2005-06-29

Családok, Magyarné Balogh Erzsébet, Nagy Árpád

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat. Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

Nemrég, egy kismamáknak szóló könyvecskében, amelyet a védőnők mindenkinek átadnak, ezt olvastam: Sokszor azt tapasztaljuk, hogy az anyai, anyósi segítség a csecsemőgondozás technikai kérdésében nem azt kínálja, amit a modern kismamák igényelnek. Ugyanis, az utóbbi évtizedekben olyan gyorsan változik a gyermekgondozás technikája, hogy ezen a téren alig lehet az előttünk járó generációra hagyatkozni. Legjobb figyelemmel követni a modern babaápolási termékek előállítói cégek tájékoztatóit. Először azt hittem, nem jól értem. De valóban azt mondja ez a könyvecske, hogy inkább hallgassunk a terméktájékoztatóra, mint az anyukánkra. Fogyasztói világunk kimondja azt, amit amúgy is érzünk, hogy a családok szétválasztása, összekuszálása az egyik eszköz a konzumálás serkentésére. Ezért fontos, hogy észrevegyük azt, amikor búvópatakként, szinte belénk szuggerálják, hogy én vagyok az igazán fontos és a legszűkebb családom. Ezt az évet ezért is szentelte egyházunk a család évének.

A következő riport összeállításunkban anyukák és apukák vallanak arról, hogyan tudnak beilleszkedni a templomi közösségbe családként.

XY: Én nem voltam olyan nagyon merész kismama. Amikor nagyon picik voltak a gyerekek, akkor nem mertem őket hozni. Amikor már totyogók voltak, akkor igen. Nagyszerű dolog volt, amikor meg tudtuk oldani a gyerekvigyázást. Azóta már itt vagyunk családostul. Például Zsófi lányom, aki 12 éves, azt mondta, hogy jövőre ő már nem szeretne a gyerek istentiszteleten maradni, mert úgy érzi, hogy most már szeretne belekóstolni a felnőtt istentiszteletbe. Mivel bennük megérik ez a gondolat, úgy érzem, hogy szépen, simán ment a beilleszkedés. A mai fiatal mamák sokkal bátrabbak, hozzák a gyerekeket, és itt is vannak közöttünk karonülő kisbabák. Ez attól is függ, hogy a baba mennyire bírja a tömeget.

XY: A gyülekezetben volt, aki azt mondta, hogy úgysem tud figyelni az istentiszteletre, ha ott van a kezében a gyerek. De én mindent így csinálok. Reggeli és ebéd közben is ott van a kezemben a gyerek, vagy ha valaki felhív telefonon. Persze, nem jó, hogy minden istentiszteleten ott van, de ha mindig így van, akkor úgy kell figyelni. Megszoktam már. Zavaró a gyereksírás, de nem zavaróbb, mint az összes többi zaj, ki lehet kapcsolni. Muszáj kikapcsolni, mert különben semmit nem lehetne csinálni.

XY: Érthető azoknak a hozzáállása is, akiket zavar. Amíg nekem nem volt gyerekem, engem is zavart a gyereksírás, és én sem tudtam figyelni. Aki már messze van ettől – mondjuk már csak unokái vannak, vagy nincs kapcsolatban gyerekekkel – zavarja és azt szeretné, ha nyugalom és csönd lenne. Ugyanakkor gyerek nélkül nem lehetne templomba járni. Nekem három lehetőségem van: vagy a gyerekekkel megyek, vagy nem megyek, vagy elmegyek a gyerekekkel és vállalom azt, hogy morognak rám. Ha egy gyülekezethez akarok tartozni, akkor ez utóbbi nem működik. Úgy, hogy zavarok, nem tudok odatartozni. Ki kell alakítani valamit, ami másnak is jó.

Fekete Ágnes: Mi az, ami zavarja az embereket, mi az a szint, milyen tapasztalatok vannak?

XY: A múltkor odajött hozzám valaki, és mondta, hogy ha neki ilyen csendes gyereke lenne, akkor nagyon örülne neki. Percenként egyet- egyet nyöszörgött, úgy, mint most. Egyszer halljuk, egyszer csendben van. Szerintem a prédikációt végig lehetett hallani, de úgy, mintha valaki beülne, és végig köhögné az egészet. Emlékszem, régen én is azt gondoltam, ha végig köhögi az istentiszteletet, akkor inkább maradjon otthon, mint hogy itt köhög és fertőz mindenkit.

XY: Mi fontosnak tartjuk, hogy együtt menjünk. Mondjuk, nincs lehetőségünk külön menni, egyesével: külön a férj, külön a feleség. Ezt nem is tartanám jónak. Nem tudunk gyerekvigyázót találni arra az időre, amíg mi együtt megyünk istentiszteletre vagy misére.

