2007-01-10

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. A református egyházi sajtóban dolgozó munkatársak elhatározták, hogy ebben az évben az egyház különböző missziós tevékenységeit mutatják be. Ebben a hónapban a hajléktalanokról lesz szó. Számomra is nagyon izgalmas és megdöbbentő volt megismerkedni ezzel a világgal. Megtudtam például, hogy mi a segítők egyik nehézsége: míg a drogos vagy alkoholista embert ma már általánosan betegnek tartják, az utcára került embereket senki nem tartja életvitelében beteg vagy fogyatékos embernek, holott a legtöbb esetben erről van szó.

Először egy olyan fiú, Könözsi Zsolt vallomását hallhatják, aki fél évig élt az utcán. Jelenleg a Ráckeresztúri Drogrehabilitációs Otthon lakója.

Könözsi Zsolt: 1995. november 27-én kerültem az utcára a szenvedélybetegségemnek köszönhetően. Az édesanyám és a nagyszüleim meghaltak, az apám még a hetvenes években elment Kanadába.

Fekete Ágnes: Gyakorlatilag egyedül maradtál.

Könözsi Zsolt: Igen, és drogos barátaim, ismerőseim voltak leginkább. Velük flangáltam.

Fekete Ágnes: Nem volt lakásod?

Könözsi Zsolt: Volt lakásom. Az édesanyám lakását örököltem meg. Tele voltam tartozásokkal, 800 000 Ft-tal tartoztam barátoknak és dealereknek. Ultimátumot adtak: egy hónap alatt ki kellett fizetnem a tartozásaimat, ha életben akartam maradni. Nagyon féltem, és mivel nem volt más eszköz a kezemben, ezért a lakással kezdtem valamit. Nem akartam teljesen elveszíteni, ezért eldöntöttem, hogy kisebbre cserélem. Nem volt széles ismeretségi köröm, egy drogos barátomhoz fordultam segítségért. Neki is volt egy drogos ismerőse, egy ügyvéd, aki belevezetett egy lakásmaffia-csoportba. Kifizették a tartozásomat, ígérgettek fűt-fát, még egy szerződést is aláírattak velem, amit nem kellett volna aláírnom. Három hét múlva már nem volt meg a lakásom. Kétségbe voltam esve, nem volt hova mennem. Az utcákat jártam, elmentem az úgy nevezett barátaimhoz, kértem őket, hogy adjanak szállást, de nem segítettek. Fájdalmas volt arra gondolni, hogy az, amiért az anyám egész életében dolgozott, hirtelen semmivé vált. Engem úgy neveltek, hogy vigyázni kell arra, amiért az ember megdolgozott, és spórolni is tanítottak. Teljesen elrugaszkodtam attól, ahonnan indultam. Az utcán álltam, és nem tudtam hova menni. Reménytelennek láttam mindent: hideg volt, jöttek az ünnepek, magányos voltam. Sok minden megfordult a fejemben, még az életemnek is véget akartam vetni. Utólag örülök, hogy nem tettem meg. Alkalmazkodni próbáltam az utcához. Csütörtök esténként a Moszkva térre jártam, ahol melegételt osztottak. Kéregettem is. Szégyelltem magam.

Fekete Ágnes: Az autók között kéregettél, ahogy olyan gyakran látni?

Könözsi Zsolt: Nem, az utcán. Kértem az emberektől telefonra pénzt, kajára…

Fekete Ágnes: Adtak? Hogyan működött?

