2017-03-22

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Az ember szívét annyira fel tudja melengetni, amikor egy-egy ember elmeséli az élete történetét. Jó hallani, hogy valaki itt is, ott is felfedezi Isten ujját jóban és rosszban egyaránt. Most egy ilyen történetet hallgassunk meg. Dobos Károly, aki neves édesapja örököse – már a nevében is – a nyolcvanas éveit taposva mesél Kiss Sándornak. Először feleségével együtt egy rögtönzött tornaórán vehetünk részt.

Fotó: Dimény András / Reformátusok Lapja
Dobos Károlyné: Kézen áll nagyon szépen. Fejen áll.
Dobos Károly: Azt még megcsinálom neked. Megmutatom.
Dobos Károlyné: A huszonéves unokái is csodálkoznak, hogy milyen tornagyakorlatokat tud még mindig megcsinálni.
Dobos Károly: A Julianna Református Elemi Iskolába jártam, a Fasorba. Zsoltárversenyért és a jó magaviseletem jutalmául kaptam ezeket az okleveleket.
Kiss Sándor: Melyik évben?
Dobos Károly: 1943-ban, akkor tízéves voltam. Édesapám itt volt a Fasorban lelkész. Jól emlékszem arra, amikor az egész iskola bevonult a templomba és ezt énekelte: "Ez új reggel arra serkent, hogy minden istenfélő így énekeljen: szent, szent, szent az örökké élő. Szent Isten ez órában, melyben szentid házában dicséretet énekelünk, légyen segítséged velünk."
Egyszer Jehova tanúi jöttek hozzánk, és mondták, hogy olyan szomorú a világ, mennyi minden baj van, és vigasztalás kellene az embernek. Erre én elmondtam a Heidelbergi káté első kérdésfeleletét: "Micsoda tenéked életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod? Az, hogy mind testestől, mind lelkestől, mind életemben, mind halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltóm, Jézus Krisztus tulajdona vagyok…" Erre nagyon meglepődtek, én meg mondtam nekik, hogy ezt tanulgatom egész életemben. Bár amikor tanultam nem voltam igazán kibékülve vele, hogy mi szükségem lenne nekem vigasztalásra? Az életem folyamán viszont megtanultam, bizony kell, hogy vigasztalódjunk, és egyedüli vigasztalást csak az Úristen tud adni.
A Lónyay iskolába jártam, de csak a szertorna miatt szerettem menni. Az éneklés, a zsoltárok és az aranymondások vezettek és vigasztaltak. Hétéves koromban tanította meg édesapám az Ésaiás 40:31-et nagyapám hetvenedik születésnapjára, mert ez volt az egyik kedves Igéje: "De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el." Gyerekként arra gondoltam, hogy a saskeselyűk nem is járnak és futnak, csak szállnak. A Lónyay freskóján pedig ez az Ige van: "Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki a fut, hanem a könyörülő Istené." (Róma 9,16) Ez a két Ige hatott rám a Lónyayban.
Kiss Sándor: Mire tanították meg ezek az Igék?
Dobos Károly: Arra, hogy ne magamnak tulajdonítsam azt, amit elérek. Mindig azt hittem, hogy én önállóan meg fogok tudni élni, és be fogom bizonyítani, hogy igenis meg lehet csinálni. Nagy maszek voltam. Már amikor az állami gazdaságba kerültem nem tetszett sok minden, mert az egy parancsuralmi rendszer volt. Lett is rá lehetőségem, hogy kibéreljem egy termelőszövetkezet marhaállományát. Jól is ment minden egy darabig, de a rendszerváltásnál áthúzták minden számításomat, és tönkrement az egész. Államilag dotált volt ez az ágazat, mint ahogy ma is, mert nem megy dotáció nélkül. De akkor egyből elhatalmasodott a kapitalizmus. Az állami gazdaságot egy belga cég vette át. Bár ugyanazok az emberek maradtak, de teljesen megváltoztak. Döbbenetes volt számomra, hogy az, aki eddig barát, haver volt, egyik napról a másik napra csak a saját érdekeit nézte, és nem akarta átvenni a borjakat a megállapodásunk ellenére sem. Akkor teljesen tönkrevágtam magamat.
Kiss Sándor: Ez a család számára is anyagi csődöt jelentett?
Dobos Károly: Mindenféleképpen. A feleségem ugyan még dolgozott.
Dobos Károlyné: Féltünk, hogy elveszítjük a házat is.