Fekete Ágnes: A család vegyesvallású?

XY: A férjem katolikus vallású, én meg református vagyok. A gyerekeknek is jó, ha belenőnek ebbe a közegbe – én azt gondolom.

Fekete Ágnes: Sok református templomban van gyerekmegőrző.

XY: Ez részmegoldás. Nálunk is van. Van külön óvodásoknak és külön iskolásoknak gyerekistentisztelet. Én is tartottam ebben az évben gyerekistentiszteletet, de ez azzal jár, hogy minden harmadik héten én kerülök sorra, tehát akkor én azért nem megyek istentiszteletre. Mondjuk, három hétből egyszer betegek a gyerekek, akkor azért nem megyek. Az én tapasztalataim szerint egy csecsemő alszik, az óvodás bemehet a gyerek istentiszteletre, de még mindig ott vannak az egy és három év közötti gyerekek, akinek még nem lehet azt mondani, hogy maradjon csöndbe. Ezenkívül nekem is fontos, hogy mi egy családként, együtt elmegyünk a templomba és ott együtt imádkozunk. Mivel Isten családba teremtett minket, akkor ennek valami helye kell, hogy legyen. Amikor még csak egy gyerekünk volt és pici volt, aludt az istentiszteleten, így valahogy kihúztuk. Akkor meg tudtuk vele beszélni, hogy most egy kicsit csöndben vagyunk, ez következik, az következik – és akkor már nem is zavart. Ebben látom, hogy ezt szokni kell. Természetesnek tartom, hogy már a hasamban elkezd járni istentiszteletre. Az orgonát nagyon szerette mindegyik, határozottan többet rugdosott az orgona alatt. Fogantatásunktól kezdve a temetésünkig járunk templomba.

XY: A vegyes házasság miatt sokfelé járunk. A katolikus templomokban jobban megy ez. Egyrészt a liturgia jobban lehetővé teszi a gyerekekkel való részvételt. Ez ott szokás is, ott nincsenek gyerekmegőrző hittanok a mise ideje alatt.

Fekete Ágnes: Hiányzik a református istentisztelet?

XY: Kicsit hiányzik. Főleg mostanában, hogy szoptatok és ezért a 10 óra nekem abszolút rossz időpont, a református templomokban pedig még a mi környékünkön sincs több lehetőség. Ott, ahova templomba járunk, van egy másik kétgyerekes család is, akik jönnek, kiviszik a gyerekeket, behozzák. Velük nem egy templomban találkoztunk már, hanem más templomokban is. Ők is mászkálnak helyről-helyre, ahol le lehet táborozni. Kellene valami közös alkalom. Budapesten ezt szerintem meg lehetne szervezni, mert elég sok ilyen család van.

XY (Apuka): Amit magamon megfigyelek, az az, hogy egyre lazább vagyok én is. Még az első gyereknél sokkal hamarabb felpattantam, és kimentem a gyerekkel, ha felnyüszített. Mostanában már nem. Most már három van. Nyilván ez problémákat jelent. Félő, hogy majd én is meg fogom kapni azt a csendes kritikát, amit egyesek már osztogatnak a gyerekek felé. Ez benne van sajnos a pakliban. Túl hangosak.

Fekete Ágnes: Az álmaitok? Mi lenne a jó? Ez egy elég szűk életkornak a problémája.

XY: Van, akinek ez csak három év, van, de van akinek ez akár tíz- tizenkét évre is elhúzódhat.

