2009-08-12

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Mai műsorunkban egy asszony meséli el nekünk életét. Oroszországban született, és egy magyar férfihoz ment feleségül. Ez a házasság akkoriban elég sok bonyodalmat okozott. Visszatekintve úgy látja, talán azért történt minden így, hogy Magyarországon megtalálja Krisztust. Sztankavics Ludmillát hallják.

Sztankovics Ludmilla: Végigjártam az akkoriban szokásos orosz rendet, voltam úttörő, a Komszomol aktív tagja. Jó tanuló voltam, nagyon erős matekos. A középiskola után megpróbáltam felvételizni a moszkvai egyetemre, az elméleti kibernetika szakra, ahova fel is vettek. Odamentem tanulni. Nagyon nehéz volt az első év, siránkozós leveleket írtam haza. Anyukám minden levél után elhatározta, hogy értem jön, de apukám azt mondta neki, várjanak ezzel még egy kicsit, hátha megszokom. Így is lett. Egy év múlva mentem haza, nagyon megváltoztam: bátor, talpraesett, moszkvai diáklány lettem. Az egyetemen is nagyon aktív Komszomol tag voltam, ezért rám bízták a külföldi diákokat. Tetszett ez a munka, és jól is ment. Egyszer gyűjtöttünk pénzt az éhező afrikai gyerekeknek, és annyira jól sikerült, hogy elismerést kaptam az egyetem rektorától.

Nyáron sokat dolgoztunk, egy távolsági vonaton voltunk kalauzok a barátnőmmel. Moszkvától Vlagyivosztokig utaztunk és vissza, ami 15 napig tartott. Ez idő alatt ki kellett szolgálnunk az utasokat, ágyneműt kellett cserélnünk, takarítanunk, teát főznünk. Így tudtunk egy kis pénzt szerezni ruhákra és egyéb dolgokra.

Akkoriban nagyon divatosak voltak a diáktáborok. Ez úgy működött, hogy külföldről jöttek a diákok, hogy egy-egy hónapot egy orosz vállalatnál dolgozzanak, majd az egy hónap letelte után három hétig utazgattak Oroszországban. Egy nyáron én vezettem az egyik ilyen tábort. Így ismertem meg a férjemet, aki első pillantásra nem nagyon tetszett nekem, mert hippinek nézett ki. Hosszú haja volt, szakadt volt a farmere, és a táskája tele volt vodkás üvegekkel. Kifejezetten nem tetszett. Ennek ellenére egy idő után szerelmes lettem belé, és minél többet beszélgettünk, annál jobban tetszett nekem. Együtt dolgoztunk, sokat kirándultunk, vittem a csapatot balettelőadásra, színházba, koncertre. Miután letelt az egy hónap munka Moszkvában, a Fekete- tengerhez utaztunk nyaralni. Ott egy nagy hibát követtem el. Az egyik éjszaka elsétáltam a tengerpartra a szerelmemmel. Mivel a határ közelében voltunk, ez meg volt tiltva. Amikor hajnalban visszatértünk, óriási botrány tört ki. Megszidtak, mert felelőtlenül viselkedtem, mert egy külföldi emberrel mászkáltam éjszaka. Nem tudhatom róla, hogy kicsoda, micsoda, mi jár a fejében. Eléggé elrontották a hangulatomat, de mivel szerelmes voltam, nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget. Két hét múlva Imre hazament, én pedig visszatértem Moszkvába, elkezdődött a szeptember. Elindult a tanév, végzős hallgató voltam, a műszaki kar Komszomol vezetője, szerelmes voltam, a föld felett lebegtem. Levelet vártam a nagy szerelmemtől, de levél helyett egy nagy pofont kaptam: nyilvános büntetésben részesítettek. Összehívták az egész műszaki kart, 2000-2500 diákot az egyetem színháztermébe. Összeült egy bizottság, akik elé ki kellett állnom. Mindenki előtt mindenféle kérdéseket tettek fel, és mindenfélével megvádoltak. Azt állították, hogy erkölcstelen ember vagyok, mert kapcsolatom volt azzal a magyar diákkal, hogy majdnem hazaáruló lettem. Nagy meglepetés volt ez a számomra, egy sorscsapásnak tűnt az egész. Kirúgtak az egyetemről és a KISZ-ből is. Haza kellett mennem, és a családommal is szembe kellett néznem, mivel a szüleim és nagyszüleim fel voltak háborodva, amiért nem tudtam elvégezni az egyetemet. Nem tudták megérteni, hogy mi történt. A nagymamám különösen csalódott volt. Nem szidott, de egyszerűen nem beszélt velem többé. Mivel majdnem diplomás ember voltam, sikerült elhelyezkednem egy nagy hajógyárban. A számítógépes központjukban dolgoztam mérnök- programozóként. Nagyon mély nyomot hagyott bennem a per, és elhatároztam, hogy nem hagyom magam, bebizonyítom nekik, hogy nem volt igazuk. Beadtam a papírokat a kommunista pártba, kértem a felvételemet. Akkor a Szovjetunióban csak a munkások lehettek tagjai a pártnak, ezért azt ajánlották, hogy mondjak le a mérnöki munkámról, és legyek számítógép-operátor, így egy év múlva párttag lehetek. Ezt megtettem, jelöltek is a tagságra, és megbíztak az ateista munkával. Egy 850 ezres város egyik kerületében az ateista munkáért voltam felelős. Életemben akkor először találkoztam vallásos emberekkel, és szembesültem azzal az igazsággal, hogy a vallásos ember nem egyenlő a tudatlan emberrel. Egyre több istenfélő emberrel megismerkedtem, és sok értelmiségi ember volt közöttük: orvosok, tanárok, mérnökök. Sokrétű munka volt. Mivel a vallás akkoriban háttérbe került, a városban csak egy templom működött, de az is csak bizonyos korlátok között. Nem lehetett keresztelkedni, házasodni, nem tartottak istentiszteleteket. A szertartásokat inkább a lakásokban tartották.

