2017-08-30

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Hollandia az az európai ország, amelyikkel a magyar reformátusok hagyományosan a legjobb kapcsolatokat ápolták. Ennek okát igazából nem tudjuk. Egyetlen magyarázat a vándordiákok megjelenése, az úgynevezett peregrináció intézménye. Egészen különös kultúrsokk volt a tizenhetedik században az, amikor valaki Hollandiába utazott. Nem is gondolunk bele, de a magyar református önmeghatározásnak az egyik legalapvetőbb eleme az egyetemjárás volt. Hiszen onnan hozták haza a reformáció eszméjét is, de később Németországban, Svájcban, Angliában, és főleg Hollandiában képződött szinte az összes vezető lelkészünk. Két történésszel beszélgetek ma ezekről, ezzel egyrészt az iskolaévre hangolódunk már, másrészt a reformáció 500. évfordulójának is emléket állítunk. Az első megszólalónk Csorba Dávid, a sárospataki teológia tanára. Őt mindenekelőtt az elmúlt héten megrendezett Reformátusok Szárszói Konferenciájáról kérdeztem, amelyen ő volt az egyik előadó.

Csorba Dávid: A Szárszói Értelmiségi Konferenciának nagy hagyománya volt a harmincas-negyvenes években. Ezt próbálták a kilencvenes évek elején többféle módon is felújítani. Jelenleg pedig újraindítva Reformátusok Szárszói Konferenciája néven szervezték meg, hogy beszélgessünk azokról a kritikus pontokról, amelyek a református életet, közéletet érdeklik, illetve amelyek feszültséget okoznak. Hiszen, Szárszónak az volt a nagy erénye, hogy egymás mellé tudta ültetni – mai fogalmakkal élve – az akkori baloldali és jobboldali értelmiségieket, érdeklődőket, a paraszti származásúakat és a polgári osztályba tartozókat úgy, hogy együtt vettek részt vitaesteken, beszélgetéseken, imádkozásokon. Ez azt mutatta meg, hogy a kálvini magyar öntudat, tehát az, hogy mi magunkat magyar kálvinistának nevezzük, nem általános, hanem egy történetfejlődés végeredménye, hiszen a tizenhatodik századtól kezdve nem azonosítottuk magunkat Kálvinnal. Ne okozzon kétséget a hallgatóknak, van köze a kálvinizmusnak a magyarsághoz, sőt igen speciális magyar, kálvini öntudat a jellemző, de az bizonyos, hogy ezek más folyamatok kiérlelődéseként született meg. Elsőként Pázmány Péter hitvitáiban azonosították a protestánsok református ágát a kálvinival, ők nem azonosították magukat ezzel a fogalommal, hiszen az egyházat ők egyértelműen Krisztus egyházának tekintették, nem a Kálvinénak. Kálvin egyik tekintélyes tudósa volt a kornak, akit szívesen olvastak, és a gondolatait nagyon is komolyan vették. Zoványi Jenő egy katolikus sváb származású úriember volt, aki látva a protestáns forrongásokat áttért, mert a protestantizmusban azt a különleges erőt, azt az ellenzékiséget látta, amely előrevivő, a társadalmat motiválja. Az egyház öndefiníciója inkább evangélium szerint reformált volt, ahogy ezt az 1881-es Debreceni Zsinat ki is mondta.
Fekete Ágnes: Az evangélikusokra az ágostai, vagy rövidítve az ágost kifejezést használták, míg a reformátusokra, az ev. ref. rövidítést, amely jelentése: evangélium szerint reformált.
Csorba Dávid: Így van! Az egyháznak mégiscsak a Krisztus az alapja és természetesen egy református kezdeményezésű gyülekezet, benne látja az alapot, nem pedig egy tanítójában.
Fekete Ágnes: Általában presbiteriánusnak szokták mondani ezt az irányt, de itt a presbitériumok nagyon későn alakultak meg.
Csorba Dávid: A legelső presbitérium 1617-ben alakult Pápán. Akkoriban Erdélyben már a török járta a vidéket és nagyon sűrűn beavatkozott a helyi politikába. Amikor a katolikus egyház éppen megpróbálta egy vallás alá összevonni a birodalom alá tartozókat, akkor az erdélyi református egyház előállított egy konzisztóriumot, felsőbb irányító testületet. Azonban sok helyen a földesúr támogatásán múlt a gyülekezet élete és nem a presbitérium szervezettségén, ugyanis a földesúr, vagy a felesége gyakran támogatta az iskolákat, a lelkészeket, tanárokat, hogy megkapjanak mindent a munkájukhoz. Könyveket is kiadtak és a szegény gyerekeket is támogatták.
Fekete Ágnes: Tehát nem ettől vagyunk reformátusok?
Csorba Dávid: Nem a presbitériumoktól vagyunk reformátusok. Az viszont jó, ha van egy jó presbitérium, amely együtt tud dolgozni a lelkésszel, de nem ebben kell keresni a megoldást. Történelmi helyzettől függ. Van egy nagyon speciális magyar kálvinizmus és jó lenne ezeket az értékeket továbbvinni!

