2014-09-10

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Nagyon szeretek idős emberekkel beszélgetni. Mindig azt érzem, hogy valami olyan erőt követelt a XX. század tőlük, ami számunkra nagy példa. És mintha ma sem lenne más kihívás, átöltöztetve ugyanazokban a helyzetekben élünk. Kénytelen vagyok durván fogalmazni: az orosz katonák tettei és a pornográfia áldozatai között nagyon rövid az út. Mindegyik esetben az a kérdés, meg tudjuk-e őrizni önmagunkat, és tudunk-e bízni Isten irgalmában? Aki tudott, az ép ember maradt minden korban, még a legszörnyűbb helyzetekben is. Most egy olyan életutat hallhatunk, amely erről tanúskodik. Géczy Tihamérné elmeséli: Hogyan élték át Biharnagybajomban a frontot? Hogyan lett lelkészfeleség? Milyen élete volt?

Géczy Tihamérné: Tizennégy évesen én még teljesen gyerek voltam, akkor olyan világot éltünk, hogy a nemi életről ilyen idős korban még nem tudtunk semmit. Mindent olyan szépnek láttunk és akkor egyszer csak jött a front. Azt mondták, hogy ne ássunk el semmit, mert ha kiderül, a papokat azonnal fejbe lövik. Rettenetes volt.
Fekete Ágnes: Az édesapja lelkész volt?
Géczy Tihamérné: Igen, lelkész volt. Ördög Lajosnak hívták. Erdélyi, háromszéki, csomakőrösi származású. Kőrösi Csoma Sándor rokonságából való. Gyerekkorában is kellett már menekülnie Erdélyben. Ezért amikor jött a front azt mondta, ő nem menekül. A németek pedig mondták neki, hogy ne hagyja a három lányát, mert nem tudja még, hogy mit jelent az orosz bevonulás. Hát ez igaz volt, mert nem tudtuk. Úgy jöttek, mint egy áradat, özönlöttek lovon, gépkocsin, tankon, gyalog. Borzalmas volt, de Isten megvédett minket.
Korábban még, amikor a németek jöttek, elfogták a szocialistákat. Az egyikük felesége szaladt édesapámhoz, hogy segítsen rajtuk. Apu Baselben tanult egy évig, így beszélt németül. El is ment a parancsnokhoz, és elmondta, hogy ezek az emberek rendesek, nem kommunisták, hanem szocialisták. Ekkor a németek elengedték őket, Apunak pedig megígérték, hogy ha szükség lesz rá, akkor meg fogják védeni őt is, a családját is. Így is történt. Amikor bejöttek az oroszok, bennünket a németek elvittek Berettyóújfaluba. Szinte csak egy váltás fehérneműt tudtunk magunkkal vinni. Ica nővéremmel bennünket előre vittek, hogy a többiek majd jönnek utánunk. Nem volt nálunk ennivaló, és pénz sem. Újfaluban a kórház alagsorában voltunk egy hétig, amit aztán az oroszok körbevettek és kitessékeltek bennünket onnan, majd egy egyházi épület egyik szobájába tereltek. A férfiaktól elvették még a bicskájukat is, és őket egy másik szobába zárták. Isteni kegyelem volt, hogy mi a szoba hátsó sarkában egy kályha mögött tudtunk meghúzódni édesanyámmal, és a nővéreimmel. Az oroszok sorban hordták ki a nőket a szobából. Az állatorvos felesége tudott oroszul és értette, hogy mit mondtak a katonák. Kivitték az asszonyokat a trágyadombra, megerőszakolták őket