2014-04-23

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntöm hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Minden ünnep felemel bennünket, a szépről is beszél számunkra. De mi a szép? Ez a kérdés világokat választ el egymástól. Mi, reformátusok például kicsit idegenkedünk a képektől. Pedig a reformáció terjedésében egy képi megjelenésnek, a fametszeteknek is nagy szerepe volt. Most két református művésszel beszélgetünk. Először Egri Erzsébetet hallják, aki ikonokat fest. Vajon mi vonz egy református művészt az ikonok irányába, és miben marad mégis igazán református?

Egri Erzsébet: Nyíregyházán éltünk tizennégy évig. Akkoriban a gyerekeink a hét kilométerre lévő zeneiskolába jártak, amely a görög katolikus könyvtár mellett volt. Amíg a gyerekekre vártam, a város legjobb könyvtárában töltöttem el az időmet. Egy idő után már látásból ismertem Ivancsó István atyát és másokat is. Mint festőt érdekeltek a képzőművészeti könyvek, amelyek az ikonokról szóltak. Mindig is azt gondoltam, hogy egy kép, nem csupán annyi, mint ami első pillantásra látszik belőle. Jó nézni, jó előtte ülni, mert a gondolatainkat valahogy a magasba emeli. Mindig aktívan festettem, és ekkor elkezdtem ikonszerű dolgokat festeni. Ráébredtem, hogy ez egy nagyon jó műfaj, hiszen az egyház használja. Amikor már készültünk eljönni Nyíregyházáról egyszer a könyvtárban megemlítettem Ivancsó atyának, hogy szoktam ikonokat festeni, és szívesen megmutatnám neki. Nem sokkal később egy másik atyával együtt eljöttek hozzánk, megnézték a képeket, és bár elég kezdetlegesek voltak, de tetszett nekik.
Már Budapesten laktunk, amikor egyszer megkeresett, hogy a püspök atya Dél-Amerikába utazik és jó lenne, ha egy másolatot készítenék egy ikonról, hogy azt vihesse el ajándékba. Elkészítettem a képet és nagyon meg voltak elégedve. Később azzal kerestek meg, hogy nem festenék-e egy ikonosztázt egy kis faluba? Elvállaltam, és egyre lelkesebb lettem. Csodálatos dolog, hogy olyan feladatot kapok, amit szakmailag meg tudok valósítani, és használatba is kerül a művem. Jó, ha van funkcionalitása egy képnek. Ezt még fiatalkoromban tapasztaltam meg, amikor volt egy képem a szerelmemről.
Gyönyörű a keleti egyház szertartása, mert abban nemcsak a kép van jelen, hanem a zene és az illatok is együtt vannak. Ez nagyon tetszik, de vallásként nem tudnám gyakorolni, mert nem ebben nőttem föl. Viszont egy különleges helyzetben vagyok azáltal, hogy a képeket szívesen festem, és nagyon érdekel a Krisztusarc. Ezt is református módon kezdtem, először tanulmányoztam, hogy jobban értsem kik, miért, hogyan, milyen arányokban ábrázolták? Ez a kutatás folyamatos az életemben, de most már kezdem érezni, hogy milyennek kell lennie. A láthatatlan Istent nem lehet ábrázolni, azonban az ikonon érzékelhető eszközökkel szabad ábrázolni a testté lett, láthatóvá vált Krisztust.
Akár meghasonlást is okozhatna, hogy a református nőként ikont festek. De bennem nem ez nem okoz gondot. Nagyon szeretek képeket festeni, és szerintem az ikonfestészet a legszabadabb műfaj a világon. Sokan azt gondolják, hogy túl sok előírásnak kell megfelelni ahhoz, hogy valaki ikont festhessen, én azonban úgy látom, hogy nagyon jók ezek a korlátok.
Fekete Ágnes: Valóban, amíg van kötöttség, addig van szabadság is, ha pedig nincs kötöttség, nincs szabadság sem.
Egri Erzsébet: A kötöttség, nagy szabadságot ad. Valójában az egész életünk kötöttségben telik, hiszen két kezünk, két szemünk van, amelyek korlátokat adnak.

