2016-01-27

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Minden közösségre jellemző, de az egyházra különlegesen is igaz, hogy csak a szép és jó oldalát szeretné megmutatni. Félünk beszélni azokról a dolgokról, amelyek minket nem jó színben tűntetnek fel. Pedig szerintem éppen az hitelesít még egy családot is, ha képesek a konfliktusaikat jól megoldani, és nem az, ha úgy tesznek, mintha ilyenek nem lennének. Ma egy nehéz kérdésről beszélünk. Egy könyv adta az ötletet, amelyet a Harmat Kiadó adott ki. Martina és Volker Kessler műve a Hatalmi csapdák a gyülekezetben. Vajon miért van az, hogy még az egyház is beleesik hatalmi csapdákba? Ezt először Steinbach Józseftől, a Dunántúli Egyházkerület püspökétől kérdeztem.

Steinbach József: Először hadd szóljak egyházvezetőként. Létezik egy olyan helyzet, amikor észrevétlenül, veszélyessé váló reflexek alakulnak ki. Szerintem egy vezetőnek mindenütt, de különösen az egyházban fel kell építenie egy olyan munkatársi csapatot, akikben megbízik, és akik figyelmeztetik. A vezetőnek tudatosan törekednie kell arra, hogy adott pontokon mindig megbeszéljen, egyeztessen. A törvények betartatásán, a dolgok összefogásán és a felelősség felvállalásán túl személyes kapcsolatban kell lennie a saját területén lévő szolgálókkal. Az biztos, hogy a hatalom, – ahogyan a könyv is írja – önmagában sem nem jó, sem nem rossz. Ha a hatalmat szolgálatnak tekintjük, akkor az igenis szolgálja azt a rendet, amely a Teremtés könyvében megjelenik.
Fekete Ágnes: Az a tapasztalat, hogy a hatalommal nem tudunk jól élni. Egy előadáson éppen egy dunántúli református egyházi vezető mondta, hogy az egyházvezetés bizonyos értelemben elvesztette a hatalmát. Sajnos ilyen a társadalom, mindenki azt csinál, amit akar.
Steinbach József: Igen, előfordul, hogy egy gyülekezetben olyan helyzet alakul ki, amelyben lépni kellene. De törvényes keretek között nincs hatalmunk belenyúlni. Tönkremegy a gyülekezet, az intézmény, a világi emberek és a lelkészek, és még sem tudunk tenni semmit. Ezt a gyülekezeti tagok a szemünkre is vetik: miért nem csinál valamit az esperes vagy a püspök, de valójában, mivel törvényi lehetőségeink nincsenek, a partvonalról nézhetjük csak az eseményeket, és várunk, amíg egy eljárás lezárul. A lelkész felfüggesztésének nagyon komoly hatásai lehetnek, amivel igazából csak legutolsó esetben élnek mindnyájan. Mindenhol emberi életekről, sorsokról, családokról van szó. Így megint a hatalmi csapdánál vagyunk: hogyan lehet határozottan vezetni úgy, hogy ezzel nem élek vissza? Ez a felelősség egy hatalmas és áldott súly, ami összenyomja az embert. Én egyébként ott gyanakszom, ahol nem látom, hogy ez a teher, nyomasztó. Igen, az embernek vannak álmatlan éjszakái, folyamatosan imádkozik, állandóan gondolkozik, hogy hogyan tud egy kérdést megoldani hitelesen, rendet biztosítva, szolgáló lelkülettel, de mégis ezt a szent hatalmat gyakorolva.
Fekete Ágnes: Mit tegyünk, ha azt látjuk, hogy valaki valamiképpen a hatalom csapdájába esett? Mindenki látja ezt, de nem szoktunk hozzá, hogy kimondjuk, nem szoktuk meg, hogy konfrontálódjunk.
