2005-11-02

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Hétfőn ünnepeltük a reformáció ünnepét. Valószínűleg nem is gondoltunk bele, mennyire távoli tájakon is velünk ünnepelnek! Például Argentínában. Az argentínai magyar reformátusokat gondozó lelkész, Tóth Kristóf nemrég Magyarországon járt. Néhány fényképpel a kezében mesélt.

Tóth Kristóf: Ezek között vannak családi képek és a városról készült képek is. Ezek itt a kislányomat, Ágotát ábrázolják az óvodás csoportjával. Ez a templom. Egykor egy báró háza lehetett. A földszinten van most egy garázs és kiszolgáló helységek, mint konyha, mosdó. Az első emeleten található a templom, van bent szószék és természetesen vannak padok is.

Fekete Ágnes: Hogy kapta meg a gyülekezet az épületet?

Tóth Kristóf: 1934-től volt ott református ill. protestáns közösség. 1957. májusában jött létre a gyülekezet hivatalosan. Észak-amerikai reformátusok tartottak egy gyűjtést, a befolyt összegből kapott a gyülekezet 30 000 dollárt, amiből ezt az épületet vásárolták meg. Egy időben itt működött a Zrínyi Ifjúsági Kör és a cserkészet is, később azonban kiköltöztek a város egy másik negyedébe. A templom jó környéken helyezkedik el, kertvárosi jellegű. Leginkább az Andrássy út külső részének mellékutcáihoz hasonlítanám. A magyarság szempontjából nincs jó helyen, mert a legtöbb magyar máshol él, ahonnan meglehetősen távol van a templom. Oligoszon tartunk református istentiszteletet egy hónapban egyszer, egy másik helyen pedig most zajlik ennek megszervezése. Egyébként Argentína lakosságának 99 százaléka bevándorló; lehet, hogy 200 éve vándoroltak be, de európai eredetűek. Azt mondják, hogy ez egy nagyon régóta lakott terület, majd kiderül, hogy 150-200 éve lakják. Ez a kép nem sokkal karácsony előtt készült, december 15-e körül van vége az iskolának, ekkor kezdődik a nyári szünet. Január-február a mi viszonyaink közötti júniusnak, júliusnak felel meg, azaz a legforróbb időszak. A Karácsony megünneplése egyáltalán nem családias vagy bensőséges, sokkal harsányabb. Karácsony este, 24-ről 25-re virradó éjszaka hatalmas tűzijátékkal, petárdázással ünnepelnek az emberek. Amikor kimentünk Argentínába, akkor avatták a Magyarország teret Buenos Airesben egy székely kapuval, illetve akkor avatták fel ezt a betontuskót, amire most, szeptember 3-án egy Szent István szobor is felkerült. Ez a kislány magyar népviseletben a díszőrség egyik tagja. Ez a kép a júliusi téli szünetben készült a cserkészek őrsvezető-képző táborában.

Fekete Ágnes: Ez egy magyar cserkészcsapat?

Tóth Kristóf: Nem is csak magyar, mert a dél-amerikai magyar cserkészek képzése Argentínában folyik, illetve akad a braziloknál, Paraguay-ban, Chilében magyar csekrésztiszt, akik Argentínába jönnek képzésre. Ettől északabbra élők, tehát Kolumbiában, Peruban, Venezuelában, pedig Észak-Amerikába mennek. Nagyon komoly munka zajlik a cserkészcsapatban.

Fekete Ágnes: Ilyen sok magyar van? Tehát, hogy csak maga a cserkészet is ilyen népes és erős?

Tóth Kristóf: Sok magyar nincs. Egy kis különbséggel nagyon sokszor ugyanazok az emberek vesznek részt a Zrínyi Körben, a Református Egyházban, a cserkészetben, a nagyobb megmozdulásokban. Sokan vannak olyanok, akik 3-4 féle feladatot látnak el.

Fekete Ágnes: Tehát aki magyar, az aztán igazán.

Tóth Kristóf: Igen. Aktívak a magyarok.

Fekete Ágnes: Hogy kerültek oda?

