2015-08-19

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Egyszer kaptam egy nagyon szép füzetet. Úgy gondoltam, ebbe nem lehet akármit beleírni. Elhatároztam, hogy a legszebb szavakat írom bele, amit találok. A Tisza-tónál egy hal nevére akadtam, ez a felpillantó küllő. Ez a név annyira megtetszett, hogy nem is tudtam több szót a füzetbe írni. Most is morzsolgatom magamban ezt a szép szót. Hogy lehet egy állatnak ilyen szép neve! Aztán végül imádságokat írtam a füzetbe. Az embert tényleg el tudják varázsolni a szép szavak. Egy ilyen titokzatos varázslatra hívta az érdeklődőket a Csillagponton és a Művészetek Völgyében Szabó Dóra és Füle Tamás. A Szó – Láss – Szabadság nevű installációról Szabó Dórát hallják.

Szabó Dóra: A szavak nagyon elevenek tudnak lenni és nagyon sok bántást tudunk elkövetni velük. Ilyen élménye mindenkinek van. Mi is elgondolkodtunk ezen és igyekeztünk számot vetni, és leszűrni a tanulságokat. A sátor egyik sarkában volt egy tükör, amelyben látni lehetett a szavak emberekre gyakorolt hatását. Voltak, akik láthatóan emelkedetten jöttek ki a légies, hófehér sátorból.

Fekete Ágnes: A sátor oldalára karácsonyi izzókból készített hálót tettetek fel.
Szabó Dóra: Valóban, a sátor három oldalát így díszítettük, majd hetvenöt szót raktunk fel, egyenletesen elosztva a falakra.

Négy út vezetett a sátorba. Az első az Ige útja volt, ahol tizenkét cserépre írtunk föl bibliai Igéket, amelyekből egy-egy szép szó hiányzott. Például a gyermek. "Míg gyermek voltam, gyermekként gondolkodtam, most már elhagyom a gyermeki dolgokat" A látogatók volt, amikor hosszú ideig gondolkodtak, mi lehet a hiányzó szó? A második a kedves útja. Ezt az utat főleg pároknak találtuk ki, és azoknak, akik a párjukat siratják vagy hiányolják. Többek között nekem is nagyon fontos volt ez az út. Az asztalon lehetett az elköteleződést szó szerint is kipróbálni, hiszen selyemfonállal lehetett összekötögetni a szögekkel kijelölt pontokat. A harmadik út a csend útja. Itt volt egy olyan állomás, ahol azokat a szavakat lehetett egy fehér deszkára fehér festékkel felfesteni, amelyeket szeretne az ember elfelejteni. A festékréteg vastagságából látszott, hogy valaki a zaj szót írta föl. A negyedik az utazó, az érdekességekre vadászó útja volt. Ott az egyik állomáson a hazudni igét ragoztam: hazudtam, hazudtál, hazudott, hazudtunk, hazudtatok, hazudtak. Összegyűrt fehér papírok voltak a szavak fölött, a hazudtam fölött viszont, fekete, mert a hazugságnak mindig rossz következménye van. Ez is egyfajta számvetés volt. Én, amikor megdühödöm, akkor össze szoktam tépkedni a papírokat. Van, hogy eltépünk leveleket, és van, amikor meg sem írjuk. Erre is volt egy állomás, ahol lehetőség nyílt a meg nem fogalmazott levelek leírására, talán egy vallomás, egy bocsánatkérés megszövegezésére.