XY: Gondolkoztunk egy családgyülekezetről. Az a baj, hogy nálunk elég kis gyülekezet van. Erről meggyőzök három családot és a lelkészt is, ugyanakkor nem hiszem, hogy ez hosszútávon működne. Gondolkodtunk azon, hogy járjunk valamelyik kis faluba, ahol egyébként is kevesen vannak, örülnek neki, hogy jött még ide egy család, és cserébe tolerálnak bennünket. Mindig oda jutunk vissza, hogy nekünk már van egy saját gyülekezetünk, és mi ide szeretnénk járni. Egy olyan gyülekezetet szeretnénk, ahol mi nem zavaró tényezők vagyunk, akiket ki kell küszöbölni. Az a baj, hogy amíg van egy húszperces prédikáció, amire figyelni kell, és az az istentiszteletnek a középpontja, addig mi ott zavarunk. Érdekes, az úrvacsoránál soha nem érzem azt, hogy zavarunk. Nagyon szeretik is a gyerekeink. Mindig viszünk egy falat ropit, hogy botránkozás ne essék, nem ugyanolyat kap, így tudja, hogy ő is kap ropit, ő is kijön. Közben egyfolytában történik valami, amiben mi is részt veszünk. Szeretném, hogy ha az egész istentisztelet valami ilyesmi lenne, amiben mi részt tudunk venni. Erre nem tudom a megoldást. Volt egy érdekes élményünk. Voltunk egy nemzetközi, többnyelvű konferencián, ahova szintén alapvetően nem szoktak bevinni egy másfél éves és egy hároméves gyereket. Nagyon érdekes volt, hogy mindenki úgy állt hozzánk, hogy ott nekünk helyünk van. Kaptunk egy külön asztalt, ceruzát, ott vagdostak, rajzoltak. Egyszer megfeledkezett Anna magáról és hangosan beleberregett. Az előadó megállt, odanézett, a közönség nevetett, és a komoly előadás folytatódott. Ez nekem jó érzés volt, mert egy emberi reakció volt, amitől nem kellett zavarban lenni. Valahogy az istentiszteleten azt érzem, hogy annyira szent, de lehet, hogy ha a gyülekezet kicsit befogadóbb, mi pedig kicsit ötletesebbek vagyunk, akkor megoldható lenne.

XY (Apuka): A keksz tíz percig tart vagy negyed óráig, egy idő után azonban már egy keksz csak egy percig tart, és akkor nem tudjuk kitölteni azt a húsz percet, két gyerekkel pedig mindez csak halmozódik. Nem akartunk felmenni a karzatra, onnan minden lehallatszik, és ha hirtelen ki kell menni, akkor nem lehet gyorsan kimenni. Át kellett ülni a bejárathoz legközelebb eső helyre, ahol már vártak minket, és nagyon örültek, hogy ott vagyunk, mondták, hogy nyugodtan menjünk, nem zavarja őket. De egyre több lett az olyan hátrapillantás, amiből ki lehetett érezni: ki az, aki zajt csinál. Konkrétan olyan visszajelzés is jött a presbitérium vezetőitől, hogy ne hozzuk a gyereket, mert zavar. Ez akkor nagyon rosszul esett. A megdöbbentő az volt, hogy beszéltünk más házaspárokkal is. Majdnem minden anyuka érezte, hogy rá nincs szükség. Mi férfiak, könnyebben viseljük, mert mi dolgozunk, előbb-utóbb elfogadnak, vannak kisebb sikerélményeink a társadalomban, és szociálisan is, de nekik ez az egyedüli kimozdulás sokszor. Nagyon kellemetlen élmény, hogy ott, ahol teszel valamit, amiért áldozatot hozol, azt mondják neked, hogy bocs’, de zavarsz.

Fekete Ágnes: Mi lenne a reális megoldás, mi lenne a jó?

XY (Apuka): A lelkészünkkel és másokkal is sokat beszélgetünk erről. Nekem szimpatikus, (a mi gyülekezetünkben is így van) hogy a templomban minden vasárnap megvan az a közös rész, amikor együtt vagyunk a gyerekekkel. A mi nagylányunk is azt mondja, a templomban az a jó, hogy együtt vagyunk, énekelünk, együtt imádkozunk. Persze utána kimennek, de van egy közös élmény, ez rendkívül fontos. Az az igazi templom, ahol orgona van és éneklünk.

Fekete Ágnes: Most itt van a karodon egy háromhetes kisgyerek.

XY (Apuka): Úgy döntöttünk, amikor vártuk Pankát, hogy bár az első három gyereknél még azon voltunk, hogy ettől megóvjuk őket és magunkat is, a negyedik gyereknél már nem lehet, mert ha kivárjuk azt az időt, amikor már vele is lehet menni, addigra a többiek kirepülnek. Nem biztos, hogy a hat-, nyolc-, tízéves gyerekeknek az a normális állapota, hogy egy-másfél órát szépen nyugodtan ülnek és hallgatnak olyan dolgokat, amelyeknek a nagy részéből semmit nem értenek. Az lenne a megoldás, hogy sokkal több közösségi alkalom legyen, és a gyerekek is lássák, hogy nem csak a húsz éveseké a világ, hanem tényleg mindenkinek megvan a maga helye a gyülekezetben.

Fekete Ágnes: A gyerekek szeretnek ide járni?

