2005-02-16

Kovács Tibor: Dávidhoz

Böjt az imádkozás ideje elsősorban. E vers mindkét karunkat az Ég felé tartva tanít imádkozni:

Kovács Tibor: Dávidhoz

Zsoltáraid zsoltárainkká váltak Bűneid, bűneinkként is égtek. Köveid parittyáinkba fértek. Muzsikálj a Holdból, Dávid Szebb jövendőt e népnek!

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

Az óvodában kérdezték meg tőlem, hogy miért nem 40 nap a böjt? Mutatták a naptárt, hogy nem stimmel a számolás. Megvallom, először nem tudtam rá válaszolni, hiszen úgy tanultuk, hogy Jézus 40 napos pusztai imádságára, a megkísértésre, valamint a zsidó nép 40 éves vándorlására is emlékezve Húsvét előtt, éppen 40 napig egy kicsit visszafogottabban, a lelkiekre jobban odafigyelve élünk. Azonban 6 vasárnap van Húsvétig. S mivel a régieknek a vasárnap még sokkal szentebb ünnep volt, valóban Jézus feltámadásának az ünnepe, ezek a napok nem számítanak a böjti napok közé. De mi is a böjt? Egy népmesei motívum jut az eszembe. Amikor a kicsi királyfi szeretne kijutni a mélységből, és egy sasmadár repíti felfele, gyakran elfogy az erő a kijutáshoz. A kicsi királyfi úgy táplálja a madarat, hogy saját combjából hasít ki egy-egy darabot. Így jut fel a napfényre. Csak önmagunkból kihasítva adhatunk erőt. Ha nem vagyunk képesek valami nagyon fájót elvonni magunktól, sosem érezzük meg, Isten igazi világosságát. Ez igaz az élet minden területére, a hatalomra, a pénzre, még a politikai erőre is. Ma éppen ezt kérdezzük meg magunktól. Mit jelent az egyház politikai közszereplése? Kényes kérdés. Három, egészen különböző utat, bejáró embert kérdeztem meg. Az első egy francia református ember, Antoine de Saint Affrique, aki két éve Magyarországon él. Az Unilever Magyarország vezérigazgatója és mikor otthon Dijonban lakott, a református gyülekezet presbitere volt.

Antoine de Saint Affrique: A francia református egyház története nagyon mozgalmas. A XVII. század végére erősen elterjedt a protestantizmus, majd jött az üldöztetés a Nantes-i Ediktum visszavonásával 1685-ben. Sokan elhagyták hazájukat.

Fekete Ágnes: Szinte zarándoklatnak számít ma is a francia reformátusok számára, az üldöztetés, úgynevezett "Puszta" Múzeumába való ellátogatás.

Antoine de Saint Affrique: Igen, ez nagyon meghatározó történelmi élmény. A francia forradalom előtt kaptuk vissza polgárjogunkat. A történelemből következik, hogy a republikánus mozgalmakban a reformátusok, mindig nagyon aktívan részt vettek. A mai napig nagyon aktívak a társadalomban. Humanitárius és etikai kérdésekben jelentős aktivitás tapasztalható, annak ellenére, hogy nagyon kicsi közösségről van szó, 2%-ot képviselünk a társadalomban,

Fekete Ágnes: Tavaly találkoztam egy francia lánnyal, aki a legutóbbi választások után úgy határozott, nem jár többet templomba, az ott képviselt politikai álláspont miatt. Hogyan látja az egyház politikai vélemény nyilvánításának a kérdését?

Antoine de Saint Affrique: Úgy gondolom, ez nagyban az adott közösségtől függ. Az egyháznak nagyon fontos társadalmi feladata van a politizálás általános értelmében, nem a politika értelmében. Ez azt jelenti, hogy bizonyos értékeket meg kell védjen, de nem kell magát beleártania olyan konfliktusokba, amelyek leginkább pártpolitikai jellegűek.

Fekete Ágnes: Mégis igaz az, hogy a francia protestantizmus érzékenyebb a baloldali politizálás irányában.