Jellemző az akkori helyzetre a következő történet: Moszkvában élt az egyik kedves csoporttársam az egyetemről, aki részt vett egyszer a húsvéti körmeneten. Engem is meghívott, hogy tartsak vele, mert nagyon szép lesz, énekelnek és gyertyát gyújtanak. Véletlenül nem tudtam elmenni vele, mert valami közbejött. A fiú soha többé nem jött vissza az egyetemre, abba kellett hagynia az egyetemet egyik napról a másikra.

A munkámhoz tartozott, hogy statisztikát készítsek, agitáljak, részt vegyek bizonyos konferenciákon és családokat látogassak. Nagy figyelmet kellett fordítanom azokra a gyerekekre, akik nem voltak úttörők vagy KISZ-tagok. Kevés ilyen gyerek volt, de ők kivétel nélkül vallásosak voltak. Nem pravoszlávok általában, hanem különböző szektáknak voltak a tagjai, és a kommunista rendszer ellenére nagyon ragaszkodtak a vallásukhoz.

Azon a nyáron, amikor kirúgtak, hazamentem, és két évig nem találkoztunk Imrével, csak leveleztünk. Két év múlva összeházasodtunk, ennek már 23 éve. Az esküvőnkig összesen csak két hónapot voltunk együtt. Érdekes volt a házasságunk, és bár ma már szinte mindenen tudok nevetni, de akkoriban nagy próbatétel volt a számunkra. A férjemnek el kellett jönnie hozzám, hogy össze tudjunk házasodni, de akkor nem volt olyan egyszerű a Szovjetunióban utazni. Meghívásra jöhetett csak, de sem én, sem pedig a szüleim nem kaptunk a rendőrségtől engedélyt arra, hogy meghívjuk őt, ezért arra kényszerült, hogy egy úgynevezett egyéni társas utat vásároljon, amire az összes pénze ráment. Amikor biztossá vált, hogy jönni fog, elmentem a házasságkötő terembe, és megérdeklődtem, hogy milyen papírok kellenek a házasságkötéshez. Azt állították, hogy csak a személyi igazolványa kell, és egy igazolás arról, hogy nem volt nős Magyarországon. Ezeket el is hozta magával, miután tájékoztattam róla, hogy mire lesz szükség. Vasárnap érkezett, hétfőn pedig elmentünk elintézni a hivatalos ügyeket. Az ügyintéző hölgy elkezdett kérdezgetni a munkámról, hogy dolgozom-e, hol és mit. Amikor válaszoltam a kérdéseire, azt kérte, hogy hozzak a munkahelyemről igazolást arról, hogy nem kezelek titkos ügyiratokat. El kellett mennem a gyárba, és be kellett szereznem ezt az igazolást, ami nem bizonyult egyszerű feladatnak, egy egész napig tartott. Másnap visszamentünk az igazolással, és újabb igazolást kértek. Mivel párttag is voltam, a pártnak is igazolnia kellett, hogy engedélyezi a házasságomat. Elmentünk a párt területi bizottságához, amelynek a vezetőjével szerettem volna beszélni. Meglepően könnyen meg is kaptam az igazolást, és szerdán visszamentünk a házasságkötőhöz. Három új igazolásom is volt már, de még ez sem volt elég. Szerettek volna egy újabbat a szüleimtől arról, hogy nincsenek