és otthagyták. Nagyon szenvedtek ezek az asszonyok. A nővéreim már jobban értették, hogy mi történik. Őrjítő volt maga a gondolat is, hogy mi történhet velünk. Nagyváradi menekültek is voltak közöttünk, egyikük egy szép tanítónő volt, őt a kapitány vitte el, és egész éjjel magánál tartotta. Ő nem volt olyan dúvad, mint a többiek. Már hajnalodott és az anyukánkon kívül talán még két asszony volt a szobában, amikor jött egy öreg orosz katona, aki odaült a küszöbre és nem engedett be senkit. Így menekültünk meg.
Másnap Aput is agyon akarták lőni. Ugyanis az oroszok ki akarták nyitni a páncélszekrényt, és tudták, hogy itt van egy pap, de azt nem tudták, hogy nem a helybeli lelkész. Nem tudta kinyitni a páncélszekrényt, ezért kivezényelték munkára. Volt olyan, hogy csak egy almát tudott hozni, és azzal voltunk el egész nap. Amikor már normalizálódott egy kicsit a helyzet, akkor tudtak valami kis ennivalót szerezni. Ez ősszel történt. El is határoztuk, hogy hazamegyünk. Bár eléggé gyengék voltunk, de nekivágtunk gyalog a huszonöt kilométeres útnak. Biharnagybajomban olyan harc volt, hogy abban az ötezer lelkes faluban negyvenöt tank volt kilőve. Amikor hazaértünk, láttuk, hogy a parancsnokság a templom mellett volt. A házunkat teljesen kifosztották, és minden romos volt. A nővéreim stafírungját is elvitték. Az állatorvoséknél voltunk, de szegény apám másnap felment a lakásba. Látta, hogy a disznót az ebédlőasztalon trancsírozták föl, és mindent elvittek. Elvették az utolsó nadrágját is, így egy pokróccal volt körülcsavarva. Apám akkor egy éjjel megőszült.
Fekete Ágnes: Tehát bujkáltak valahol?
Géczy Tihamérné: Igen. Emlékszem rá, annyira féltem, hogy az asztal alá bújtam. Az Úristen mindig gondolt ránk, az volt az isteni kegyelem, hogy a gyógyszerész felesége egy cseh asszony volt, aki tudott beszélni az oroszokkal, és úgy járkált köztük, mintha legalábbis orvos lenne. Náluk rejtőztünk egy szobában. Egyszer Apu éppen konfirmálta a gyerekeket, amikor jöttek érte. Kérte, hogy hadd fejezze be az istentiszteletet, azt megengedték, de utána elvitték a börtönbe. Ott összerugdosták. A szabadulása után fél évre be is vérzett az egyik veséje, már akkor egy daganat is volt nála. Rettenetes kínok között halt meg.
Fekete Ágnes: Fiatal volt?
Géczy Tihamérné: Ötvenhat éves volt. A legidősebb nővérem elkezdett tanítani. Nappal tanította a gyerekeket, éjjel pedig font és kötött. Akkor volt divat az angóra. Amit elkészített azt tudtuk elcserélni lepedőre, ruhára és más dolgokra, amire szükségünk volt.
Fekete Ágnes: Az istentiszteleteket megtartották a háború alatt is?
Géczy Tihamérné: A front alatt nem, de amikor már össze tudtunk jönni, akkor volt istentisztelet. A torony is teljesen szét volt lőve. Borzalmasan nézett ki. Ötödikes gimnazista voltam, amikor a németek bejöttek, és hetedikes voltam, amikorra be tudtam menni Szeghalomba, hogy levizsgázzak.