Fekete Ágnes: Ezek a ki nem mondott szavak?
Szabó Dóra: Igen, ezek az elszigetelt szavak. Isten szava teremtő szó, azáltal, hogy Ő kimondja, van. Ha mondunk valamit, akkor az, valamiféleképpen létre is jön. Mondjuk a bocsánat ilyen, hogy még nem létezik, de amint megpróbáljuk megformálni, akkor már van.
Fekete Ágnes: És elkezd létezni.
Szabó Dóra: Igen. Éppen ezért fontos, hogy amikor valamiről szépet írunk, akkor minden megváltozik. A szép szavakkal lehet új rendet létrehozni.
Fekete Ágnes: Te hogy vagy a szavakkal?
Szabó Dóra: József Attila Azt mondják című versében azt mondja, hogy késsel a kezében született, de a kést kevésnek találta, ezért tollat ragadott. Én is hasonlóan érzek. Beszélek, írok, odavágok, elküldöm, előbb elküldöm, mint ahogy átgondolnám. Sajnos, később esetleg visszajelzés is érkezik, hogy valakit megbántottam, pedig nem gondoltam komolyan a leírtakat. Ráadásul sok mindent nem is írunk le rendesen, csak rövidítve, szmájlikkal, hangulatjelekkel, formulákkal jelzünk. Például az azt hiszem helyett azt írjuk: asszem, a nem tudom helyett: nemtom.
Fekete Ágnes: Igen, ez az sms nyelv.
Szabó Dóra: Igen. A helyesírási szabályokat sem alkalmazzuk sokszor, mert olyan gyorsan gépelünk. Régebben azt hiszem egy biztonsági korlátot jelentett, amikor papírra kellett vetni a gondolatokat, majd postára adni, és várni a választ, amely egy hét vagy egy hónap múlva érkezett meg. A kiállítás egyik alcíme ez volt: a kézírás eltűnésének évszázadából. Használjuk azt a francia szólást, hogy a stílus maga az ember. Nem is gondolunk arra, hogy a stílus egy íróeszköz volt, amellyel a viasztáblára írtak. Ezzel az ember egyedi módon tudott írni. A kézírás ma is egyedi, bár elég kiábrándító, ahogy szinte eltűnik a szép folyóírás. Külföldi barátaim írásán látom, hogy gyakorlatilag a géppel írt betűket utánozva írnak, és nagyon csúnyán formálják a szavakat.
Fekete Ágnes: Kézírás eltűnésének milyen következménye van a szavakra?
Szabó Dóra: Úgy látom, hogy az írás mögötti felelősségérzet tűnik el lassan. Ma már az internetes kommunikációban van egy furcsa névtelenség, van ugyan egy profilképünk, de igazából egyre bátrabban és felelőtlenebbül fórumozgatunk, kommentelünk. Szinte össze sem lehet hasonlítani azzal, hogy most leülök, átgondolok mindent, megszövegezem a gondolataimat, leírom egy lapra és elküldöm valakinek, vállalva azt a kockázatot is, hogy a másik elégeti, kidobja, vagy éppen elteszi és tíz év múlva is előveszi és elolvassa. Úgy tűnik paradigmaváltás van készülőben.
Fekete Ágnes: Kevésbé vagyok ott az írásom mögött?
Szabó Dóra: Igen, azt hiszem, a felelősséget lerázom magamról.
Fekete Ágnes: Az írás annyira árulkodik egy emberről: az én vagyok.
Szabó Dóra: Valóban. Régen a hitelesítés legfontosabb mércéje volt, ha aláírtunk valamit. Ma már a nyomtatott szövegből nem mindig ismerhető fel az írója.
Fekete Ágnes: A tárlat címének harmadik szava a szabadság. Ez hogyan jelenik meg a kiállításon?
Szabó Dóra: Igen. A szavakat kitettük, láthatóak, de itt nem kényszerítünk rá a látogatóra semmit, nem próbáljuk belesulykolni, hogy mit lásson. Megmutatjuk, hogy mi mit gondoltunk. Olyan ez, mint a fán a gyümölcsök, a látogató azt szedi le, amelyiket szeretné, és úgy köti az asszociációs láncot, úgy formázza, ahogyan szeretné. Ahogy bemegy a sátorba és a következő lépéssel kifordul, az is az ő döntése, vagy mindegyiket végignézni, alaposan végiggondolja, az is az ő szabadsága.