Dobos Károly: Megtörtént, hogy leszállítottam az összes állatot és nem akarták kifizetni. Azt sem tudtam, hogy mit csináljak: sírjak, üvöltsek, vagy verjem szét a berendezést? Nem akarták kifizetni. Maga az átvevő állt mellénk és vitatkozott a főnökeivel, hogy igenis ki kell fizetni. Így nagynehezen megtették. Mínuszban voltam ugyan, de azt a pénzt megkaptam. Az Úristen megint megsegített, és újabb lehetőséget láttam meg. Elvállaltam a faluban a szemetezést, a szeméthordást.
Kiss Sándor: Ez már Dömösön volt?
Dobos Károly: Igen. A túlsó oldalon, a Dunán kellett átjárni. Húsz kilométerre volt a farm. Reggel mentem, este jöttem. Az önkormányzatban, mint képviselő hallottam, hogy mennyibe kerül a falunak a szemétszállítás. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy elég rendetlenül csinálják, és ráadásul nagyon sokba is kerül, mi lenne, ha csinálnánk egy versenytárgyalást, mert én kevesebből ki tudnám hozni. Így nyertem meg a szemétszállítás jogát. Sikerült úgy megszerveznem, hogy szépen ment a munka, vissza tudtam fizetni téesznek a tartozásomat, és még nyereségem is lett. Így kerültem megint egyenesbe. Pár év múlva aztán, a nagyhal megeszi a kishalat alapon megjelent a nagyhal. Addig az egész faluból én hordtam el a szemetet.
Kiss Sándor: Akkor meg ő nyerte meg a pályázatot?
Dobos Károly: Így történt. Most már ők is elég jól csinálják. Azt mondta az Úristen, most már elég volt. Visszafizettél mindent, anyagilag is rendben vagy, akkor úgy már elég.
Dobos Károlyné: Mi megbeszélünk mindent a világon, akkor is átbeszéltük, hogy ezzel az Úristen jót akart, hogy ne menj tönkre, a derekad. Maradt annyi, amiből meg tudtunk élni, és a három gyereket is el tudtuk látni. Akkor szépen megnyugodtál. Pont jókor, mert már nem bírtad volna semmiképpen.
Dobos Károly: Egy jó darabig a temetőt is én kaszáltam, de most már más csinálja.
Vácon volt édesapámnak egy gyümölcsöse, ahova főleg diákkorunkban sokszor eljártunk, ott nyaralgattunk, dolgoztunk, meg a Dunában fürödtünk. Az volt a szokásunk, hogy vasárnap bementünk a templomba, és az istentisztelet után meglátogattuk Gerő bácsiékat. Beszélgettünk, és akkor már ott ült Juditka is. Beszélgetni kezdtünk egymással, meg felajánlottam egy pár találkozási lehetőséget is. Randira hívtam, fél év után megkértem a kezét, és egy évre rá megvolt az esküvő. Mivel ez 1963-ban történt, nem a Fasorban volt. Akkor már nem jártunk a Fasorba. Elég furcsán és hirtelen lettünk onnan kipaterolva Szabó Imre bácsiék után.
Kiss Sándor: Kunsági száműzetés.
Dobos Károly: Abban is érzem Isten vezetését, ahogyan agrármérnök lettem. Édesapám meg-megkérdezte, hogy mik akarunk lenni? Én akkor állatorvos akartam lenni. Egyszer ugyan mondtam, hogy lelkész lennék. Édesapám egy kicsit örvendezett, de végülis lemondtam róla, mert soha nem volt édesapám otthon. Állandóan a hívekkel, a hívek között volt. Ez teljes embert kíván. A családra bizony kevesebb jutott. De Zsoldos Gábor megvigasztalt, mert azt mondta, érek annyit, mint egy segédlelkész. Hogyan lettem kántor? Próbálgattam már azelőtt is, hogy tudnék-e zongorázni, vagy harmóniumozni? Hegedülni is megtanultam. Édesapám Szankon volt lelkész, és motorkerékpárral jártunk haza. Egyik november negyedikén az öcsémmel mentünk éppen haza, és egy részeg lovaskocsi elém hajtott a keramitos úton. Nem volt még bukósisak, de isteni csoda volt, hogy felvettük előtte a benzinkútnál a kucsmánkat. Nem emlékszem rá, hogy mi történt, csak elmondásból tudom, hogy átrepültem a lovaskocsi fölött, és a fejem végigsúrolta a keramitot. Koponyaalapi törésem és koponyafalcsont törésem volt a kórházi zárójelentés szerint. Egy hónapig voltam kórházban, de az erős fejfájáson kívül nem volt semmi bajom. A baleseti sebészeten voltam, ahol mindenféle gépekkel húzták-vonták ott az emberek lábát. Mondták, hogy neked könnyű, semmi bajod, mert föl tudsz kelni. De valószínű, hogy én voltam a legsúlyosabb sérült a kórteremben. Az állandó fejfájásom miatt fölkerültem az idegklinikára. Édesanyám följött meglátogatni. Mondom édesanyámnak: "Pakolj Pista, múlik a vásár, megyek haza!" "Hát, azt nem lehet fiam!" – mondta ő, de én nem maradtam. Otthon még egy hónapig nyomtam az ágyat. Akkor kezdtem hegedülni tanulni. Ami hegedűtudásom van, az abból a gyakorlásból származik. Zsoltárokat meg, amit énekelni tudok, azt el is tudom hegedülni.