Fekete Ágnes: A férjét hogyan ismerte meg?
Géczy Tihamérné: Amikor Apu beteg lett, Tihamér került Biharnagybajomba segédlelkésznek. Én akkor Sárrétudvariban voltam Éva nővéreméknél, ahol a férje volt a lelkész. Tihamér át-átjárt hozzám udvarolni. Nővéreméknél, amikor találkoztunk, egymás mellett volt a szobánk, és a falon keresztül beszélgettünk. Egyszer azt kérdezte, ha elmenne egy kis faluba lelkésznek, vele mennék-e? Mondtam, hogy vállalom én is. 1950 januárjában volt az eljegyzésünk és június 4-én az esküvőnk.
Fekete Ágnes: Ő Kárpátalján nőtt föl?
Géczy Tihamérné: Igen, Kárpátalján született és Beregszászban érettségizett. Kárpátalja volt az otthona.
Fekete Ágnes: Hogyan került át a határon?
Géczy Tihamérné: Nagyon beteg lett, és egy zsidó barátja segített neki, hogy átjusson a határon. Semmije nem volt, csak az, ami akkor rajta volt, amikor átjött. Debrecenben lett teológus.
Amikor összeházasodtunk Csaholcra kerültünk. Én még elég fiatal voltam elmenni százhúsz kilométerre. Otthon egy vedret sem kellett megemelnem. Anyukának segítettünk ugyan, teríteni, elszedni, de még akkor volt egy házi "kislányunk" is, tehát nem kellett komoly fizikai munkát végezni. Bizony nem volt könnyű egyszerre beleesni a dolgokba úgy, hogy oda kellett állni a nagyteknő mellé, és mosni. Volt ott egy aranyos, drága néni, ő lett az "anyukánk". Egymás után hat gyereket temetett el. Csaholcban olyan barátságos nép volt, hogy senki nem mehetett ki a faluból úgy, hogy meg ne ajándékozták volna. Egyszer például az történt, hogy a szomszédunkban lakó háromgyerekes család házába belecsapott a villám, és porig égett. A falu felépítette a házat. De ha bárki építkezett is, az egész falu ott volt. Egymásnak annyira tudtak segíteni, hogy az bámulatos! Szinte egy nagy család volt a falu. A papokkal szerveztünk a járáson belül evangélizációkat. Tihamér összeverbuvált egy vegyes kart, és mentünk a járás gyülekezeteibe énekelni. Nagyon nagy élmény volt! Fizikálisan nehéz volt, de lelkileg sok örömöt kaptunk.
Fekete Ágnes: Voltak bibliaórák és imaórák?
Géczy Tihamérné: Hogyne. Minden volt. Az emberek megtanultak imádkozni is. Nemcsak akkor mentünk el a hívekhez, amikor betegek voltak, hanem rendszeresen meglátogattunk mindenkit. A lelkészek is látogatták egymást. Ha mi mentünk, akkor a férjem prédikált, ha mi hívtunk meg valakit, akkor ő hirdetett Igét nálunk. Az tényleg komoly élet volt.
Fekete Ágnes: Ez volt a szabolcsi ébredés?
Géczy Tihamérné: Igen.
Fekete Ágnes: Hogyan tudott ilyen békességben beállni a lelkészfeleség szolgálatába?
Géczy Tihamérné: Nem volt idegen a számomra ez a feladat, mert gyerekkoromtól kezdve láttam édesanyámat. Nálunk olyan harmónia volt a családi közösségünkben, hogy mindenki szeretett hozzánk jönni. Lelkészfeleségnek lenni nem volt olyan nehéz, mint elmenni százhúsz kilométerre a volt otthonomtól.
Fekete Ágnes: Munkahelyen is tetszett dolgozni?
Géczy Tihamérné: Csaholcon nem. Mátészalkán volt az egyháznak egy szegényháza a templom közelében. Reggelente odamentem, kiadtam a főzéshez szükséges dolgokat és tartottam egy rövid áhítatot. Az is jó volt! Nagyon szép élet volt ott is. Csak onnan meg el kellett jönni. A rendőrök rá akartak venni minket, hogy maradjunk ott azzal a feltétellel, hogy akikről ők tudni akarnak, arról adjunk hírt nekik. Nem mondták ki, de tudtuk, hogy akkor maradhatunk, ha besúgókká leszünk. Tihamér megmondta, hogy ezt nem vállalja. "Ha el kell menni, akkor el kell menni." Vasárnap mindig kijárt tanyákra, nem sajnálta magát sose. Nagyon szeretett szolgálni. Ha egész nap szolgált is, akkor is azt mondta, hogy szinte megújult. Amíg jól bírta magát, elöl járt a munkában is, ha kellett még a tetőre is felment, hogy kijavítsa.