anyagi követeléseik velem szemben. Miután a szüleim igazolták, hogy semmilyen tartozásom nincs, csütörtökön megint megpróbálkoztunk elintézni az esküvőt. Akkor azt kifogásolták, hogy a jegyző nem hitelesítette a szüleim nyilatkozatát, és amikor azt is elintéztük, már nem volt több indok. Pénteken összeházasodtunk, szombaton pedig Imrének haza kellett mennie. Nem volt romantikus az esküvőnk, nem voltam fehér menyasszonyi ruhában, nem volt fátylam, csokrom, nem volt zenekar, és a mai napig, amikor látom a csodálatos menyasszonyokat, egy kicsit mindig összeszorul a szívem. Remélem, hogy a lányaimnak nagyon szép esküvőjük lesz! Imre tehát hazament, én pedig elkezdtem előkészíteni a magyarországi utazásomat. Érdekes módon könnyebb lett volna az életünket a Szovjetunióban elkezdenünk, mert Imre még tanult, én pedig dolgoztam, és elég jól kerestem, de Imre az esküvőnket megelőző tortúra után megfogadta, hogy soha nem él majd orosz földön. Ezért döntöttünk úgy, hogy Magyarországon fogunk élni. Két évig tartott, amire megkaptam a szükséges engedélyeket ahhoz, hogy átköltözzem. Ez alatt az idő alatt ismét egy megalázó eljárásban volt részem. Amikor kiderült, hogy Magyarországra szeretnék költözni, mindent megpróbáltak, hogy ettől a szándékomtól eltérítsenek. Például, behívták édesanyámat a rendőrségre, és megfenyegették, hogy elveszíti az állását azért, mert a lánya egy külföldihez ment férjhez. Hiába mondta anyukám, hogy Imre nem is igazi külföldi, hanem magyar, azaz szocialista országból való, ez nem segített. Anyukám nagyon szomorú volt, mert szerette a munkáját, de nem adta fel, hanem úgy döntött, ha mennie kell, hát elmegy. Egy másik úton is próbálkoztak: a rendőrök elmentek a szomszédainkhoz, és kikérdezték őket arról, hogy milyen ember vagyok. Kíváncsiak voltak arra, hogy nem vagyok-e drogos, prostituált vagy esetleg alkoholista, és hogy nem árulok-e fekete árut. Megpróbáltak bemocskolni, de nekünk nagyon jó szomszédaink voltak, akik nem értették, hogy mi történik velünk, de mellettünk álltak. Elmondtuk nekik, hogy csak annyi történt, hogy férjhez mentem egy magyar fiúhoz.

A saját családomról azt szeretném elmesélni, hogy bár a szüleim nem voltak kommunisták, a nagyszüleim igen, és engem is ilyen nevelésben részesítettek. Nagyon naiv voltam, és fájdalmasak voltak azok a pofonok, amelyeket a saját országomtól és pártomtól kaptam. A szüleim nem voltak keresztyének sem, soha nem láttam Bibliát korábban. Annyira sötét voltam ezen a téren, hogy még azt sem tudtam, hogy mit ünnepelnek az emberek Karácsonykor. Soha nem ünnepeltük a Karácsonyt, és természetesen Húsvétot sem. Templomban jártam már egyszer-kétszer, de istentiszteleten soha az életemben nem jártam. Így kerültem Paksra.