XY (Apuka): Sokáig nem hagyományos egyházba jártunk, kerestük a helyünket. Igazából az elmúlt egy év az, amire azt mondhatjuk, hogy gyülekezethez akarunk kötődni, hogy rendszeresen járunk ide. Együtt szoktunk énekelni, imádkozni minden este. Azt nagyon szeretik. Mindegyikük valami nagyon különlegeset lát meg Istenből, amit mi már így felnőtt fejjel sokszor nem is értünk meg. Isten sokkal jobban ért az ő nyelvükön, mint mi. Boglárka kétévesen még alig tudott beszélni, szaladt az utcán, és amikor látta, hogy nem esik el, akkor közölte, hogy Isten segít futni. Megkérdezte az öltözködéskor, hogy Jézusnak is van-e bugyija. Olyan természetes az ő számunkra, hogy ő itt van, és ugyanolyan valóságos nekik, mint bármi más, amit meg tudnak fogni. Semmi nem kötelező. Mi azt mondjuk, hogy lehet jönni imádkozni. Ha valakinek nincs kedve, akkor nem jön. Azt meg szoktuk követelni, hogy ha odajönnek, akkor figyeljenek. Inkább az a cél: vonzani őket Istenhez, ahogyan ő is hív bennünket.

Fekete Ágnes: Hallottuk, jó lenne minél több közös alkalom, amikor a családok együtt lehetnek az egyházban. Erre kísérlet a balatonszárszói családos konferencia, melyet Magyarné Balogh Erzsébet augusztus 1- jétől vezet.

Magyarné Balogh Erzsébet: Református egyházunkban helye van a családoknak. Ezt jó lenne nekik is megmondani. A gyülekezeti programok többnyire úgy vannak felépítve a gyerekektől kezdve egészen a felnőttekig, hogy jöjjenek. De ez az együttes jelenlét a gyülekezetekben, az egyházközségekben hiányzik. Tehát az, hogy hazamegy az unoka, a nagymama is a gyülekezetbe, hazamennek a szülők, közös otthonunk lehet a gyülekezet – ezt szeretnénk megélni ezen a héten, itt Balatonszárszón.

Fekete Ágnes: Mi lesz a programban?

Magyarné Balogh Erzsébet: Délelőttönként előadások lesznek azzal a felvezető címmel, hogy "Minden a családban kezdődik". A téma: férfi és a nő méltósága, a gyerekek helye, a szülők szerepe. A családban kezdődik a misszió, családban kezdődik a hitre való nevelés is. Ide megpróbáltunk olyan előadókat, olyan hiteles embereket hívni, akik a maguk családjában meg is valósították azt, amiről beszélnek. Például a misszió témakörében Viktor István lelkipásztor fog eljönni. Amiről még feltétlenül szeretnénk beszélni, az a különböző szenvedélybetegségekkel együtt élő családoknak a helyzete és az abból való kivezető út. Nagyon sokféle megoldás és segítség létezik az egyházunkon belül, amelyekről sokan nem tudnak. Az előadások után családokat kértünk, akik ezzel foglalkoznak, vagy maguk is átéltek nehéz élethelyzeteket.

Fekete Ágnes: Párhuzamosan lesz gyerekeknek, felnőtteknek elfoglaltság, ha jól értem?

Magyarné Balogh Erzsébet: Igen. Így van. Nagy családban élünk, ezért már néhány évvel ezelőtt elkezdtük, hogy párhuzamosan, amikor a felnőttek számára a délelőtti órákban előadások és kiscsoportos beszélgetések vannak, korosztályok szerint a kicsikkel és a nagyobbakkal együtt foglalkozzunk. Lesz egy olyan kis csoportunk, ahol – amennyiben kisgyerekes anyukák jönnek – a kisgyermekek három-négy éves kor alatt az édesanyjukkal együtt lesznek egy csoportban. Úgy öt és nyolc éves kor között, tehát nagyjából az óvodás korosztállyal, külön foglalkozás lesz. Biblia témájú történetek lesznek használva, foglalkoztatók, ill. kézműveskedni fognak többnyire. Az általános iskolás korosztály megint külön foglalkozáson vesz részt. Általában a délutánok szabadok. Bábjátékot fogunk szervezni, valamint bábelőadásokat, és este megint együtt lennénk, közös esti áhítat egy ünneplés keretében.

Fekete Ágnes: Az családi lesz? Liturgikus alkalom, tényleg az egész családnak szól?

Magyarné Balogh Erzsébet: Igen. Ez tényleg a családnak szeretnénk. Énekekkel megszólítjuk a gyerekeinket, megpróbálnánk az igei tanításokat is olyan nyelven mondani, hogy őket is megszólíthassa. Az estéket nem szeretnénk hosszúra nyújtani, mert akkorra már mindenki remélhetőleg elfárad a jól sikerült nap után. Az estébe belefér az, hogy lelkigondozói beszélgetéseket folytassunk, vagy akik még imádságokat kérnek, azokat gyakoroljuk együtt.