Fekete Ágnes: A legfontosabb szavainkat az anyanyelvünkön mondjuk el. Életben tartó erő az anyanyelv, mert a dolgokat, az érzéseinket csak úgy tudjuk megnevezni, ha van egy ilye mély önazonosságunk. Az elmúlt napokban a Vajdaságban, Módoson tartott az Ágoston Sándor Alapítvány anyanyelvőrző tárbort gyerekek számára. Horváth Marianna 5. éves budapesti református teológus hallgatót hallhatják, aki az egyik főszervezője ennek a tábornak.

Horváth Marianna: Egyszer, amikor a gyerekeket vittük haza a táborból, láttuk, hogy tíz-tizenkét éves gyerekek a patakparton szemetet égettek. Nekik ez volt a játék. Nem is nagyon tudnak közösségben játszani, mert számukra szinte csak a verekedés jelent játékot. Nagyon örültünk, hogy az idén a táborban csak egy verekedés volt, pedig régebben elég gyakori volt.
Fekete Ágnes: Miért van ez?
Horváth Marianna: Más a kommunikációs nyelv. A fiúk ezzel tudják kifejezni magukat. A szegénység is biztosan közrejátszik abban, hogy otthonról sem kapnak más mintát. Az ordibálás, a kiabálás teljesen természetes dolog. A szerb nyelv egyébként is egy erős nyelv. Most volt egy tolmácslány is a csapatban, aki helybéli, de szomszéd településen ő a magyartanár. Szükség volt rá, mert az idén sok szerb kisgyerek jött, akiknek talán a dédszülei voltak magyarok. Szívesen jönnek, mert lehet játszani és ennivalót is kapnak. Próbáltam szépen, az egyházi nyelvezetből vett szavakkal elmondani a gyerekeknek a tízparancsolatot. Ezzel párhuzamosan folyt a tolmácsolás, ami egy teljesen más kifejezésmód.
Ez a vidék azért nagyon szegény, mert 2005-ben kiöntött a Temes, és volt egy nagyon nagy árvíz. Akkor az Ágoston Sándor Alapítvány lement megkeresni a legsúlyosabban sérült helyet. Így kerültünk Módosra, és azóta rendezünk anyanyelvápoló heteket ott. Egyébként a helyiek ezt az árvizet, özönvíznek hívják. Sokáig nem is értettük, hogy milyen özönvízről beszélnek. Akkor a víz minden házat elvitt. Állami támogatásból ugyan megépültek az "egyenházak", de az embereknek nincs munkahelyük. Állatokat tartanak, de valójában a nagyok erősödnek és lenyomják a kicsiket, akik nem tudnak így miből megélni. Ezeknek a gyerekeknek két lehetőségük van: maradnak ott a nyomorban, vagy pedig megtanulnak olyan szinten magyarul, hogy Magyarországon el tudjanak helyezkedni. Egyik variáció sem megnyugtató, mert ha elmennek, akkor ki marad ott? Ha Magyarországra jönnek, akkor itt vajon milyen megbecsülést fognak kapni? Van egy tizennyolc éves lány, akinek az életét hat éve követjük nyomon. Elvégzett egy fodrásziskolát, de egy kis faluban pincérkedik. Most jelentkezett Magyarországra dolgozni, és valószínűleg Makón fog munkába állni szeptembertől. Azt nem tudjuk, hogy milyen úton-módon kerül Magyarországra. Ebben mindig van egy disszonancia, mindig van egy sötétség, és mi is nagyon tanácstalanok vagyunk, hogy mit ajánljunk, mit mondjunk. Amikor azt halljuk, hogy tényleg napról napra kell élniük, mert nincs étel, el kell adni az állatot; az apa nem lehet otthon az ötéves kisgyerekével, mert muszáj elmennie Németországba. Elsősorban nem Magyarországra jönnek onnan az emberek, hanem Németországban találnak munkát.
Fekete Ágnes: Ilyen rettenetes a helyzet Szerbiában?
Horváth Marianna: Hozzáteszem, hogy elég fiatalok vagyunk, akik Módoson voltunk, de sokat beszélgetünk a helyiekkel, és a tapasztalat azt mutatja, hogy igen, ennyire kilátástalan a helyzet. Tanácstalanok az emberek, nagyon kíváncsiak vagyunk arra, hogy tíz év múlva mi lesz ezekből a gyerekekből, akiket most vidáman táboroztatunk nyaranta. Nagyon jó lenne látni azt, hogy ők is hozzák majd egyszer a saját gyereküket, de ez picit illúziószerű. Nem mindig látjuk a pozitív végkimenetelt. Persze reménykedünk benne, ezért vagyunk ott keresztényként. Ezért csináljuk, hogy talán valamit adhatunk ezzel, és talán valami kis magokat elvethetünk, amelyek talán majd gyümölcsöt teremnek.
Szoktam mesélni a barátaimnak, hogy milyen nagy dolgok történtek Módoson: a gyerekek megtanulták a Miatyánkot. Ez hatalmas dolog. Minden évben, amikor odamegyünk újra és újra meg kell tanítani azt, hogy az étkezések előtt imádkozunk. Pénteken nagyon fáradtak voltunk már, kiraktuk a gyerekeknek az uzsonnát és minden felnőtt kiment a konyhába. Azt vettük észre, hogy nagyon nagy a csend. Erre bementünk hozzájuk és azt láttuk, hogy egymást figyelmeztették, hogy még nem szabad enni, mert még nem imádkoztak.
Az idén hatfős csapatokban dolgoztak a gyerekek. Az egyik feladatuk az volt, hogy közösen készítsenek csapatzászlót. A piros-fehér-zöld minden zászlóban megjelent. Nem szerb zászlót rajzoltak és nem szerb hősökről nevezték el a csapatot, hanem magyar tűzoltócsapat volt vagy Mátyás tűzoltóparancsnok. Ezek nagyon nagy dolgok, még akkor is, ha innen csak apróságnak tűnnek.