Könözsi Zsolt: Változó volt. Volt, hogy órákon át semmi, de olyan is volt, hogy fél óra alatt 500 Ft-ot sikerült összeszednem. Az volt ebben a nehéz, hogy közben elvonás alatt álltam. Nem tudtam tisztálkodni, kilátástalannak láttam mindent, és még a függőségemmel is meg kellett küzdenem. Sokat gondolkodtam azon, hogy hogyan menjen tovább az életem. Két hónapig tartott, amíg elfogadtam, hogy az utcán vagyok. Többen javasolták, hogy menjek a hajléktalan szállóra, és meg is próbáltam, de ünnepek előtt mindig foglaltak. Nem tudtam bejutni sehova. Azt is tudtam másoktól, hogy ott is farkastörvények uralkodnak. Megismerkedtem egy hajléktalannal, aki már 8 éve a Megyeri úton „lakott”, egy összetákolt, takarókból álló otthonban. Mondta, hogy segít nekem elindulni ebben a világban. Szeretettel fordult hozzám, sok mindenre megtanított. Elmondta, hogy fel vannak osztva a helyek, nem engednek maguk közé bárkit a hajléktalanok. Ez is egy külön kasztnak bizonyult. Kéregetésből, lim-lomok gyűjtögetéséből tartottuk fenn magunkat. Ő maximum 1000-1500 Ft-ot tudott összeszedni egy nap, de elégedett volt ezzel. Én loptam is a közértekből kávét, cigit, amiket aztán eladtam, és az értük kapott pénzből kábítószert vásároltam, amivel túl tudtam élni egy napot.

Fekete Ágnes: Mit fogyasztottál?

Könözsi Zsolt: Heroint.

Fekete Ágnes: Az jó drága lehetett.

Könözsi Zsolt: 3000 Ft volt egy kis pakk, abból amennyit tudtam, használtam. Most már eltelt egy év, és nagyon távolinak tűnik mindez.

Fekete Ágnes: Rossz erről beszélni, nem?

Könözsi Zsolt: Szégyellem magam. Bűntudatom van amiatt, hogy az édesanyám nevelése kárba veszett. Öt hónapot töltöttem az utcán, nem tudtam kilépni ebből.

Fekete Ágnes: Hol aludtál?

Könözsi Zsolt: Visszamentem oda, ahol korábban laktam. Ez egy lakótelepi ház, aminek a felső emeletén egy szeméttároló van. Ott aludtam.

Fekete Ágnes: Ez döbbenetes. A saját lakásod felett aludtál.

Könözsi Zsolt: Igen. Visszamentem oda, úgyis ott éltem korábban. Nagyon rossz volt.

Fekete Ágnes: Eladták a lakást? Lakott benne valaki?

Könözsi Zsolt: Igen, eladták. A lakásba soha nem mentem be. A gondnok tudta, hogy ott vagyok, vele többször is beszélgettem. Néha adott teát és ételt. Éreztem, hogy nem járhatok oda sokáig, mert nem tudtam feldolgozni lelkileg, hogy öt emelettel a lakás felett, a szeméttárolóban alszom. Ez után parkokban aludtam.

Fekete Ágnes: Már jobb idő volt?

Könözsi Zsolt: Nem, tél volt. Szereztem egy pokrócot egy hajléktalantól. A Moszkva téri szociális munkásoktól meleg kabátot kaptam. Nap-nap után a túlélésért küzdöttem. Nem így néztem ki, ahogy most. Meghíztam azóta. Egy keresztyén otthonban élek. Úgy gondolom, hogy Isten kegyelmes volt hozzám. Olyan kegyelmet kaptam, amit nem tudok feldolgozni. Meghatódok, amikor erről beszélek valakinek: van mit ennem, tiszta a ruhám. Számomra ezek a kegyelem jelei.

Fekete Ágnes: Hogy kerültél az otthonba?

Könözsi Zsolt: 1998-ban volt egy kábítószeres barátom, aki Ráckeresztúron gyógyult meg. Azóta normálisan működik az élete. Most már tudom, hogy nincsenek véletlenek. Az Istennek köszönhetem, hogy találkoztam vele a Blaha Lujza téren. Ő javasolta, hogy jöjjek Keresztúrra. Mindegy hogy mibe, de kapaszkodni kellett valamibe. Itt nagy szeretettel fogadtak az emberek. Az Istentől kapott szeretetükkel fordulnak a többi ember felé. Hihetetlen ez az egész. Itt ülök, miután senki nem fogadott be, nem tudtam senkitől segítséget kérni. Egy forint nélkül, egy koszos reklámszatyorral kerültem ide, és kitárt karokkal fogadtak: megfürödhettem, kaptam enni. Csodálatos dolgok ezek.