Kiss Sándor: Úgy tudom, az édesapja is hegedült.
Dobos Károly: Ez ugyanaz a hegedű. Ő tanított is hegedülni egy-két gyereket. Amikor Judit lányom készült a konfirmációra nem volt kántor a gyülekezetben. Nem tetszett volna, ha ezen az ünnepen csak "szárazon" énekelünk, ezért otthon leültem a zongorához és elkezdtem próbálgatni a zsoltárokat. Csodálatos érzés volt, hogy tudok zongorázni, és szépen szól.
Kiss Sándor: Eljátszik nekünk valamit a hegedűn?
Dobos Károly: Az Egyedüli reményem kezdetű éneket, mert ez az ének hét évig adott nekem vigasztalást.
Kiss Sándor: Miért volt akkor szüksége a vigasztalásra?
Dobos Károly: Udvaroltam egy lánynak fél évig, de 1956-ban ottmaradt a Kossuth téren. Most lesz az anyja száz éves, ő meg tizennyolc éves korában meghalt. Ez a gyászidőszak hét évig tartott. Ezalatt az idő alatt sok mindent átgondoltam, és a kislányról kiderült, hogy tüdőbajos is volt. Isten akaratában megnyugodtam, hogy ez így történt, mert jobbat készített, lehet, hogy szegénynek nehezebb élete lett volna betegen.
Mikor főagronómus voltam, sokszor tartottunk vacsorát a pincében, rendszerint madnolinoztam ott a társaságnak, ők meg énekeltek. Gazdászvér onnan is szorult belém, hogy apám is akart gazdász lenni valamikor. A háború után Kiskunhalasra kerültünk, mert nem volt mit enni itt Pesten. Négy gyerek volt, a legkisebbet ittfogta édesanyám, mi hárman pedig Halasra kerültünk családokhoz. Innen Pestről is vissza-visszajártam nyaranta dolgozni. Először a család se nagyon tudott mit kezdeni velem. Arra gondoltak, hogy majd elkanászkodik a pesti gyerek náluk. Így őriztem a disznókat. Egyszer az történt, hogy egy padlóból kiálló szög megsértette a lábamat, és a seb elgennyesedett. Ezután nagyon fájdalmas volt mezítláb a tarlón szaladgálni. Sokat szenvedtem. A többi gyerek meg kinevetett, hogy a pesti gyerek nem tud a disznók után szaladni. Pedig tudtam volna, csak nagyon fájt a lábam. Csak ők azt nem tudták. Itt aztán nagyon megszerettem magát a mezőgazdasági, paraszti életet, és azt képzeltem el, hogy lesz nekem is egy kis tanyám, ahol majd gazdálkodni fogok. Ha honvágyam volt, beültem a birkák közé, és a kisbárányok fölmásztak rám. Állatorvos akartam lenni, de az állatorvosira nem vettek föl, mert klerikális származású voltam. Azt mondták menjek át az agrárra. Beleegyeztem és Isten ebből is jót hozott ki. Később láttam, hogy mit csinál egy állatorvos: oltás, miskárolás, herélés, és vemhességi vizsga, szinte semmi más. Számomra elviselhetetlen lett volna, ha ezt kellett volna csinálnom. Állattenyésztőként viszont sokféle munkám volt: takarmányozás, szaporítás, nevelés. Csodálatos dolog volt látni a kisbárányokat vagy a kocát a malacaival.
Kiss Sándor: Lelkészgyerekként, hogyan sikerült boldogulni azokban az évtizedekben?
Dobos Károly: Hát, ez is egy csoda. Amikor a káderlapokat kiosztották, csak annyi volt rajta a megjegyzés, hogy vezető posztra nem ajánljuk. Nekünk nagyon jó volt a kollektívánk. Tényleg mindenki kedves és aranyos volt. A párttitkár nem adott rólam olyan információt, amely miatt kirúghattak volna. Annakidején kétszázötvenen indultunk az állattenyésztési karon, és nyolcvanan végeztünk. Sokakat nem a butaságuk, hanem a származása miatt rúgták ki.

