2015-01-14

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
A következő hét az egyetemes, ökumenikus imahét. Egy évben egyszer, ilyenkor egy egész héten át együtt imádkoznak a különböző felekezetű keresztyén, keresztény egyházak, közösségek. Ebben az évben a brazilok állították össze az imahét témáját, és ez a víz, illetve a samáriai asszony története. Ahogyan elgondolkodtam, eszembe jutott egy református lelkész, Csákány István, akinek az élete éppen e kettővel, Brazíliával és a vízzel volt nagyon erős összefüggésben. Mert a víz nemcsak életet ad, de halált is. Ő ugyanis Brazíliában a tengerben vesztette életét. Özvegye, Csákányné Sebor Adrienne mesél közös életükről.

Csákány István

Csákányné Sebor Adrienne: Nászutunkon éppen Sopronba utaztunk, mert valahol Dunántúlon esküdtünk meg. Akkor Pista elkezdi, köszörüli a torkát. Szent ég – mondom – mi következik? Mi lehet az, amit ki se tud mondani? Gondoltam, hogy most valami olyan történik, hogy neki megyünk a kanyarnak. Akkor azt mondta, hogy elígérkezett hétvégén egy vetítésre. Kedden esküdtünk és hogy vasárnap jöjjünk vissza, nem is tudom, hogy hova, ide Pest környékére Sopronból, mert elvállalta. Olyan szépen kérte az egyik kollega.
Fekete Ágnes: Gondolom, korábbi, kenyai útjáról volt diaképes előadása.
Csákányné Sebor Adrienne: Igen. Azt hitte, hogy most valami cirkusz lesz, hogy a nászút idejére ezt elvállalta, de én boldog voltam. Ha aznap kellett volna menni, akkor arrébb rakjuk a soproni utat. Engem az sem érdekelt volna, mert kész voltam erre az életre. Szóval, ez volt Pista.
Megismerkedésünk után két hónappal megkérte a kezemet. Érdligeten volt lelkész és engem odahelyeztek segédlelkésznek. Amikor megérkeztem fel volt dagadva az arcom, és úgy néztem ki, mint egy rút kiskacsa vagy egy még rútabb béka. Ugyanis hajnalban motorral vittek ki a vonathoz, hogy tíz órára odaérjek. Amikor az istentisztelet előtt imádkoztunk, azt éreztem, hogy én ezzel az emberrel tudok azonosulni. Ő később mesélte el, hogy elsőre azt gondolta: "Bárcsak egy kicsit lenne csinosabb!" De nem a külső számít, nem ezek a döntő dolgok. Ezt mindig el szoktam mesélni azoknak a lányoknak, akik várják, hogy majd a "nagy Őt" megtalálják.
Januárban, amikor már a menyasszonya voltam behívták a zsinatra. Együtt mentünk, de én lenn maradtam az autóban. Bartha Tibor elmondta Pistának, hogy Brazília kért lelkészt, és azért gondoltak rá, mert a teológia előtt Gödöllőn agrármérnöki diplomát is szerzett. Azt mondták talán mezőgazdászként be tud menni az országba. Mivel más ilyen adottságú ember nem volt, szinte azonnal választ kellett adnia. Pista beszélt rólam és arról, hogy egy hónap múlva összeházasodunk. Erre megörültek, hogy akkor már két lelkészjelölt is van. Végiggondolta, hogy milyen nehéz lehet ott Brazíliában, hogy nincsen lelkész és csak a presbiterek tartják az alkalmakat. A világi munka pedig a mezőgazdaság-fejlesztési telepen ugyanaz lenne, mint amit Kenyában a maszájok között végzett. Lejött hozzám a kocsiba, és azt mondta, hogy olvassuk el előbb a mai Igét és csak utána mondja el, hogy miről volt szó a püspöknél. A Losung szerint olvastuk az Igét és ott, akkor azt olvastuk: "Aki jobban szereti apját és anyját énnálam, nem méltó énhozzám." Nem mondott semmit, csak azt kérdezte, hogy mit mond ez neked? Tudtam, hogy most olyan dologra válaszolok, amiről nem is tudom, hogy micsoda. Azt válaszoltam, hogy már gyermekkorom óta azt jelenti, hogy minden áron, feltétel nélkül az Isten rendelkezésére kell bocsátani magunkat. Erre azt mondta, akkor is ezt mondod, ha ez a "minden áron" Brazíliát takarja? Akkor mind a ketten sírtunk. Nem igazán szerettünk volna kinn élő magyarok közé menni. Sírtunk, de tudtuk, hogy valamikor menni kell. Nem tudom, hogy mi zajlott a kulisszák mögött.