Fekete Ágnes: Hogy jött be a történetedbe a hit?

Könözsi Zsolt: Furcsa volt nekem, hogy evés előtt és utána is imádkoztak. Az áhítatok fogtak meg először, pedig korábban soha semmit nem jelentettek nekem ezek a dolgok. Olvastam pedig az Újszövetséget is, de akkor nem jött át az az üzenet, amit most már értek. Azok a betűk, a jelentésük világossá váltak. Ez is egy csodálatos élmény. Ahogy megyek végig az utcán a hidegben, átérzem azt, amit tavaly éreztem. Szeretnék visszamenni ahhoz az emberhez, aki segítő szándékkal fordult felém, hogy egy jó szóval, meleg étellel én is segíteni tudjam őt. Amikor visszamegyek az otthonba, meleg ágyban alhatok. Ezt csak az tudja átélni, aki benne volt.

Fekete Ágnes: Mióta vagy Keresztúron?

Könözsi Zsolt: Lassan 9 hónapja.

Fekete Ágnes: Mi lesz utána?

Könözsi Zsolt: Hivatásos jogosítványom van, korábban kamiont vezettem belföldön. A papírjaimat sikerült rendbe hoznom, de rendőrségi ügyeim még vannak. Amikor az otthonba kerültem, felhívtam a rendőrséget és a bíróságot, hogy megadjam az elérhetőségeimet. Szembe akartam nézni a múltammal, hogy lezárhassam. Valószínűleg büntetéssel fog záródni az ügy: többször is loptam. Szeretnék iskolába járni, bepótolni azokat, amiket elmulasztottam. Le szeretnék érettségizni.

Fekete Ágnes: Hol fogsz lakni?

Könözsi Zsolt: 14 hónapig tart a terápia, amiben részt veszek. Utána maradhatok az otthonban, nem tesznek ki csak úgy az utcára. Sokan élnek így. Munkát is könnyebb szereznem, mert nem egy koszos, ápolatlan embert fognak látni. Keresek egy gyülekezetet, ahova beépülhetek. Látom az életem értelmét, ami azért fontos, mert az elmúlt években céltalanul éltem. Imádkozok azért, hogy Isten szabadítson meg a függőségemtől. Hiszek.

Fekete Ágnes: Most még függőnek érzed magad?

Könözsi Zsolt: Itt jöttem rá Keresztúron arra, hogy ez a betegség életem végéig fog kísérni, de kezelhető ugyanúgy, mint ahogy a cukorbetegség is kezelhető. Alapvető életvezetési problémákkal küszködtem, és ezeket most kell megoldanom, 36 éves koromban. Tervezni kell, célokat kell kitűzni. Amire gyerekkoromban neveltek, azt kiszorította a kábítószer, a függőség. A szenvedélybetegség egyik legsúlyosabb következménye, hogy az ember nem tudja kezelni az érzéseit, inkább elnyomja a kábítószerrel. Most, hogy tiszta vagyok, meg kell küzdenem az érzéseimmel.

Fekete Ágnes: Visszatekintve az utcára, szeretném megkérdezni, hogy hogyan látod te, aki benne voltál: valóban olyan iszonyatos űr van, amiben nem találják meg a segítő pontot?

Könözsi Zsolt: Jó kérdés. Nehezen tudnak kilépni az emberek. Kilátástalannak látják a helyzetüket azok, akik hosszú éveken át az utcán éltek. Nem tudják elképzelni azt, hogy valaha is talpra fognak állni.

Fekete Ágnes: Mit lehetne tenni?

Könözsi Zsolt: Szerintem az embereknek közösen kellene ezt rendbe tenni. Mindenképpen több szállóra van szükség, ahol kultúráltabbak a körülmények, és ahonnan el lehet indítani az életet újra. Életvezetési terápiára is nagy szükség lenne.

Zene

Fekete Ágnes: Most az érem másik oldalát, a segítő embert kérdezzük meg. Mi történik, ha valaki arra adja a fejét, hogy odaforduljon a hajléktalanok felé. Megdöbbentő, hogy irodák és iratok halmazán kell néha szabályosan átverekednie magát. Kiss Zoltánt hallják.