Steinbach József: Néha ehhez szakember segítségét kell igénybe venni. Diotrefészről mondja a Szentírás saját szavaimmal élve: élre törsz, már annyira domináns vagy, hogy az inkább hatalommánia. A saját kis területeden van ez így, de az is sok. Tudjuk azt, hogy a gyülekezetben elég egy ilyen ember, és akár mindent tönkretehet, megmérgezhet. Ez közös felelősségünk, mert egy emberért nem áldozhatjuk be a közösséget, a gyülekezetet. Össze kell fogni, és meg kell találni azokat a módokat, stratégiákat, lehetőségeket, ahol ezeket a nagyon nehéz kérdéseket kezelni tudjuk. Mi sokszor kívülről szeretnénk szélsőségesen, egyértelműen látni a dolgokat, bévül sokkal árnyaltabb a kérdés, és éppen ezért sokkal nehezebben lehet megoldani ezeket a hatalmi csapdákat. A könyv nagyon helyesen előhozza azt, hogy vannak olyan emberek, akik nem hatalommániásak, de azért dominánsabbak. A dominánsabb embereket is valahogy kezelni kell. Ha valaki úgy domináns, hogy lehet vele együtt buzogni, akkor rendben van, akkor működik a dolog. Ha azonban annyira túlbuzgó, hogy szinte a hatalommánia határát súrolja egy adott területen, akkor igen, ez közösségi ügy. A gyülekezet érdekében fontos, hogy ezt hogyan kezeljük.
Fekete Ágnes: Van esetleg jó példa?
Steinbach József: Igen! Több gyülekezet van előttem, amelyekben, amikor ilyen probléma merült fel, akkor – és ez nem kegyeskedés – imádkoztak a közösség felelős tagjai, megbeszélték, hívtak szakembert, akinek a segítségét kérve tudták megoldani az ügyet. Nem elég a jószándék a konfliktuskezelésre. Tudok olyan példát is, ahol viszont a kitartó imádság segített. Mert nem mindig lehet azonnal megoldani ezeket a kérdéseket. Hogyan kapunk erőt az elhordozáshoz?
Fekete Ágnes: A türelem is sokat számít.
Steinbach József: Igen. Jó látni az olyan gyülekezeteket, ahol a lelkész és a presbitérium kézben tartja a gyülekezetet, és már eleve, preventív szinten eléje megy ezeknek hosszú évek kitartó munkájával. Olyan kérdésekről beszélünk, amelyek nem csettintéssel oldódnak meg.
Fekete Ágnes: A püspökség feladata vajon most másképp tűnik közelről, mint régebben messziről?
Steinbach József: Most már nyolcadik éve végzem ezt a szolgálatot. Nagyon sok a nehézség. Nagyon sokszor érzem magam tehetetlennek. Nincsenek eszközeink. Ha baj van, az mind nálunk jelenik meg. "Uram, könyörülj, adj bölcsességet, adj erőt, mert szeretnénk, ha a dolgok rendben mennének!" De ugyanakkor hadd mondjam el, hogy nagyon-nagyon sok örömünk is van. Az Úristen mindig kárpótol, ad annyi sikert, áldást, eredményt, aminek lehet örülni, és ezt nagyon meg kell tanulnunk. Merjünk arra tekinteni, amink van! Gyökössy Endre mondta, hogy "Árnyék mögött fény ragyog, nagyobb mögött még nagyobb, amire nézek, az vagyok." Mindig azzal kell kezdeni, hogy mi az, amink van? Mi az, aminek örülhetünk, amiért hálát adhatunk? Utána már erő adatik a többihez, ahhoz a sok gondhoz, megoldandó feladathoz, akkor látjuk az utat, az Istentől való bölcsességet. Én így értem azt az Igét is, hogy "akinek van, annak adatik": aki tudja, hogy neki mije van, annak még adatik, de aki azt hiszi, hogy neki nincs, pedig van, attól az is elvétetik, amije van.

Fekete Ágnes: Most lássunk egy konkrét példát! Saját tapasztalatairól számol be Tolner-Pozsonyi Gabriella, aki a könyv fordítója volt.
Tolner-Pozsonyi Gabriella: Amikor furcsaságokat, megmagyarázhatatlan dolgokat tapasztal az ember, akkor valószínűleg először saját magában keresi a hibát, és ahogy oldalról oldalra olvastam, majd fordítottam a könyvet, akkor találtam sok mindenre magyarázatot.
Fekete Ágnes: Nagyon érdekes lehet az, ha az ember fordít egy könyvet, és az igazából róla szól.
Tolner-Pozsonyi Gabriella: Igen. Isten kegyelmének tulajdonítom ezt, az Ő szervezésének és rendezésének.
Fekete Ágnes: Hogyan kerültél egy ilyen hatalommániás helyzetbe?
Tolner-Pozsonyi Gabriella: Valakivel közös szolgálatban dolgoztunk, amelyet igazából én alapítottam, én kezdtem itt Magyarországon, és ő később csatlakozott hozzá.