Az utazás miatt sokat leveleztünk és többször kérdeztük, hogy milyen fizetést kapunk? Mit vihetünk magunkkal? Lesznek-e bútorok? … Mindig az volt a válasz, hogy szerény, de tisztességes lesz az ellátásunk. Valóban szerény volt. A későbbiekben nálunk szinte szállóigévé lett, hogy "szerény, de tisztességes" legyen minden.
Egyszer egy lelkésztovábbképzőn voltunk Tahiban, amikor jött egy távirat, hogy vízum ügyben azonnal jöjjünk fel Pestre. Beszéltünk a konzullal, aki megértette, hogy keresztyének vagyunk, de azt mondta, hogy erről ő nem beszél, és elkezdtek az otthoni farmjáról és a szarvasmarha-tenyésztésről beszélgetni. Azt is mondta, hogy ha nem tudjuk odaadni az útlevelünket, hogy másnap Bécsbe vigye a futár, akkor nem tud segíteni, mert az ő ideje lejárt és másik konzul jön helyette, aki nem biztos, hogy beenged minket Brazíliába. Abban az időben amerikai és svájci lelkészeket sem engedtek be.
Fekete Ágnes: Mi volt akkor ott?
Csákányné Sebor Adrienne: Egy katonai junta. A lelkészek a szegények mellé álltak. És egy lelkész-stop volt akkor. Volt másfél hónap, hogy kijussunk. És a braziloknál az a szokás, hogy kétszer megbeszéltünk találkozót, semmi telefon, semmi, nem jött. San Paolóban is meghívtak néha minket vacsorára. Ebédre nem ettünk, hogy akkor jól tudjunk lakni, vagy örüljenek, hogy mennyit eszünk. Nem jöttek, és nem mondták le magukat. Manana, manana, holnap, holnap. Annak ellenére, hogy ott mindent így csinálnak, megjött másfél hónapon belül a vízum.
Ottlétünk alatt minden kicsi dolgot is, csak nagy harcok árán sikerült megvalósítanunk.
Sao Paulo mindent egyesít, Rio de Janeiro meg a legszebb város. Rióban is volt egy kis gyülekezet, de oda eljutni több mint hatórás buszozással lehetett. Sao Paulóban sem helyben laktak a gyülekezet tagjai. Volt, aki vasárnaponként egy óra járásról járt be a magyar református templomba.
Fekete Ágnes: A brazilok által összeállított idei Egyetemes Imahét témája a samáriai asszony és a víz kérdése. Ott pontosan mit jelent a víz?
Csákányné Sebor Adrienne: Most éjjel raktak fel olyan képeket az internetre, amelyeken látszik, ahogy hatalmas eső ömlik le a városra. Ezt mi is tapasztaltuk. Le is fényképeztük Pistát a térdig érő vízben, hogy itthon el tudják képzelni. Az ilyen nagy esőben előfordul, hogy a lefékezett autókat nem találja meg az ember, amikor kimegy a házból, mert azok leúsznak a vízen. Nincsen jól csatornázva a város. Az Amazonasnak hatalmas vízgyűjtő területe van, ahol irtják az őserdőket. Ezáltal az Amazonas menedék jellege is kezd megszűnni, mind az állatok, mind az emberek számára. Brazília hatalmas ország, körülbelül akkora, mint Európa. Azonban a vízkészlete nagyon kicsi helyen összpontosul. Ez nagyon nagy probléma. Már negyven éve is szűrt vizet ittunk, amelyet ötször is átforraltunk.
A régi magyar templom még áll, de már egy más felekezet tulajdonában van. Amikor ott voltunk a gyülekezetet három csoport alkotta, akik nem elegyedtek egymással.