Fekete Ágnes: Gondolom jelentősége van annak, hogy ez református hét?

Magyarné Balogh Erzsébet: Igen. Nagy jelentősége van annak, hogy a balatonszárszói Soli deo Gloria konferencia telepen lehet ez az Országos Családos Református Konferencia, mert Szárszónak van egy szellemisége. Amikor megkaptam a felkérést ennek a hétnek a megszervezésére, első rendben engem ez fogott meg igazán. Nagyon sokat olvastam Karácsony Sándortól. Sok minden van az ő gondolatai között, amit ezen a héten elő fogunk venni.

Fekete Ágnes: Nyilván mindenkit érdekel, mennyire drága lesz ez a hét, illetve hol lehet jelentkezni.

Magyarné Balogh Erzsébet: A református egyház zsinata támogatja ezt az országos családos konferenciát. Ez azt jelenti, hogy 2.500,- Ft/nap/fő áron jöhetnek ide a családok. Ezen felül egy pályázati lehetőség is volt: minden gyermeket egy-egy ezer forinttal még tudunk támogatni, ezzel könnyítve azt, hogy a családok eljöhessenek együtt. Az elérhetőség pedig: www.konferencia.reformatus.hu . Postai cím és telefonszám is van: 6000 Kecskemét, Szabadság tér 6. 06/30/638-0484.

Fekete Ágnes: A család a legtöbb konfliktus helyszíne is. A mai igehirdetés ezzel kapcsolatos. A budapesti egyetemi istentiszteleten Nagy Árpád, izsáki lelkész prédikált nemrég Pál Apostol Rómabeliekhez írt levele 15. részéből, a 14. versből:
"Meg vagyok győződve, hogy ti is telve vagytok jósággal, telve teljes ismerettel, hogy egymást tudjátok inteni."


Nagy Árpád: Mit ért a Biblia intésen? Inteni azt jelenti, törekedni, igyekezni arra, hogy a másikat felemeljem. Felsegítsem azt, akinek gondjai vannak, aki esetleg megbotlott, elesett. Tehát a bibliai intés semmiképpen nem szidás, ezt nyugodtan mondhatjuk. Nem a magunk mérgének, dühének kiadása, mint ahogy néha a modern tudományok tanítják: úgy érezd jól magad és úgy rendezd a magad lelkiségét, hogy add ki a dühödet. Az intés egyfajta gyógykezelés. Nem is biztos, hogy ez egy pontszerű cselekvés. Most elmondtam valamit, vagy megpróbáltam beszélni a fejével és ezzel befejeződött. Sokkal közelebb van egy kérleléshez, mint valamiféle ítélkezéshez. Mit szoktunk elrontani? Mi nem az intés? Négy dolgot szeretnék kiemelni, amiben gyakran elbukunk. Az biztos, hogy nem intés, amikor úgymond a másik háta mögött kibeszélem a hibáit. Próbáljon mindenki esetleg úgy közlekedni, hogy hallgassa meg, hogy a metrón, a parkban vagy bárhol, miről beszélgetnek az emberek. Rendszerint az a téma, hogy ki milyen hibát követett el vele szemben és ő milyen zseniális volt. Arra eleve hajlamos az ember, hogy a másik hibáját, gyengéjét, nyomorúságát beszélje ki a háta mögött. Van ebben a fajta hozzáállásban valamiféle káröröm, valami botor élvezet, amivel inkább ártani szeretnénk, de lehet, hogy egyszerűen csak meggondolatlan fecsegés. A hittanosaimmal mindig ezen szoktuk lebuktatni a tízparancsolatot, hogy legalább egyet biztos meg tudunk tartani. Melyik az? Tíz esetből kilencszer bejön, hogy ne ölj. Gyilkosok nem vagyunk, de bizony, ha így elássuk a másikat, ha így lehetetlenné tesszük, akkor valami módon gyilkosokká válunk. Valahogy úgy, ahogy Jézus mondja ezt a Hegyi beszédben. Ezért nagyon megfontolandó ez, mert bizony szóval is lehet ölni. Lehet lehetetlenné tenni a másikat, megsemmisíteni. Az Isten nagy bölcsessége és vezetése kell ahhoz, hogy jól felismerjük, hogy vajon a mi emberi indulataink, gyengeségeink osztják-e meg a közösséget vagy az igazság, mert az igazságnak is van ilyen tulajdonsága, de a kettőt jó, ha nem tévesztjük össze. Így szól a figyelmeztetés az efézusi levélből: "Semmi rothadt beszéd a szátokból ki ne jöjjön, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó, ha szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallgatják." Úgy, mint a gyógyítás folyamata, ez is lehet hosszadalmasabb. Senki ne keseredjék el, ha nem egyik percről a másikra lesz új természete e tekintetben, de ha törekszünk erre, akkor Isten lelke megadja ehhez az erőt.