Antoine de Saint Affrique: Ez nem igaz az én közösségemre Dijonban. Ott a politika nem központi kérdés. A presbitériumban nagyon sokféle politikai irány van jelen, kivéve a jobb, vagy a baloldali szélsőségeket. Biztosan igaz, hogy a francia baloldalon vannak protestáns kultúrájú emberek, beszélnek. Jospin református hátteréről, de nem gondolom, hogy ennek túl nagy jelentősége volna. Volt egy jelentős bankár és iparos réteg, akik meghatározó részt vevői voltak a francia ipari forradalomnak. Ezek a gyökerek bizonyos mértékig ma is érezhetőek. De nagyon színes az a paletta, ami a református emberek véleményét tartalmazza. Mi az, ami minket összetart? Az evangélium. Ezen túl egy meghatározó kultúra, az etika, az értékek, a munkához való viszonyulás, a társadalomhoz való viszonyulás.

Fekete Ágnes: Mit gondol, mi a különbség az általános értelmű politizálás és a politika között, ahogy mondta franciául – a la politique és a le politique között?

Antoine de Saint Affrique: Közösségünknek feladata, hogy befolyásolja a társadalmat, és jobbá tegye. Az igazi kérdés az, hogy mit teszünk azokért az emberekért, akik szükséget szenvednek. Dijonban például nagyon sok karitatív és kulturális feladatot vállaltunk. Szerveztünk egy teológuskávézót fiatal egyetemistáknak. 2001. szeptember 11-e után azonnal szerveztünk egy imádságot és párbeszédet a muzulmán közösséggel azért, hogy elkerüljük a gyors, sematikus gondolkodás kialakulását. Nagyon fontos ökumenikus csoportok voltak, közös hitoktatás, párbeszéd a zsidó közösséggel. Börtönlátogató csoport is működött. Nagyon sok olyan tevékenységben veszünk részt, amely messze meghaladja kis közösségünket. Számos kérdés elválasztja az egyházakat, ezek főleg bioetikai és szociáletikai kérdések. Ezek a viták általában nagyon távol vannak az emberek hétköznapjaitól. De vajon mit tehetünk a valós kérdések megoldása érdekében? Dijonban például nagyon sok bevándorló él. A bevándorlás kérdéséről és sok mindenről lehet beszélni. Egyébként a református tradícióban erős a vitatkozási szellem, az a zsinati rendszerből következik. A másik út, hogy azt a kérdést tesszük fel: Mit tehetünk környezetünk megváltoztatásáért? Sokszor három hétig beszélnek egy-egy divatos témáról, aztán elcsitulnak a hullámok és senki nem emlékszik rá. A bölcsesség nem a felszíni vízfodrozódást nézi. Egy francia történész a tengerhez hasonlította a történelmet: Van a mélység, a tenger alja, van a három méteres mélység, ami az igazi mozgásokat hozza, és végül a szélfútta hullámok, amelyek egyszer előjönnek, aztán eltűnnek. Mindig lesznek újságok, amelyek vitákat élesztenek, az egyik ezt mondja, a másik azt. De ha 15 évre vagy 500 évre visszanézünk: mi számít? Akkor kiderül, hogy a legmélyebb értékek számítanak. Ezért mondom, hogy fontosabb az, ahogyan megéljük a hitünket, ahogy a közösségünket virágzóvá tesszük, minthogy azon vitatkozzunk, amiről a múlt héten írt az újság.

Fekete Ágnes: Hogyan látja mindezt a történész? Miféle politikai hagyományai vannak a református egyháznak Magyarországon? Erről faggattam Tőkéczky Lászlót.

Tőkéczky László: Az egyházak közvetlenül nagyon ritkán politizáltak. Egyszerűen nem volt rá szükség, nem volt kultúrharc, nem úgy, mint a majdnem teljesen katolikus latin országokban, Franciaországban, Spanyolországban, és máshol, ahol az állam és az egyház viszonya hatalmi kérdés volt. Nálunk az állam és az egyház együttműködése, protestáns modellje bontakozott ki, ami egyébként máig jellemző például a skandináv országokban, vagy Angliában, Hollandiában. Tehát, ahol egyszerűen politikai és kulturális okokból nem volt éles hatalmi harc állam és egyház között.

Fekete Ágnes: Franciaországban eléggé tipikus, hogy a protestáns egyházak baloldalra húznak.