Sao Paulo Fénykép: Bíró Anna

Fekete Ágnes: Többnyire az ottani magyarok, még az első világháború után mentek ki munkát keresni?
Csákányné Sebor Adrienne: Igen, ez az első csoport. A második csoport a második világháború után ment ki. Ők diplomások voltak, nyelveket beszéltek, és lenézték azt az első csoportot. Nem vegyültek. Köszöntek ugyan egymásnak, de nem barátkoztak. A harmadik csoportot az 1956-ban érkezettek alkották. Ők voltak a legkevesebben, és sokkal fiatalabbak, rugalmasabbak, toleránsabbak voltak. Most már talán kezdenek ezek a nagyon zárt csoportok egymásba olvadni. Az első csoport ragaszkodott a régi zsoltárénekléshez és nem látták be, hogy szükség van a változásra is.
Érdekes dolgok is történtek ott Sao Pauloban. Egyszer egy asszony este tíz órakor elindult, hogy a haldokló férjéhez bemenjen a kórházba. Útközben valaki le akarta ütni, de ő elmondta, hogy a kórházba kell bejutnia. Erre a gonosz ember lovaggá vált, taxit fogott, elkísérte az asszonyt a kórházba, sőt később telefonon is érdeklődött, hogy mi lett a beteggel. Van egyfajta kettősség az emberekben, lehet, hogy indulatában behúznak egyet egymásnak, ugyanakkor gyermeki lelkű, kedves, szeretetre méltó emberek. Itthon a villamoson nem szólítják meg egymást az emberek ott azonban teljesen természetes, hogy idegenek is szóba állnak egymással utazás közben. Bár ott is vannak ellentétek az északiak és déliek, keletiek és nyugatiak között.
A fiaimnak esténként szoktam küldeni egy Igét, ma azt írtam: "harmincnyolc éve reggel még mind a négyen együtt voltunk." A nagyobb még nem volt másfél éves, a kicsi még a hasamban volt.
Fekete Ágnes: Pont ma van az évforduló?
Csákányné Sebor Adrienne: Pont ma, tizedikén 38 éve halt meg Pista. Az egyház nyaralóját sikerült renováltatni, egy évi küszködés után. Az volt évek óta az első eset, amikor a nyaralót használni lehetett.
Pista nagyon jól tudott úszni. Egyszer gyermekkorában beleesett egy léken a Balatonba, és ki tudott úszni onnan. Azt hittem, hogy vele a vízben semmi baj nem történhet. Vasárnap azt mondta Pista: "el se tudod képzelni milyen nehéz, hogy amikor a gyerekekkel a tengerbe megyünk. Mindig számolom a fejeket, hogy mindenki megvan-e?" Azok a gyerekek brazil nevelést kaptak, amely azt jelenti, hogy a gyerek azt csinálhat, amit akar, ha el akar úszkálni a többiek mellől, azt megteheti. Így nem volt könnyű együtt tartani a gyerekeket, de Pista éppen ezért egy olyan helyet keresett, ami biztonságosnak tűnt. Éppen előző nap mondtam, hogy úszóövek kellenének a gyerekeknek és megbeszéltük, hogy beszerzünk ilyeneket.
A férjemnek még reggel a kőművessel kellett valamit egyeztetni, ami miatt elég ideges volt. Később mesélte az a presbiter, aki vele volt, hogy ő próbálta megnyugtatni, hogy ne féltse a gyerekeket. Az ő három gyereke is ott van a többiek között, és ők jól tudnak úszni. A férjem azonban azt mondta: "Értse meg, hogy nekem akár az életem is oda kell értük adni, ha ez szükséges." Aznap én is kimentem a tengerpartra és a karácsonyi leveleket olvasgattam. A gyerekek a tenger mellett rohantak és ez a presbiter odajött hozzám, hogy nem látja a gyerekeket. Jeges rémület költözött belém, éreztem, hogy valami nincs rendben. A kicsit rábíztam a presbiter családjára, és mi ketten elkezdtünk rohanni. Egyszercsak láttam, hogy egy nagy tumultus van és sírtak. Akkor a férfi legidősebb lánya, az édesapja nyakában zokogott, majd ennyit mondott: "Carlos és a Tiszteletes bácsi". Egy dagály lehetett, de igaziból senki se tudja. A hullámok nem kifelé hozták őket, ahogy addig, hanem megfordultak és befelé kezdték vinni a gyerekeket. Hirtelen pánik tört ki. Carlosért Pistának külön be kellett úszni. Kihozta, és azzal a tudattal úszott vissza egy fuldokló kislányért, Rosaliért, hogy ez a fiú már meghalt. A fuldokló ember az lerántja a másikat. Menteni nem tanult. Érezte, hogy ehhez már kevés az ereje, kiabált, hogy "segítsetek!" Akkor egy Attila nevű fiú, aki közel volt hozzájuk odaúszott és választania kellett. Ha kettőt egyszerre próbálja menteni, akkor mind a hárman belefulladnak. Rosalit vitte ki. Amikor Pistáért beúszott, akkor ő már eszméletlen volt. Az elnyelt víz szétfeszítette a tüdejét. Akkor ott azt gondoltam, hogy én semmit nem tehetek, ez egy olyan szituáció volt, hogy senki más nem segíthet csak az Isten. A papát, meg a lányát arrébb rángattam pár méterre, hogy imádkozzunk. Az egész szívem benne volt és azt sem tudtam, hogy mi van körülöttem. Életemben először mondtam ki, hogy "Uram, legyen meg a te akaratod!" Semmit nem hallottam körülöttem, csak az Istenre, meg magamra figyeltem. Akkor kinyitottam a szememet és nem volt körülöttünk senki csak mi hárman. Eltűntek. Azt gondoltam, hogy valószínűleg az intenzíven van, és a kórházba mentünk. Azt mondták, hogy már meghalt. Én végig azt hittem, hogy él. Mint külföldit beengedtek, hogy megnézhessem. Úgy nézett ki, mintha aludt volna. Bár minden idegszálammal ragaszkodtam hozzá, mégis azt tudtam mondani: "Uram, jobb helyen van nálad."