Fekete Ágnes: Most Bozzay Rékát hallják, aki Debrecenben a holland tanszéken tanít, és a holland peregrináció kutatója.
Bozzay Réka: A középkorban Hollandia születése előtt is voltak már kereskedelmi kapcsolatok Németalföld és Magyarország között. Ez elsősorban a dél-németalföldi posztókereskedelem és Magyarország közötti kapcsolatot jelentette. Főleg észak-német és lengyel kereskedőkön keresztül jutott el a meglehetősen drága németalföldi posztó Magyarországra. De az igazi nagy kapcsolattörténet a peregrinációhoz köthető. Ezt egy kicsit a kényszer szülte, mert nagy, körülbelül ezerötszáz kilométer a távolság.
Fekete Ágnes: Ha jól tudom nem tudtak úgy menni, mint ma, hanem föl kellett menni egészen az Északi-tengerig.
Bozzay Réka: Az útvonal is változó volt, a kora újkorban. A tizenhetedik századra tényleg az a jellemző, hogy általában Hamburgban vagy Gdanszkban hajóra szálltak és megkerülve Dániát jutottak el Hollandiába.
Fekete Ágnes: Mert ez volt az olcsóbb?
Bozzay Réka: Valószínűleg olcsóbb is volt a hajóút, és mivel az Eperjes és Gdanszk közötti út kereskedelmi útvonalnak számított nagyobb volt rajta a forgalom, így biztonságosabb is volt. A tizennyolcadik században, amikor bevezették az útlevélkényszert, változott a helyzet, hiszen a magyaroknak először Bécsben kell lejelentkezni és útlevelet kérni. Bécs döntötte el, hogy megadja-e az útlevelet. Innentől kezdve először nyugati irányba haladtak, nagyon sokan előbb elmentek Svájcba és onnan a Rajnán keresztül, vagy pedig további német egyetemeket meglátogatva jutottak el Hollandiába. Általában csoportokban mentek, ugyanis veszélyes vállalkozásnak is számított az utazás. Az utazás egész infrastruktúráját megteremteni nem volt könnyű dolog. Szekereket, ládákat kellett szerezni, összerakni… A tizenhatodik század végén a kálvinistákat kitiltották a német egyetemekről, ezért Heidelbergbe mentek, mert az kálvinista karakterű volt. A harmincéves háború alatt azonban feldúlták, és ezért onnan is tovább kellett menniük a magyaroknak. Így jutottak el Franeckerbe, Leidenbe. A tizennyolcadik századtól kezdve a remek ösztöndíj lehetőségek tették nagyon vonzóvá a holland egyetemeket. Leidenben erdélyi diákok számára biztosítottak teljes képzést, úgy hogy kötelezték magukat, hogy a tanulmányai végén visszatérnek hazájukba, és ezért százötven gulden útiköltség-támogatást is kaptak.
Fekete Ágnes: Miért volt fontos a hollandoknak, hogy tanítsák az erdélyieket, és hogy hazajöjjenek?
Bozzay Réka: Talán fontosak voltak a kapcsolatok a számukra és azt akarták, hogy a keleti végeken is jól képzett református hitben élő emberek legyenek, azért kérték a taníttatott magyaroktól, hogy otthon hasznosítsák a tudásukat.
Fekete Ágnes: Bizonyára fontos volt, hogy legyen még egy európai református központ.
Bozzay Réka: Biztos, ez is hozzájárult, igen. A hollandok nagyon komoly pénzeket voltak hajlandók arra áldozni, hogy a magyarok kinn tanuljanak.
Fekete Ágnes: A legtöbben Franeckerbe mentek?
Bozzay Réka: Miért választ egy diák egy bizonyos egyetemet? Nemcsak az számított, hogy milyen kiváló professzorok voltak ott, hanem az is, hogy mennyibe került a tanulás. Franecker egy kicsi tartomány viszonylag olcsó egyeteme volt, és egyébként kiváló professzorok voltak ott. Sokan, körülbelül ezerkétszázan keresték fel a kora újkorban Franeckert. Egyébként ott is kaptak a magyarok támogatást. Elérhető volt számukra a freitsch, az úgynevezett szabadasztal, amely azt jelentette, hogy féláron, vagy pedig teljesen ingyenesen kaphattak étkezést. A szabadasztal jellegéből is adódott, hogy változó volt. Volt, amikor csak napi két étkezést, de volt, amikor három étkezést is jelentett. Rohlingenben ennek meg volt úgymond a stációja, hogy amikor valaki oda bekerült, akkor először csak a felét finanszírozták, és ha jó gyerek volt, akkor később, már a teljes étkezését biztosította az egyetem.