Tőkéczky László: Ugyanúgy, ahogy az olasz valdens egyház, vagy a francia hugenotta egyház balolodali orientációjú, ezeket történetileg a nagy katolikus nyomás, természetesen az őket emancipálni igyekvő liberális baloldali típusú mozgalmakhoz közelítette. Egyik párt közelebb van az egyházakhoz, mint a másik. Nem azért, mert az egyház politizál, hanem mert bizonyos pártoknak az értékbázisa több keresztyén elemet tartalmaz direkt, vagy indirekt módon, mint a másik. Azt követelni, hogy az egyház legyen semleges, magyarán egy deklaráltan ateista párthoz ugyanolyan közel vagy távol legyen, mint egy olyan párthoz, ami deklaráltan a keresztyénség alapelveit tartja maga számára fontosnak, ez egyszerűen nonszensz. Ha Magyarországon az egyház "baloldali" álláspontokhoz közelít, azért nem szólnak, az elfogadható. Ellenben, ha nem baloldali jellegű álláspontokat támogatnak, az nem elfogadható. Nem kifogásolták például, hogy az egyház az EU-csatlakozás mellett kampányolt, pedig ez ugyanúgy politikai kérdés, minthogy az egyház a kettős állampolgárságot támogató "igen" mellett emelet szót. Itt több dolog keveredik. Egyrészt az egyház, a társadalom része. Másrészt a lelkészeknek ugyanúgy emberi joguk közéleti, politikai véleményt formálni, és azt elmondani. Milyen különbségtétel az, hogy az egyik embernek lehet a politikában véleménye, a másiknak meg nem. Az egyházban, mindegyik egyházban az embernek a világnézetét, magatartását formálják. Az is politikai tényező, ha az egyház csak a Tíz Parancsolatot hirdetné akár minden vasárnap, és eljutna oda, hogy "Ne lopj!". Ez bizonyos történelmi időszakokban a legkeményebben napi politikai vélemény lenne. Mert ha tömegesen fordulnak elő igen kétséges etikai, és törvényi összefüggésekben lezajló tulajdonosváltások, és egyebek, akkor – bocsánat -, ez politikai álláspont. Egyeseknek a véleményét alátámasztja, miszerint ez lopás, másokat meg esetleg sért, akik szerint legfeljebb nem etikus. Egy úgy nevezett civil szervezetnek, ami progresszív, liberális, mért van több joga véleményt mondani, mint az egyháznak? Holott a magyar törvények szerint az egyház is egyesületi szinten szabályozott testület.

Fekete Ágnes: Gondolom, ezt senki nem mondja ki.

Tőkéczky László: De, ezt kimondják.

Fekete Ágnes: Hogy nekik joguk van, nekünk meg nincs?

Tőkéczky László: Gyakorlatilag erről szól a dolog, mert, azokat a civil szervezeteket nem támadják.

Fekete Ágnes: Ez indirekt módszer.

Tőkéczky László: Na, de milyen alapon támadom az egyik civil szervezetet, és nem támadom a másikat. Mérjünk egységes mércével. Nagyon veszélyesnek tartják bizonyos ateista szervezetek, hogy az ENSZ elfogadta a Vatikánnak azt a javaslatát, miszerint a keresztény- ellenesség is legyen ugyanolyan elfogadhatatlan, mint például az antiszemitizmus. Természetesen az antiszemitizmust el kell ítélni, de ugyanúgy el kell ítélni azt is, amikor valaki tipikusan keresztény, vagy egyház ellenes. Ahogy egyébként az iszlámellenességet is el kell ítélni. Tessék magunkat következetesen tartani ahhoz, hogy kinek mihez van joga – nincs kivétel.

Fekete Ágnes: Térjünk vissza egy kicsit a történelemhez. Magyarországon nem igaz, hogy valamilyen párt irányába húzott volna a református egyház.

Tőkéczky László: A népi mozgalommal volt a legszorosabb kapcsolata legalábbis a harmincas években, mely ellenzéki mozgalom volt, vagy még a Kisgazda Párttal, amelyiknek a vezetősége abszolút többségében protestánsokból került ki. Hozzájuk volt emberi okokból is a legközelebb.

Fekete Ágnes: Ezek esetleges kötődések voltak.

