2018-08-15

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Ma egy dunántúli faluba, Mocsára látogatunk el. Évek óta megrendezik ott a reformátusok az alkotótábort, ahol szinte az egész falu apraja nagyja megmozdul. Az alkotótábor hangulatát kapjuk majd el Soós Szilárd lelkész segítségével, utána Kovácsné Horváth Mária és Soós Panna beszél.

Soós Szilárd: Álljanak föl azok, akik segítettek faragni és festeni! Álljanak föl bátran! Így van! A legkisebbek is segítettek. Ez a tízparancsolat itt a téglákon. Két oldala van és körbe lehet járni. Háromdimenziós, sőt négydimenziós történet van rajta, mert az életünk története ez. Sokféle műhelymunkában vehettetek részt, és mindenki a saját erejéhez mérten alkotott. Nem volt haszontalan számotokra, de egyet kérek tőletek: ne hagyjátok abba!
Segítő: Nagyon jól éreztem magam, és nemcsak azért mert az idén sok pici baba volt. Itt tolja az anyukája az egyik legifjabb mocsait. Ő még csak egy hónapos.

Kovácsné Horváth Mária: Két Balogh család lakik Boldogasszonypusztán. Az ő gyerekeiket szoktam behozni a táborba. Évek óta a tábor idején reggel elhozom, és este hazaviszem őket. Most az egyiket fogni kell, a másikat meg simogatni. Nézd meg, ezt készítette nekem.
Fekete Ágnes: Nahát! Egy kisvirág.
Kovácsné Horváth Mária: Amikor odaadta, megsimizgettem, megpuszilgattam, mert olyan aranyos. Egyébként védőnő vagyok, azért ismerem ezt a családot. Boldogasszonypusztán öt nehézsorsú csecsemőhöz járok. Minden héten megyek hozzájuk. Elfogadnak. Vittünk tegnap egy nagy adag paprikás krumplit, és azt mondta a kisfiú: "Marica néni, én megettem három adaggal." Elfogadják.
Fekete Ágnes: Mióta védőnő itt?
Kovácsné Horváth Mária: Harminchárom éve. Például az a kisfiú, akit fognom kellett már a végén, most volt itt először. Tavaly még nem hozhattam, mert az óvodások, csak szülői felügyelettel lehetnek itt. Első nap, amikor bementünk a templomba rácsodálkozott, hogy ez a templom, mert még nem látta. Idefelé már készítgettem, hogy milyen lesz majd a templom, és ott hogyan kell viselkedni, de amikor beléptünk, nagyon megilletődött. Most már próbál énekelni és csinálgatni is valamit.
Fekete Ágnes: Sosem volt még életében a templomban?
Kovácsné Horváth Mária: Szerintem nem voltak.
Fekete Ágnes: Milyen hatással szokott lenni ez a tábor a gyerekekre?
Kovácsné Horváth Mária: Hogy mi marad meg bennük? Például az, hogy a szülő beíratja majd hittanra a gyereket. Tiszteletes urat nagyra becsülik, mert sok mindent intéz, szervez nekik. Sokszor hozzá visznek be az emberek adományokat. Olyankor szól nekem, mert általában tudom, hogy kinek lenne rá szüksége, és akkor jövök az autóval, és visszük tovább. A karácsony előtti csomaggyűjtésnél is ugyanígy van, behozzák a csomagokat és visszük tovább ide a mocsai helyi gyerekeknek.
Előfordul, hogy amikor írom a várandós könyvet lánykori nevet diktál be anya, ilyenkor rákérdezek, hogy nem gondoltak-e arra, hogy összeházasodjanak, mert én "házasságpárti" vagyok.
Itt is van most egy olyan kisgyerek, akit egy beszélgetés után vállaltak be. A pár kérdezte, hogy eljöhetnek-e hozzám beszélgetni? Nem tudtam miért jönnek. Mindenfélét átbeszéltünk, hogy az apa mitől félti az anyát, az anya szeretne kisbabát, de mi legyen? Mi lesz, ha egészségügyi bajai lesznek utána? Mindenféléről beszélgettünk. Én nem éreztem úgy, hogy meggyőztem őket. Másfél óra után felálltak és azt mondták, hogy jó, eldöntöttük, hogy megtartjuk.
Amikor az Őrségben volt a REND, a Dunántúli Református Találkozó Steinbach püspök úr ott azt mondta, hogy állunk a vártán, és mi vagyunk az őrség. Annyira megfogott ez a dolog, és azt éreztem, hogy én is őr vagyok, mindannyian őrségben állunk.
Fekete Ágnes: Számodra a bizalmi háló szövése az őrség?
Kovácsné Horváth Mária: Igen.