Tóth Kristóf: Volt egy hirdetés, a bogarat egy barátom ültette el a fülemben, hogy nem biztos, hogy a határon belül kellene mindig gondolkodni. Imádkoztunk a feleségemmel. Megéreztük azt, hogy nem mindig az a kérdés, hogy megnyerjük-e a pályázatot, hanem hogy lesz-e bátorságunk beadni. Mert azért 14000 km-re Magyarországtól eléggé rázósnak tűnt. Aztán beadtuk a pályázatot, és megnyertük.

Fekete Ágnes: Gondolom, az elején nem volt könnyű.

Tóth Kristóf: Gyakorlatilag nyelvtudás nélkül mentünk ki. A pályázat egyik feltétele volt, hogy tanúsítsunk hajlandóságot a spanyol nyelv elsajátítására. Mostanra kommunikáció- képesek vagyunk. Nem mondhatom, hogy tökéletesen és minden gond nélkül beszélünk, de eladni már nem lehetne minket. A gyülekezetben a szolgálatok magyar nyelven zajlanak, de szükség van a spanyol nyelv ismeretére, mert egyre gyakrabban szükséges olyan megjelenés, amikor elkerülhetetlen, hogy spanyolul szólaljunk meg.

Fekete Ágnes: Hogyan került ilyen sok magyar Argentínába?

Tóth Kristóf: Argentína mindig befogadó ország volt, nagyon sok az emigráns. Azt mondják, hogy Buenos Aires a legeurópaibb dél-amerikai város. Nagy különbséget tényleg nem nagyon lehet észrevenni.

Fekete Ágnes: A gyülekezet többsége ’56-os magyar?

Tóth Kristóf: A legtöbben ’45-ben érkeztek, illetve az ő leszármazottaik, harmadik-negyedik generációs magyarokat is találhatunk. Természetesen azokban a családokban, ahol mind a két szülő magyar, ott könnyebb a helyzet, de sok olyan cserkész van, aki vegyes házasságból származik. A brazil csapatban volt olyan, akinek az egyik szülője magyar, a másik japán, ő Brazíliában született és portugál az anyanyelve. Ennek ellenére vagy ezzel együtt él a magyar nyelv és a magyar kultúra. Az egyik őrnek van egy szombati iskolája, ahol arról szól a munka, hogy magyarul tanítsák a gyerekeket, Magyarország földrajzát, történelmét ismertetik meg velük.

Fekete Ágnes: Egészen más úgy lelkésznek lenni, hogy egy kisebbségi kultúrát felvállal az ember és ennek fényében más a feladat és más a küldetés is.

Tóth Kristóf: Buenos Airesben az összes felekezet, a katolikusok és az evangélikusok is, úgy állnak, hogy ha sikerül egy lelkészt elcsípniük, aki éppen arra jár, pl. a katolikusoknál jön egy plébános, szerzetes, akkor meghívják magukhoz. Van egy magyarok által alapított öregotthon, melynek fele ért magyarul lakóinak. 6 protestáns van, de az istentiszteleten ennél többen vannak, akár 15-20-an is. Argentína nagyon vallásos ország, ezt nem feltétlenül jó értelemben kell értenünk. A ’70-’80-as években volt egy ébredés, aminek következtében tele van a város olyan átalakított mozihelyiségekkel, ahol valamilyen újprotestáns, karizmatikus vagy pünkösdi jellegű gyülekezet működik, és nagyon sokan vannak.

Fekete Ágnes: Hogy néz ki a gyülekezet élete?

Tóth Kristóf: Vasárnap istentiszteletet tartunk, egy hónapban egyszer spanyol nyelven. Kéthavonta tartunk családi istentiszteletet, ahol spanyol igehirdetés hangzik el, azért, hogy azok is el tudjanak jönni, ahol vegyes a házasság. Ilyenkor az alagsorban tartok alkalmat a fiataloknak, a feleségem fönt vezeti a liturgiát, és argentin lelkész tartja az igehirdetést.

Fekete Ágnes: Van Argentin Református Egyház?

