezer fős lakosságához mérten, azt gondolom, hogy ide nem tizenhét-tizennyolc gyülekezet, hanem negyven gyülekezet is szükséges lenne. Épülnek egyébként velünk párhuzamosan katolikus és baptista templomok is. Saját kezdeményezés, a homokkertiek ötlete volt ez a templom, amely már majdnem készen van. A gyülekezet szépen formálódik. Augusztus 29-én, volt az első szakrális teret használatba vevő istentisztelet az újkenyéri hálaadás alkalmából, és tele volt a templom.
Kiss Sándor: Ez hány főt jelent?
Buzás Dénes: Százhúsz-százötven közötti létszámot. Műanyag székekkel töltöttük meg a templomot, mert még nincs berendezve. Még nem szenteltük fel a templomot, de használatba vettük. Eddig a József Attila iskolában tartottunk hónapról hónapra istentiszteletet és most, hogy elkezdődtek a havonkénti templomi istentiszteletek, máris jelentkezik az igény a gyülekezet részéről, hogy legyen gyakrabban, ha lehet, akkor kéthetente. Várják az emberek a templom elkészültét. S valóban, ahogy a templom megnyitotta az ajtaját az emberek előtt igaz lett az a váradalom, hogy az embereket még jobban vonzza egy új épület.
Látjuk, hogy még sok minden hiányzik. A parkolóhoz tartozó útnak még nincs díszburkolata. Kétkomponensű tornyot terveztünk. Az alja egy kőépítmény és a teteje fából készülő szerkezet lesz, amely masszív, ugyanakkor mégsem robosztus. Ami a templomot és a gyülekezet jövőjét illeti érdekes érzések kavarognak bennem, mert látjuk, magunk előtt és próbáljunk elképzelni a modern templomot, parókiát. Ehhez egy olyan gyülekezetet képzel az ember, amely maga is modern, egy értelmiségi gyülekezet. Ahogy a Lencz telepre nézünk, azt lehet mondani, hogy ez így is lesz. Már említettem, hogy ez egy csomópont, idetartozik Pac és a Biczó István kert, ahol viszont szegényebb rétegek laknak. Itt nagyon nagy a kontraszt. Pacon azok az emberek laknak, akik zárt kertet tudtak venni, mert a banki világ elvitte a házukat, lakásukat, a kontraszt másik oldala pedig ez a milliós negyed. Ez a két "réteg" fogja használatba venni ezt a templomot. Valamilyen szinten szeretném is, ha összekeveredne egymással ez a két véglet és ez a gyülekezet valóban életszerű gyülekezet lenne. Azt lehet mondani, hogy nagyon jó szívvel jönnek az emberek takarítani, kertet rendezni, kubikolni, kis és nagy dolgokkal besegíteni. A helyi vállalkozók is jelentősen megmozdultak. Van például itt egy vállalkozó, aki egy szabadidőpark tulajdonosa, ő a gépeit bármikor a rendelkezésünkre bocsátja díjmentesen, és nagyon sok munkát végeztet. Nincs idáig negatív tapasztalatunk. Senki részéről nem kaptunk olyat, hogy valaki csúnyán nézett volna ránk vagy megorrolt azért, mert itt elkezdtünk templomot építeni. Nagy szeretettel várják az emberek, hogy mihamarabb elkészüljön a templom. Látom mindenki szemében a reményt.
Kiss Sándor: Mikor indult el az építkezés?
Buzás Dénes: Két évvel ezelőtt kezdődött. Most a végső munkálatokra gyűjtögetünk pénzt, de ez egy ekkora beruházásnál több millió forintot jelent.
Itt vagyunk a templomtérben, látszik, hogy a lámpatestek még hiányoznak.
Kiss Sándor: De a mészkőborítás már megvan a padlón.
Buzás Dénes: Egyébként a gyermekek számára vasárnapi iskolát, gyermekistentiszteletet szeretnénk tartani. Ehhez alkalmas helyre van szükség, ezért itt a templomtér mögött található egy kisebb gyülekezeti terem, amely tolóajtóval elválasztható a templomtértől. Így amikor nagy létszámú gyülekezet érkezik egy ünnepi alkalomra, akkor ez a százhúsz férőhelyes templom kibővíthető százötven főre és a mindenkori karzat által kétszáz főre. Az úrasztala itt középen lesz, ahol majd az úrvacsoraosztásokat, keresztelőket fogjuk tartani. Mobilis berendezések lesznek.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
A felelősség szorításában címmel rendezik meg a IX. Harkányi Szabadegyetemet november 8. és 13. között. Az élet különböző területeinek felelősségéről tartanak előadásokat és esténként irodalmi estek és koncertek is lesznek. Többek között előadást tart: Velkey György, Andrásfalvi Bertalan, Bíró Zoltán, Topolánszky Ákos és Nagy István.

Huszadik alkalommal rendezik meg a zsoltár- és népdaléneklő versenyt november 8-án és 9-én, pénteken és szombaton Nagykőrösön, a Főiskola épületében a Hősök tere 5. szám alatt.

Hol van a te atyádfia? címmel a Biblia és az irodalom kérdéseiről beszélget Csomós József püspök és Mózes Huba irodalomtörténész november 12-én, kedden 17 órától Miskolcon, a Tiszáninneni egyházkerületi székház nagytermében.