Fekete Ágnes: Megbíznak benned?
Kovácsné Horváth Mária: Itt élünk velük. Itt vagyunk éjjel-nappal. Tiszteletes úr is ugyanezt csinálja reggeltől estig. Mindig jön hozzá valaki. Csak így lehet! Együtt rezdülünk mindennel. Ha valakinek baja van, a gyülekezetből többen is vannak, akik azt mondják, hogy megyünk és valamit csinálunk, segítünk. Volt erre egy nagyon jó példa. Egy apukának a gyereke nevelőszülőhöz került. Egy helyi hölgy vette magához, mert az apuka nagyon ivott. Mindenki megmozdult, hogy az apán segítsen. Előfordult, ahogy jövök-megyek a faluban, találkoztam egy fiatalemberrel, aki mondta, hogy most volt benn nála, megnézte, hogy mit csinál. Mentem tovább, egy másik ember is szólt, hogy ő is benézett hozzá. Tiszteletes úrhoz is eljutott a hír, hogy az alkohol miatt baj van, és rá is beszélte, hogy menjen el az iszákosmentő misszióhoz Dömösre. Amikor jött haza ez az ember, nekünk szólt. A férjem elment érte oda, ameddig elhozták, én meg ebéddel vártam. Azóta is jár a gyülekezetbe vasárnaponként. A gyerek azóta már nagy lett, és visszakerült. Teljesen rendben van. A gyülekezet asszonyai is figyelnek rá, ha nem jön vasárnap, már érdeklődnek utána. Ő is megérezte azt, hogy még sincs annyira egyedül, mert itt mindenki számon tartja.
Soós Panna: Már tizenegy éve vagyunk itt. Az első táborokban még alkotó gyerekként vettem részt. Jó volt játszadozni, meg a pajtásokkal futkározni. Ahogy cseperedtem egyre jobban a részévé váltam tábornak és pár éve már a műhelyekbe is bekapcsolódtam. Több asztalnál is tartunk különböző foglalkozásokat.
Fekete Ágnes: Ez úgy működik, hogy akinek van ötlete, az hoz egy asztalt és odahívja a gyerekeket?
Soós Panna: Igen, és hozza az eszközöket is. Egyik évben karkötőket csináltunk, meg drótból és körömlakkból virágokat. Máskor heti naptárt festettünk, meg kreatívkodtunk… Az idén édesapámnak az az ötlete támadt, hogy próbáljam egy drámafoglalkozással megszólítani az ifjúsági csoportot, akik már kezdenek kiszakadni ebből a társaságból, mert az idén jártam drámasuliba. Először csak improvizáltunk, meg beugrósat játszottunk. Ezek általában bejönnek a fiataloknak. Utána pedig elkezdtünk gondolkodni. Vicces szópoénok is születtek, például, hogy mi lenne, ha valaki kiállna és kötögetne, és azt mondaná, hogy szövetséget köt. Nehéz dolog megérteni a gyerekeknek, hogy mit jelent az, hogy Isten szövetséget kötött velünk. Sokszor olyan környezetből jönnek, ahol Isten nevét sem hallották. Megpróbáltuk az ő világukba helyezni a szövetségkötést, és kitaláltuk, hogy készítsünk egy kisfilmet, amelynek a kiindulási pontja az volt, hogy mit jelent a szövetségkötés. Például, ha a testvéreiknek falaznak, vagy dolgozatnál közösen csinálnak meg valamit, vagy a számháborúban közösen takarják a számaikat, és egymásra vannak utalva. A szövetség valami olyan dolog, ami két ember között egy kis titkos szerződés, amely egy különleges viszony. Úgy gondoltuk, hogy ez is egyfajta kis szövetség, ami itt kialakulhat köztük, és ezt beleültettük egy híradóstílusba. Egyszer láttam egy kislányt elővenni a mobilját, amikor levideózta, vagy lefotózta, hogy a testvére hogyan gólyalábazik. De annyira jó volt látni, hogy itt tényleg egymással játszottak és nem a telefonjaikkal, itt egymásra figyelés van.
Fekete Ágnes: Mint lelkészgyerek ez milyen?
Soós Panna: Ez benne a legjobb, hogy nem érzem benne a kötelezőt. Beleszülettem ebbe a vallásos környezetbe, és így nevelkedtem. Például akkor nagy előnye van, amikor rászólok valamelyik gyerekre, hogy vedd föl az eldobott poharat, de ugyanakkor hátránya is van, mert azt gondolják, hogy szent vagyok, és nem lehetek olyan, mint a többi gyerek. Viszont nagyon sok lelkészgyermek ismerősöm van, akikkel egymás mellett átlagosak lehetünk.