Fekete Ágnes: Teológushallgatók voltak a szolgálócsoportban?
Horváth Marianna: Diákok, de van egyetemi tanár is, aki már évek óta velünk jön. Dolgozó emberek is a szabadságukból egy hetet arra szánnak, hogy lejöjjenek. Volt egyszer egy zeneakadémista fiú, aki népzenei dolgokat hozott, akkor néptáncot tanítottunk a gyerekeknek, ő meg furulyázott. Az idén nagyon sokakat elriasztott a túl sok hír a menekültekről, nem mertek velünk tartani, pedig a Vajdaságban nem találkoztunk menekültekkel.
Itthon a gyerekek sokféle táborba mehetnek, a módosiaknak viszont nincs más lehetőségük. Ott a szülők is eljönnek megnézni, hogy mit csinálnak a gyerekek, és nagyon örülnek, hogy ott együtt játszanak és étkeznek a gyermekeik. Egész évben várják a nyári tábor idejét. Már márciusban jönnek az e-mail-ek, hogy "Mikor jöttek Szerbiába?" Jó kapcsolatban vagyunk a gyerekekkel.
Látjuk, hogy mennyire hálásak az itteniek ezért a lehetőségért. Például van egy szegény család, akiknek szinte alig van mit enniük, de a tábor ideje alatt minden reggel hozzák a tejet a gyerekeknek. Talán egy kicsi reményt adhatunk. Nem szabad nagy dolgokon gondolkozni. Nekem mindig van egy illúzióm, hogy eljön az az idő, amikor már nem kell nekünk Magyarországról lemenni és nem nekem kell embereket gyűjtenem, akik vállalják az utazást és a segítséget a táborban. Azt tudom mondani, hogy, aki nem hiszi, járjon utána, és jöjjön le egyszer velünk!