Fekete Ágnes: Miért kellett Mátészalkáról elmenni?
Géczy Tihamérné: Azért, mert vasárnaponként kétszer is megtelt a templom, és ezt nem bírták nézni. Először leállították az idősebb kollegát, hogy egy teljes évig nem szolgálhat.
Fekete Ágnes: De miért? Mit mondtak?
Géczy Tihamérné: Semmit. Amikor Tihamér nem fogadta el a rendőrség ajánlatát, akkor nem a világ, hanem Bartha Tiborék intézték el.
Fekete Ágnes: A püspök.
Géczy Tihamérné: Igen.
Fekete Ágnes: Áthelyezési eljárás volt?
Géczy Tihamérné: Igen. Két hét alatt lezajlott.
Fekete Ágnes: Kit raktak helyére?
Géczy Tihamérné: Valaki olyat, aki közel volt a tűzhöz. Ez mindig úgy szokott lenni. Csak vasárnap lehetett költözni. Csak vasárnap! Borzasztó volt: harangoztak, mi meg pakoltunk.
Fekete Ágnes: De miért?
Géczy Tihamérné: Mert csak akkor kaptunk teherautót. Maguk a sofőrök mondták, hogy "tessék mondani, miért van az, hogy minden vasárnap papot költöztetünk?" Hát akkor, aki nem tetszett az egyházvezetésnek, azt elmozdították a szolgálati helyéről.
Amikor Tépére értünk az valami rettenetes volt. A bejárati nagy vaskapu is össze volt törve, de maga a lakás… Jaj! Aztán ott is szépen megmozdult, megépült minden. Ott azonban, mint papnét, sehova nem vettek fel dolgozni. Egyszer megtudtuk, hogy Derecskén az Állami Biztosítónál megürült egy hely. A vezető ott egy katonatiszt volt. Bement hozzá a férjem, de azt mondta neki a katonatiszt, hogy már be van töltve az állás. Erre kapta-fogta magát Tihamér és elment a párttitkárhoz. Másnap reggel kocsi volt értem Tépén, és úgy vittek a munkába.
Fekete Ágnes: Ez volt az első munkahelye?
Géczy Tihamérné: Igen. Harmincéves koromban. Addig elment tíz évem. Sehova nem lehetett akkor dolgozni menni, sem továbbtanulni. Addigra már anyukám is özvegy volt, és sikerült áthozni Tihamér anyukáját is. Azt lehet mondani, hogy hatan éltünk a semmiből.
Fekete Ágnes: Tényleg nagy dolog, hogy valaki teljesen odaszánja magát egy ilyen szolgálatra!
Géczy Tihamérné: Aki a világi életből kerül egyházi szolgálatba, annak biztosan nehéz. Nekem annyiból volt könnyebb volt, hogy papi családból származom. Előttem és a testvéreim előtt minta volt a szüleink élete. Nagyon szép gyerekkori emlékeim vannak. Emlékszem például, ahogy téli estéken kinyitottuk a cserépkályha ajtaját és a parázsló fa fényénél énekeltünk.
Fekete Ágnes: A papné élet közben nem tetszett arra gondolni, hogy azért ez nagyon nagy kötöttség?
Géczy Tihamérné: Nem, bár kétségtelen, úgy kell élni, hogy bármikor jöhet akárki.
Fekete Ágnes: Mi volt a legnehezebb a papné szerepben?
Géczy Tihamérné: Én nem tudom. Az utolsó években Hajdúböszörményben azért el is fáradtam sokszor, ugyanis először a nagytemplomban, a centrumban volt istentisztelet, utána pedig a perifériális gyülekezetben. A férjem prédikált, én meg mentem vele és harmóniumoztam. Nem esett nehezemre a szolgálat. Pedig nem úgy volt, hogy a hivatal nyolctól tizenkettőig van nyitva, hanem jöhetett bárki, akár reggel hétkor is, és gyakran még este tizenegykor is folyt a beszélgetés. Télen volt csigacsináló alkalom is.
Fekete Ágnes: Ez azt jelenti, hogy asszonyok összefogtak és tésztát gyúrtak?
Géczy Tihamérné: Igen, igen. Énekeket tanultunk, imádkoztunk miközben készítettük a csigatésztát. Tihamér, ha tudott, akkor jött és beszélt az Igéről is.
Sokat gondolkodtam az életemről…, aki úgy összenőtt a templommal meg a gyülekezettel, mint én, nem is tudott volna más lenni, mint papné.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
Ezen az őszön lesz a Magyarországi református Egyházban az egyházi tisztségviselők választása. Ezzel kapcsolatosan szerveznek konferenciát szeptember 11-én és 12-én Berekfürdőn, a Megbékélés Házában. ([email protected])