Soós Szilárd: Ez a tábor úgy működik, hogy rengeteg ember odaadja a szabadidejét, és magát erre a szolgálatra. A tábort elsősorban a reformátusoknak rendezzük, de itt nyaralnak a nagyszülőknél más felekezetűek is, természetes, hogy ők is jöhetnek. Ez a tábor egy kőleves.
Fekete Ágnes: Miért kőleves?
Soós Szilárd: Mi mondtuk, hogy csináljunk tábort, és a hozzávalókat elkezdték az emberek beletenni. Mi kezdtük el összefogni és egyszercsak megjelent a polgármester, az önkormányzat, egy vállalkozó, hogy ő is szeretne segíteni. Fölajánlottak egy adag dinnyét, két mázsa főzni való kukoricát. De jönnek a szülők és ők is kérdezik, hogy mi hiányzik, mert szeretnének segíteni. Így készül a kőleves.
Fekete Ágnes: Ti raktátok bele a követ.
Soós Szilárd: Ez egy hatalmas összefogás, és amikor este mennek haza a nénik és bácsik, akik itt segítettek, megköszönik, hogy itt lehettek, mert jó volt együtt dolgozni. Ez a szolgálat közösségalakító. A szülők, amikor jönnek a gyerekekért, elkezdenek beszélgetni, és ugyan öt órakor van vége a tábornak, de mi fél nyolcnál előbb nem tudunk hazamenni innen, mert beszélgetünk. Tetszik az embereknek ez a dolog, és igénylik, hogy sűrűbben is legyen ilyen vagy ehhez hasonló. Újra beindult egy közösségi munka a faluban, és azt gondolom, hogy ebben benne van a mi táborunk is. Ez egy transzfer volt, átment a közösségi munkákba. Marica a védőnőnk nagyon sokat tesz a közösségért és a gyerekekért, ő nem fél, átmegy a kutyákon, a csúnyanézésű apákon, anyákon is. Ő azt mondja, hogy természetesen a táborba is hozni kell őket, és el is megy értük. Ezek a gyerekek nagyon sokat segítettek nekem a tízparancsolat faragásában. Az egyik kis elsős, magától gyönyörűen fogta a szerszámokat, mintha profi lenne. Ahogy néztem őt, arra gondoltam, hogy indítanom kellene egy faragókört, mert az jó lenne nekik.
Fekete Ágnes: Merthogy te fafaragó vagy.
Soós Szilárd: Igen, az is vagyok. Az utolsó munkám Pálóczi Horváth Ádám szülőházánál van Kömlődön.
Fekete Ágnes: Hogyan jött a tízparancsolat ötlete? Annyira idegen ez a szemlélet, hogy a törvény, az adomány.
Soós Szilárd: Még szülőknek is meghökkentő volt, ahogyan kis történetekkel megpróbáltuk bemutatni az egyes parancsolatokat. A legütősebb talán a "Tiszteld apádat és anyádat!" parancsolat volt. Mert nagyon sérültek a gyermekeink ma, nagyon sok családban nincs apa, vagy anya, vagy most vannak abban a helyzetben, hogy összevissza kerülnek a gyerekek, vagy védelembe voltak véve és most kerültek vissza.
Fekete Ágnes: A tiszteletre gondolom felhőköltek, hogy mit tiszteljek rajtuk?
Soós Szilárd: Egyre többször tapasztaltuk, hogy ezek a gyerekek, akik amúgy csibészek, rondán beszélnek, káromkodnak, napközben olyan igényeket mutatnak felénk, hogy legyünk az apjuk és anyjuk. A nap végén pont erről beszéltünk védőnővel, aki elmondta, hogy odament hozzá és odabújt az egyik kisgyerek, hogy ne menjünk még haza, hadd maradjunk. Mintha a szüleihez menne. Azt hiszem ez jelzésértékű.
Fekete Ágnes: Ez egy nehéz teher is, mert nem tudunk apák meg anyák lenni.
Soós Szilárd: Nehéz, de néha úgy érzem, nem lehet kibújni alóla. Van dilemmám bőven. Hétközben többször is kérdezem magamtól: van ennek értelme? De mindig jön rá azonnal a válasz, hogy van. Még akkor is, ha rombolnak, dühösek, agresszívek időnként egymással, vagy leöntik a pingpongasztalt, ami farostlemez és tönkre fog menni. Ilyenkor megfordul a fejemben, hogy ki kellene tiltani a táborból azt a gyereket, de arra gondolok, hogy honnan jön, és akkor érthető, hogy mit csinál. Van egy ifjúságvédelmis szakember is itt, aki azt mondta, hogy ezek közül a gyerekek közül sokan, ha nem lehetnének itt, valószínűleg arra a napra még ennivalójuk sem lenne. Ez a kettősség dolgozik bennem, és nem tehetem meg, hogy valakit is elküldjek. De ugyanakkor ezektől a gyerekektől visszakapok valamit. Amikor segítség kellett odaállt és jött. Meglepő volt, hogy amikor mindenki, aki ígérte, elment, a gyerek jött és segített. Biztos vagyok benne, hogy valamikor ennek meg lesz az értelme, mert ilyen pótlékszerűségként mégiscsak jelenlévők vagyunk. A konyhások nagyon nagyszívűek, figyelnek a gyerekekre, kedveskednek nekik. Óriási munka és mindezt jókedvvel végzik mindannyian, és hálásak, hogy itt lehettek. Reggel kilenctől vagyunk együtt a templomban és utána napközben folyik az alkotás meg a játék.