Tóth Kristóf: Igen. La Platan van egy Argentin Református Egyház, mely kálvini alapelvek szerint szerveződik, és a tanácskozó zsinatnál kérte, hogy ő is ahhoz kapcsolódhasson.

Fekete Ágnes: Nem magyar és mégis?

Tóth Kristóf: Igen, mert nincs ilyen, hogy argentin református egyház. Valamilyen formában akartak kapcsolódni az egyetemes reformátussághoz, és ezt az utat találták meg. Amíg nem volt lelkész, addig Gabriel Mirez járt át egy hónapban kétszer. Spanyol nyelvű igehirdetést tartott. Zenés áhítatokat is szoktunk tartani. Van a gyülekezetnek egy presbitere, aki hegedül, egy barátja pedig zongorázik. Tartunk bibliaórát egy hónapban egyszer, főleg a nagy távolságok miatt. A Magyar Klubban tartunk egy hónapban egyszer istentiszteletet, illetve a cserkészek között.

Fekete Ágnes: Milyenek ott a magyarok?

Tóth Kristóf: Kicsit magyarok és kicsit argentinok. A latin vérmérséklet rájuk is hat. Pl. ha valami tízkor kezdődne, akkor inkább negyed 11-kor kezdődik el. Ha nem egyházi rendezvényről van szó, akkor inkább másfél órával később. Nagyon barátságosak, nem kerülnek könnyen konfliktusba egymással. Az argentinok lazák, nincs abból probléma, ha az ember egy cipőboltban felpróbál tíz cipőt, aztán mégsem vesz egyet sem. Másik oldalon azonban magyarok.

Fekete Ágnes: Csak sikerül akkor, ha két-három magyar összejön, négy pártot kialakítaniuk…

Tóth Kristóf: Igen. A bizalmatlanság, a széthúzás ott is előfordul. Elég pólusosak: létezik a szegény réteg és a viszonylag gazdag is. Ez Argentínában egy kicsit más, mint Magyarországon, mert nagyobbak a különbségek. Vannak nyomortelepek, olyan emberek, akik minimális összegből tengődnek, segélyekből vagy kartonpapírgyűjtésből.

Fekete Ágnes: Közöttük is van magyar?

Tóth Kristóf: Tudomásom szerint nincs, de vannak olyanok, akik komolyan rászorulnak egy ingyen ebédre, vagy a gyülekezeti alkalmon egy kis támogatást nyújtunk, hogy tudjanak egyáltalán a templomba eljönni. A másik póluson találkoztam egy olyan emberrel, aki egy toronyház egy egész emeletét lakta be. Mint gyárigazgató, ez nem meglepő.

Fekete Ágnes: Mi volt ebben a 11 hónapban a legjobb?

Tóth Kristóf: Amikor sikerült kibékíteni két hozzám közel álló embert. Ők haragban voltak egymással, én pedig imádkoztam, mert nem tudtam, hogy ezenkívül mit tehetnék. Arra gondoltam, hogy azonkívül, hogy nem beszélnek egymással, még durvább dolgok is történhetnek. Az Úr valahogy úgy intézte a dolgokat, hogy tudtam olyat mondani mindkettejüknek külön-külön, amitől elgondolkodtak, és bocsánatot tudtak kérni egymástól.

Fekete Ágnes: Ez nagy dolog.

Tóth Kristóf: A másik egy cserkészekkel kapcsolatos dolog: nyáron volt a nyári táboruk Kordobában, 850 km-re Buenos Airestől, és a gyülekezet gondnoka kedvesen ösztönözni próbálta a fiúkat, hogy hívjanak meg engem is, hogy tarthassak egy istentisztelet-félét is. A cserkészek meghívtak, én pedig igyekeztem belehelyezkedni a tábor programjába, segítettem, amiben tudtam: sátorverésben, főzőcskézésben, velük együtt is jöttem vissza a táborból. A végén azt mondta a tábor vezetője: "Kristóf, amikor meghallottuk, hogy jössz, akkor azt kérdeztük magunkban, hogy mi lesz itt: jön egy pap, nekünk pedig nem hiányzik, hogy most valaki itt legyen a nyakunkon." De a végére, a négy nap után azt mondta a cserkészvezető, hogy menjek el máskor is.