Kiss Zoltán: Létrehoztunk egy biztosítási brókercéget, ami sikeres lett. Családi vállalkozás volt, amiből komoly anyagi forrás fakadt. Olyan mértékű volt a nyereség, ami már furcsa volt, nem értettük, hogy miért sikerül minden ilyen jól. Az Úr sáfárokká tett bennünket ezen a pénzen, nem pedig fogyasztókká. Beköltöztünk ebbe a házba, de nem tudtuk belakni. Először ismerősök kértek meg bennünket arra, hogy fogadjunk be átmenetileg egy családot, akiknek szűkségük van rá. Szívesen segítettünk. Nem tudtuk, hogy mivel járnak ezek a dolgok. Azután felgyorsultak az események, egymás után akadtak olyan, akiknek segíteni tudtunk volna.

Fekete Ágnes: Szájról szájra járt a hír?

Kiss Zoltán: Igen. Amikor eljött hozzánk egy család, általában egy fillérjük sem volt. Mi vásároltuk meg a kenyeret, a vajat, az iskolatáskát, a ruhát, fizettük ki a napközit. Ettől függetlenül a Pest Megyei Közigazgatási Hivatal 2003-ban kiküldött egy levelet, amelyben felszólítottak bennünket, hogy vagy hagyjunk fel ezzel az illegális tevékenységgel, vagy pedig nyújtsunk be engedélyt hivatalos működésre. Úgy gondoltuk, hogy ha az Úr erre indított bennünket, akkor kezdjünk hozzá hivatalosan. Nehéz volt, mert amikor itt voltak a családok, karitatív módon gondoskodtunk róluk a feleségemmel a nap 24 órájában. Ebbe a munkába bekapcsolódtak olyan emberek, akik ezt ingyen, szeretetből végezték. A hatósági működéshez ennyi nem elég, nem fogadható el. A karitatív szolgálat nem értelmezhető, ezért nekünk közalkalmazotti bértábla szerint kellett fizetnünk 8 alkalmazottat járulékokkal együtt.

Fekete Ágnes: Ennyi kötelező?

Kiss Zoltán: Igen. Személyenként kb. 150 000 Ft-ot kellett kifizetni. Ha ezt nyolccal szorozzuk be, akkor egyértelművé válik, hogy mennyit kellett havonta csak a bérekre kifizetni. Ezen túl etetnünk is kellett ezeket a családokat. Az ÁNTSZ elvárásainak és vizsgálatainak is meg kellett felelnünk. A Tűzoltóság „csak” annyit kért, hogy 1 000 000 Ft értékű tűzjelző berendezést szereljünk a házba. Elfogult követelés volt, hiszen Pest megyének egyetlen más intézményében sem található ilyen felszerelés. Ha ezeket nem csináltuk volna meg, nem kaptunk volna működési engedélyt. Végigkilincseltünk, és a végén megkaptuk az engedélyt. Először 12 főt fogadhattunk, fejenként kaptunk 60 000 Ft-ot, összesen 720 000 Ft-ot. Akkor még csak 1 300 000 Ft deficittel zártunk minden hónapot. A költségvetés hivatalosan úgy nézne ki, hogy az önkormányzattal kötendő szerződés biztosítja a normatíva összegét. Ehhez az Államkincstár csak a normatíva-támogatást, mint plusztámogatást nyújtja. Nekünk hiányzott az önkormányzati normatíva, hiszen ha figyelembe vesszük, hogy ez egy egyházinak deklarált intézményt volt, így az önkormányzat nem kötött velünk szerződést. Én ez ellen nem apelláltam, mert az Úr mindig gondoskodott rólunk is és arról is, amibe belekezdtünk.

Fekete Ágnes: Akik idejöttek, a hajléktalanok nem vallásos emberek voltak, ugye?