Fekete Ágnes: Miért alkotótábor a neve?
Soós Szilárd: A református gyülekezet szervezi, de nem hittantáborként rendezzük meg. Van minden napnak egy kezdete, és egy vége, amely egyfajta ritmust ad. Napközben pedig ez egy dokkoló hely, ahol, aki akar, csatlakozhat és megismerkedhet velünk, akik benne élünk az egyházunkban, odaszántuk magunkat, szeretjük Istent, és megpróbáljuk a tetteinket, a szavaikat a mindennapokban, mint valami megélt valóságot odarakni. Régebben elvittük nyaralni a gyerekeket, de kiderült, hogy azoknak a családoknak, ahol három gyerek van, ez már nagyon nagy teher és nem tudják kifizetni fejenként a tizenötezer forintot. Ezért gondoltuk, hogy csinálunk egy ilyen alkotótábort, hogy legyen nyári élménye a gyerekeknek.
Fekete Ágnes: Kell fizetni ezért a táborért?
Soós Szilárd: Egy fillért sem. Úgy adunk össze mindent. Ez egy kőleves.
Fekete Ágnes: Nagyon tetszett, amikor ott az egyik kisfiúnak azt mondtad: "egy faragó ember, ilyet nem csinál".
Soós Szilárd: Nincs más eszközünk ebben. Tegnap például kukoricát eszegettek és széthajigálták a csutkákat. Kértem, hogy szedjék össze, de nem tették meg. Akkor hoztam egy vödröt és elkezdtem szedni, és mondtam, hogy gyertek, segítsetek! Végül jöttek és együtt csináltuk. Azt hiszem, csak a példa kell, oda kell állni, és ha azt látják, hogy én csinálom, akkor ők is megteszik, amit kell. Nehéz megmutatni Isten szeretetét úgy, hogy közben szigorúnak is kell lenned. Közben elkerülhetetlen, hogy konfliktusok legyenek felnőttek között, a gyerekek között, a gyerekek és felnőttek között is. Egyébként azt veszem észre, hogy a gyerekprobléma, az szülőprobléma. Például azt láttam, hogy hintáztak a nagyobb gyerekek. A szülő messzebb ült tőlük a betonpárkányon, a kicsi gyerek pedig elindult a hinta felé. Erre a szülő odaszólt a kicsinek: Ne menj oda! Viszont nem ment utána, a kicsi természetesen rossz helyre ment és föllökte a hinta. Magukat se veszik komolyan a szülők.
Fekete Ágnes: Tanácsadó társnak tekintik magukat és nem szülőnek?
Soós Szilárd: Nem tudom. Fegyelmezés probléma van. A szülő maga sem gondolja komolyan, hogy a gyerekét meg akarja óvni. Talán ő sem kapta meg ezt annak idején. Nem tudom.
Fekete Ágnes: Na, de ez a tízparancsolat közepe.
Soós Szilárd: Igen. Az értelmiségi ember tud a tízparancsolat létezéséről, de gyakran arról fogalma sincs, hogy mi van benne. Az Isten rendjétől elesni, sete-suták leszünk, kicsit sérülékenyebbek leszünk, bánthatók leszünk. Sőt mi magunk is bántani fogunk, és nem tudjuk utána, hogy mi miért fáj, vagy mi miért okozunk fájdalmat, és az lesz a legrosszabb, hogy már azt sem tudjuk, hogy miért. Fogalmunk sincs, hogy mit szeretnénk, hogy hogyan kellene ebből kimászni. Ezt akartuk a héten elmondani, hogy nekünk viszont van segítségünk.
Fekete Ágnes: A fegyelmezés minden tanítónak alapproblémája, mert nem tudja átadni az üzenetet, ugyanis nincs meg az a közeg, ahol átvehető.
Soós Szilárd: A remény az, hogy a gyerek, amikor fölnő, egyszer majd azt mondja, hogy velem jót tettek, élményt adtak, gyereknek néztek, embernek néztek, emberszámba vettek, mindannak ellenére, amit tettem. Vannak ilyen visszajelzéseim régebbi hittantáborból, hogy egyszercsak azt mondják, de jó volt az, és elkezdenek emlékezni.