Fekete Ágnes: Az anyanyelvőrzés az őseinkkel való kapcsolattal függ össze. Manapság egyre többen kiteszik nagyapjuk, dédapjuk fényképét a falukra, és keresgélik a családfájukat. Az ember szinte érzi a gyökereit. A pócsmegyeri református egyházközség számára talán különösen is fontos ez meggyökerezettség. Egy kiállítást rendeztek most régi iskolájukról. Azért éppen az iskolaév előtt, mert ugyanabban a tanteremben állították ki a régi tárgyakat, ahol most is, és mindig is oktatás folyt. Borzsák Enikő vezet minket végig az iskolatörténeti kiállításon.

Borzsák Enikő: 1719-ben állapították meg a prédikátor salláriumát és a tanító fizetését. Ez az első igen érdekes adat.
Fekete Ágnes: Mi az a sallárium?
Borzsák Enikő: A fizetés, "sópénz", javadalmazás, amelynek ilyen tételei voltak: rajnai forint, hús, só, búza, faggyú, föld, fa elegendő, bor minden hordóból egy icce, minden gyermektől egy vékaalj gabona. Tehát ez nem fizetés, ez javadalmazás.
Fekete Ágnes: Itt egy iskolát rendeztek be mutatóba.
Borzsák Enikő: Ez volt az eredeti és nagyon régi iskolaterem. Egy sor pad van, de a valóságban három oszlopban álltak ezek a padok. Mellettünk látható egy régi nagy tábla. Az osztályteremhez tartozott még egy harmónium is. Az utolsó rektor fia itt járt, és amikor bejött, azt mondta, hogy itt állt valamikor a harmónium. Van itt kiállítva palatábla, régi tollhegyek, és régi osztályképek is.
Fekete Ágnes: Milyen jelentősége volt egy ilyen falusi iskolának?
Borzsák Enikő: Azt hiszem a szellemisége volt a legfontosabb. Minden napot úgy kezdtek, hogy a templomban imádkoztak és énekeltek. Csak utána mentek át az iskolába. Az énektanítás kiemelt fontosságú dolog volt. A gyülekezetben használt énekeskönyv énekeit mindenkinek meg kellett tanulnia. Még ma is tudják az idősek! Tavaly beszélgettem egy kilencvennégy éves nénivel, aki szám szerint is tudja az énekeket, pedig változott is a számozás. Az iskola befejezése után is fontos volt a templom. Mielőtt az emberek a földekre mentek dolgozni a templom ajtajához támasztották a szerszámaikat és reggeli könyörgéssel énekkel kezdték a napot. Az iskolának ez a szellemisége, a tisztességre nevelés, az istenfélelem volt szerintem a legfontosabb.
Fekete Ágnes: Mi az a Ciróka-maróka?
Borzsák Enikő: Az egy énekeskönyv. Ezek a húszas évekből való tankönyvek: Falusi, tanyaiskolások olvasó- és tankönyve. Számország. Betűország. Helyesírási, nyelvi magyarázatok. Ez egy kézzel írott könyv, amelyben a tanítási alapelvek vannak leírva, és az, hogy a különböző tantárgyak oktatásánál mik a fontosak.

Fekete Ágnes: Nagyon megőrizték a dolgaikat az emberek!
Borzsák Enikő: Igen. Itt egy régi fatolltartó. Az a kis keskeny a legrégebbi. Ezek a későbbiek már kinyithatók. Palatábla, szögmérő, földgömb is van. Ez itt az úgynevezett kiadások könyve. Oskola körüli költség: ablakigazítás, százötven tégla felhúzással együtt, száz kéve nád felhúzással együtt, egy könyv az iskolának. Nagyon gyakran, egy évben négyszer meszelés. A kiadások könyvéből kiderül, hogy az elődeink nagyon figyeltek a tisztaságra, a fertőtlenítésre.
Fekete Ágnes: Az egyházközségnek nagyon fontos volt ezek szerint az iskola, a rend és a tisztaság.
Borzsák Enikő: Ez is egy üzenet. Nem volt semmi pazarlás, de ami szükséges volt, azt megcsinálták, és mindent szépen felírtak a könyvbe.
Fekete Ágnes: Mi ez a bizonyítvány itt? Gazdasági vándortanfolyam?
Borzsák Enikő: Igen, olyan is volt. Volt többfajta gazdaképző. Színjátszóköröket is szerveztek. Külön gazdasszonyképző volt. Arról bizonyítványt is adtak ki.
Fekete Ágnes: Tehát ugyanaz a tanító, aki a gyerekeket írni-olvasni tanította mást is tanított?
Borzsák Enikő: Igen. Így van. Ezeket szervezte. A gazdasszonyképzőt Móricz Zsigmond is megemlíti az egyik cikkében. A Nagykőrösi Tanítóképző nagyon míves, pontos képzés volt. Itt Pócsmegyeren látjuk, hogy milyen gyümölcsöző volt.