Fekete Ágnes: Argentínában magyarnak és reformátusnak maradni valószínűleg nagy kihívás. De itt miközöttünk is vannak olyan élethelyzetek, amik nem kisebb kihívást jelentenek az emberek többségi gondolkodása között. Ilyen helyzet például, ha egy családban sérült, vagy fogyatékos gyermeket nevelnek. Az tudja ezt, aki nagyon közelről átélte már, hogy például a játszótéren végigmérik a gyermekét, nem veszik fel az óvodába és így tovább. Vajon mi, az egyház mennyire tudjuk ezeket a szülőket segíteni? Mit is tehetnénk? Erről tart december 3-án konferenciát a Kölcsey Protestáns Szakkollégium. A beszámoló után két nyári, példaértékű rendezvényről is hallhatunk.

Verdes Tamás: Verdes Tamás vagyok, a Kölcsey Ferenc Protestáns Szakkollégium tagja, gyógypedagógus. A Szakkollégium szervez egy konferenciát, melynek munkacíme: Mire van szüksége a fogyatékos gyermeket nevelőknek az egyháztól és a gyülekezetektől?

Fekete Ágnes: Miért fontos ez a téma?

Verdes Tamás: Két szempontból is fontos. Egyfelől a Szakkollégium számára nagyon fontos a periférián élő emberek helyzete.

Fekete Ágnes: Ez a specialitása a Szakkollégiumnak?

Verdes Tamás: Már foglalkoztunk határon túli magyarokkal, cigányokkal. Az egyik legkiterjedtebb programunk a sérült emberek társadalmi integrációja.

Fekete Ágnes: Ez figyelemfelhívás akar lenni a gyülekezetek felé?

Verdes Tamás: A Szakkollégium tagjainak saját tapasztalata is, hogy azokban a gyülekezetekben, ahova ők járnak, fogyatékos emberekkel is találkoznak. Azt látjuk, hogy a fogyatékos emberek sok esetben nem tudnak integrálódni a gyülekezetek életébe. Felkészületlenek a gyülekezetek, nem tudják, hogy ezeknek a családoknak mire van szükségük. Egy kicsit félnek is tőlük. Mi azt gondoljuk, hogy alapvetően az információ hiányáról van szó. A gyülekezeteknek a lehető legtöbb dolgot tudniuk kellene ezekről a családokról, a családoknak pedig felkészültebben kellene a gyülekezeteket segíteni abban, hogy nekik mire van szükségük.

Fekete Ágnes: Hallhatunk valamit a programról?

Verdes Tamás: A konferenciát a Németajkú Református Gyülekezettel együttműködve szervezzük. 2005. december 3-án lesz, 9-17 óráig fog tartani. Formájában valamelyest rendhagyó lesz, hiszen nem lesznek előadások. Szülőket, szakembereket, lelkészeket és gyülekezeti tagokat várunk, nekik szervezünk műhelybeszélgetéseket, kerekasztal- beszélgetéseket. Az a cél, hogy a nap végére összeállítsunk egy feladatlistát, egy szükséglistát. Ez egyfelől a gyülekezet feladatait gyűjtené össze, másfelől pedig az egyház vonatkozásában fogalmazná meg azokat a javaslatokat, amiket az elkövetkezendő 3-5 évben el kellene végezni. A konferencia másik vonalán a fogyatékos gyerekeknek kínálunk programokat. Meleg ételt nem tudunk biztosítani, de szendvicsek és üdítők lesznek. Lesz játszóház, bábszínház, koncertek, zenés előadások. Próbáljuk elérni, hogy mind a szülők, mind a gyerekek jól érezzék magukat. December 3-án, szombaton 9-9:45-ig várjuk az érkezőket és 10 órakor kezdődik a program.

Miskolci Julianna: Miskolci Julianna vagyok, a Tiszafüredi Református Egészségügyi Gyermekotthonból.