Hírek
Egyházmegyei presbiteri konferenciát rendeznek március 25-én, szombaton 10 órától Nagykanizsán, a református templomban.

A reformáció irodalomra gyakorolt hatásáról tart előadást Bellai Veronika március 24-én, pénteken 18 órakor Kaposváron a református gyülekezeti házban.

Az ellenreformáció hatásáról és következményeiről, valamint a protestáns egyházak válságáról és megújulásáról tart előadást Szabó Előd március 22-én, azaz ma délután 17 órakor Tatán, a református gimnáziumban. A következő héten a magyar reformáció kiemelkedő személyiségeiről lesz szó.

Johanna Papissa rejtett története Szenci Molnár Albert egyik művében címmel tart előadást Imre Mihály március 23-án, csütörtökön 16 órakor Budapesten, a Ráday Könyvtár Olvasótermében.

Kiválasztás és Történelem Wolfhart Pannenberg nyomán címmel rendeznek kétnapos teológiai diskurzust Bödecs Pál, Görföl Tibor és Kodácsy Tamás előadásával március 29-én és 30 -án, szerdán és csütörtökön Kiskunhalason.

A Hirdesd az Igét! programsorozat keretében Generációk közti találkozót tartanak Fekete Károly és Grezsa Ferenc előadásával március 25-én, szombaton 10 órától Hódmezővásárhelyen, az Ótemplomban. Március 26-án, vasárnap 14 órától Presbiteri találkozó lesz Gyulán. Március 27-én és 28-án pedig Szegeden, a Kálvin téren találkoznak a csongrádi lelkészek.

A Kávéházi esték keretében Márkus Tamás András és Nagy Gergely beszélget március 28-án, kedden 18 órakor Debrecenben, a Karakter 1517 Könyvesbolt és Kávézóban. A vitaest címe: Református és karizmatikus?

A házasságon belüli kommunikáció lesz a témája annak a házaspári konferenciának, amelyet március 25-én, szombaton 10 órától tartanak Gárdonyban, az Élet Fája Gyülekezeti Házban.

Egyházmegyei ifjúsági konferenciát rendeznek a megértésről és megértetésről Pogrányi Károly előadásával március 25-én, szombaton Szomódon.

Zenei hitvallásaink címmel ad hangversenyt a Debreceni Kollégiumi Kántus, a Psalmus Hungaricus és Sárosi Dániel március 26-án, vasárnap 18 órakor Kecskeméten a református templomban.

Huszár Gál énekeskönyvének dalaiból ad elő Dinnyés József március 26-án, vasárnap 16 órakor Szendrőben, a Lorántffy Zsuzsanna Diakóniai Központban.

Kiállítást nyílt a hallei pietizmusról és reformációról, amely március 31-ig látogatható Budapesten, a Dunamelléki Református Egyházkerület székházában, a Ráday utca 28-ban.

A Magyar Bibliatársulat meghirdette idei első online bibliaismereti versenyét középiskolások és egyetemisták részére, amelyre március 26-ig lehet jelentkezni. (www.bibliatarsulat.hu/jatek)

Fekete Ágnes áhítata:

"Az erőszakos ember elhiteti az ő felebarátját, és nem jó úton viszi őt." Példabeszédek 16,29