Fekete Ágnes: Az ikon nem realisztikus festés, nem perspektívában ábrázolja az embereket és a tárgyakat.
Egri Erzsébet: Ez így van. Nem realisztikus a kép. De sajnos, ma már találkozhatunk olyan ikonokkal is, amelyek realisztikus, sőt naturalisztikus részletekkel bírnak. Pedig az ikon nem olyan, mint egy fénykép. Bár látszati elemekből építkezik, de emberszempontú látszati torzulásokkal, egy másfajta perspektívával. Ez az ábrázolás teljesen más, mint amikor egy látszati portrét, egy tanulmányrajzot készítünk. A reformátusok gyakran nem ismerik az ikonokon lévő jeleket, így például azt a három görög betűt (ómega, omikron, nű) sem, amelyek a Krisztus feje körül lévő arany glóriában vannak, és a jelentésük: "vagyok, aki vagyok". A "vagyokság" az aranyban, az örökkévalóság körében van, azon kívülre kerül a Jézus Krisztusnak az e világban megjelent neve.

Fekete Ágnes: A reformáció a reneszánsztól átitatott európai képi megjelenés ellen lépett fel.
Egri Erzsébet: Többször előfordult a történelemben, hogy a templomokból kidobták a képeket, mert úgy gondolták, hogy azokkal félrevezetik az egyszerű embereket.
Fekete Ágnes: A vizualitás tényleg félre tudja vezetni az embereket. Ezt ma igazán megértjük, hiszen olyan világban élünk, ahol szinte mindent videóüzenetekben küldenek nekünk.
Egri Erzsébet: Egy vizuális fertőzöttségben élünk. Különösen a városokban, ahol tele van minden képekkel, és azt sugalmazzák, hogy mindent meg kell szereznünk ahhoz, hogy boldogok lehessünk.
A reformátusságom abban is megmutatkozik, hogy például csak éjszaka, sötétben, a "belső szobában" tudok imádkozni. Ezt tanultam gyermekkoromban és ez mély nyomokat hagyott bennem. Nincs szükségem képre az imádkozáshoz. Én festem a képet. Nagyon szeretem azokat a témákat, amelyek a templomi megrendelések által elém kerülnek. Nekem a képek nagyon sokat jelentenek.
Megfordultam már olyan református templomban, ahol az úrasztala műmárvány volt, rajta egy csúnya vázában művirág. Ez olyan szimbolikus. Nem szabadna ennek így lennie.

Fekete Ágnes: Az ortodox előírások szerint az ikonfestéshez hozzátartozik a böjt is. Te szoktál böjtölni, mielőtt festesz?
Egri Erzsébet: Nem vagyok jó böjtölő. Nem vagyok nagy ínyenc, és ha kell, lemondok az ételről, de engem úgy neveltek, hogy nem ebben van a lényeg. Imádkozni pedig szüntelenül kellene. Reformátusként ezt tanultam. A vecsernyék hetente egyszer felemelik a lelkemet, de minden nap nem tudnék részt venni ebben.
Fekete Ágnes: Nyakasabbak vagyunk ennél?
Egri Erzsébet: Lehetséges. Az igazi imának minden pillanatra vonatkozni kell. Ez belém is nevelődött, ezért nem is káromkodom.
Fekete Ágnes: Az ikonfestés több, mint egy képzőművészeti alkotás?
Egri Erzsébet: Természetesen. Fiatalkoromban jártam Padovában a Giotto által festett Scrovegni kápolnában. Csodálatos volt bemenni oda és nézni fönn a csillagos égboltot. Ma már oda sem jó bemenni, mert már nincsenek szertartások benne és csupán egy turistalátványosság lett. Nem éli át azt az ember, amiért készült ez a kápolna. Nem lehet bemenni a főbejáraton és csak hét percet lehet benntartózkodni, hogy az ember kilégzése nehogy kárt okozzon a képekben. Sajnos, ami szép és Istenhez közel vinne az múzeummá lett.