A keresztyén szülész-nőgyógyász szakmai és etikai dilemmái címmel tart előadást dr. Tolnay Lajos november 8-án, pénteken 18 órakor Budapesten, a Torockó tér 1. szám alatti református templomban.

Cseri Kálmánnal és Pálhegyi Ferenccel Sz. Kiss Mária beszélget frissen megjelent könyveikről a könyvvásár keretében megrendezett könyvbemutatón november 8-án, pénteken 17 órakor Budapesten, a Ráday utcai Bibliás Könyvesboltban.

Berecz Ágnes a svábhegyi gyülekezet történetéről írt könyvet, amelynek ünnepélyes bemutatója november 10-én, a vasárnapi istentisztelet után 11 órakor lesz Budapesten, a svábhegyi Felhő utca 10 szám alatt.

Szikra-találkozót tartanak a már konfirmált zempléni fiataloknak november 9-én, szombaton 10 órától Szerencsen.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten Igéjét a Prédikátor könyve 7. fejezetéből!

"Tekintsd meg az Istennek cselekedetit; mert kicsoda teheti egyenessé, a mit ő görbévé tett?" (Préd 7,13)

Nemrég a bécsi Hundertwasser Múzeumban jártunk. Nagyon érdekes épület. Még a padlózat is hullámos. A képek mellé ki van írva néhány idézet a művésztől. Az egyik mondat így hangzik: Az egyenes vonal istentelen. Persze nem magyarul volt olvasható. Angolul straight line, németül gerade Linie volt az, amire az istentelen jelzőt használta. Nekem tetszett ez a mondat, de magyarul nehezen érthető az üzenete. Nagyon ritka a tökéletesen egyenes vonal a természetben. Mi mégis olyan tárgyakkal és ezekkel együtt olyan gondolkodással vesszük magunkat körül, amely telis tele van egyenes vonallal. Kőművesek órákat dolgoznak azon, hogy tökéletesen egyenes legyen egy-egy lépcső, hogy a derékszög pontosan kilencven fokos legyen. De mindez miért? Mintha egyszerűen az általunk használt vonalak is mutatnák azt, mennyire nem vagyunk alázatosak. Isten alkotta ezt a világot, és ő nem derékszögekben, nem általunk fontosnak vélt használati értékek szerint szabályozva teremtette meg azt. Ő másként látta. Úgy látta jónak, hogy ősszel lehulljanak a levelek, és essen az eső. Emlékszem mennyit küzdöttem egy diófáért az egyházközségben: sokan úgy gondolták, ki kell vágni, mert levelei bekoszolják a sírokat. Isten olyannak találta ki az életet, hogy nekünk munkát adjon. Ez persze nem azt jelenti, hogy belenyugvással át kell adnunk magunkat a természet erejének. De azt mindenképpen jelenti, hogy alázattal szabad csak bármit is megváltoztatni ebben a világban. Nézzük meg a kavicsokat! Évezredek, évmilliók alatt, iszonyatos mennyiségű víz szépen kimosta, legörbítette őket. Lehet farigcsálni nekünk is a köveket, de megdöbben az ember a természet szobrászatán. Istentelenség az, hogy mi ott is egyenest akarunk, ahol Isten görbét teremtett. Mindent egy kaptafára szeretnénk elkészíteni, és nem látjuk meg alázattal Isten munkáját.
Ugyanakkor az is igaz, hogy mindez magyarul egészen másként hangzik. Mert a magyar egyenes szó az egy szócskából ered. Mennyire világos, képi beszéd ez: az egyenes nem attól egyenes, hogy nem görbe, hanem attól, hogy a legrövidebb úton halad egyik pontból a másikba. Egyenes, ami nem kanyarékos, nem csavargós. Legjobb az egyenes út. Egyenes ember, aki nem ravasz, nem alattomos, nem furfangos, hanem a becsületes és az igazság útján jár. Itt a megoldás, éppen a magyar nyelv adta képben van: a mindenáron simává tevő akarat, az egy nevezőre hozó erő istentelen, igen az. De az egyenes út az Istentől való. Ezt is olvassuk a zsoltárokban: Örvendeni fognak az igaz Istenben, és hozzá menekülnek… az egyenesszívűek…(Zsolt 64,11) Ma, amikor annyiféle utat állítanak elénk, ez az egyszerű szó, hogy egyenes, a legmélyebb tanítás: egy jó út van. Nem lehet egy életet ezer jóval megtölteni, ha Istent keressük, a legegyszerűbb és legvilágosabb úton kell hozzá mennünk. Ez az út a Krisztus útja. Az ő útja nem bonyolult, nem kacskaringós, nem kell hozzá ezer gyakorlat és spekuláció, csak igazán el kell fogadni akaratát. Csak igazán meg kell értenünk az ő szeretetéből, hogy teremtett, hogy közeledik felénk, és nem ezernyi csecsebecsével, hanem önmagával ajándékoz meg. Egyenesen jön felénk. Az egyenes vonal istentelen, de az egyenes út az egyetlen boldoggá tevő út. Kérjük Istent: "taníts a te útjaidra, vezess az egyenes ösvényen!" (25. zsoltár) Ámen.