Egy különlegesen furcsa élményben volt részem a minap. Előadást tartottam egy közösségben. Amikor egy asszonyra került a bemutatkozás sora, ő elkezdett ingerülten beszélni. Rámutatott valakire, hogy az egy terrorista, és azonnal menjen ki! Nincs kizárva, hogy felrobbant minket, ezt mondta. A vezető először igyekezett megnyugtatni, hogy itt mi beszélgetni szeretnénk, és nem félünk az emberektől. De az asszony egyre erőszakosabban kiabált, és keresetlen vádakat szórt arra az emberre. Mindenki tanácstalan lett, mi ilyenkor a helyes megoldás. Finoman ránéztem a vezetőre, aki engem meghívott erre az előadásra, és jeleztem, hogy szerintem kísérjük ki az asszonyt. Ő behívta a portást. Én igyekeztem a hölgy hóna alá nyúlni, hogy álljon fel, menjünk ki. De ő közölte, hogy ne tapogassam. A portás bejött, a rendőrség telefonszámát mutogatta, és azt mondta: menjen el, különben kihívja a rendőrséget. Egy jelen levő úr szintén felállt, és azt mondta neki: Egyeztessük a szabályokat! Arra gondolt, hogy majd meggyőzi őt, ha betartja a helyi játékszabályokat, akkor maradhat. De egyre világosabb volt, hogy ezen a síkon nem fogunk dűlőre jutni.
Mindenki egyre ingerültebb lett, és azt hiszem, mindenkiben egyre jobban nőtt az önvád is. Volt, aki otthagyta az egész programot. Hiszen mi itt jóságos, keresztyén lelkek vagyunk, erőszak nélkül, szeretettel is meg tudjuk oldani a dolgokat, ezt az énképet szeretnénk viszontlátni a környezetünktől. Én is azt éreztem, hogy talán erőszakos voltam, amikor a hóna alá nyúltam, hiszen behatoltam az intim szférájába, és joggal mondhatja: Ne nyúlj hozzám! A legtöbb ember pedig ült, és nyilván azt érezte, hogy most nem nála van a labda. Még nagyobb zűrzavarhoz vezet, ha mindenki feláll, és elkezd intézkedni.
Nagyon furcsa volt a helyzet. Mintha tesztelt volna minket ez az asszony: Mit teszel, ha valaki elkezd egy kellemes találkozó alkalmával így viselkedni? Mintha a lelkünk legmélyét hoznák elő ezek az esetek. Én is megdöbbentem magamon. Szeretem minél gyorsabban tisztába tenni az ilyen helyzeteket. Szeretem gyorsan megállapítani, hogy az illető kicsoda, micsoda, és akkor ez a megoldás. A fejemben elkészült már a menekülési terv. Körülnézek ilyenkor, keresem a szövetségeseket, és igyekszem a lehető legkedvesebben, de kivezetni az illetőt. De volt olyan ember is, aki akkor is tárgyalásokat kezdeményez, amikor ez lehetetlenség. Egy olyan asszonnyal is a megbeszélés útját választotta, aki erre akkor nem volt alkalmas. Aztán volt olyan is, aki a fenyegetés eszközét vetette be. A legtöbb ember pedig hallgatott. Óriási önismereti teszt volt ez mindenkinek, aki jelen volt, és hajlandó volt ebbe a tükörbe belenézni. De most utólag azt látom, hogy mégis, mintha mi együtt, az összes hátrányunkkal, előnyünkkel, rossz megoldásainkkal együtt tudtuk volna a jó megoldást elérni. Hiszen aránylag gyorsan és aránylag békésen kiment ez az asszony, és folytathattuk a beszélgetést. A lelkünknek volt mit emésztenie.
Vajon hogyan lehetséges az, hogy erőszak nélkül válaszoljunk egy erőszakos helyzetre? Vajon mi a felelősségünk ilyenkor? Az én tanulságom az maradt, hogy ezt az utat csak együtt tudjuk megtalálni. Mintha Isten úgy adta volna, hogy együtt adjuk ki a jó megoldást. Mert lehet, hogy az egyikünk talán túl erőteljes, de ő lesz az, aki a többieket átlendíti tehetetlenségükön. Ha figyelünk egymásra, ha tudunk "részek" lenni egy ilyen helyzetben is, ha egyik szemünk szinte a másikat nézi, akkor megtaláljuk a jó utat. Én legalábbis ezt éltem meg ott, és az életem sok-sok eseményében. Egyik út az, hogy vádoljuk egymást, vagy éppen a másik fölé akarunk keveredni, a másik pedig az, hogy vállaljuk önmagunkat, de nem zárjuk ki a másikat a cselekvésből. Ezen az előadásban ez nyilván könnyebb volt, hiszen mindenki a jobbik arcát mutatja egy keresztyén találkozón, mindenki udvariasabb még a szokásosnál is. Otthon valószínűleg nehezebb ez a figyelem. De ez az út vezethetne minket előre a lelki növekedésben. Ezt adja meg Isten! Ámen.