Fekete Ágnes: Az ikonok világa után Orosz István Kossuth-díjas grafikusművész következik. Munkái a protestánsnak tartott metszetek világába vezetnek bennünket. Pavel Florenszkij Ikonosztáz című híres művében azt írja: "Az ikon a létet, az igazi létet ábrázolja, míg a protestáns metszet vagy a katolikus olajfestmény csak utánoz." Vajon valóban létezik-e ilyen szoros összefüggés egy műfaj és a reformáció között?

Orosz István: A könyvnyomtatás megjelenésével a világ tele lett metszetekkel, egész Európában elérhető közelségbe került a képzőművészet a fametszeteken keresztül. Addig, ha elkészült egy kép, az valószínűleg a gazdagok palotájába került. A metszet viszont eljuthatott az egyszerű emberekhez is. Dürer még piacokon árulta a metszeteit az almáskofa meg a tojásárus mellett. A protestantizmus kialakulásakor nagy szükség volt támogatókra, Dürer és német protestáns kortársai az akkor elterjedőben lévő fametszeteket használták arra, hogy az emberekhez eljuttassák a protestáns gondolatokat. Például Erhard Schön német fametsző nagyon sok karikaturisztikus metszetet csinált. Kifigurázta a pápát és követőit. Ma már kicsit naivnak ható, de akkor valószínűleg hatásos metszeteket árultak, vagy terjesztettek, ma úgy mondanák, hogy "szórólapokon", amelyeken nem a lelki mélységek megmutatása volt a cél, hanem propaganda eszköz volt, mint később a plakát.
Fekete Ágnes: Rossz felhangja van annak, amikor a művészet propagandává válik.
Orosz István: Művészek készítették ezeket a metszeteket, de hogy ez művészet volt-e? Azt nem állítanám. Nem tudom, hogy pénzért vagy meggyőződésből alkottak, de gyanítom, hogy a meggyőződés is szerepet játszott.
Fekete Ágnes: Miért szereted a metszetet?
Orosz István: Nyilván, érzelmi okai is vannak. Ha megfestesz egy képet és történetesen megtetszik valakinek, és elég sok pénzt kínál érte, akkor attól meg kell válnod. Egy grafika esetében más a helyzet. Mivel több példányban létezik, nyugodtan odaadhatod, neked is marad belőle, bár kevesebb pénzt kaphatsz érte.
Nézzünk meg a protestantizmus korából két nagyon jelentős művészt! Leonardo da Vinci-t és Albrecht Dürer-t, akik kortársak voltak. Tizenkilenc évvel volt csak fiatalabb Dürer Leonardo-nál. Nagyjából ugyanazt csinálták, az érdeklődési területük is szinte teljesen megegyezett. Azt nem lehet tudni pontosan, hogy Leonardo mennyire figyelt Dürer-re, de valószínűleg igen. Viszont arra ezernyi bizonyíték van, hogy Dürer nagyon figyelt Leonardo-ra. Dürer életművének jelentős százaléka metszet, nyomtatott, sokszorosított grafika. Leonardotól viszont egyet sem ismerünk. Dürer vad lutheránus volt. Leonardo-ról azért azt nem merném mondani, hogy katolikus volt. Itáliában élt katolikus körökben, de azzal a korabeli itáliai pápista felfogással nem azonosul, amivel a kortársai, például Michelangelo azonosultak. Azzal gyanúsítják és a képeiből erre lehet következtetni, hogy inkább johannita, vagyis Keresztelő Szent János követője volt. Akkoriban körülötte mindenki metszeteket, nyomatokat, grafikákat készített, de tőle semmi nem maradt meg. Volt egy filozófuscsoport, művészekből álló kör, amelynek emblémájaként rajzolt csomózott mintázatokat, amit aztán védjegyként használt ez az akadémia. Ennek a rajzai sem maradtak meg. Hálásak lehetünk Dürernek, hogy ő csinált hat másolatot ezekről a csomómintázatokról.
A reneszánszban kontraszt volt az egyedi műalkotás és az akkoriban kezdődő sokszorosítás között. A mi korunkban körülbelül ennek felel meg a manuálisan létrehozott kép és az elektronikusan megjelenített kép közötti különbség. Szoktam beszélgetni a diákjaimmal erről az egyetemen. Én mindig azt mondom: mielőtt hozzákezdünk egy új munkához, próbáljunk ceruzával vázlatokat csinálni! De hát be kell látnom, hogy az ő kezükben az egér ugyanolyan, mint az enyémben a ceruza volt. Így már csak olyan szőrmentén vitatkozom velük erről.
Fekete Ágnes: A hited, a reformátusságod megmutatkozik a művészetedben?
Orosz István: Látensen biztos bennünk van, hogy egy protestáns művész valahogy máshogy dolgozik, másfelé koncentrál, annak ellenére, hogy ez nem tudatosul benne. Amikor leülök az asztalhoz alkotni, akkor nem gondolkodom arról, hogy a protestantizmus felől érkeztem oda.
Fekete Ágnes: Mert akkor már tényleg a propagandánál lennénk.