Fekete Ágnes: Tehát egy közös egyházi szolgálatra gondoljunk?
Tolner-Pozsonyi Gabriella: Igen. Én ragaszkodtam volna az eredeti célhoz, ő pedig inkább a népszerűség irányába ment volna. Furcsa volt, hogy a körülöttünk lévő emberek kezdtek máshogy nézni rám, mintha az ellenségük lennék. Nagyon-nagyon elhidegült a kapcsolat olyan emberekkel, akikkel előtte jóban voltam. Ez is egy tipikus taktika vagy stratégia, amely egy másik ember népszerűségi bázisát kikezdi, és azt csökkenti. Azután úgy hozta az élet, hogy néhány év múlva megint visszatértem ebbe a szolgálatba, amit időközben ő vezetett. Nagy lelkesedéssel vetettem bele magamat a szolgálatba, rengeteg ötletem volt, hogy mit, hogyan kellene csinálni, beszálltam táborok szervezésébe. Majd azt vettem észre, hogy van egy bizonyos pont, amely után nem lehet önálló dolgokat csinálni. Aztán a könyvben láttam, hogy ez az "elterelés". Soha nem lehetett konkrétan a témákra rátérni, mindig elterelés következett, illetve sokszor volt az a válasz, hogy ha a vezetővel kerülök konfliktusba, akkor Istennel kerülök konfliktusba, és egy jó keresztény ember, nem akar konfliktusba kerülni. De hát ez is csúsztatás! Illetve az volt még a válasz, hogy ezt majd négyszemközt beszéljük meg. Egyszerűen nem értettem, miért nem lehet ezt nyíltan megbeszélni? Én látom jól? Nem látom jól? Merre menjünk tovább? Soha nem valósult meg egy olyan tisztázó beszélgetés, amelyet én egy konfliktushelyzetben abszolút korrektnek tartanék, hogy akár kívülállókat is bevonva, az összes fél jelenlétében beszéljük meg a történteket. Erről egyébként a Bibliában is olvasunk.

Fekete Ágnes: Naszádi Krisztina, a Hatalmi csapdák a gyülekezetben című könyv szerkesztője is arról számol be, hogy számos olyan tapasztalata van, amelyről ez a könyv ír.
Naszádi Krisztina: Nagyon sok embert vonz az, ha valaki határozott, meg tudja mondani, hogy mit kell csinálni, merre kell menni. Nincsenek kérdések, mert ő világosan megmondja, hogy hogyan kell érteni például ezt vagy azt a bibliai szakaszt, és azt hogyan kell alkalmazni a saját életünkben. Ez kényelmesebb sokszor, mert nem kell vállalnia felelősségetés a konfliktusokat, mert akkor mindenki egy irányba megy, tehát nincsenek viták, nem kell összeveszni a gyülekezet tagjaival, mert valaki megmondta, hogy mit kell csinálni, merre kell menni, és ez teljesen világos, és valaki még az Isten akaratát is egyértelműen tudja, hogy merre menjünk. Nem kell ezen gyötrődni.
Fekete Ágnes: Végülis ez a könyv arról szól, hogy ez egy csapda.
Naszádi Krisztina: Valóban! Hiszen senkire sem igaz az, hogy kétségtelenül tudja Isten akaratát. Ezzel először nem a református gyülekezetben találkoztam, hanem a kisközösségekben, mert amikor ifjúságira jártam, akkor nagyon sokan jöttek egy olyan kisközösségi körből, ahol mindent megmondtak nekik. Ezért kerestek egy olyan helyet, ahol a gondolkodásuknak, a hitüknek és a személyiségüknek is tágabb teret találnak. Az egész gyülekezetnek ott valahogy az volt a légköre, hogy "mi mindent meg tudunk neked mondani". "Azt is tudjuk, hogy kihez menj férjhez, kit vegyél feleségül, hány gyereked legyen, hol lakjatok, és hogy hova megyünk együtt nyaralni." Tehát az egész életüket lefedték.
Fekete Ágnes: Vajon miért van az, hogy az egyház különösen is nyitott az ilyen fajta vezetőkre? A könyv szerint a büntetés-végrehajtás, a politika és az egyház emberei nagyon veszélyeztetettek ebből a szempontból.