A másik magatartás, ami a helyes intésnek az ellenkezője – idézőjelben mondom – a szent érdektelenség, ez az új kortárs,magyar nemzeti betegség. "Mi közöm van hozzá, az ő baja! Mindenki oldja meg a maga gondját." Ez a fajta szeretetlen elfordulás a másik bajától, a másik keresztjétől, ellentétes azzal az idejében elhangzó intéssel, amelyik képes megmenteni az embert. Lehetnek olyan kritikus pillanataink az életünkben, amikor ez az intés nagyon jó volt. Lehet, hogy korábban nem vettem volna jó néven, később nem értettem volna meg, de akkor ott az a szó, az a figyelmeztetés, az a gesztus, az a tekintet megállított és átgondolásra kényszerített. Ha szeretettel és felelősséggel tesszük ezt, akkor bizony sok bajt meg lehet előzni, meg lehet akadályozni.

A harmadik viszonyulás, amikor jól lehordjuk a másikat. Első indulatból nekirohanunk a másiknak, és módszeresen fölpasszírozzuk a falra. A legtöbbször a családon belül, vagy a jól megszokott közösségen belül szokott ez történni. Leginkább a feleségeink, férjeink, gyerekeink vannak ennek kitéve. Hazaviszem a munka összes baját, gondját, és elég, ha csak egy rossz tekintet, egy rossz szó esik, máris ömlik belőlem. Megint csak az az indulat húzódik meg mögötte, hogy én valami módon különbnek tartom magamat. Minden erkölcsi jogom, alapom megvan arra, hogy beolvassak a másiknak. Ez az indulat és ez a szándék kevés esélyt hagy arra, hogy a másik gyógyuljon. Talán ő is elvetné azt, amit rosszul tett, de az esélyt sem adom meg ezzel neki arra, hogy ebből ő kijöhessen. Inkább jól belebetonozom: te ilyen vagy, ilyen is maradsz, ez vagy te. Ez sem a helyes intés.

Végül, nagyon jellemző ránk, amikor fontoskodva szólunk bele a dolgokba, az ügyekbe. Fogalmunk nincs annak a súlyáról, részleteiről, az alapjáról, de nyilatkozunk anélkül, hogy tudnánk, hogy miről is kell most éppen ítélni. Ha valaki figyeli akár a közéletet, akkor ezeket a kórokat gyakran észreveheti és tanulmányozhatja. Megint csak azt mondom, hogy tekintsünk magunkba első renden.