Hírek:
A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának tagegyházai és a tagszervezetei ökumenikus istentiszteletet tartanak államalapításunkra emlékezve augusztus 19-én, vasárnap 18 órakor Budapesten, a Szilágyi Dezső téri református templomban. Igét hirdet Steinbach József református püspök valamint szolgálatot végez Erdő Péter római katolikus bíboros és Szabó István református püspök.

A názáreti Jézus: mítosz vagy valóság? Ezzel a címmel szervez beszélgetést a Kálvinista Apologetikai Társaság augusztus 17-én, pénteken 18 óra 30 perctől Budapesten, a Ráday utca 28. szám alatt.

A Református Egyház tudományos testülete a Doktorok Kollégiuma augusztus 21-én és 22-én tartja éves ülését Nagykőrösön, a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Karán. A Kálvin Kiadó és a Magyar Bibliatársulat augusztus 21-én egész napos könyvvásárt tart ugyanott.

Greizer Miklós és Zsófia tart beszámolót a Csendes óceáni Vanuatu szigetén végzet szolgálatukról augusztus 17-én, a pasaréti ifjúság csendeshetén Piliscsabán, és augusztus 20-án, a nyírtelki evangélikus templomban.

Az idén is megrendezik a BalatonNET felekezetközi keresztény találkozót, ahol előadásokkal, beszélgetésekkel, koncertekkel várják az érdeklődőket augusztus 22. és 26. között Balatonszemesen. Augusztus 22-én, szerdán 18 óra 30 perctől a főszínpadon Harmathy András református lelkész tart előadást.

Evangélizációs estéket és újkenyér ünnepi istentiszteletet tartanak Gottfried Richárd lelkipásztor szolgálatával augusztus 16. és 18. között esténként 18 órakor és 19-én, vasárnap 11 órától Boldván, a református templomban.