Fekete Ágnes: Több levélben is olvastam, hogy szidják a kinti ételt. Úgy tűnik, hogy Magyarországon étkezés szempontjából nem volt szegénység.
Bozzay Réka: Mást ettek a magyarok. Magyarországon eleve több húst ettek, vörös húst is. A hollandok pedig sokkal több halat és tejterméket fogyasztottak. Kását ettek, de ez a magyarok számára, nagyjából a semmi kategória volt, ez egyáltalán nem tetszett nekik.
Fekete Ágnes: Sokat panaszkodtak?
Bozzay Réka: Nagyon sokat panaszkodtak. Egyszer Bethlen Miklós is hivatkozott arra, hogy amikor megbetegedett, az orvos francia bort ajánlott neki, mondván: "eddig te csak sert ittál fiam, és ez nem olyan tápláló. És te a jó magyar borokhoz vagy szokva, úgyhogy igyál inkább francia bort!" Mindazokra a kenyérfajtákra – a fekete kenyér, a rozskenyér -, amelyeket ma egészségesnek tartunk, panaszkodik, mert itt Magyarországon a fehér kenyérhez volt hozzászokva. Hideg is volt. A gabonát külföldről, a Baltikumból hozták be, krumpli, répafélék, esetleg alma volt még. Tudunk arra példát, hogy a tizenhetedik század végén a leggazdagabbak, akik nem feltétlenül a nemesek voltak, hanem a kereskedők, hozattak maguknak szakácsot Franciaországból. Voltak, akikben megfogalmazódott az igény arra, hogy jobb minőségű ételt egyenek. A hollandok számára az étkezés inkább üzemanyagfelvételt jelentett, amivel kibírták az egész napot és dolgozni lehetett.
Fekete Ágnes: Miért szerették a magyarokat?
Bozzay Réka: Hollandiában szerették őket, mert a magyarok nem voltak "balhés" gyerekek. Természetesen tudunk rá példát, hogy a különféle egyetemi bíróságok elé kerülnek magyar ügyek is, de ezekből kevés volt. A magyarok eleve idősebbek voltak, mint az átlag holland diák. Egyszerűen azért, mert előbb befejezték itthon a hazai tanulmányaikat. Akkor úgy húsz év körüliek lehettek. A legtöbben nem tudtak azonnal elindulni, mert drága volt, és pénzt kellett előbb gyűjteniük. Így beletelt néhány évbe, amíg kijuthattak. A húszas évei közepe felé az ember már túl van a késő kamaszkori problémáin, és a magyarok tényleg azért mentek ki, hogy tanuljanak. Rendesek voltak, és nem volt velük nagy gond. Az egyetemi forrásokból is kiderültek, hogy szívesen emlékeztek vissza a diákokra a professzorok, szerették őket, szívesen adtak nekik támogatást. De vannak ellenpéldáink is. Például Leidenben két magyar diákot lövöldözés miatt kicsaptak az egyetemről, érthetetlen, hogy miért volt fegyverük. Ez inkább a kivétel, amely erősíti a szabályt.
Fekete Ágnes: Kik voltak a balhésak?
Bozzay Réka: A németek, de a lengyelek között is voltak olyanok, akik picit problémásabbak voltak. Ők fiatalabbak voltak. A lengyelekkel mindig volt valami baj.
Fekete Ágnes: Itt az életkoron van a hangsúly?
Bozzay Réka: Szerintem is inkább életkori dolog lehetett. A források szerint az ivászatok, részegeskedések sodorták őket bajba.
Fekete Ágnes: Az akkori társadalomban a diákoknak mini önkormányzatuk, saját rendelkezésük, saját joguk volt?
Bozzay Réka: Abszolút. Az utrechti egyetem ilyen szempontból kivételesnek számított. Ugyanis ott nem volt a diákoknak saját bíróságuk, de máshol a diákok fölött az egyetemi bíróság döntött.