Fekete Ágnes: Az államosításról milyen papírok vannak kiállítva?
Borzsák Enikő: Itt van ez az 1950-ben készült írás, amely talán a legdrámaibb. "Két fő államosítási bizottság járt kint, akik egyhangú határozattal a kántortanító jövedelmét képező lakást, földeket állami tulajdonba vették". "Az összes egyházi földek haladéktalanul, legkésőbb folyó év szeptember egyig felajánlandók az államnak." A tanítót azonnal nyugdíjazták. Született egy presbiteri határozat, hogy a kántori szolgálatáért havonta százötven forintot fizessenek. Amikor évszázadokon keresztül a gyülekezet adta a javadalmazást, biztosította a lakást, mindent, és akkor megjelenik "két fő államosítási bizottság" és azt mondja, hogy ezt most elvesszük. Elképesztő. Megrendítő volt ezt olvasni.
Fekete Ágnes: Mi ez a Szent fogadás kisgyermekeknek?
Borzsák Enikő: A konfirmációkor egy hosszabb fogadást mondtak. Ez a rövidített változat:
"Református gyermek vagyok,
Azért szemem vígan ragyog.
Vallásomat el nem hagynám
Semmi kincsért el nem adnám.

Szent vallásom nagyon régi
Jézus Krisztus jelenté ki.
Ő hozta azt le az égbül
Embereknek üdvösségül.

Az Ő áldott tanítása
Benne van a Szentírásba’.
Akik aszerint hisznek s élnek,
Református keresztyének."

Ez a kisgyerekeknek szóló fogadalom volt. De van egy tizennégy versszakos fogadás, amelyet a hatvan éve konfirmált Borda Eszter leírt és ismét elmondott a templomban.
Az Úr Jézus Krisztus vallásom szerzője,
Egyházamnak feje, lelke, vezetője.
Ő a fundamentom, út, igazság, élet
Hozzá ragaszkodom, jő velem, míg élek.

Evangélium a kútfeje a hitnek,
Forrása reménynek és a szeretetnek.
Istennek hatalma hívőknek üdvére,
Béke és boldogság abba van letéve.

Igéje szent örök, mert Isten Lelke
Nyilatkozik benne s őrködik felette.
A földön ez táplálja, s erény útján vezet
A síron túl pedig ad örök életet.

E szent Igén kívül nincs szükség másra,
Semmi hagyományra, emberi toldásra.
Mi ebben írva van Krisztusi tudomány,
Mi ebben írva nincs az hazug koholmány.

Mint az Úr Igéje örök, szent és igaz,
Református hitem és vallásom is az,
Mert szegletköve és fundamentoma
Az Úr Igéje, evangéliuma.

Üdvöt, boldogságot az Ige ád nekem
Semmi csábításra nem cserélem.
Szent nekem vallásom, szent előttem hitem.
E vallásban, hitben megmaradok híven.

Egyházam magyar, magyar a vallásom,
Mert Istenemet magyarul imádom.
Nemzeti egyház, mert minden egyes tagját
Nemzeti érzés szent lángja hatja át.