Tőkéczky László: A Kisgazda Párt eredetileg dunántúli református, részben evangélikus kisbirtokos parasztoknak volt a mozgalma. Ugyanúgy, ahogy például a népi mozgalomból keletkező Nemzeti Parasztpárt, amelyik az ország keleti részén jött létre. A vezetősége nyolcvan százalékban reformátusokból tevődött össze. Az egy másik kérdés, hogy itt baloldali politikai mozgások felé tendáltak, tehát megint azt mondani, hogy az egyház jobb- vagy baloldali irányultságú, nem lehet. A katolikus egyházon belül is volt egy baloldali orientációjú keresztény szociális mozgalom. Bizonyos társadalmi jelenségek konkrét összefüggésekben léteznek. Azt lehet persze mondani, hogy az egyház tanítása érték-konzervatív jellegű, a hagyományok megőrzésének, kipróbált erkölcsi elvek megtartásának irányába befolyásol. Ilyenformán mondhatjuk, hogy az egyház egy konzervatív intézmény. Normális viszonyok között az iskola is konzervatív intézmény, hiszen az iskolába a gyereket nem azért küldik, hogy forradalmárokat neveljenek belőlük, hanem hogy a felnőtt világ éppen aktuális formájára szocializálják őket. Ez nem napi politikai szinten zajlik. Persze, ha valaki abban gondolkodik, hogy az egyház nem más, mint a tömegek lelkét befolyásoló tényező, és ilyen formán konkurenciája a mi politikánknak, mert mi akarjuk a tömegeket befolyásolni és irányítani, akkor ilyenformán lehet mondani, hogy az egyház, mint konkurens, konfliktus viszonyba fog kerülni, míg mások, akiktől nem tartanak, nem kerülnek konfliktusba velük.

Fekete Ágnes: Olyan konfliktusról nem tudunk, hogy egy lelkész, adott esetben elkezdett egy pártban politizálni? Hogy volt ez a háború előtt?

Tőkéczky László: Akár a protestáns, akár a katolikus papi, lelkészi pálya igen jelentős mobilitási csatornája volt mindig a tehetséges, de hátrányos helyzetű gyerekeknek. Ezért nagyon sokszor előfordult, hogy valaki lelkészként végzett, de igazából általános, vagy más típusú értelmiségi ambíciói voltak, és belépett a pártpolitikába, vagy éppen író lett belőle, vagy más értelmiségi foglalkozást képviselt. Tudjuk jól, hogy például 1919-ben voltak kiugrott katolikus papok, akik az egyház likvidációs tevékenységét vállalták a Tanácsköztársaság idején, és voltak református papok és tanítók is, akik a vörös álmodozás mellett foglaltak állást. Ezek azért a kivételek voltak. A katolikus egyházban keményebbek voltak a feltételek, ott a XIX. század végétől volt egy antimodernista eskü, amelyben a papoknak vállalni kellett, hogy bizonyos irányokba zártak maradnak. A protestánsok nyitottabb helyzetben voltak.

Fekete Ágnes: Ha valaki lelkészként aktívan politizált, parlamenti képviselő lett, akkor egyértelmű volt, hogy otthagyja a lelkészi pályát?

Tőkéczky László: Nem. Olyan lelkészek is voltak, akik aktív lelkészekként szabadkőművesek voltak. A XIX. század végén ez egyáltalán nem jelentett olyan nagy dolgot, hogy ezért felvetették volna, hagyja ott a papi hivatását.

Fekete Ágnes: Abban az időben ennek divatja is volt egy kicsit.

Tőkéczky László: Nem csak divat volt, hanem egyszerűen maga a lelkészi pálya akkoriban egészen mást is jelentett. A XX. században elkezdődő lelkészi funkcióváltás, hogy gyülekezeti munkát végezni, generációkra bontott bibliaköröket tartani, hitoktatást, családlátogatást végezni, a XVIII. században a pietizmust leszámítva, nem voltak természetes feladatok. Hagyományos falusi értelmiségi pálya volt a lelkészeké. A viszonylag sok szabadidő lehetővé tette, hogy a lelkészek igen nagymértékben ki tudják venni a részüket a kulturális életből. Természetes volt például, hogy Prohászka Ottokár, aki az egyik legnagyobb katolikus hitszónok volt, átmenetileg országgyűlési képviselő is lett. Ravasz László rádiós prédikációit egy ország hallgatta, ugyanakkor kikérték a legfontosabb kérdésekben a véleményét. Az egy más világ volt.