Adómentesen lehetett venni sört és bort, ugyanis a víz minősége nem volt megfelelő. Hollandiában ugyan volt víz rendesen, ott voltak a csatornák, de a csatornavíz minősége nem volt olyan, hogy azt meg lehetett volna inni, hiszen sokszor szennyvízcsatornaként is működött, ezért az emberek hígított sört, és bort ittak.
Fekete Ágnes: Végülis az óriási védelmet jelentett, hogy nem a rendek, nem állami hatalom döntött egy-egy ügyben, hanem maga az egyetem saját hatáskörben.
Bozzay Réka: Így van, ez tényleg egy nagy védelmet jelentett. Szerintem, főleg egy külföldi számára jelentett nagyobb biztonságot, hogy ha valamilyen hibát követett el, akkor egy olyan közeg dönthet róla, amely őt jobban ismerte.
Fekete Ágnes: Igazából az egyetemből indult ki a demokrácia. Állam volt az államban.
Bozzay Réka: Az egyetem a városokon belül is egy saját önkormányzattal rendelkező intézményt jelentett.
Fekete Ágnes: Ez komoly előzménye a reformációnak, hisz tényleg nagyon erjesztő lehetett.
Bozzay Réka: Biztos, hogy a reformációban is fontos szerepet játszott a német, a svájci és a holland egyetemek léte.
Fekete Ágnes: A diákoknak a tanulmányaik végén részt kellett venniük egy disputában?
Bozzay Réka: A disputa azért nem volt kötelező jellegű.
Fekete Ágnes: Mi volt az a disputa?
Bozzay Réka: Olyan, mint manapság egy szemináriumi beszámoló. Az nem a diák saját szellemi termékét jelentette. A saját szellemi termék a disszertáció volt. A dispután a professzor nézeteiről vitatkoztak. Két ember állt egymással szemben, az egyik védte a professzor álláspontját, a másik pedig vitatta azt.
Fekete Ágnes: Vitatkozni tanították az embereket?
Bozzay Réka: Igen, és erre szükség is volt, hiszen a magyarok, ha hazajöttek, itt a katolikusokkal vagy a református egyházon belül megjelenő eretnekekkel is kellett vitatkozniuk. Erre itthon szükség volt.
Fekete Ágnes: Megtanították a vitakultúrát nekik.
Bozzay Réka: Az érvelést, hogy hogyan kell felépíteni egy vitát. Hasznos volt.
Fekete Ágnes: Ezt a disputát ki kellett nekik adni?
Bozzay Réka: Nem kellett, de ki lehetett, ha volt rá pénzük, illetve a diákok erre anyagi támogatást kaptak. Arra is van példa, hogy egy-egy professzor több diákot disputáltatott, és utána egy gyűjteményes kötetben adta ki a nézeteiről folytatott vitát. Utrechtből van arra adatom a tizennyolcadik századból, hogy azok a diákok, akik ott teológiát tanultak, kaptak egyfajta végbizonyítványt. De korábban, más egyetemről nincsenek erre vonatkozó adatok. A mi diákjaink inkább hosszabb időt töltöttek egyik vagy másik egyetemen, és kevés az, aki végül tényleg kap egyfajta fokozatot. Egyébként meg egyik helyről mentek a másikra.
Fekete Ágnes: Akkor nem várta el a fokozatot a hazai egyház?
Bozzay Réka: Praktizálni, akár az itthon elvégzett tanulmányokkal is lehetett. Ismerjük a domi docti kifejezést, amely azt jelenti, hogy itthon képzett. Azokat az embereket jelölték így, akik a hazai iskolákban tanultak és nem mennek külföldre. A külföldieket úgy hívja a korabeli forrásrendszer, hogy akadémikusok. Ismerünk egy olyan Franecker-i levelet, amelyben az erdélyi diákok panaszkodtak a debreceni diákokra, hogy tavaly is és az idén is jöttek ide cifraruhás debreceniek, és félünk attól, hogy ha ezt a helyi egyetemi professzorok meglátják, esetleg azt gondolják, hogy már mi nem is vagyunk annyira szegények, úgyhogy el fogják tőlünk venni a különféle juttatásokat, amelyekben eddig részesültünk.