Naszádi Krisztina: Az ember bizalommal megy az egyházba. Mást vár az egyháztól és mást egy hivataltól. Egy állami hivatalnokkal szemben állva nem várjuk el, hogy számunkra kedvező döntést hozzon, az egyházban viszont ezt várjuk. Mivel az egyházban békességre igyekszünk, azok az emberek, akik a hatalmukkal előrébb akarnak jutni, azok tudnak erre hivatkozni.
Fekete Ágnes: Tehát a békesség egyfajta bálványszerű tabu lesz?
Naszádi Krisztina: James Faller, híres amerikai kutató írt egy könyvet az ötvenes-hatvanas években az emberek hitbeli, spirituális fejlődéséről. Keresztény alapon, de kicsit függetlenül a kereszténységtől arról, hogy általában milyen az ember spirituális fejlődése. Öt szintet különböztetett meg. A legalsó szint az óvodáskor. Ezzel a témával egyébként Karácsony Sándor is foglalkozott. Faller azt mondta, hogy az egyháznak az az érdeke, hogy a harmadik szintig jutassa el az embereket, mert ott még nem alakul ki az autonómiájuk. Az a szint az, amikor még egy bizonyos tekintélynek engedelmeskednek, és kívülről vezéreltek. Igazából az emberek teljes belülről vezéreltsége nem érdeke egyetlen szervezetnek sem.
Fekete Ágnes: De ez egy rövidtávú érdek!
Naszádi Krisztina: A szervezetet könnyebb így fenntartani. Ez nemcsak az egyház felelőssége, hanem az egyén felelőssége is, hogy mennyire elkötelezett a saját fejlődése irányában, és mit tesz érte. Az egyház felelősségeaz lenne talán, hogy továbbsegítse az embereket ezen az úton, de magának a szervezetnek igazából jobb az, hogyha úgy maradnak…
Fekete Ágnes: Kiskorúságban maradnak.
Naszádi Krisztina: Igen, ez bizonyos kiskorúság. Inkább talán a tinédzserkor, amikor nagy tömegekben lehet mozdítani az embereket.
Fekete Ágnes: Ha belegondolunk, a reformációnak is ez volt a dilemmája. A középkori katolikus egyház egyfajta kiskorúságban tartotta az embereket, a reformáció szeretett volna ezen túllépni, és azt mondták: nem szeretnénk kiskorú keresztyének maradni.
Naszádi Krisztina: Igen, protestánsok vagyunk, és itt mindenki közvetítő nélküli kapcsolatban lehet Istennel. De vannak olyan autokrata emberek, akik mégis szeretnének odaállni Isten és az ember közé, és megmondani, hogy mit hogyan kell gondolni.
Fekete Ágnes: A könyv is leírja, hogy egy-egy vezető minden egyes gesztusával tág teret ad a manipuláció lehetőségének.
Naszádi Krisztina: És ezt nemcsak a vezetők csinálják. Lehetnek olyan emberek, akik azt mondják: "ó, én csak elvállalok egy szolgálatot, én vagyok itt a legutolsó szolga." Mégis tulajdonképpen az illető ugyanúgy manipulálja a lelkiismeretedet: te miért nem szolgálsz ugyanannyit, mint ő, miért nem neki segítesz? Áldozatnak tünteti fel magát, manipulálja az összes többi embert, merthogy ő mennyi mindent csinál! Holott a valóságban az is lehetséges, hogy arra a szolgálatra senkinek nincs szüksége, amit ő kitalált magának. Ő mégis rossz érzéseket kelt azért, hogy a másik ember saját maga önként csinálja azt, amit ő akar. Németországban sokan visszajeleztek a könyv megjelenése után, hogy a szerzők miért írták le az ő történetüket. Kiderült, hogy nem is ismerik egymást. Nagyon általánosak ezek az esetek. Aki magára ismer, hogy ő egy manipulált személy, az ezentúl jobban fog tudni védekezni. Az még ennél is nagyobb dolog lenne, hogyha azok, akik manipulálnak, ráismernének arra, hogy ők manipulátorok, és ezt el akarnák hagyni. Talán ez is megtörténik. Esetleg nem is rossz szándékkal manipulálnak, hanem úgy gondolják, hogy egy jó ügy érdekében ezt az eszközt is igénybe lehet venni.
Fekete Ágnes: Fontos mondata a könyvnek az, hogy "a hatalmat mindig csak kölcsön lehet kapni". Vannak, akik azt mondják: semmiről sem tehetünk a nyakunkra rakták ezt az embert.