Orosz István: Néhány éve volt egy kiállításom Hollandiában, az M. C. Escher Múzeumban. Maurits Cornelis Escher nagyon jelentős holland grafikus volt. A múzeum egy háromszintes házban van, ahol az alsó két szinten Escher munkái vannak kiállítva és a harmadik szinten voltak az enyémek. A kiállítás megnyitója utáni sajtótájékoztatón az újságírók mindenfélét kérdeztek tőlem, én meg próbáltam a dolog magasztosságának megfelelően okos válaszokat adni. Egyszercsak megkérdezték, hogy mennyire érzem azt, hogy Escher holland művész? Erre nem is tudtam mit válaszolni, mert soha nem gondolkodtam azon, hogy Escher mennyire holland? Sőt, még egy pici provokációt is éreztem benne, merthogy itthon épp akkoriban kezdték forszírozni, hogy az ember mutassa meg, mennyire magyar. Ennek persze van jó, meg rossz oldala is, ha az ember elkezdi magáról mondani, hogy én mennyire magyar vagyok. Ott Hollandiában az újságírók kezdtek rávezetni arra, hogy Escher képei – amik történetesen szinte kivétel nélkül mind sokszorosított grafikák – csakis a németalföldi hagyományokból, a holland protestantizmusból, az ottani sík, sok csatornával behálózott vidékből táplálkozhattak és csak ott születhettek meg, sehol másutt. Ezt el kell ismernem, és azóta nem is nagyon tudok Escher-re másképp tekinteni, mint egy valóban holland művészre. Annak ellenére, hogy tudom, sok minden más is meghatározza ezt a művészetet.
Fekete Ágnes: Escher képei nagyon érdekesek, furcsák.
Orosz István: Igen. Becsapósak, furcsa optikai hatásuk van. Úgy szokták ezt mondani, hogy impossible object vagy impossible architecture, vagyis lehetetlen tárgyak, lehetetlen épületek. Amelyekről azt gondolhatnánk, hogy viszonylag könnyű lerajzolni, de az ő rajzai alapján megépíteni azokat a tereket már lehetetlen lenne, mert csak látszólag felelnek meg annak a nagyon szabályos geometriának, amit kitalál. Becsapás az egész. A szem becsapása.
Fekete Ágnes: Ég nélkül nincs földi művészet?
Orosz István: Egy lengyel filozófus azt mondta, hogy az égben nincs művészet. Talán egy kicsit másképpen kellene ezt fordítani. Az égben, a Mennyországban boldogság van, ezért ott nincs szükség művészetre. Ugyanis a művészethez mindig szükség van valamiféle boldogtalanságra. Minden művészet valahol melankolikus, fájdalmas, tragikus.
Fekete Ágnes: Pontosabban a tragédiát meghaladó?
Orosz István: Természetesen jó, ha valami katarzis kijön belőle. Az már optimizmus, ha az ember megcsinálja, de szükséges valamiféle boldogtalanság, amely erre sarkallja az embert. Azt hiszem, akkor szokott igazán jól sikerülni egy kép, hogyha amikor elkezdem csinálni, nem tudom pontosan, hogy mi lesz belőle, amikor önmagát is készíti a kép, a papír túloldaláról valaki segít.
Fekete Ágnes: Valóban?
Orosz István: Igen, igen. Mondjuk, amiket én csinálok, azért elég kiszámított munkák. Viszonylag kevés lehetősége van annak, aki a túloldalról dolgozik. A sejtelemnek, a transzcendensnek van szerepe az alkotásban, talán annál jobb, minél több százalékban érhető tetten ez a szerep. Természetesen nem lehet kidekázni, hogy mennyi? Gyakran van úgy, hogy vagy munka közben jut eszembe valami, vagy eszembe se jut, csak a végén látom, mikor megnézem. Illetve az még jobb, amikor valami olyasmit találnak meg egy képben, amit én nem. A néző bizonyos esetben alkotótárssá válik, és ebben benne van az is, hogy olyan megfejtései vannak, amik tudatosan nem voltak benne a képben, amit létrehozott az alkotó. Elég fontos szerepe van a nézőnek, amikor több nézőpontú a kép.
Fekete Ágnes: Ez olyan mintha csak közvetítő lennél?
Orosz István: Teljesen igaz, hogy közvetítő az ember. Bár nagyon gyakran nem merjük vállalni, vagy nem merjük kimondani, de ez lenne a lényeg, hogy ráhagyatkozzunk és döntsön ő felőlünk.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
Megjelent az újfordítású Biblia revideált kiállítása, amelyet a XXI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon mutatnak be április 25-én, pénteken, 14 óra 30 perckor a Millenáris Supka Géza termében. A Biblia megjelenéséért ökumenikus istentiszteleten adnak hálát a Magyar Bibliatársulat tagegyházai április 27-én, vasárnap 18 órakor a Budavári evangélikus templomban, a Bécsi kapu téren.