Fekete Ágnes: Most ismét Csorba Dávidot hallják.
Csorba Dávid: A peregrináció a középkor és a reformáció időszakának nagyon különleges jelensége volt. A diákok külföldre indultak speciális tudást szerezni, így eljutottak olyan egyetemekre, ahol botanikus kert vagy bonctani intézet is volt. Óriási dolog lehetett, hogy a boncolás közben rájöttek, hogy a lelket nem ott kell keresni, ahol korábban gondolták. Harvey is ebben az időben jött rá a kutatásai alapján, hogy két vérkör van, és onnantól kezdve egészen másképp beszélt a gyógyításról.
Fekete Ágnes: Ennek is következménye, hogy olyan sokszínű lett a magyar reformáció?
Csorba Dávid: Így van! Például Medgyesi Pál, akit úgy ismerünk, mint a puritanizmus támogatója, Lorántffy Zsuzsanna udvari papja Sárospatakon, Pázmány mellett a barokk korszak legszebb irodalmi nyelvén beszélő prédikátor Debrecen városától kapott három évre háromszáz tallér ösztöndíjat. Kétszázat kapott német pénzben, százat pedig lengyel pénzben, hogy megfelelő német és lengyel ruhát vehessen, és úgy induljon Hollandiába. Természetesen nem egyenesen Bécsen keresztül ment északra, mert nem merte senki vállalni, hogy átmenjen a katolikus, árumegállító joggal rendelkező országon. Inkább Lengyelországon, Gdanszkon, Brémán át jutott el Franeckerbe, Groningenbe, majd onnan Angliába, és három év múlva visszatért többszörösen átöltözve, rengeteg hordóba csomagolt könyvvel feltöltekezve. Amikor hazaérkezett, levizitált az önkormányzat előtt, elmondta mit és mire költött, milyen tudást szerzett, és levizsgázik az egyház előtt, hogy nem változott életében, ma úgy mondanánk, hogy hitvallásában, és beszámol arról, hogy mit hozott. Nem csak magának hozott könyvet, hanem értelem szerint abból a zsáknyi pénzből, amelyet három évre kapott, hozott a kollégium könyvtárának is könyveket. Ma úgy mondanánk, hogy aláírtak egy diákszerződést, letöltötték kint a tudományos kutatói munkájukat utána hazatértek, majd két-három évig a kibocsátó iskolájukban dolgoztak, mint vezető tanárok, csak utána mehettek saját munkahelyre. Nagy lehetőség volt az, hogy egy olyan strukturált városi, polgári világba kerültek be a diákjaink, ahol a könyvpiacon bármit vásárolhattak, viszonylag olcsón. A helyi nyelvet megtanulva, szűkös körülmények között megélhettek, a professzorokkal tárgyalhattak. A másik oldal is igaz, hogy itthon olyan komoly felkészítést kaptak a diákjaink, hogy kint nem vallottak szégyent. Az egyik példa rá Szatmárnémeti Mihály, aki Szatmár városában tanult. Ott volt egy Debreceni Kollégiumból kirendelt diáktanítója, Adalik Miklós, aki meglátta benne a tehetséget, és héberül tanította a szokásos kötelező latin és görög után. Amikor később Hollandiába ment híres tanára felkérésére elkészítette a héber tankönyvet. Tömegével tudunk ilyenekről. Amikor a diákok kikerültek az egyetemre, a kortársik már megházasodtak, de ők még mindig tanultak, ezért nagy volt az évveszteségük, viszont, amikor kikerülnek, kiválóan beszélnek latinul és nagyon sok mindent megtanulnak. Az volt a fő kérésük, hogy saját helyen imádkozhassanak, és ezt biztosították is nekik. A tizenhatodik században szétszakadt minden, és felekezeti iskolák jöttek létre. A katolikus iskolákban leegyszerűsítve a katolikus liturgiát kellett megtanulni. Nem volt akkora tekintélyelvű, hierarchikus, fölöttük álló rend, ami felvigyázta volna a gondolataikat, ebből következően sokkal többféle protestáns irány született. Mária Terézia támogatta a katolikus egyházat, a katolikus egyetemet.
Fekete Ágnes: Ez a nagyszombati egyetem?
Csorba Dávid: Igen, a nagyszombati egyetem, amely természetesen több pesti egyetem jogelődje. A református egyház meg, bárhogy kísérletezett, több főiskolát előállított, de valójába nem tudta ezeket egyetemi szintre emelni. A huszadik század elejéig zömmel külföldön adták meg a diákjaiknak azt a fokozatot, amivel itthon emeltebb fizetést, nagyobb megbecsülést élvezhettek, a clarissum dominum megszólítást kapták, tehát onnantól kezdve nem simán tiszteletes úr volt, hanem fenségesen, elegánsan megtisztelt névvel illetett úri ember, magasabb stallum is járt neki, és jobb lelkészi státust foghatott meg, azzal szemben, aki csak otthon tanult.