Református egyház, mert az Úr beszéde
Toldás nélkül, tisztán hirdettetik benne.
Krisztusi egyház, mert nevét tőle nyerte
S béke és szeretet legfőbb vezérelve.

Apostoli egyház egyszerű és tiszta,
S mint apostolok éppen azt tanítja.
Igaz egyház, mert Krisztusi tudomány
Taníttatik benne a Szentírás nyomán.

Önálló, független ura önmagának,
Hű támasza mindig a magyar hazának.
Szép és dicső egyház becsülöm, szeretem
S hű tagja is leszek, míg tart az életem.

Büszkén viselem a református nevet,
És hogy az lehetek, áldom Istenemet.
Mert drága nekem a lelki szabadság
S a tiszta hit, amit evangélium ád.

Szeretem egyházam, büszke vagyok rája,
Tehetségem szerint munkálok javára.
Ésszel, kézzel, amit Isten adott
Készen teszek érte, bármi áldozatot.

Jöhetnek kísértők, jó vagy rossz napok,
De reformátusnak holtig megmaradok.
Örömben, bánatban bármi sorsom legyen,
Egyházamhoz soha nem leszek hűtelen.

Másoknak vallását nem sértem, tisztelem
De a magamét legjobban szeretem.
Szent fogadásom ez, hogy hű leszek hozzája,
Így lesz enyém egykor élet koronája.

Fekete Ágnes: Hát ez nagyon szép!
Borzsák Enikő: Valóban!
Fekete Ágnes: Főleg, hogy abból a korból való, amikor azért a sértegetés mégiscsak élt.
Borzsák Enikő: Igen, igen.
Évente tartunk ünnepélyes istentisztelet a régen konfirmáltaknak. Az idén ezt összekötöttük az iskolatörténeti kiállítás megnyitójával.

Hírek:
A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának tagegyházai ökumenikus hálaadó istentiszteletet tartanak államalapításunk ünnepének előestéjén, azaz ma este 18 órakor Budapesten, a Szilágyi Dezső téri református templomban.

A templom külső felújítása után hálaadó istentiszteletet tartanak augusztus 23-án, vasárnap 15 órakor Kerkafalván.

A Református Pedagógiai Intézet konferenciát rendez a tehetséggondozásról és a személyre szabott nevelésről augusztus 25-én, kedden 9 óra 30 perctől Debrecenben a Dóczy Gimnáziumban, valamint augusztus 26-án, szerdán Miskolcon, a Lévay József Gimnáziumban.

A Bach 330 hangversenysorozat zárókoncertjét Kéringer László énekes és Pétery Dóra orgonaművész közreműködésével augusztus 23-án, vasárnap 19 órakor tartják Tiszakécskén a református templomban.

A szív virágai címmel jótékonysági hangverseny lesz a 46. Debreceni Virágkarnevál kísérőrendezvényeként augusztus 20-án, csütörtökön15 órakor a debreceni Kistemplomban.

Zenés áhítatot tartanak Kakuk Zoltán harsonaművész és Bujtás András orgonaművész közreműködésével augusztus 21-én, pénteken 17 órától Tiszanánán, a református templomban.

A lélek hangjai címmel ad koncertet Pörneki Anikó, Szakolczay István és Konc-Gállné Gass Emese ma este 20 órakor Balatonszárszón, a református templomban.

Kerékpáros Reformáció örökségtúrát rendeznek augusztus 20. és 22. között a Záhony – Tiszaszentmárton – Lónya – Vámosatya – Csaroda – Tákos útvonalon, ahol meglátogatják a térség református templomait.

Pótfelvételire lehet jelentkezni teológia és katechéta-lelkipásztori munkatárs szakra augusztus 24-ig a Pápai Református Teológiai Akadémiára.