Gyülekezetalakulás csodái a világháborúban és utána címmel emlékeznek Szabó Mózesre és Szőnyi Sándorra, akik az első világháborús oroszországi hadifoglyok között szerveztek gyülekezetet. Hívnak mindenkit, aki az erdélyi Petekről, Derzsről és Muzsnáról származik, de itt él Magyarországon. A konferencia szeptember 13-án, szombaton 10 órától kezdődik Budapesten, a Gyógyszergyári út 3. szám alatti Reménység Szigetén. Fél tíztől Az Örs vezér téren Erdélyi Gyülekezet feliratú kisbusz várja az érkezőket.

A templom külső felújításáért tartanak hálaadó istentiszteletet Szabó István püspök igehirdetésével és Balog Zoltán miniszter köszöntésével szeptember 13-án, szombaton 17 óra 30 perckor Budapesten, a Szilágyi Dezső téri református templomban.

Az anglikán kereszténység évszázadai címmel megjelent könyvet Szabó István mutatja szeptember 11-én, csütörtökön 17 órakor Budapesten, a Fasori Evangélikus Gimnázium dísztermében.

A lelki egészségről és a boldogságról tart előadást Bagdy Emőke az első Budapesten épülő Makovecz templom javára szeptember 15-én, hétfőn 18 órakor Budapesten, a Csili Művelődési Központban. (1201 Budapest, Nagy Győry I. u. 4-6.)

Szintén Bagdy Emőke tart előadást Hajdúböszörményben, ahol családi napot rendeznek a Kálvin téri egyházközségben szeptember 14-én, vasárnap 9 órától. Bagdy Emőke ekkor a harmonikus családról beszél majd.

Lelki Oázis csendesnapot tartanak szeptember 13-án, szombaton délelőtt 10 órától Pestújhelyen, a református templomban. (1158 Bp. Sztárai M. tér 3.)

Hálaadó istentiszteletet tartanak a templom felújítása alkalmából szeptember 13-án, szombaton 15 órakor Lepsényben. Igét hirdet: Steinbach József dunántúli püspök.

Jótékonysági hangversenyt ad Mészáros János Elek szeptember 21-én, vasárnap 16 órakor Soroksáron, a Hősök tere 11. szám alatti református templomban.

A Debrecen-Nagytemplomi Református Egyházközség énekkara szolgál a szeptember 14-én, vasárnap 11 órakor kezdődő istentiszteleten Miskolctapolcán, a református templomban.

Dinnyés József tart dalestet Hittel és dallal címmel szeptember 14-én, vasárnap Sajószentpéteren, a Bányai gyülekezet templomában.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg Isten Igéjét a Példabeszédek könyve 29. fejezetéből!

"Az emberektől való félelem csapdába ejt, de aki az Úrban bízik, az oltalmat talál." Péld 29,25