Hírek
A Kárpát-medencei oktatási intézmények közös tanévnyitó ünnepségét Csomós József tiszáninneni püspök igehirdetésével szeptember 2-án, szombaton 11 órakor tartják Miskolcon, a Kossuth utcai református templomban. Az ünnepi istentiszteletet a közmédia Duna csatornája közvetíti.

Kodácsy Tamás református lelkész, az Ökogyülekezeti Mozgalom alapítója és felesége, Kodácsy-Simon Eszter evangélikus teológus és tanár mesélnek mindennapjaikról, az ökumenikus kapcsolat szépségeiről és kihívásairól, "A reformáció arcai" programsorozat második kerekasztal-beszélgetésén szeptember 4-én, hétfőn 19 órakor Budapesten, az Üllői út 2-4. szám alatti Premier Kultcaféban.

Egyházmegyei családi napot rendeznek az ötszáz éve kezdődött reformáció jegyében szeptember 2-án, szombaton 9 órától Pócsmegyeren, a református templomban és a rendezvényközpontban.

Ünnepi istentiszteleten adnak hálát az új harangért szeptember 3-án, vasárnap 15 órától Cserkeszőlőn, a református templomban. Az ünnepségen Fekete Károly püspök hirdeti az Igét. A Debrecen-Nagysándor-telepi református gyülekezetben szintén hálaadó istentiszteletet tartanak szeptember 2-án, szombaton 14 órakor.

A Pesti Református Egyetemi Misszió félévnyitó ünnepi istentiszteletét szeptember 5-én, kedden 19 órától tartja Budapesten, az ADNA Kávézóban.

A Pápai Református Kollégium Gimnáziuma és Művészeti Szakgimnáziuma találkozót rendez egykori tanítványainak és munkatársainak szeptember 2-án, szombaton. Az ünnepség 12 óra 30 perckor istentisztelettel kezdődik a református templomban.

Reformációi jubileumi hangversenyt ad Virágh András Gábor orgonaművész szeptember 2-án, szombaton 17 órakor Sukorón, a református templomban.

Tanévnyitó koncertet ad Mága Zoltán hegedűművész szeptember elsején 10 órakor Tiszafüreden, a református templomban.

Csobaji Zsolt festőművész Erdélyi fakazettás mennyezetek című kiállításának megnyitóját szeptember elsején 13 órakor tartják a mádi református templomban. A tárlat szeptemberben és októberben előre egyeztetett időpontban látogatható. (06-30-5464-532, 06-47-348-083)

Veress Lászlóné Várnagy Zsuzsa fotókiállítása szeptember 15-ig hivatali időben tekinthető meg Szegeden, a Kálvin téri Egyházközség Nagytermében.

Istentisztelet-közvetítés lesz szeptember 3-án vasárnap a Kossuth Rádióban Győrből Wágner Tamás lelkipásztor igehirdetésével.

A szenvedélybetegek kötődési mintáinak vizsgálata című kutatás zárórendezvényét szeptember 19-én tartják Budapesten, az ADNA Kávézóban. Jelentkezési határidő: augusztus 31.