Fekete Ágnes áhítata:

"Oh ha tudnám, hogy megtalálom őt, elmennék szinte az ő székéig. Elébe terjeszteném ügyemet, számat megtölteném mentő erősségekkel. Hadd tudnám meg mely szavakkal felelne nékem; hadd érteném meg mit szólna hozzám. Vajon erejének nagy volta szerint perelne-é velem? Nem; csak figyelmezne reám!" Jób könyve 23,3-6

Nagyon szeretem Jób könyvének ezt a néhány mondatát. Egy igazi ima. Van benne panasz, van benne kétely, van benne remény, de főleg az egész arról szól, hogy valaki valakivel kapcsolatba akar lépni. Mert az imádságnak ez az igazi lényege. Tele van az életünk földi kapcsolatokkal, emberi eszközökkel. Segédeszközökkel. Állandóan támpontokat keresünk. Az ima egy mennyei támpont. Egy földön túli kapocs.
A legtöbb ember valamiért imádkozik. Azért, hogy… Pedig az ima azért van, mert… Egyszerűen kapcsolatba kell lépnem valamivel, valakivel, aki és ami nem én vagyok, hanem meghalad engem. Az ima egy összefüggés és nem módszer. Szerintem mindenki volt már olyan élethelyzetben, hogy egy emberrel nem találta a hangot. Van, amikor semmilyen szó nem képes átívelni két ember között. Minden csatorna bedugult. Anya és gyereke között, vagy munkatárs és főnök között. Vízszintes irányban nem hatnak a szavak. Már annyira elkoptak, annyira sok mellékértelem tapadt hozzájuk, hogy használhatatlanok. A bennünk szunnyadó hit ilyenkor mondhatja ezt: szavaidat ne a másikhoz, hanem Istenhez küldd el! Hidd el, hogy ő képes visszahullatni azokat arra, akinek szánod. Elmegyek Isten székéig, és ott helyezem el szavaimat, hogy majd onnan visszahulljanak.
Isten megértésének az eszközévé tud válni az, hogy mi emberek sokszor ennyire nem értjük egymást. Ezzel megtanulhatjuk azt, hogy igazából csak térben lehet kommunikálni. Tehát egyszerre felfele és egymás fele. És van olyan helyzet is, amikor csak a felfelé irányuló szál marad meg. Hihetünk abban, hogy az is megtart egy-egy földi kapcsolatot. A Jelenések könyvében olvashatjuk, hogy Isten trónjánál ott van huszonnégy vén, akiknek a kezében füstölő van, és ez a füst a szentek imádsága. Az ima füst. Nem nagyon látjuk, nem tudjuk pontosan hova tart, egyfajta titokzatosságban küldjük el Istennek, de egészen biztos, hogy ahol füstölnek, ott előbb utóbb mindenki megérez valamit a környezetben. A fölfelé küldött áldozat itt lent is érződik. Az ima valami sűrű kapcsolatban lét, Isten felé irányuló önátadás, ami jó illata a környezetünknek is.
Sokszor a gondolataink jelentenek nagy akadályt. Mert az ima nem az eszünk által történik. Nyilván a gondolataink is részt vesznek benne, de alapvetően nem az értelmünkből ered az Istennel való kapcsolatunk. Az imádságot nem lehet ésszel begyakorolni. Megfigyelni lehet. Ahogyan a gyerekek tanulnak: tapasztalják azt, amit a szülők tesznek, és szeretnék utánozni. Nem lehet akadémikus módszerekkel megtanulni az imát. Maga az imatapasztalat tanít imádkozni. Meglátjuk azt a valóságot, amelyben nem a hatékonyság, nem az erő az úr. Így élhetjük át azt, hogy Isten tartja a vállán a világot, és nem mi. Ha imádkozunk, akkor megtanuljuk vele, térben látni a világot. Nem az én erőlködésem vezet előre, nem én verem a hidat a másik felé, hanem Isten ad mindent, benne találom meg az élet nyitját. Mi mindig szeretnénk valamit még tenni. Ha hiba van, akkor még jobban tenni és tenni. Az imádság arról szól, hogy lenni kell. Az ő látószögében lenni, és akkor a tetteink a helyükre kerülnek. Ezt adja meg Isten! Ámen.