Kiss Zoltán: Így van. Mi azonban végig úgy gondoltuk, hogy aki komolyan végiggondolja, megvizsgálja egy hajléktalan ember helyzetét, annak teljesen egyértelművé válik, hogy saját erejéből nem tud kijönni ebből senki. Egyedül az Isten kegyelme, ereje segíthet abban, hogy az emberek elkezdjék becsülni önmagukat, elkezdjenek bízni az Úrban. Ez a hit, a bizalom indíthat el a gödörből.

Fekete Ágnes: Sok-sok élettörténet tapasztalata ez.

Kiss Zoltán: Igen. Felvettünk egy nyolcgyermekes családot, akiket a rendőrség az újpesti Duna part egyik csatornalefolyójából szedett ki. Tehát, ahol egy csatorna belefolyt a Dunába az Újpesti rakparton, ott töltötték az éjszakáikat ezek az emberek. A gyerekek között van csecsemőkorú is, a legnagyobb pedig 14 éves. Az élet nálunk csodálatosan működött, látható jelei voltak annak, hogy az Úr segít nekünk.

Fekete Ágnes: Voltak olyan emberek, akik képesek voltak integrálódni a társadalomba?

Kiss Zoltán: Van olyan család, amelyik tőlünk egy másik otthonba ment el, és úgy néz ki, hogy a közeljövőben saját otthont kapnak majd. Egy másik család vidéken tudott önálló lábra állni. Voltak olyanok is, akik elmenekültek, mert nem bírták elviselni azt a következetes és elvárásokat is támasztó életrendet, amit megköveteltünk. Azt gondoltuk és gondoljuk ma is, hogy ahhoz, hogy valaki ki tudjon mászni egy gödörből, igényesnek kell lennie magával szemben is. Alapvető követelmény a munkavégzés. A jogszabály ajánlásként írja, hogy a szülő menjen el dolgozni. De ha nem dolgozik, az otthon akkor is köteles gondoskodni róla és a családjáról. Ez viszont rossz példa a gyerekek számára: azt látják, tapasztalják, hogy munka nélkül is lehet élni, egyik otthonból a másikba vándorolni, vagy akár az utcára menni, a teljes kilátástalanságba. A Közigazgatási Hivatallal többször is ütköztünk ebben a kérdésben. Ők a jogszabályhoz ragaszkodtak, ami teljesen természetes volt.

A szülő nem csavaroghat akkor sem, ha egy ilyen otthonban él: neki kell felkelnie, reggelit készítenie, a gyerekét elindítania az iskolába, mosni, takarítani, főzni, társas életet élni a családtagjaival. A szombat és a vasárnap a családé volt, nem tölthették külön ezt a két napot, hanem közös programokat kellett csinálni. Ez nem olyan presszió, amit nem lehet megtartani. Egy idő után elkezdték élvezni. Csak aki nevelőintézetben vagy az utcán nevelkedett, az nem is ismerte ezeket a körülményeket, ezeknek az együttléteknek a belső örömét. Finoman, tapintatosan rá kell vezetni az embereket erre.

A napirendünkben szerepel a reggeli és esti imádság, mint kötelező programpontok. Nem azt várjuk, hogy ők mindenképpen imádkozzanak, hanem fontos, hogy együtt legyünk, mint egy közösség, egymást megvigasztaljuk. A Közigazgatási Hivatalnál papíron ez úgy jelentkezett, hogy mi kötelezzük az embereket arra, hogy reggeli és esti imán vegyenek részt. Náluk azonban ez úgy jelentkezett, hogy „összejövünk, mesélünk egymásnak”.

Fekete Ágnes: Ez volt a kerete.

Kiss Zoltán: Igen. Ha én bizonyos fegyelmi előírásokat beiktatok, jogszabályba ütközök. A személyi szabadság nagyobb súllyal esik latba, mint a családok egységének az őrzése. A Tízparancsolatot be kell tartani! Ne fetrengj a melletted lévő szobában élő család asszonyával. A személyi szabadság megsértését követem el, ha korlátozom ezt a lehetőséget. Nekem nem csak a családdal kellett harcolnom, hanem bizonyos, helytelenül megalkotott jogszabályokkal is. Azért is rendkívül kedves ez az időszak, mert egy szeretetreméltó csapatot sikerült összehozni. Együtt lélegeztünk, gondolkodtunk, dolgoztunk. Fantasztikus volt, hogy például az éjszakai műszakot ellátó feladata a szabályok szerint az, hogy gondoskodjon arról, hogy 22 órakor mindenki lefeküdjön, a fényeket kikapcsolják, csend legyen. Nálunk azonban olyan mély beszélgetések zajlottak rendszeresen, amik nagymértékben oldották az emberek lelki feszültségeit.