Fekete Ágnes: A lelkészek élete sokszor nem egyszerű. Hiszen általában, emberekkel bánni, közösségeket szervezni nem könnyű. Tudok egy lelkészről, aki otthagyva lelkészi tevékenységét méhésznek állt. Az biztos, hogy az emberekkel nehezebb, mint a méhekkel, itt több szúrást kap az ember. Mégis vannak emberek, akik erre adták a fejüket. Hála Istennek! Most egy olyan egyházközségbe látogatunk el, ahol egy fiatal lelkészházaspár nagy lelkesedéssel négy év munkája után a gyülekezettel azt ünnepelhette, hogy önálló egyházközséggé alakultak. Diósdon jártunk, ahol Pogrányi Károlyt és feleségét Marcsit hallhatják, majd a vasárnapi istentisztelt egy-két résztvevőjét.

Pogrányi Károly: Az elmúlt négy év tanulsága ez: közösség szül közösségeket. Egyszer elmentünk egy gyülekezetbe, ahol egy néni a feleségemet kérdezte hogyléte felől, majd hozzátette: "Tudod Marcsi, mindennap imádkozunk értetek." Van, aki anyagilag támogat minket, máshonnan munkatársat kapunk. Egy fecske nem csinál nyarat, a lelkész nem csinál gyülekezetet. Nagyon sokan támogattak minket, így juthattunk ideáig!
Tavaly létrehoztunk egy játszóházat és működött. Idén nem biztos, hogy fog működni a játszóházunk, mert nem biztos, hogy ugyanazok az emberek itt vannak. Itt, Diósdon nem lehet sablonszerűen csinálni semmit.
Fekete Ágnes: A honlapon felsoroljátok az alkalmakat. Az alapkövek sorozat például mit takar?
Pogrányi Károly: Az alapkövek egy hét-nyolc alkalomból álló sorozat azok részére, akik valamiféle érdeklődést mutatnak a gyülekezet iránt, keresztelni hozzák a gyermeküket vagy beíratják hittanra. Rövid vacsorával, előadással, beszélgetéssel várjuk az embereket ezekre az összejövetelekre. Az istentiszteletre nem biztos, hogy szívesen jönnének el, de egy kötetlenebb beszélgetésre igen. Aki abban nőtt fel, hogy vasárnaponként templomba jár, az nem is érti, mi ebben a nehéz. Aki viszont nem ebben nőtt fel, annak halvány fogalma sincs, hogy ebben mi a jó, és semmi sem vonzza.
Van egy nemzetközi iskola itt, és sok, különböző szervezetnél szolgáló misszionárius él Diósdon. Egyik vasárnap két amerikai kislány egy traktátust nyomott a kezembe. Ők nem tudtak magyarul, de a füzetke magyarul volt írva. Tíz pont volt benne. Ahogy belenéztem láttam benne a bűn, az örök ítélet és az üdvösség szavakat,de semmi kedvem nem volt hozzá, hogy végigolvassam.
Fekete Ágnes: Arra gondoltál, hogy ugyanez történik velünk, csak magyarról magyarra kellene fordítani?
Pogrányi Károly: Igen. Azt gondolom, hogy nagyon sokszor esünk abba a hibába, hogy mások számára úgy tűnik, mi tudjuk azt, amit el akarunk mondani, megvan az üzenetünk, de nem akarjuk meghallgatni a másikat. Nehéz és fárasztó vállalni azt, hogy empátiával meghallgatom a másik embert, és leterhelem magam az ő terhével. Az alapkövek kurzus lényege az, hogy "meg akarunk hallgatni, kíváncsiak vagyunk rád, és utána valószínűleg te is kíváncsi leszel ránk".