Naszádi Krisztina: Ha nincs játékos, vagyis nincs olyan ember, aki hajlandó ezt a hatalmat megadni a másiknak saját maga fölött, akkor az, nem tud játszani. Ráadásul itt több játékos is van. A könyv is leírja, hogy vannak olyanok, akik egyáltalán nem szenvednek attól, hogy fölöttük uralkodik az a személy, aki egyébként hatalommániás. Látják azt, hogy a gyülekezetben másokat ez az ember manipulál, de mivel ők nem érintettek, gond nélkül együtt dolgoznak vele. Holott ők lehetnének azok, mint kívülállók, akik ezt a helyzetet nem hagyják, hogy tovább fennmaradjon.

Fekete Ágnes: A könyv megoldásként az erőszakmentes kommunikációt említi. Ez a kommunikációs stílus segít abban, hogyan kezeljük azokat az embereket, akik nem jól bánnak a hatalommal. Rochlitz Tibort, az erőszakmentes kommunikáció egyik szakemberét hallhatják.
Rochlitz Tibor: Erőszakmentes kommunikáció szempontjából nem lehet olyat mondani, hogy találkoztam egy hatalommániás emberrel.
Fekete Ágnes: Hanem milyen emberrel?
Rochlitz Tibor: Olyan emberrel lehet találkozni, aki rossz dolgokat mondott rólam másnak, és ezt az illető visszamondta nekem. Az erőszakmenetes kommunikáció óvatos abban, hogy bárkit is hatalommániásnak bélyegezzünk. Feltételezhetjük, hogyha valakit hatalommániásnak tartunk, és ezzel a tudattal beszélgetünk vele, akkor sokkal kevesebb esélyünk van a sikeres konfliktusrendezésre, mint akkor, ha ezt a gondolatunkat igyekszünk kiiktatni, és helyette szeretni próbáljuk az illetőt. A könyv az elején meg is fogalmazza a célkitűzését: tegyen valamit azért, hogy a világban kicsit több legyen a harmónia, az emberek kicsit jobban megértsék egymást a gyülekezetekben. Ha úgy olvasom a könyvet, hogy hány hatalommániás embert ismerek a környezetemben, és vajon hogyan kellene őket agyoncsapni, akkor az nem erőszakmentes. Az áldozat oldaláról nézve a dolgot ennek a fordítottját látjuk: tudjam elmondani azt, hogyha egy-egy mondat vagy történés átlépte a fájdalomküszöbömet. Ki mondhatom: ez nekem tényleg fáj, de nem lehet egy embernek ilyeneket mondani úgy általában. Ez így teljesen rendben van.
Fekete Ágnes: Az erőszakmentes kommunikáció a megfigyelésekre épít.
Rochlitz Tibor: A könyvben leírt, Clean Talk, a Barry által kidolgozott kommunikációs modell tartalmaz megfigyeléseket, érzéseket, véleményeket és kívánságokat. A Rosenberg által kidolgozott Erőszakmentes Kommunikáció négy lépése pedig a következő: az első a megfigyelés, amikor észlelejük azt, ami történt. A második lépés az érzések. Minden érzéshez rögtön meg tudjuk találni azt, hogy milyen szükségletünk van. A kérés pedig, ami a végén el tud hangozni, már a kölcsönös megértést követi.
Fekete Ágnes: Miért fontos a megfigyelés?
Rochlitz Tibor: Ami történik, az váltja ki belőlünk az érzéseket, az a bekapcsoló inger. Indulataink támadnak, ítélkezni kezdünk. Mégis nagyon gyakran összekeverjük az ingert azzal az ítélettel, amelyet alkotunk róla. Ha azt mondjuk, hogy durván bevágtad az ajtót, akkor ő azt fogja mondani, hogy nem volt durva, különben is csak kicsúszott a kilincs a kezéből. Teljesen másról fogunk beszélgetni, mint amiről szerettünk volna. Ezért jó a megfigyelés: ezt hallottam, ez történt.
Fekete Ágnes: Az első lépés az, hogy a tényekre megyünk vissza.
Rochlitz Tibor: Például ha valakinek a tudomására akarjuk hozni, hogy egy hatalommániás ember, természetesen ki fogja kérni magának. Erre elkezdünk példákat mondani. Ő mindegyik példáról el fogja mondani, hogy ez miért nem stimmel, miért értettük teljesen félre, és az teljesen másképpen történt. Az a tapasztalatom, hogy amikor valaki azt hiszi, hogy példákkal meg tudja világítani a másiknak a kritikája értelmét, akkor rossz úton jár. Sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy megérti azt az egy esetet, ami most történt, hogy az nekem miért esik rosszul.