Fekete Ágnes: Mennyi ideig működött ez így?

Kiss Zoltán: 2003. áprilisától 2006. márciusáig. 2005-ben megváltoztak a normatíva igénylési időpontok, és már szeptemberben be kellett jelentenünk, hogy a következő évben hány gondozottunk lesz napokra lebontva. Önmagában is vakmerő vállalkozás ezt előre megbecsülni, mert az első hónapban még nem töltődött fel az intézmény. Természetesen ennek megfelelően jelentettük a létszámot. A 12 főre járó normatívát felvettük, tekintettel arra, hogy másfél hónap után nem tizenketten voltak nálunk, hanem harmincan. A magunk naiv módján úgy gondoltuk, hogy megdolgoztunk ezért a pénzért. A jogi álláspont viszont az, hogy ha 12 főnél kevesebben élnek egy ilyen helyen, akkor a normatíva is kevesebb. De ha 12 főnél többen élnek, akkor sem kapunk több normatívát, mint a 12 fő után. Több, mint 50 %-os kamatot kértek januárban az előző évben „jogtalanul” felhasznált normatívára. Ha kiadtam volna uzsorakamatra ezt a pénzt, akkor sem kaptam volna annyi kamatot, amennyit saját zsebből vissza kellett fizetnem. Ráadásul két napot csúsztam az igénylés benyújtásával, ami azt a következményt vonta maga után, hogy októbertől nem utalták a normatívát. Az igénylést egyébként a januárral kezdődő időszakra adtam le, de már októbertől nem kaptuk a normatívát. Hivatalos állásfoglalást csak következő év márciusában adtak azzal a döntéssel együtt, hogy nem utalják a normatívát többé. Ezután több fórumot is megkerestem, és végül májusban azt a határozatot hozták, hogy jár a pénz visszamenőleg is. Havi kétmillió forintos deficitet egy kis közhasznú társaság nem sokáig tud tolerálni, ezért már március végétől kerestem olyan otthonokat, amelyek befogadták a családokat, akik nálunk laktak. A munkatársaimnak is segítettem új munkát szerezni. Május végén költözött el az utolsó család. Így amikor megkaptuk a pénzt, már nem volt kire költeni.

Nem érzem úgy, hogy kudarccal ért véget ez az időszak. Egy próba volt. A gyerekeink sokat nyeltek, megsínylették ezt az időt. Az Úr ennyit tartott szükségesnek. Volt olyan édesanya, aki teljesen lerongyolódva jött hozzánk, semmihez nem értett, nem tudott egy söprűt megfogni, mert nem tudta, hogy mit kezdjen vele. Mielőtt elment, zokogva búcsúzott a feleségemtől: a nyakába borult, és azt mondta, hogy nagyon hálás azért, amit itt kapott. Úgy érezte, hogy értékesebb emberként ment el, mint ahogy idejött. Volt egy hatgyermekes család, ahol az anya gyakran kiborult, ilyenkor kiabált. Egy alkalommal, amikor a férje megütötte volna, közéjük ugrottam, és sikerült megakadályozni. Imádkoztunk utána, majd félrevontam az apukát és megkértem, hogy menjünk bele egy kalandba. Próbálja meg átérezni, hogy a feleségében mennyi megbántottság van, és mennyire nincs lehetősége arra, hogy ezt kiadja magából. Ennyi van: kiabálhat néha. Kértem, hogy csak egyetlen alkalommal próbálja meg – csak a kaland kedvéért – hogy amikor az asszony elkezd kiabálni, nem kezdi el ütni, hanem visszafogja magát, összeszorítja a fogát, odamegy hozzá, átöleli, megsimogatja és ad neki egy puszit. Megígérte, hogy megpróbálja. A következő nap a vacsoránál mesélte, hogy előző nap megint kiborult a felesége, és azt csinálta, amit megbeszéltünk. Az eredmény fantasztikus volt: a felesége elhallgatott, amint a férje átölelte és elsírta magát. Sírva borultak össze.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a Példabeszédek könyve 22. fejezetének 2. verséből.
"Találkozik a gazdag a szegénnyel, mindegyiket az Úr alkotta.";