Úgy lettem református, hogy nagyon jó apostolaim voltak, most is itt vannak mindketten. Az egyik egy doktornő, a másik pedig lelkész. Mindketten mélyen hívő emberek. Három gyermekünk született, és mindhármat megkereszteltettük, mert a férjem szülei és nagyszülei ezt kívánták. Amikor a középső lányom első osztályos lett, az egyik barátnőm felkeresett, és megkérdezte, hogy elvihetik-e Julcsit hittanra. Én mondtam, hogy felőlem elvihetik, de biztos voltam benne, hogy nem fog elmenni. Nagy meglepetésemre a lányom rögtön igent mondott, és másnap elmentek együtt istentiszteletre. Többször is elmentek, mire egyszer úgy döntöttem, hogy én is megnézem magamnak azt a helyet, ahol a lányom a vasárnap délelőttöt tölti. A negyedik vagy ötödik vasárnapon elmentem én is velük, és eléggé furcsán éreztem magam az istentiszteleten. Nagy döbbenet és harag volt bennem. Döbbenet azért, mert a prédikáció rólam szólt: az életemről, a problémáimról. Dühös pedig azért voltam, mert biztos voltam benne, hogy ez nem véletlen, és a barátnőm előző nap elmesélte a lelkésznek az élettörténetemet, és az egész prédikációt erre építette fel a lelkész. Úgy éreztem, hogy csapdába akarnak ejteni. Hazamentem, és időnként azért mégiscsak elmentem a templomba, és mindig rólam szólt. Mivel egy zeneszerető családban nőttem fel, nagyon tetszett nekem a református zene és az énekek. Gyakran szólt az orgona, és megragadta a szívemet. Egyre gyakrabban mentem, és egyre jobban éreztem magam. Nagyon sok szeretetet, törődést, mosolyt kaptam. Mivel egyke vagyok, nagyon magányos gyerekkorom volt, és mindig vágytam arra, hogy nagy családom legyen, sok testvérem. Akkoriban elkezdtem érezni, hogy nem vagyok magányos Magyarországon, hogy van családom és vannak testvéreim. Nem tudom, mennyi idő múlva a lelkész bejelentkezett hozzánk. Nagyon kedveltem, és nem akartam visszautasítani, meghívtam vacsorára hozzánk. El is jött, sokat beszélgettünk, meséltem a családomról, gyerekeimről, szüleimről. A beszélgetés során többször is mondtam magamról,hogy szerencsés ember vagyok. Ő csak hallgatott, hallgatott, majd egyszer csak azt mondta, hogy mutassam meg, hol az én szerencsém. Melyik fiókomban tárolom, melyik szekrényemben van? Vagy netán a spájzban vagy az asztal alatt tárolom? Ez az egyszerű kérdés egy óriási fordulópont lett az életemben. Amikor hazament, nem nagyon tudtam elaludni, mert azon gondolkodtam, hogy szerencsém volt-e, vagy Isten áldása volt-e az, ami történt. Mindent megkaptam az élettől, Istentől, amire egy asszony, egy ember csak vágyhat. Kaptam egy nagyon szép családot, a szüleimet, gyerekeimet, egy jó férjet, akit nagyon szeretek, egy fantasztikus gyülekezetet, jó vezetőkkel. A megtérésem első lépése ez lehetett Isten felé. Óriási hálát éreztem a szívemben, és úgy éreztem, hogy ezt valahogyan meg kell köszönnöm, viszonoznom kell. Nem szerettem volna, ha Isten csalódik, és megbánja, hogy megajándékozott engem ezekkel a dolgokkal. Elkezdtem konfirmációi előkészítőre és bibliakörbe járni, és nem sokkal később megkeresztelkedtem és lekonfirmáltam.