Fekete Ágnes áhítata:

"Ismét, mondom néktek, hogy ha ketten közületek egy akaraton lesznek a földön minden dolog felől, amit csak kérnek, megadja nékik az én mennyei Atyám. Mert ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük." Máté 18,19-20

A minap kamasz fiam mondta nekem: Anya, te mindenkivel veszekszel. Nagyon megsértődtem. Elrontotta akaratlanul is az egész estémet. Mert a veszekedés tárgya az volt, hogy nem kellene állandóan a számítógép előtt ülni, ami egy eléggé jogos elvárás a szülő részéről. Ő pedig, mivel nem tudott jó érvet felhozni ezzel szemben, hát a jellemzésemmel igyekezett védekezni. Jaj, hány és hány párbeszédünk van így. Az egyik ember erővel, talán hangja felemelésével igyekszik meggyőzni a másikat, aki viszont viszont a gyenge pontot találja el. Aztán többnyire kialakul egy egyensúly, mert együtt kell élnünk, de abban senki sem érzi jól magát.
Amikor Jézus arról beszél, hogy ezen az egész bolygón ketten egy akaraton lesznek, szerintem egy csodát ír le. Ilyen a gyakorlati életünket nézve nem létezik. Ugyanis az akaratnak a lényege az, hogy az ember beleakaszkodik valamibe. Egy régi magyarázó szótár ezt így írja le: (Czucor-Fogarasi) "Az akar akarat gyöke: …aki valamit akar, az működő erejét az illető cselekvési tárgynak mintegy nekifeszíti, s az ellene vetődő nehézségeken áttörni iparkodik; aki akaratos, az erkölcsileg megköti, megakasztja magát."Ha az akarat lényege az, hogy a másiknak nekifeszülök, akkor hogyan lehetünk mi egyakaraton. Ha mi egyek leszünk, az már nem is akarat lesz. És valóban látunk embereket, akik bizonyos szörnyű rendszerekben elveszítik az akaratukat, csak teszik, amit mondanak, de az ember alapvető nekifeszülése már elveszett belőlük.
Aki kamaszgyerekeket nevel, az pontosan érzi ezt a lehetetlenséget, hogy nekem úgy kell őt nevelnem, hogy önálló akarata legyen, tehát ne törjem be gyermekemet, de mégis féltve tereljem őt jó irányba. Ez szinte lehetetlenség. Feloldhatatlannak tűnő ellentét az, hogy önmagam személyiségét megőrizve eggyé tudjak válni egy másik ember akaratával. Milyen szép folyamat az, amikor egy-egy gyereket látunk növekedni. Ma nevetve emlékszem vissza arra, amikor a fiunk azt mondta: "Nem!", és visszanevetve szétszórta a virágföldet a szobában. Ez a folyamat így van rendjén.
De hogyan lehet két emberi szép fejlődésből akaratnak, egyéniségnek a kibontakozásából egy közös akarat úgy, hogy egyik sem győzi le a másikat? Úgy látom, hogy ez egy csoda. Jézus azt mondja, hogy lehetséges a földön az egyakarat csodája. Az apostolok cselekedeteiben többször is szerepel ez a mondat, egyakarattal együtt voltak az apostolok. Sehol máshol ezt nem is olvassuk a Bibliában. Valószínűleg abban a lélekállapotban, ahogyan Jézus feltámadását látták, megszületett az egyakarat csodája. Valahogy túlláttak ezen a világon, és nem egymás ellen feszítették akaraterejüket, hanem ki-ki a saját negatív énjével szemben, saját tévelygéseik és gonoszságaik ellenében együtt egyakarattal volt jelen a templomban. Megvallom, hogy sajnos, én ilyenben még nem voltam részes. Talán a hangulatok tudnak eggyé tenni. Talán a közösség jó érzése eggyé tesz bennünket, de az egyakarat ennél sokkal több. Itt arról van szó, hogy az ember a saját akarnokságát, önérzetét leteszi, és teljes erejével ráhangolódik a mennyei akaratra.
Azt hiszem nem véletlen az, hogy Jézus a következő mondattal mindjárt tompítja is ennek az erőnk felett képnek az élét, mert ezt olvassuk utána: Ha ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük." Milyen kedves Jézus mondata! Tudom, hogy nem lesztek egy akaraton, de legalább maradjatok együtt! Nem fogtok nekifeszülni együtt annak az egyetlen akaratnak, de az én jelenlétemben lesztek mégis. Végtelenül elfogadó és biztató ez a szó. És azt hiszem, valahogy így bízhatjuk kamaszainkat is Istenre: nem érem el, nem tudom akaratomat elfogadtatni, sem az ő akaratát elfogadni, de legalább együtt vagyunk, legalább Isten irgalmában bízunk, legalább Isten nevében kérjük. Ő nem szenvtelenül néz ránk, hanem édesapaként és elfogadólag. Adja meg Isten, hogy meglássuk az Ő tekintetét! Ámen.