No, de ennyi rossz felsorolás után most már lássuk azt, hogy mi is az intés valójában. Pál, amikor a 14. versben tanít, akkor azt is elmondja, a sorok között olvasva, hogy nem mindenki képes inteni. Tudomásul kell vennünk. A legjobb az, ha magunkról vesszük tudomásul. Aki nem tud uralkodni a dühén és inkább a másikat megalázza, mintsem felsegíti, az nyugodtan gyanakodhat arra, hogy talán kevés esélye van a gyógyításban való részvételre. De ki képes inteni? Azt mondja Pál Apostol: "aki tele van jósággal." Elég egyszerűen fogalmaz, elég summás a dolog. Csak az képes rá, akiben teljes felelősségérzet van, aki tud a maga gyengeségeiről is, és nem közömbös az ügy iránt, még akkor sem, ha kínos. Itt válik el talán leginkább az a fajta kiállás, ami a közéletet, az ún. politikumot jellemzi attól, ami a keresztény élet. Nekünk akkor is ki kell állnunk, ha kínos, ha nincs rögtön számbavehető hozadéka mindennek a számunkra. Az is egy kérdés, hogy vannak-e olyan szent ügyeink, amelyekre azt mondjuk, hogy ezt akkor is megteszem, ha kínos, akkor is, ha nem lesz ez nekem túl kellemes. Jézusról azt írja az írás, hogy az Isten háza iránti féltő szeretet emésztette. A szent ügyekben való megállás ezt jelenti. Emészt és kényszerít minket az Isten ereje arra, hogy abban helyt álljunk. Ha össznemzetileg, vagy legalább mi, reformátusok a jelentős horderejű dolgainkban így lennénk, akkor nem következnének december 5-hez hasonló események az életünkben. Az is lényeges előfeltétel, hogy másik ember a számomra. Ne egy szám legyen, ne egy káposztafej a nagy ültetvényben. Gyakran hallunk szomorú élethelyzetekről. Akár bulvár módon számolnak be róla, akár a jog ficamait produkálják, hallunk nyilatkozatokat felelős emberektől, hogy: nagyon sajnálják az illetőt, nagyon sajnálják ezt a helyzetet. Kevesebb, mint kevés. Amikor valaki nyomorúságban van és fontos nekem a másik ember, akkor nem sok segítséget jelent, ha sajnálom a dolgot. Ha számít nekem a másik ember, akkor ennél jóval többre kell képesnek lennem. Tehát, nem valamiféle házi barkácsolás az intés: most megszállt az ihlet, van egy jó gondolatom és ezt gyorsan bedobom, hanem odaállok az Isten elé, kitárulkozom előtte, várom azt, hogy az Isten vajon merre indít el engem. Szembesít saját magammal is, és a magam hiányosságainak a tudatában mehetek oda a másikat is inteni. Hányszor szoktuk azt hallani vagy mondani, hogy jó, persze én is gyarló ember vagyok, én is hibázom, no de ekkorát!? Onnantól kezdve már elvágták a dolgot. Azt nem vesszük észre, hogy az a gerenda, ami belőlünk kiáll, attól nem bírunk már odaközelíteni. Nem valamiféle emberi bölcsességre vagy valami szent virtusra van szükség első renden, hanem Istentől való, helyén való szót kell mondanunk. Fárasztó dolog ez. A próféták is így voltak vele, nemcsak a hétköznapi gyalog keresztyének. Mózes is azt mondta: Uram, ezt nem mondod komolyan. Én menjek a Fáraóhoz, küldjél valaki mást! Mindenki alkalmasabb nálam. Jeremiás azt mondta, hogy: Pont én, hát én egy tejfölös szájú vagyok még, valami rátermettebb ember, meg a lehető legalkalmatlanabb időkben ráadásul. Azt is előfeltételezi ez az odaszántság, hogy folyamatosan figyel az ember az Isten szavára, igéjére, szándékára, nem csak valamiféle kampányfogásként. Most túl vagyunk a vizsgaidőszakon, most ráérünk Bibliát olvasni.

Nem elhanyagolható a felsorolás végén, hogy magunk is inthetőek legyünk. Ha nem vagyunk inthetőek, akkor nem fogunk tudni inteni. Azzal kezdtük a helyes irányba való terelődésünket, hogy nem mindenki képes inteni. Igen. Tudomásul kell venni, akár magunkról, nem árt egymásban sem felfedezni azt, hogy vannak inthetetlen emberek. Ők azok, akiknek nem lehet semmit elmagyarázni, nem lehet elgondolkodtatni, keményebb, mint a gránit, ő megmondta, nincs más. Az ilyen ember nem képes inteni, nem képes gyógyítani. Ha eljutottunk néha oda, hogy mi is megszégyenültünk az Isten színe előtt, mert bizony igaza volt, és ha komolyan vettük azt, amivel minket mért meg az Isten, akkor van esélyünk. Ha átéltük azt, hogy az Isten hosszú tűrő szeretete, elhordozó, megbocsátó kegyelme mégis elégséges arra, hogy megálljunk, akkor megtelhetünk azzal a jósággal, amiről itt az apostol beszél. Így adja mindezeket az Isten. Akkor eljuthatunk önismeretre, eljuthatunk alázatra is, eljuthatunk az imádság folyamatosságára is és eljuthatunk erre a szent felelősségre. Ha minket lehet inteni, akkor egymást is Isten akarata szerint fogjuk inteni. Adjon nekünk ehhez az Úr bölcsességet és hitet.
Ámen

Énekajánló – 2005. július 10.

Énekválasztás és énekrend

Több mint egy éve olvashatók énekrendek a Reformátusok Levele oldalain. Kántorok elektronikus fórumán az utóbbi hónapokban élénk eszmecsere alakult ki e téma körül. Az alábbiakban Fekete Csaba hozzászólásaiból adunk közre hetenként egy-egy érdekes gondolatot.