Pogrányi Mária: Nyilván mindenhol örülnek, ahová lelkészházaspár kerül. Be is álltam én is a szolgálatba, és a gyerekmunkát próbáltam vinni, hiszennekünk is pici gyerekeink vannak. Egymás után jöttek sorban a kicsik, ezért nagyon nehéz volt "logisztikailag" megoldani a dolgokat. Mindig egymást helyettesítettük a férjemmel, tehát nem tudtam kiegészíteni jól az ő munkakörét. Nem volt ez így jó. Ezért döntöttem úgy, hogy visszavonulót fújok. Főállású anya leszek addig, amíg kicsik a gyerekek, és inkább jöjjön Karcsinak egy olyan segítség, aki teljesen mellé tud állni. Így került ide Fodor István beosztott lelkésznek. Fiatalon kezdtünk neki egy ilyen nagy feladatnak. Nagy volt bennünk a lelkesedés, meg a lendület. Nagyon sokat megtapasztaltam abból, hogy nincs senki más, csak Isten. Csak Isten a vigasztaló, én csupán gyógyító ölelését tudom továbbadni. Kezdetben nagyon sok mindent akartunk egyszerre, miközben a családi állapotunk is újra és újra változáson ment keresztül. Nagy küzdelmet, hatalmas feladatot jelentett mindez: új gyerek, új ház, új gyülekezet, új település. Nagyon nehéz volt a sok újhoz alkalmazkodni.
Fekete Ágnes: Ezek a pályakezdő buktatók?
Pogrányi Mária: Igen, ezek a pályakezdés nehézségei, amelyeken át kell menni. Meg kell tanulni, hogy honnan kapok mindig új erőt a feladatokhoz.
Fekete Ágnes: Most itt halljuk a gyerekek zsivaját, de mennyire tudtok ti családként jelen lenni a gyülekezet életében?
Pogrányi Károly: Van egy fiatal felnőtt házicsoportunk, ahol a kisgyerekek is jelenvannak. Ott a mieink is ott vannak. Nagyon sok áldást kapunk ebben a csoportban.

Fekete Ágnes: Ön a gyülekezet gondnoka?
Tóth Zoltán: Igen, igen. Kis gyülekezet vagyunk és szinte itt is lasszóval kell fogni a presbitereket. Akkor találkoztunk először a gyülekezettel, amikor a gyerekeket beírattuk az óvodában hittanra. A feleségemmel akkor még nem voltunk házasok. A nyáron házasodtunk össze, ezután lettem presbiter is. Aztán arra kértek, hogy legyek a gondnok. Valahogy minden olyan egyenes úton jött egymás után. Asztalos vagyok, így amikor a gyülekezeti házat megkaptuk, ott is sok munkát végeztem.
Fekete Ágnes: Előbb-utóbb ott lesznek majd az istentiszteletek?
Tóth Zoltán: Szeretnénk, ha minél előbb ott lehetnénk. Most már az építkezésekről, és ezekről a dolgokról is a presbitérium fog dönteni.
Fekete Ágnes: Jársz hittanra?
Fiú: Igen. Egy református iskolába járok.
Fekete Ágnes: Hova?
Fiú: A Rózsakerti suliba.
Fekete Ágnes: A Demjén István Általános Iskolába?
Fiú: Igen.
Fekete Ágnes: Gyerekistentisztelet szokott lenni?
Fiú: Igen, szokott lenni. Most nem volt olyan sok gyerek. Azt hitték, hogy nem fognak jönni és ezért szerintem nem készültek.
Fekete Ágnes: S ha van gyerekistentisztelet, az hol van?
Fiú: Ott a másik teremben. Az is jó! Sokan elférünk. Jó sokat szoktunk kézműveskedni.