Kövér Imre: Kövér Imre vagyok Sajósenyéről, értelmi fogyatékosok élnek ott is.

Miskolci Julianna: A Bukfenc. Ez egy olyan sportrendezvény, amit 4 évvel ezelőtt kezdtünk el. Az otthonunk munkatársai és a lakók részvételével, illetve meghívott vendégeink is mindig vannak. Minden évben nagyon jól sikerül. Van egy csapat, amiben van tornatanár, mozgásterapeuta, mindenki tudja már, hogy ki mit csinál. Elsősorban a tiszafüredi iskolákat hívjuk meg, akikkel jó kapcsolatban vagyunk. A városi sportcsarnokban tartjuk ezt a rendezvényt. A Bán Zsigmond nyert, és aztán továbbadta a kupáját az eggyel későbbi évfolyamnak.

Fekete Ágnes: Ez egy nagyon szép gesztus, nem?

Miskolci Julianna: Igen. Mindenki továbbadja.

Kövér Imre: Az utóbbi években vált célommá az, hogy a sok beszéd mellett meg kellene valamit valósítani ezeknek az embereknek az életében: nagy szavakkal dobálózunk, úgy mint integráció, normalizáció, esélyegyenlőség… stb. Mindenképpen szerettük volna ezt úgy megvalósítani, hogy Isten ügyébe legyen ez is beoltva, hiszen Ő áll felettünk, Ő gondoskodik rólunk. Így kerek a mi életünk és világunk. Mindig arra törekszünk, hogy ez a nap szeretetteljes és boldog legyen a számukra. Az elnevezése: Együtt egymásért. Mindig van egy vezérmondata is, ebben az évben egy kérdést tettünk fel: Szegényebb leszel, ha adsz? Erre mindenki választ is kapott, talált ezen a napon.

Fekete Ágnes: Mi volt a program?

Kövér Imre: Nagyon sok minden történt. Az intézetek csoportjai műsorral készültek, felemelő volt látni azt az erőt, akaratot, amivel készültek és törekedtek arra, hogy jól sikerüljön. Ha valami nem sikerült, még aranyosabb volt. Volt egy expo, ahol bemutatták azokat a dolgokat, amiket ők saját maguk készítettek otthon. Egy nagy étkezősátorban volt az ebéd. Tűzijátékkal is ünnepelhettünk, koncert is volt. Rehabilitációs, háromkerekű kerékpárok kipróbálására is volt lehetőség, rögtönöztünk egy "Ki mit tud?"-ot. Egészséges emberek is, de a sérültek még inkább szeretnek középpontban lenni. Mikrofonnal a kezükben a színpadon adhatták elő, amit szerettek volna. Volt még egy érdekes momentum: ahogy két évvel ezelőtt is, úgy most is mindenki kapott egy "Együtt egymásért" logóval díszített baseballsapkát. Mindenki ezt viselte, most piros színű volt, két évvel ezelőtt fehér. Ezzel azt is próbáltuk megmutatni, hogy nincs közöttünk különbség. Legbelül is így érezzük, hiszen Isten szemében egyformák vagyunk. Sokat adhatunk kölcsönösen egymásnak: nem csak mi a sérülteknek, hanem ők is nekünk.

Fekete Ágnes: Tudna egy személyes példát mondani arra, hogy mit kapott tőlük?

Kövér Imre: Sokkal toleránsabbak. Izgultam egy kicsit, hogy az esti 8 órai csendben, tücsökciripelés mellett nem lesz-e egy-két bekiáltó hang? Nem volt. Amíg imádkoztunk, mindenki csendben volt. A nem sérült emberek sokszor nem tudnak ennyire figyelni, így viszonyulni. Arra figyeltek, hogy a mellettük ülő hogyan viselkedik, és akkor ők is úgy viselkedtek. Sokkal hamarabb meg is tudnak bocsátani. Segítőkészségben is sokat tanulhatunk tőlük.

Fekete Ágnes: Melegszívű emberek.

Kövér Imre: Bár testiekben felnőttek, a lelkük gyermeki. Jó velük együtt élni.