Az idei Tahi Egyházzenei Héten mutatják be a Gárdonyi Zoltán kórusműveiből összeállított gyűjteményt augusztus 16-án, csütörtökön 16 órakor Tahiban, a Sion Hegye Református Konferenciaközpontban. A hét záró hangversenyét augusztus 19-én, vasárnap 16 órakor tartják Pócsmegyeren, a református templomban.

Az első Nemzetközi Rézfúvós Napok fesztivált rendezik meg augusztus 21. és 26. között Pakson.

Tabajdi Ádám orgonaművész és Scheuring Kata fuvolaművész ad hangversenyt az OrgonaPont fesztivál keretében augusztus 15-én, azaz ma este 19 órakor Hajdúszoboszlón, a református templomban.

A Középkori Templomok Útja Egyesület háromnapos kerékpáros örökségtúrát szervez augusztus 18. és 20. között a Nyírség tájain, érintve a Partium és a Hajdúvidék határait. A túra Nyíregyháza főteréről, a Kossuth térről indul 18-án 8 órakor.

Fekete Ágnes áhítata:

"Annakokáért a szabadságban, melyre minket Krisztus megszabadított, álljatok meg, és ne kötelezzétek meg ismét magatokat szolgaságnak igájával." Galata 5,1

Nemrég egy könyvet olvastam. Az a címe: Megélni a halálunkat. Gánóczy Sándor műve. Elsőre talán riasztónak tűnik a cím. Hála Istennek a szerzővel beszélgethettem még a kötet megjelenése előtt, és elmondta, hogy kilencven évesen még azt tartja feladatának, hogy az előtte is álló halál tabujáról beszéljen. Mert ma, a 21. században a halálról nem szabad beszélni. Ő maga is rákos, és tudja, hogy ennek mi lesz a kimenetele, de miért ne lehetne ezt az egész folyamatot leírni? Miért nem lehet szabadon beszélni arról, amire mindannyian készülünk? Miért jó az, hogy bújócskát játszunk azzal, ami az éltünk feltétlen velejárója? Ez az egész kötet valami olyan mély szabadságról árulkodik, amivel ritkán találkozik az ember.
Nem ezt jelenti keresztény emberként élni? Nem arra hívtak el minket, hogy szabad emberként mozogjunk ebben a világban? Érdemes elgondolkodnunk azon, vajon mi az, ami meggátolja belső, lelki szabadságunkat? Vajon a halállal szemben állva, egy-egy beteg mellett élve, mi az, ami miatt képtelen vagyunk kimondani a helyes szavakat, megbotlik a nyelvünk, és csak dadogunk. Gánóczy Sándor azt állítja, hogy a bizalom hiánya ennek az oka. A haldoklónak is a legnagyobb szüksége arra van, hogy bizalmi hálóban éljen. A halállal szemben akkor vagyunk szabadok, ha bizalommal élünk, ha bízunk abban, aki megtart, aki elvezet, és nem hagy el akkor sem, amikor a testünk teljesen elveszti minden földi kapaszkodóját.
A legtöbben, akik ezeket a szavakat halljuk most, valószínűleg nem a halállal küzdünk. Mégis miért kell erről beszélni egy ilyen szép nyári napon? Azért, mert a halálunkra gondolva, a halállal megküzdve juthatunk csak el arra, hogy igazán emberi életet éljünk. Újkenyér ünnepe közeleg. Az élet kenyerét, az éltető táplálékot kapjuk meg Istentől idén is. De ez is csak ideig-óráig elég. Isten arra hív el minket, hogy a földi kenyér se a félelmet hozza el, hanem arra mutasson, hogy Ő igazából a mennyei világgal szeretne megáldani minket. Ezért van az, hogy mindig is úrvacsorával ünnepelték az Újkenyeret, azaz a mennyei kenyér áldása a legfontosabb. De tegyük fel még egyszer a kérdést: Miért nem látjuk mi ezt? Ha a kenyérre gondolunk, egészen biztosan megjelenik gondolataink között az aggódás, vajon lesz-e elég pénzem? Ha arra gondolunk, hogy földi életünk véget ér, akkor is félünk, sőt talán még rettegünk is: Mi lesz? Vajon hogyan tudnánk gondolatainkat átjuttatni abba a világba, ahol szabadok vagyunk, és csak Isten van, csak az ő áldása és semmi más?