Fekete Ágnes: Mi a következő fázis?
Rochlitz Tibor: Az érzés. A példánknál maradjunk. Azt mondjuk, hogy durván bevágtad az ajtót, és én megijedtem. Akkor utána következik a szükséglet, hogy miért ijedtem meg? Lehet, hogy azért, mert tudom, hogy a másiknak aznap nehéz napja volt, és szerettem volna egy békés estét, de most úgy néz ki, hogy helyette veszekedéssel fog telni a nap. Bármiféle szükségletem lehet emögött. Lehet, hogy szeretnék biztonságban lenni. Lehet, hogy féltem a másikat. Ezek közül kiválasztom azt, ami bennem van. Vagy ugyanerről megkérdezzük a másikat: Szeretnélek megkérdezni, hogy mi van benned? Ekkor ő lehet, hogy azt mondja: borzasztó, mert kicsúszott a kezemből az ajtó. Őt is bosszantja ez, és ha nem reagáltam volna ilyen gyorsan, akkor bocsánatot kért volna. Ha megkérdezem, hogy mi van benned, akkor végig is kell hallgatnom a másikat, és visszajeleznem neki!
Fekete Ágnes: Mit jelent az, hogy visszajelzem neki?
Rochlitz Tibor: Elmondom, hogy abból, amit elmondott, mit értettem meg. Jelzem azt, amit megfigyeltem. Így lehet módosítani rajta: Például nem azt akarta mondani, nem úgy értette. Előbb-utóbb eljutunk oda, hogy látjuk, hogy megértettük egymást.
Egyszer például az történt, hogy több mint száz gyerek hosszú kirándulását szerveztem. A célállomás a Dorogi Palatinus-tónál volt. Többször jártam ott a kirándulást előkészíteni, és ugyan ki volt írva, hogy fizetni kell azért, hogy a kocsi beálljon, de sose kértek tőlem egy fillért sem, pedig többször is beálltam. Volt ott egy pár büfés. Nem szóltam senkinek, hogy oda fogunk menni a gyerekekkel, nem láttam szükségét. Megszerveztem az egész kirándulást, a buszt is odarendeltem. Hajnalban indultunk. Mindenütt frissítő állomások voltak, szóval eléggé elfáradtak a gyerekek. Körülbelül délre értem a helyszínre, hogy ott fogadjam őket. A legnagyobb megdöbbenésemre be volt zárva a telep és egy lélek nem volt ott. Lánc volt rátekerve az ajtóra. Azt letekertem, bementem, és akkor jött egy őr egy kutyával, majd megkérdezte, hogy vajon mit kívánunk itt csinálni? Mondtam, hogy jön száz gyerek, és úgy terveztük, hogy itt ebédelünk, ide fogják azt is hozni, és majd jön értük a busz. A biztonsági őr erre azt mondta, hogy a főnök szigorúan megtiltotta, hogy bárkit is beengedjenek a másik oldalán nyitott telepre. Végül az őr megengedte, hogy bent legyünk. A gyerekek megérkeztek szépen, ettek, aztán ettől elálmosodtak és lefeküdtek aludni. Amikor már majdnem mindenki aludt, hirtelen megjelent a tulajdonos az őrrel, és közölte, hogy ha öt percen belül itt egy élő embert lát az ő emberein kívül, akkor hívja a rendőrséget. Én pedig elkezdtem neki visszajelezgetni az érzéseit, meg a szükségleteit az egésszel kapcsolatban, és megtudtam, hogy nyugodtan odamehettünk volna, hogyha szólunk neki előre. Bármiben nagyon szívesen segített volna nekünk, de mivel nem szóltam, így nem maradhatunk Ő a területet megvette, fizetett érte, és mindenki úgy csinál, mintha az övé lenne. Takarodjunk innen. Én megértően jeleztem vissza azt, hogy mi van benne.
Fekete Ágnes: Például mit?