A Protestáns tavasz programsorozat keretében a zsidó-magyar együttélésről beszélget Köves Slomó rabbival Balog Zoltán április 24-én, csütörtökön 19 órakor Budapesten, a Hold utcai református templomban. Április 26-án, szombaton 10 órától a Ráckeresztúri Drogrehabilitációs Intézet ünnepe lesz ugyanott Függetlenség a függőségtől címmel. Április 29-én, kedden 18 órakor a lélekgondozás lesz a témája Balog Zoltán és Pál Ferenc beszélgetésének.

Közösen – Együtt Emlékezés a Holokauszt 70. évfordulójára címmel rendeznek konferenciát április 29-én, kedden 14 órától Budapesten, a Magyarországi Református Egyház Székházában, az Abonyi utca 21. szám alatt.

Az ember egy csoda című előadássorozat keretében Komlósy Piroska az ember, társas lény voltáról beszél, Dani Eszter pedig az alkalmazkodás vagy kirekesztés, beolvadás vagy beolvasztás témájával foglalkozik április 29-én, kedden 18 óra 30 perctől Budapesten, a Szilágyi Dezső tér 3. szám alatt.

Az egyházművészetről tart előadást dr. P. Szalay Emőke muzeológus a Debreceni Református Kollégium Budapesti Baráti Körében április 26-án, szombaton 15 órakor Budapesten, a XIV. kerületi Tábornok utca 2. szám alatt.

Kelemenné Farkas Márta Szerzek néki című regényét mutatja be és beszélget a szerzővel Szarka Miklós és felesége, Darvas Gyopár április 24-én, csütörtökön, 19 órakor Budakeszin, a Fő utca 159. szám alatt található Kálvin teremben.

Az ügynökkérdésről tart disputát az Asztali Beszélgetések kulturális Alapítvány Tabajdi Gábor történész és Kertész Botond egyháztörténész részvételével április 24-én, csütörtökön 18 órakor Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban. (V. Károlyi u.16.)

A Tabulatúra Régizene Klub, következő összejövetelén a Tudor- és Erzsébet-kori angol zenével ismerkedhetnek a résztvevők, április 28-án, hétfőn 19 órakor Budapesten a Szilágyi Dezső téri református templomban.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten Igéjét a Jelenések könyve 11. részéből!