Fodor István: Száznegyven körüli hittanosunk van, és az ifjúsági misszió együttes végzése mellett azért prédikálok is.
Fekete Ágnes: Akkor igazán sok a hittanos gyerek!
Fodor István: Igen, sokan vannak. Három óvoda is van itt. Az első osztályba az idén nagyon sokan iratkoztak be, ezért Károllyal két csoportban tartjuk a hittant, míg a többi felekezet ugyanabban az időben egy-egy csoportban. Igyekszünk nagyobb figyelmet fordítani a gyermekekre.
Fekete Ágnes: Mióta járnak ide, ebbe a gyülekezetbe?
Tóth Istvánné: Az Érdligeti gyülekezetbe, a Duna utcába is jártam, merthogy ott volt akkor még csak istentisztelet.
Gáspár Sándorné: Két éve lakom Diósdon. Debrecenből kerültem ide, ugyanis a családom itt lakik. Amikor a férjem meghalt, a gyerekek nem akarták, hogy egyedül maradjak. Nagyon nehéz volt mindent feladnom. Nagyon örülök most, hogy van helyben lakó lelkipásztor, és van hova istentiszteletre jönni.
Szakály Istvánné: Én Pasaréten kezdtem, aztán Érdligeten folytattam és miután itt is önálló lelkipásztorunk lett, akkor ide jöttem.
Fekete Ágnes: Merthogy itt laknak valahol közel?
Szakály Istvánné: Igen. Itt lakunk mind Diósdon. Istennek terve van Diósdon.
Tilly Eszter: Most konfirmáltam márciusban, és azóta járok a gyülekezetbe. A nővérem itt volt kántor, csak aztán kiköltözött Erdélybe.
Fekete Ágnes: Mi a jó itt, vagy mi az erőssége ennek a közösségnek?
Tilly Eszter: Összetartó a gyülekezet, és jó a lelkész.
Máté Ákos: Hallottam itt egy olyan prédikációt, amely nagyon eltalált.Azt már nem tudom, pontosan miről szólt, de azt tudom, hogy nagyon mélyen megérintett a lelkemben, és azzal az érzéssel jöttem ki, hogy erre nekem minden héten szükségem van.

Fekete Ágnes: Hallgassák a következő hét református eseményeit, híreinket!
Az idén is megrendezik országszerte az ökumenikus-, egyetemes imahetet, amikor különböző felekezetű keresztények együtt olvassák a Szentírást és együtt imádkoznak. Az Ökumenikus Imahét nyitó istentiszteletét január 18-án, vasárnap 19 órakor tartják Budapesten, a Szent István Bazilikában. Az istentiszteleten Erdő Péter római katolikus bíboros és Steinbach József református püspök szolgálata mellett a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa tagegyházainak vezetői vesznek részt a liturgiában.

Ókori matematika és ránk vonatkozó tanulságai címmel tart előadást Balogh Szabolcs programtervező matematikus január 16-án, pénteken 18 órakor Budapesten, a pasaréti református templomban.

A fenntartható fejlődés lehetséges útjairól tart előadást Vida Gábor biológus január 15-én, csütörtökön 19 órakor Budakeszin, a Fő utca 159. szám alatti Kálvin teremben.

A Keresztszülők iskolája előadás sorozat keretében Milyen nő lesz a lányodból, milyen férfi lesz a fiadból? címmel, a gyermekek szexuális neveléséről tart előadást Csáky-Pallavicini Zsófia és Semsey Gábor január 18-án, vasárnap 16 órától Budapesten, a Szilágyi Dezső tér 3. szám alatti gyülekezeti nagyteremben.

A Magyar Kultúra Napja alkalmából rendeznek ünnepséget, amely egy ökumenikus istentisztelettel kezdődik január 18-án, vasárnap 11 órakor Szatmárcsekén. Az istentiszteleten igehirdetéssel Bölcskei Gusztáv református és Kiss-Rigó László római katolikus püspök szolgál.