Rochlitz Tibor: Hogy övé a terület, hogy nagyon mérges, mert rengeteg ember bejött, és nem vesz tudomást arról, hogy ez az övé. Az ő tulajdonába ne jöjjön be senki szólás nélkül. Ennyi az elvárása, ez jogos igény. Ezeket szépen szó szerint mondtam, és akkor, amikor már kifogytam az egészből, azt mondtam neki, hogy nekem az lenne a fontos, hogy a gyerekeket ne érje veszteség. Egyértelmű, hogy ezt én rontottam el, hogy nem tudunk-e egy olyan megoldást találni, amikor engem büntet az élet, és nem a gyerekeket. Akkor egy idő után azt mondta, hogy jó, de legyen nagyobb rend, amikor elmegyünk, mint amikor jöttünk, majd elment. Körülbelül harminc másodpercig örültem, utána meg olyan ideges lettem, amilyen hála Istennek nem voltam az egész beszélgetés alatt, majd egy órán keresztül szemetet szedtem, hogy az igazság valahogy helyreálljon, miközben a gyerekek fölébredtek, és elmentek fürdeni.
Fekete Ágnes: Önbüntetéssel válaszoltál?
Rochlitz Tibor: Nem. Az volt bennem, hogy semmiképp nem akarok neki több bosszúságot okozni. Ha majd kijön, akkor azt lássa, hogy itt tényleg rend van. Nem akartam, hogy ez egy közös program legyen, hanem csak a sajátom.
Fekete Ágnes: Tehát érdemes úgy járni-kelni, hogy felteszem magamnak azt a kérdést: a másiknak mire van szüksége?
Rochlitz Tibor: Igen. Az erőszakmenetes kommunikáció, alapvetően a világhoz való hozzáállás. Akkor, amikor erős érzelmeink támadtak, vagy elkezdtünk ítélkezni valamilyen okból, akkor nekilátunk megérteni a helyzetet, és a helyzet megértése abból áll, hogy mi az, ami történt, mit figyeltünk meg, milyen érzés támadt bennünk, és vajon mire van szükségünk? De hogyha látjuk, hogy a másik valahogy viselkedik, akkor az a másik oldala is az, hogy ővele mi történt, ő mit érezhet, vajon mire van valójában szüksége? Valamelyik irányba el tudunk menni.
Fekete Ágnes: Amikor az emberben valami erős érzés van, és az az érzés ítéletet vált ki, akkor ne azt kérdezzem magamtól, hogy hogyan ítélhetem el a másikat, hanem magamra kérdezzek?
Rochlitz Tibor: Rosenberg azt mondja, hogy amikor dühöt érzünk, az alapvetően a mi gondolkozásunk miatt van. A leggyakrabban úgy gondolkodunk, hogy van egy konkrét elképzelésünk arról, hogy hogyan kellene lenniük a dolgoknak. Aztán mivel az nem úgy van, és a másik másképpen viselkedik, ezért dühösek leszünk. Ez a gondolkodás az ő álláspontja szerint azért téves, mert a világnak nem kell olyannak lennie, mint amilyennek mi szeretnénk. Ha mindig bosszankodunk, amikor azt tapasztaljuk, hogy a világ másképpen működik, mint ahogyan szeretnénk, akkor állandóan bosszankodhatunk, és dühösek lehetünk, mert a világ sohasem fog úgy működni, ahogyan mi szeretnénk. Például, amikor autót vezetek, egy olyan játékot jászom a közlekedésben résztvevő többi szereplővel, hogy hogyan tud mindenki a lehető leggyorsabban eljutni a saját céljához. Ezért én azt várnám el a másik sofőrtől is, hogy amikor látja, hogy ő áll egy sorban, én meg szeretnék rajta keresztül elkanyarodni jobbra, akkor engedjen át. Figyeljünk egymásra, és segítsük egymást, hogy a közlekedés menjen! Lassan megértettem, hogy van olyan vezető is, aki például egyszerűen csak szeretne biztonságban eljutni A-tól B-ig, és eközben zenét hallgat, és relaxál, és egyáltalán nem foglalkozik a többi mellette közlekedővel csak akkor, amikor valami közlekedési szabály ezt előírja. Ezekre az emberekre én haragudhatok, ha akarok, de jobban járok, ha nem ezt teszem! Mára tudok mentségeket találni a többi sofőr számára, hogy miért nem engedett engem el, és kevesebbet idegeskedem vezetés közben.

Hírek:

Nyelvében él a nemzet címmel rendeznek nyelvművelő konferenciát január 29-én, pénteken 11 órától Vizsolyban, a Bibliás Könyvesházban.