Itt is nagyon érdekes megoldást mond el ez a könyv. Ugyanis azt fejtegeti, hogy az áldozó és áldozat szerepeket kellene kitörölni a fejünkből. Mert egy nagyon hamis, rosszul értelmezett Krisztus kép az, hogy ő mintegy öngyilkos gesztussal feláldozta magát azért, hogy nekünk jó legyen. Jézus megszabadított minket, de nem azért mert Istennek egy véres áldozatra volt szüksége, hanem azért mert Ő feltétlen az emberek mellé akart állni. Talán észre sem vesszük azt, hogy mennyire elveszítjük szabadságunkat akkor, amikor áldozatként fogjuk fel magunkat, és a hitünket is egy nagy áldozatnak tartjuk. Jézus a rendíthetetlen bizalom és a szorongás feszültségében élt. Nem úgy halt meg, mint egy felsőbbrendű valaki, aki az emberekért áldozatot hoz, hanem úgy, mint aki teljesen egy velünk: szomjazik velünk, magányos és szenved. De ha ezt az egész történetet egy egyszerű áldozattá változtatjuk, akkor a saját magunk áldozatait is elfogadhatónak tartjuk. Akkor nem szabad emberként járunk-kelünk ebben az életben, hanem úgy, mint akinek örökké áldozatot kell hoznia.
Isten szeretete alapvetően nem áldozat, hanem szabadítás. Az embert, azaz engem és mindannyiunkat visszaállít oda, ahol igazán jó nekünk.
Mindezt azért tartottam fontosnak elmondani, mert a könyvvel együtt egy kisfilm is elém került. Bár nyolc éve készült, én csak most láttam. Az a címe, hogy Honnan veszed a bátorságot? Arról szól, hogy egy hídfőnél dolgozó apa egyszer azt veszi észre, hogy a gyereke beszorult a híd alá, ugyanakkor jön egy vonat és nincs lecsukva a csapóhíd, amin a vonat halad. El kell döntenie, hogy a gyereket öli meg, vagy az egész vonat összes utasát. Az apa a gyereke ellenében döntött. Ezt hozza a film párhuzamba Isten szeretetével, aki a saját Fiát odaadta értünk. Amennyire a Bibliát ismerem, ez Isten szeretetének a félreértése. Ő nem áldozatot akar. Isten nem azt tette, amikor Jézus meghalt, hogy még az ószövetségi helyettes áldozat előtti időkbe ment vissza, amikor helyettesítés nélkül nem bárányokat, hanem gyerekeket és embereket adtak oda az állítólag vérszomjas Istennek. A Megváltás éppen feloldja az összes áldozat szükségét. Nem kell áldozat, nem erre alapozódik Isten szeretete, hanem a szabadságra. Ő nem elvesz, nem öl, hanem éltetet ad. Ha Istent nem olyannak látjuk, mint aki örökké csak kér és követel és parancsol, hanem életet ad, állandó szeretet-áradásban van, akkor a halálról is tudunk majd talán beszélni olyan szabadon, ahogyan ebben a könyvben olvashatjuk. Mert vajon megbíznánk-e mi egy olyan apában, aki feláldozza a saját fiát? Én biztosan nem. De abban az Istenben meg lehet bízni, aki még a legnagyobb mélységben is jelen van. Abban érdemes megbízni, aki akkor is a szeretet cselekedeteit tette, amikor már alig élt a kereszten. Érdemes rábízni magam arra a Jézusra, aki az életet adja, aki előre lök, aki éltet, és mindig többet akar belőlem kihozni holnap, mint ami ma vagyok. Ez a szabadság az, amire Isten elhívott, és nem az, hogy az ő nagy áldozata miatt mi sok kis áldozatot mutassunk be. Az ember nem áldozat, nem bábu, hanem szabad, cselekvő lény. Adja az Úr, hogy az Ő nagy szabadságában járjunk és éljünk, és majd ebben a szeretetben fogadjuk el halálunkat is. Ámen.