Nemrég olvastam Ljudmilla Ulickaja Imágó című könyvét. Nehezen olvastam el, de végül rengeteg új gondolatot kaptam belőle. Az egyik legmegrendítőbb jelenet a könyvben az, amikor Ilját, a főhőst behívják a KGB irodába. Odamenet az utcán mondogatja magában a lehetséges válaszokat, és tisztén látja, az a lényeg, hogy ne féljen: "Semmivel sem tartozom senkinek" – mondja. "Ha le akarnak ültetni, leültetnek. Meg kell szabadulnom a félelemtől." (301. o.) Végül valami egészen más történik, mint amire számít. A KGB-ügynök kedvesen fogadja, hosszasan elbeszélgetnek, kiderül persze, hogy minden tudnak róla, és szinte csak akkor jön rá, amikor már kilépett a szobából, hogy ő már egy beépített ügynök.
A könyv az élet két igazi kérdését taglalja: "Hogyan tudjuk megőrizni személyiségünket?" és "Hogyan leszünk képesek arra, hogy ne féljünk?" Ezt a két súlyos kérdést hagyta ránk a huszadik század: "Hogyan tudok nem félni?" és "Hogyan őrizhetem meg önmagamat?" Mind a kettő az ember legmélyebb kérdése, és mégis, mintha nem a kezünkben lenne a válasz. Ilja nem tudott nem félni, és nem tudta megőrizni igazi önmagát. Sok jó dolgot tett, elindultak a szamizdat, földalatti kiadványok, de mintha az egész élet egyfajta álélet lett volna, egyfajta gubóban lét, innen ered a cím: imágó. Hisz a lárvatársadalmat a legkönnyebb irányítani! Becsukva a könyvet az a gondolat futott át az agyamon, hogy itt semmi sem változott. Nincs most olyan rettenetes diktatúra, mint akkor Oroszországban, és mégis, mintha ugyanazokkal az érzésekkel kellene megküzdeni. Mintha pepitában, de ugyanabba a helyzetbe kerülnénk. Ma is az a fő kérdés: fel tudjuk-e oldani a félelmet magunkban? Mert ha nem, akkor igazán nem is élünk.
Az első baj, hogy legtöbbször észre sem vesszük, hogy félünk. Az emberben többnyire valami kusza szorongás van, és nem is tudja az okát. Pedig a mélyben az van, hogy félünk a veszteségtől, a fájdalomtól, és még sok mindentől. A félelemmel akkor lehet megküzdeni, ha először bátorságot veszünk arra, hogy kimondjuk: félek. Igen, talán ehhez a mondathoz kell a legnagyobb bátorság. Ha ez a mondat, mintegy szemüveg a fejünkre kerül, akkor egyszerre meglátjuk, hogy voltaképpen csapdahelyzetbe kerültünk. A félelmen keresztül vezetnek az emberek, és nem azt teszem, amit igazán akarok. A gyerekemmel azért viselkedem úgy ahogy, mert az aggodalom annyira erősen a lelkemre ült. Vagy azért eszem azt, amit, mert annyira sok rettegő szó érte el a fülemet, és ezek irányítják az életemet. Mást se hallok, csak hogy vigyázz! Meg hogy ez sincs, meg az sincs meg bennem, még erre is, arra is szükségem van, különben baj lesz. Ezt olvasd el, ide menj el, arról ne maradj le! Ebbe bele lehet őrülni. Én meg megyek, elolvasom, megveszem, ott vagyok, és mint egy robot teszem azt, amit ez a csapdahelyzet kínál. Isten arra hív bennünket, hogy vegyük észre a csapdát, és ne féljünk! Egyszerűen lépjünk ki félelemmotivált, hiányra épülő életünkből, és Őbenne bízzunk.
Mert miért is félünk igazán? Azért, mert önmagunkban bízunk. Azt gondoljuk, hogy az életünk igazi megtartói mi magunk vagyunk, és ha ezt meg azt nem tesszük meg, akkor baj lesz. Mit történne, ha csak úgy ülnénk a karosszékben! Rajtunk múlik, hogy mi lesz velünk! A félelem, és az én-központúságunk karöltve visznek minket a rossz emberi játszmákba. Az Imágó főhőse azért nem ment börtönbe, mert csak itt, a földi, emberi keretek között értelmezte magát, az életét, és akkor minden elvehető tőle. Ha csak ez a föld van, akkor nagyon sokat veszíthetünk, és mint egy kiskutya megy velünk a félelem.
Mit válaszol Isten erre a megtévedt emberi helyzetre? A bizalomra épít. Ez egy elég ingatag válasznak tűnik elsőre. Szép dolog bízni valakiben, de tudjuk, hogy sok esetben erre nem építhetünk. Bizalommal éhen is lehet halni. Ami igazán megvéd és oltalmaz, annak stabilnak kell lennie. Igen, megérkeztünk igazi életkérdésünkhöz: Elhisszük-e, hogy Istenben, aki mindent megalkotott, aki láthatatlan, aki oltalmazóan fordul felénk erősebb és biztosabb támaszunk van, mint stabilnak tűnő földi várainkban? Ha emberéleteket nézünk végig, azt láthatjuk, hogy erősebb támasz a hit, mint bármely földi erő. A félelmet nem lehet földi módszerekkel legyőzni. Sőt a félelem egyfajta jelzőberendezés, amely arra ösztökél, hogy Istent keressük! Nem kell félni a félelemtől, hanem magunk én-központúságából kilépve bízhatunk abban, hogy Isten jobban megőrzi az életünket, mint mi magunk! Ámen.