Világimanapi előkészítő konferenciát tart a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának Női Bizottsága január 30-án, szombaton 10 órától Budapesten, a Deák téri evangélikus gyülekezeti teremben.

A Debreceni Református Kollégium Baráti Körében Németh Sándor pásztorálpszichológus tart előadást a Bethesda Kórház 150 éves történetéről január 30-án, szombaton 15 órakor Budapesten, a Tábornok utca 2. szám alatt.

A Leprások Világnapja központi ünnepségét január 31-én, vasárnap 16 órakor tartják a Magyarországi Református Egyház Zsinatának nagytermében, a Szabó József utca 16. szám alatt.

Ökumenikus lelkigyakorlatot tartanak február 25. és 27. között 30 és 60 éve közötti egyházi szolgálattevőknek az evangéliumi életről Pannonhalmán, a Bencés Apátságban. Jelentkezési határidő: február 15.([email protected])

Fekete Ágnes áhítata:

"Felele Jézus Pilátusnak: Semmi hatalmad sem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna néked." János 19,11

Az egyik legalapvetőbb emberi tulajdonságunk, hogy küzdünk a hatalomért, ha bevalljuk, ha nem. Gyerekeink négyzetcentiméreres területekért képesek küzdeni az íróasztalon. Olyan is előfordult, hogy három egyforma sapkát kaptak, de kitalálták, mi mégis a különbség a címke legkisebb részletében, és onnantól kezdve megindult a harc az általuk legjobbnak vélt sapkáért.
Sokszor azt gondoljuk, Jézus szeretne megszentelni bennünket, és ki akar emelni a hatalom birtoklásából. Trükkös női praktikák jutnak az eszembe, amikor a gyengébb nem előszeretettel kivonul a hatalom gyakorlásának színteréről, miközben hátulról mégiscsak irányítja a dolgokat. Nem létezik hatalom nélküli állapot. Ha más nem, a virágaink vagy a macskánk fölött mi gyakoroljuk a hatalmat, és ezt tehetjük jól is, és rosszul is. Gondoljunk bele, ha ott van mellettünk bárki, legyen bár a férjem, vagy a szomszédom, akkor is befolyásolhatom őt. Bizonyos értelemben hatalmam van a hangulata fölött. Ezzel a képességünkkel élünk vissza sokszor, és rontunk, és basáskodunk a világban, családunkban.
Ahogyan a gravitáció vonzza a követ a földhöz, úgy vonz minket is saját ötletünk nagyszerűen elképzelt volta. Az ember ilyenkor már látja szemei előtt, hogy az ő terve lesz a legjobb. Még bele is hergeljük magunkat abba, amit elgondoltunk.
Mi a megoldás? Csak a meghallgatásban van akaratunk, hatalmunk kiteljesedése utáni vágyunk kulcsa. Ha nem tudjuk meghallgatni egymást, biztosan harc lesz a környezetünkben. Ez az odafordulás persze nem könnyű. Pilátusnak nem azt mondja Jézus, hogy rossz a hatalmad, hanem egy tükröt állít elé: Istentől van a hatalmad. Ezzel mintha azt kérné Krisztus: használd jóra hatalmadat! Pilátus viszont fél. Tele lehetett szorongással ebben a kelepcében a zsidók akarata és Jézus megmentése között. Ez az érzés nem engedte szabadon, és képtelen volt végiggondolni, milyen jót tehetne. Képtelen volt arra, hogy távolságból nézze önmagát. Talán ez a legnagyobb hiba. Annyira magukkal ragadnak minket az egyes helyzetek, hogy lila ködben látjuk a valóságot, nem távlatosan, nem összefüggésében. Még akkor sem, ha ezt hisszük magunkról. Krisztus szabadsága kell ahhoz, hogy igazán eltávolodjuk döntési helyzeteinktől.
Isten megszabadíthat a szorongásainktól, földi kelepcéink fölé emelhet, és akkor hatalmunk lehet arra, hogy szabadon tegyük a jót.
Isten Lelke, ez az érthetetlen és láthatatlan erő, a Teremtő, úrrá lehet a lelkünkön, hatalmat adhat arra, hogy szeressünk ott, ahol erre nem vagyunk képesek, békességben legyünk ott, ahol háborúskodás van, és reménykedjünk ott, ahol emberi esély már nincs. Adja Isten nekünk a Léleknek ezt a hatalmát! Ámen.