Paks a szülővárosomtól öt napos vonatútra van, ezért nagyon ritkán járok haza. Most voltam nemrég, előtte pedig 13 évvel ezelőtt. Édesanyám szokott járni hozzánk, édesapám már nem, mert nagyon idős. Szoktam velük a keresztyénségről beszélni, és van egy kis sikerem is, egy kicsit már én is apostol vagyok. Két évvel ezelőtt fél úton találkoztunk anyukámmal, aki akkor megkeresztelkedett 71 éves korában. Fantasztikus pillanat volt, amit csak nehezen tudnék szavakkal elmesélni. Bár Oroszországban már nem tiltott dolog a vallás, egyre több ember jár templomba, nyitottan lehet ezekről beszélgetni, Bibliát venni, és már senkit sem rúgnak ki az egyetemről azért, mert elmegy egy húsvéti körmenetre, mégis nagy ellenállásba ütközött anyukám. Amikor megbeszéltem a pappal, hogy egy 71 éves asszonyt megkeresztel, nagyon meglepődött, és megkérdezte, hogy nem késett-e el vele egy kicsit. Azt hitte, hogy édesanyám egy jutalmat akar szerezni a mennyországba. Csak hosszú beszélgetés közben lehetett meggyőzni őt arról, hogy nem úgy látjuk, hogy ez egy jutalom a mennyországban, hanem az első lépés az Isten felé. Istennek mindegy, hogy mennyi idősen teszi meg az ember ezt a lépést.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát az Apostolok Cselekedeteiről szóló könyv 9. fejezetéből.

"Saul pedig fenyegetéstől és öldökléstől lihegve az Úr tanítványai ellen, elment a főpapokhoz, kért tőle leveleket Damaszkuszba a zsinagógákhoz, hogyha talál némelyeket, akik ez útnak követői, akár férfiakat, akár asszonyokat, fogva vigye Jeruzsálembe. És amint ment, nagy hirtelen fény vette őt körül a mennyből. És ő leesett a lóról és egy szózatot hallott, amely ezt mondta: Saul, Saul, miért kergetsz engem? És ezt mondta: Ki vagy Uram? Az Úr pedig ezt mondta: Én vagyok Jézus, akit Te kergetsz. Nehéz neked az ösztön ellen rugódoznod. Remegve és ámulva mondta: Uram mit akarsz, hogy cselekedjem?"

Minden sötétségben van valami világosság. Az élet legnehezebb pillanatai hozzák a legtökéletesebb átalakulásokat. Ha Saul nem vakul meg, talán soha nem látja meg Jézus igazi arcát. Mennyire gyengén látók tudunk mi lenni! Sok száz igazságért lihegünk jobbra, balra, ugyanakkor amikor valójában kellene, nem tudunk felállni, hogy elmondjuk, létezik tiszta szó. Van éltető forrásvíz a sokféle hitető beszéd között. A sok igazságocska között, ami után loholunk, nem találjuk az Igazságot. Ahhoz hogy megfelelő időben a megfelelő szót kimondjuk, önmagunkat kell leküzdenünk. Saul egész addigi életében másokkal harcolt. Emberekben, mozgalmakban látta az igazság ügyének előremenetelét vagy hátratételét. Most rájött, hogy neki önmagával kell megküzdenie. Nem csoportokról, a keresztyénekről, hanem róla, magáról van szó. Nem bújhatok el igazi énem elől. Saul, te Saul vagy, egy ember, aki nem lát. Nem élsz igazán. Vedd észre, hogy saját magadat üldözöd! Állj meg! Szállj le a lóról! Mindannyiunknak szüksége van erre az élményre. Kinek egy kicsit, kinek nagyot kell esnie. És mindannyiunknak az ösztöne, természetes vágya ellen van ez az érzés. Le kell szállnom.

Amikor valódi énünkkel szembenézünk, megismerjük önmagunkat, megtanulunk kérdezni is. Mit akarsz, hogy cselekedjem? Isten emberei kérdező, kereső emberek.

Aki a saját útján jár, az örökké kijelentéseket tesz. Mi azonban tegyük föl a kérdést: Mit tehetek Uram? Merre menjek? Tudom, hogy megszokott, biztonsággal bejárható útjaim nem jók. Amikor dőlnek az oltárok, akkor épülnek is. Találunk embereket, akik segítenek, kezeket, akik a mienkben kulcsolódnak. Megerősödik a láb, és segítségre sietünk. Isten adja meg ezt a hiteles teljes változást életünkben!
Ámen