"És adának nékem vesszőhöz hasonló nádszálat, és angyal áll vala mellém és monda: Kelj fel, és mérd meg az Isten templomát és az oltárt, és azokat, a kik abban imádkoznak. De a tornáczot, a mely a templomon kívül van, kihagyd, és azt meg ne mérd; mert a pogányoknak adatott, és a szent várost tapodják negyvenkét hónapig." (Jelenések 11,1-2)

Manapság szinte híres a 42-es szám. Ennek oka Douglas Adams, a Galaxis útikalauz stopposoknak című könyve. A világ nagy kérdésére keresik a választ ebben a műben, és az eredmény negyvenkettő. A szerző úgy nyilatkozott, hogy ezt a számot találta a legviccesebbnek az összes szám között. Bár ezt nem mondta, de talán ő is tudott a Jelenések könyvéről, ahol egy meghatározott időszakaszt jelöl a negyvenkettes szám.
Ezt az időegységet hónapban és napban is megadja János apostol, ezerkétszázhatvan nap. Bizonyára a szentségtől elidegenedett lét jelképe is ez a mennyiség, hiszen nem negyven, nem ötven, kilóg a szent számok sorából. De ami különösen érdekes, hogy miközben a látomásban János feladatul kapta a templom terének megmérését, aközben a pogányok kívül eső terének csak az idejét lehet megmérni. Mintha a szentségnek csak tere lenne, a szentségtől megfosztott létnek pedig csak ideje. Hiszen Isten nem is teremtett időt! Ő helyet teremtett, ha tetszik, teret teremtett ebben a világban: egy kertet, ahol az ember otthont találhat. János ezt a látomást a templomi istentisztelet képében látta, talán éppen istentiszteleten volt, amikor megszületett benne ez a könyv. Azt írja le, hogy ott nincs idő. Az Isten népe nem utazik az időszekéren, hanem azon a helyen van, ahol találkozik Istennel.
Mi mindannyian tékozló fiúk vagyunk, akik elhagytuk azt a teret, azt a kertet, a házat, ahol Isten és mi egyek voltunk. Ezt a helyet akarjuk egész életünkben valahogyan helyre hozni, megtalálni újra. Ezért lakunk házban is, ezért rendezzük be azt úgy, hogy otthonos legyen, a miénk legyen, magunkat, az őseredeti magunkat szeretnénk megtalálni abban, ami a miénk. Azt, hogy "a miénk", kifejezi a tervezhetősége, a mérhetősége. De nem így van ez az idővel. Mennyi negyvenkét hónap? Sok vagy kevés? Attól függ. Amióta az emberek gondolkodnak a földön, küzdenek az idővel és annak mérésével. Az idő a templomon kívüli valóság. Pontosabban a tornác is egy kicsit a templom része. Tudjuk, Jézus ebből a tornácból űzte ki a kufárokat, mert szerette volna, ha az üzletelés, az idő világa még a tornácot sem éri el. De mi látjuk, hogy eléri! A templomnak is két része van. Az egyik elér ebbe a világba, az egyik zakatol, a pogányságé, a másik pedig csak Istené.
János jelenésében éppen a templom tornácából ered az üldözés, és hiába jön a két próféta, hiába minden beszéd, mindent legyőz a fenevad. A mérhető és a mérhetetlen, a templom külső és belső része összeütközött, és látszólag a külső győzött. De csak látszólag. A negyvenkét hónap lejár egyszer. Az idő nagyon illékony valami. Ezek a furcsa számok éppen ezt a végességet szeretnék kifejezni. A földi korszakok jönnek és mennek, de Isten templomában tart az istentisztelet. Nekünk az a dolgunk ebben a világban, hogy otthont találjunk benne. Megtaláljuk azt a helyet, ami igazán a miénk, megleljük végre Isten kertjét. A régi úrasztali terítők a református templomokban ennek a jelei. Isten kertjét hímezték bele a vászonba. az egység jele ez a szépség. Ott az asztalnál újra hazatalál a tékozló fiú és leány.
Adja Isten, húsvét után, hogy Krisztus halála és feltámadása ránk is érvényes erővel hasson, és hazatérő tékozló fiúkká váljunk! Ámen.