Amikor idejöttem, azért, hogy e műsor után a tükörbe tudjak nézni, az autóülés alá tettem egy csomag müzli szeletet, és mivel pénzt az utcán nem szeretek adni, minden kéregetőnek adtam valami ennivalót. Nagyon kedvesen megköszönték. A lelkifurdalás vezérelt. Ha bevalljuk, ha nem, nagyon sok esetben egy ilyen belső késztetés van a szegényekhez való odafordulásunkban. Rossz érzés látni, hogy nekem van, neki pedig nincs.

Isten írta a lelkünkbe ezt az érzést, és mégis Ő akarja azt is, hogy egy bizonyos mértékig fogadjuk el helyzetünket, amit Ő adott. Van, aki sokat kapott, és van, aki keveset. Mindenkin annyit is fog számon kérni.

A világban annyiszor fogtak kardot, hogy elűzzék a gazdagokat, hogy igazságot tegyenek, de ebből mindig csak újabb, sokszor sokkal kegyetlenebb gazdagok születtek.

Számomra megkapóan szép a Biblia üzenete a szegényekről. Egyrészt egyértelműen pártjukat fogja Jézus, Ő saját magát is a szegények közé sorolja. Arra inti a gazdag ifjút, hogy ossza szét vagyonát a szegények között. Másrészt semmiféle forradalmi látás nincs ebben. Jézus elfogadja: szükséges, hogy szegények legyenek. Nem oszt igazságot, mert tudja, hogy amíg a világ világ, a szegények a gazdagokból és a gazdagok a szegényekből fognak élni. Arra mutat rá, hogy az élet legfontosabb kérdései nem függenek össze a pénzzel és a vagyonnal.

Belegondolunk ebbe? Joggal mondják, hogy mi pazarló koldusok vagyunk. Panaszkodunk, de azért van hűtőszekrényünk, és nem igen halnak éhen körülöttünk. Mindez a világ nagy részéről nem mondható el. Gazdagságunk mások szegénységén alapul. Az egész fogyasztói világnak ez a tragédiája, hogy ezt nem akarjuk észrevenni, és eltoljuk messzi országokba, például Távol-Keletre azt a szegénységet, amely mégiscsak alapja a mi pazarló fogyasztásunknak. Amikor megveszem az olcsó kínai árut, sokszor nem gondolok bele, vajon a valódi árát ki fizette meg ennek?

A Biblia nem igazságot akar tenni, hanem egymásra utal. A szegény a gazdaggal, a gazdag a szegénnyel él. Mindkettő Istenre utalva létezik.

Ez egy nagyon nehéz és kínos téma. Hiszen én frissen szerelt kis autómban is gazdagnak érzem magam, a másik pedig a terepjárójában sem. Elkezdeni méricskélni? Nem tudom.

Az biztosan segít, ha állítunk a magunk számára biztos pontokat. Például igyekszem magyar dolgokat venni, mert ez nyilvánvalóan segít az itteni szegény embereken. Igyekszem nem elmenni részvét nélkül senki mellett. Ha mást nem tudok tenni, egy imát elmondok. Megkeresek legalább egy nálam szegényebb embert, akit úgy érzem, Isten rám bízott, és segítem. Ugyanakkor alkoholbetegnek nem adok alkoholt. A templomban keresem az adakozás konkrét és jó útjait. Ilyen egyszerű pontokra gondolok, amelyeket ha sokan komolyan vesznek, egészen biztosan változás lesz a szívekben. Egészen biztosan kevesebb embertelenség lesz, és Isten felhasznál bennünket abban, hogy szeretetét továbbadja.
Ámen