Miskolci Julianna: A Bukfenc mottója egy Ige volt: "aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek, az nem juthat be oda." Olyan feladatokat hajtottak végre a fogyatékos emberek a többiekkel, ami erős koncentrációt kívánt meg tőlük. Egymásra is kellett figyelni, mert a csapatok egymás mellett haladtak. A cél ugyanaz, természetesen fontos, hogy győzzenek, de fel sem vetődik az, hogy a győzelmet úgy is el lehet érni, hogy a másikat megakadályozom. Örülnek egymásnak, annak, hogy a másik is ott halad mellettük. Az egy hajtóerő, hogy a másik is szalad. Számomra ez az igazi gyermeki lelkület: igazi örömmel menni a cél felé. A felnőttek, amikor fontosabb utakat járnak meg, sokszor elfelejtik ezt az örömet.

Kövér Imre: Sok éve vagyok a szolgálatban, és azt mondanám, hogy a sérültek közvetlen közelében nem nehéz a szolgálat. Ha mégis, akkor az csak fizikai nehézség. Sokáig nem volt elég alkalmas munkatársunk. Fontosnak tartjuk, hogy a sérült embereket ne egy roncshalmaznak lássák, hanem mennyországbeli örököstársakként. A mi dolgunk az, hogy átsegítsük őket ezeken az évtizedeken. Nehéz ilyen munkatársakat találni, bár most nincs ilyen problémánk. Pár évtizeddel ezelőtt mindennapos anyagi problémáink voltak, nem volt biztosítva a megélhetés. Az utóbbi pár évben is voltak anyagi gondjaink, de nem ez a legnehezebb, hanem az ellenőrzések, a hatóságok, az előírások nehezítik meg az életünket. Néha már nem is a jó értelemben vett diakóniát végezzük, hanem előtérbe került az előírásoknak való megfelelés igénye. Nagyon oda kell figyelnünk arra, hogy ez ne így legyen. Ami a hatóságnak egy ellenőrzési terület, az a sérültnek maga az élet.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg Jézus szavát Máté evangéliumából, a második boldogmondást:
”Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztalódnak.”

A sírás a legmélyebb bánat és a vigasz között félúton van. Most valószínűleg sokan jártak a temetőbe, és a síroknál sírva egy kicsit megkönnyebbültek. Jó érzés nézni a lámpást, látni a kivésett neveket, meghajolni a virággal és sírni. Nem véletlen lett szállóige Gyökössy Endre parafrázisa: boldogok, akik még tudnak sírni, mert őket még meg lehet vigasztalni. Környezetünk inkább arra szokott ösztökélni minket, hogy nyeljük el a könnyeinket. Nem illik sírni. Én is mindig kiszaladtam a mellékhelyiségbe, ha társaságban elérzékenyültem. Az ember praktikákkal úgy igazítja fizimiskáját, hogy ne látszódjon rajta a sírás. Szinte ott halljuk a gyerekkori szólást ilyenkor: "Ne légy anyámasszony katonája!" Jézus nem azt mondja, hogy nem baj, hogy sírsz, csak nyugodtan add ki fájdalmadat, majd én megvigasztallak, hanem azt mondja: "boldogok, akik sírnak". Ezzel mintha isteni rangra emelné a sírást. Azt üzeni, hogy a sírásban ott van az ő boldogsága. A sírás mintegy feljogosít minket Jézus vigaszára. Jézus először nem elveszi, hanem megszenteli a könnyeket. Hiszen Jézus maga is többször sírt. Péterből előcsalogatja a könnyeket a megtérésre. Jézus örül ezeknek a mély érzelmeknek. A kiégett ember az, aki nem tud már sírni. Akinek már minden mindegy, aki nem érez se jót, se rosszat. Jézus előcsalja könnyeinket. Kinccsé teszi őket, hogy az öröm ikertestvéreivé legyenek. Ha valami baj történik velünk, akkor manapság azt suttogja a fülünkbe a világ, nem baj, majd megoldjuk… Depressziós vagy? Vegyed be ezt a pirulát, és minden rendbe jön. Mindenre van kész megoldás, a könnyeket gyorsan és rövid úton letöröljük az arcodról. Ezzel szemben mondja Jézus szinte megbotránkoztatóan: nem kell elvenni a sírást, mert boldogok, akik sírnak. Van valami mély értelme annak, valami mély jelentősége, ha sírunk, ha szomorkodunk. Ilyenkor válunk képessé arra, hogy Jézus útját megértsük. Ilyenkor válunk arra is képessé, hogy a másik embert megértsük. Aki minden gondját csettintésre megoldja, soha nem fogja megérteni a kereszt titkát. Nyilván nem arról van szó, hogy a sírás cél, vagy jó dolog a fájdalom, de úgy tapasztaljuk, hogy szükséges a lélek gazdagságához. Luther Márton fordította úgy ennek a boldog mondásnak a másik változatát, hogy boldogok, akik fájdalmat hordoznak. Ez a kép mindent elmond: vállunkra venni a fájdalmat és vinni. Nem lenyelni, eldugni, hanem hűséggel vinni – ez Jézus útja. Ha merünk sírni, merjük kimondani a bajt, akkor tapasztaljuk Isten ölelését. Amikor sírunk, tehetetlennek érezzük magunkat. Minden eszköz kihull ilyenkor a kezünkből, csak a magunk érzését látjuk valóságosnak. Talán azért is szereti Jézus a sírást, mert ő is eszköztelenül és egyedül volt a kereszten. Éppen a legnagyobb fájdalom vált ott ünneppé. Adja Isten, hogy könnyeink egyesülni tudjanak Jézus könnyeivel, és így megvigasztalódjunk.
Ámen