A jó ének összefüggő, mint szövés és mintázata. A 19. századi hanyatlás idején vált divattá, hogy elég két-három vers istentiszteletenként, tehát a hosszabb énekekből kezdő énekül az első, záró énekül az utolsó, valamennyi versét meg szertartás közben beiktatták prédikáció előtt. Sok gyülekezetben évtizedek óta úgy szokták meg, hogy ha egy ének négy vagy öt strófánál hosszabb, akkor azt legfeljebb több részre széttagolva éneklik el istentiszteleten, és még így sem biztos, hogy az egész ének valaha is elhangzik. Már a 19. században rászoktak, hogy az első verset elénekelik fennállva. Akkor leülnek. A következő két vagy három verset megint bemondja a lelkész, aztán nekikészülnek és folytatják. Záróéneknek meg jó lesz az utolsó vers, megfelelő felkészítés után. Ez azzal jár, hogy egyetlen éneket énekel a gyülekezet, azt sem egyszerre, hanem összefüggésre tekintet nélkül széttagolva. Vannak aztán, szintén ezidőtájt kialakult szokásrend szerint, olyan énekek, amelyek egyetlen versének éneklése vált szokássá, az ellenben unos-untalan elhangzik. Ilyen például a Diószegi énekének (ez a 148. zsoltár parafrázisa) záróverse: Dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás… – Az egész éneket sok református ember és gyülekezet talán soha nem énekelte el. A 90. zsoltárt is legtöbben csak első (vagy még a második) versével ismerik. Ezt szokták még temetésen is, némelykor az utolsó versét templomban még előveszik. Az egész zsoltárt, együtt és egyszerre, szinte soha és sehol nem éneklik. Énekeskönyvünk nagyobb részét csak ilyen módon használják még azok is, akik nem az utolsó pillanatban és találomra választanak éneket. A széttagolt éneklésre szoktatott gyülekezet nem ismerheti meg, mit jelent végig elénekelni egy jól felépített éneket, soha nem tapasztalja, milyen testileg és lelkileg felemelő, tisztító, vigasztaló, megerősítő a gyülekezetnek jól kiénekelnie magát. Ráday énekei, vagy Nagybáncsaié vagy Sztáraié sem hangzik el, legfeljebb kisebb részben. Úrvacsora közben ha a kántor belefárad, akkor csak az orgona szól, senki nem énekel. Sikerült rászoktatni arra a gyülekezetet, hogy elég egyszerre két vagy három vers. Karácsonyi reggeli introitusként jelölte meg például öreg debreceni énekeskönyvünk azt, hogy Krisztus urunknak áldott születésén. Néhol évtizedek óta nem énekelték el egy huzamban mind a nyolc versét, az sem gyakori, hogy az első kettő után még több is megszólaljon az ünnepi istentiszteleten. – Prédikáció elé szokták még beilleszteni a negyediket vagy ötödiket. Többet nem, mert ünnepre az átlagosnál hosszabb prédikáció illik, ne vegye el az időt az ének. 1985-ös ágendánk valamit lép előre, de eszményi helyzetben ennyi a kívánalom netovábbja: "Lehetőleg énekeljünk végig egy éneket – hiszen az eleven ritmusú éneklés nem igényel sok időt. Ha nem énekeljük is végig valamennyi versét, ügyeljünk arra, hogy a kiválasztott részlet önmagában is értelmes, befejezett egység legyen" (61. lap). Eddig az erdélyi ágenda is eljutott: "Főénekül lehetőleg egész éneket kell végig elénekelni" (30. lap).

Énekrend 2005. július 10-re

A Szentháromság ünnepe utáni 6. vasárnap igéi (Máté 5,20-26., Róma 6,3-11.) arra tanítanak, hogy Isten törvényének Jézus Krisztus által adott értelmezése (a bűn teljes elutasítása és a felebaráti szeretet megélése) a keresztyén élet alapja. Ezt az üzenetet közvetítik az alábbi énekek is.

Énekrend a Szentháromság utáni 6. vasárnap igéihez:

Fennálló ének: 32,1. Ó mely boldog…

Derekas (fő) ének: 224. Kegyelmezz meg nékünk, nagy Úr Isten

Igehirdetés előtti ének: 482,1. Mi kegyes Atyánk… vagy 246,1. Adj Úr Isten, nékünk Szentlelket

Ráfelelő ének: 482,5. Természetünket ne hagyjad követnünk

Záró ének: 225. Nagy hálát adjunk

(Szentháromság vasárnapjával vége szakad az üdvtörténeti ünnepeknek az a sorozata, mely egymásra épülve tematikailag is logikusan épült fel és a legtöbb egyházban – köztük kálvini egyházakban is – ma is él. Hasznosnak tartjuk mindazáltal, ha a protestáns vonalon elsősorban Luther indítására kialakult, de óegyházi gyakorlatig visszavezethető, a Szentháromság-ünnep utáni vasárnapokat is tematikusan rendező perikópasorozat szerint egy-egy vasárnapra összeállított énekrendet közlünk. Ha ez nyilvánvalóan nem is illeszkedik a legtöbb református vasárnapi istentiszteletet meghatározó Bibliaolvasó kalauz tematikájához, mégis érdemesnek tartjuk ezt alapul venni. Ha másra nem, általános énekválasztási elvek leszűrésére bizonyára alkalmas lehet…)

Similar Posts