A Tabulatúra Régizene Klub évkezdő találkozója január 19-én, hétfőn este 19 órakor lesz Budapesten, a Szilágyi Dezső tér 3. szám alatt.

A Magyar Állami Operaház szólistái adnak hangversenyt január 16-án, pénteken 18 órakor Pestújhelyen, a Sztárai Mihály téri református templomban.

Fekete Csaba köszöntése és a "Beyte István Ágendája" című könyv bemutatója lesz január 19-én, hétfőn 16 órakor a Debreceni Református Kollégium Oratóriumában.

Fekete Ágnes:

"Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök; ámde azt mondjátok, hogy látunk: azért a ti bűnötök megmarad." János 9,41

Egyik reggel leültem, és meg akartam nézni a napfelkeltét. Esős napok voltak akkor, de korán reggel az ember nem látmég semmit sem. Amikor elkezdett világosodni, először mindent úgy láttam, mint valami árnyjáték. Mintha nem lenne tér, hanem fekete papírból lenne kivágva minden fa, és a házak kontúrja. Eszembe jutott, hányszor történik meg ez az életben. Az ember általánosít, és egybemossa a dolgokat: "Ilyenek ezek a mai fiatalok!" Vagy: "Ilyen az egyház!" Vagy: "Ez van Magyarországon!" Mindent egy nagy masszában látunk, mert még nem kelt fel a szívünkben a nap, és nem látjuk az embert. Hiszen az élet lényege a részletekben van.
Aztán szép lassan kék lett az ég. Ez volt az első szín, amit láttam. A fekete, árnyszerű világ, és a kékesszürkés, világos ég borította be a földet. Először az ég lesz színes, azután a föld. És tényleg így van, hogy mikor az ember elkezd lelki értelemben is látni, először az Istent látja meg teljesebben. Sok élettörténet eszembe jut most. Az ember nem is gondolná, micsoda színgazdagság jelenik meg Istenről, amikor az ember elkezd belül látni. Amikor megértjük, hogy az élet nem evés-ivás, hanem sokkal több annál, egyszerre észrevesszük, micsoda derűs mosolygással vesz Isten minket körül, és mi erre vakok vagyunk!
Ezután elsőször a szemben levő ház falának fehérsége jelent meg, aztán szép lassan barnállottak a cserepek, és csak sokára váltak pirossá. Az ég kéke után a piros volt az a szín, amely elérte a szemem. És a pirosról kinek ne jutna eszébe az ember vére, a tűz, mindaz a végtelen érzés, ami itt a földön minket elér. Ezután jelent meg szép lassan a tér: mi van előttem, közel és mi van messzebb. Az ég világossága elhozta a földre is, lelkünkbe is a látást.
Olyan érdekes, hogy akármilyen évszak legyen is, az esti fényeket nem lehet összetéveszteni a reggeliekkel. Ezek világosabbak, hasítóak. Amikor az ember számára világossá lesz Isten, akkor sem lehet ezt semmivel összetéveszteni. Mint ahogyan az, akinek a szeme látását visszaadta Jézus, annak ellenére, hogy szavai a saját vesztét okozták, elmondta: nem láttam, nem tudtam semmit, most pedig Jézus segítségével látok. Ezt az élmény néha "aha-élménynek" nevezik.
Mégis, a legmegdöbbentőbb felismerésem ezután következett ebben a reggeli imában. Ekkor láttam meg, hogy nem látok. Egészen eddig a pontig nem tűnt fel, hogy szemerkél az eső. Most, hogy már – úgymond – láttam, észrevettem, hogy nem látok igazán. Minden olyan elmosódott volt a párás levegőben. Számomra ennek az imának ez volt az igazi megértése. Azért van sötétség bennem, mert azt hiszem, hogy látok. Hányszor fordulok önelégülten mások felé, elhitetve azt, hogy tudok valamit, amit ő nem tud. Aki keresi és látni szeretné Istent, az minden bizonnyal egyre jobban vaknak érzi magát. Mert a teljességgel szemben mit is érezhetnénk mi, töredékesek?
Bárcsak Isten mindannyiunkat megajándékozna lelki látással! Bárcsak észrevennénk, mennyi mindent nem látunk! Ámen.