Énekajánló – 2005. november 13.

Az egyházi év utolsó három vasárnapja (Szentháromság utáni 25-27. vasárnap) tematikája miatt külön egységet alkot: az eljövendő dolgokról, halálról, ítéletről, örök életről szól. A második vasárnap igéi (epistola: 2. Thesszalonika 1,3-10., evangélium: Máté 25,31-46.) az igazság napjáról szólnak. Ez a nap, amelynek idejét senki nem tudja – ezért a mai kor már nem is vesz róla tudomást. Gótikus templomok bejáratánál emlékezteti erre a belépőt a kapuíven látható dombormű: az ítéletet tevő Krisztus, aki elválasztja a juhokat a kecskéktől, a konkolyt a búzától. Ugyanabból a két fejezetből választhatunk éneket, amihez a legritkábban fordulunk. ("Krisztus ítéletre eljöveteléről" 362-367., és "A test feltámadásáról és az örök életről" 399- 422.) A 25. vasárnapnál említett – szokatlan formájú, de megismerésre annál érdemesebb – 218. dicséret mellett különösen ehhez a vasárnaphoz kapcsolódik a Dies irae szekvencia (363) és az azt követő Libera me (364) ének, bár ennek dallama sokkal kevésbé értékes az előzőnél. Ha a gyülekezetek nem is ismerik ezeket a ritkán előforduló és szokatlan formájú énekeket, énekkar vagy alkalmi énekes csoport megszólaltathatja, sőt egyes részeibe a gyülekezetet is be lehet vonni.

Énekrend a Szentháromság utáni 26. vasárnap igéihez:

Fennálló ének: 205,1,3. Ne szállj perbe énvelem / Néked bűnöm megvallom (az ének elé illő bevezető ige: Zsoltárok 143,2,8.)

Derekas (fő) ének: 362. Ébredjél fel világ bűneidből, vagy 391, Vedd el Úr Isten rólunk haragodat Igehirdetés előtti ének: 363. Jön a harag napja lánggal, vagy 234,1. Jer, kérjük Isten áldott Szentlelkét

Ráfelelő ének: 411. Nem sokáig tart már földi bujdosásom, vagy 414,4-6. Nincsen már hatalma én rajtam az ördögnek

Záró ének: 405. Minden ember csak halandó, vagy 367. Emeljük Jézushoz szemünk