Fekete Ágnes: Sokkal több volt az átjárás.

Tőkéczky László: Az egyház nem volt ellenség az adott társadalom, vagy politika számára, ez csak 1918-19-ben jelent meg, majd 1945 után. Vázsonyi Vilmost idézném, aki az izraelita hitközségben jelentős szerepet játszott, és időnként figyelmeztetett bizonyos atyafiakat, nem lehet, hogy én beiratkozott tagja vagyok a pesti izraelita hitközségnek, egyébként pedig, antiklerikális és ateista jellegű felvilágosító füzetecskéket írok. Ez nem csak a hitközségben, hanem máshol is előfordult. Egyfajta harcos ateizmus jelent meg, amely lényegében a hagyományos erkölcsöket, közösségeket és a hagyományos gondolkodást akarta az új ember teremtése jegyében felszámolni, és az egyház ezért, céltábla és bűnbak lett. Ez a korábbi időszakokban, bizonyos peremcsoportokat leszámítva egyáltalán nem így volt.

Fekete Ágnes: Végül Barátossy Jenőt hallhatják, aki a Budapest Pozsonyi úti templom presbitere. Arról vall, miért került szembe bizonyos radikális politikai irányzatokkal.

Barátossy Jenő: Többször megkérdeztek atyafiak, hogy egy pártválasztáskor kire szavazzanak. Soha nem éreztem felhatalmazva magam arra, hogy azt a választ adjam, erre vagy arra a pártra. Csak azt tudtam mondani, nézzétek meg, milyen értékrendet képviselnek. Nem azt, hogy mit mondanak, hanem, hogy milyen értékrendszer dominál a jelöltek életében. A szavak nagyon szépek lehetnek, de ezek alapján nagyon téves útra lehet menni.

Fekete Ágnes: Hogy sodródik az ember a helytelen politizálás irányába?

Barátossy Jenő: Mindenkiben van, – többé-kevésbé bennem is – hiúság. Ha azt látja, hogy jobban tud érvényesülni, több emberhez tud szólni, ha kezdetben azt tapasztalja, hogy valamilyen pártpolitikai elkötelezettséggel nagyobb tömeg számára mondhatja el a gondolatait (ez a demokráciának egyik jellemzője), sodródik, sodródik, és mikor rádöbben, hogy már elkötelezte magát valamilyen irányzathoz, nagyon nehéz a visszaút. Ez nagyon veszélyes egyházon belül is, mert kezdetben úgy tűnik, egy jó cél érdekében közeledik valamilyen párt- irányzathoz, de később a párt határozott irányához kell alkalmazkodnia, vagy ott kell hagynia a pártot. Ez már olyan nehéz döntés, amit nehezen vállalnak. Különböző elképzelések vannak, van, aki a globalizációban látja a felemelkedés egyetlen útját. Sokat gondolkoztam azon, hogy a kereszténység elterjedésének egyik alapja a Földközi-tenger térségének a globalizáltsága volt. A másik ember úgy véli, nem a globalizáció, hanem a klasszikus tradicionális értékek megtartása, biztosítja a nemzet jövőjét. Én ehhez a konzervatív értékrendszerhez tartozónak tartom magamat, melyik sem nem jobb-, sem nem baloldali pártállású, ezt nem minden párt fogadná el. Olvastam, ha jól emlékszem Max Weber politikai hivatással kapcsolatos kis füzetét, abban azt írja, hogy a szélsőségesek, akik radikálisan akarják megváltoztatni a társadalmat, bármennyire szimpatikusan hangzanak a célkitűzéseik, valójában veszélyesek.

Fekete Ágnes: Mit nevezhetünk radikalizmusnak?

Barátossy Jenő: Nem valamit akarok tenni, hanem valakik ellen vagyok. Mindegy, hogy baloldali vagy jobboldali, úgy nem jó, ahogy mások akarják csinálni. Negyvenévnyi abszolút primitív politikai ismeretekkel rendelkező emberek számára, akik egy kacsintás alapján úgy gondolták, hogy beavatottak lettek a Kádári korszakban, nehéz kérdés különbséget tenni a pozitív és nagyon jól hangzó irányzatok, és a kevésbé jól hangzó, de átgondolt politikai koncepció között. Adott esetben egy rétegnek az tetszik, hogy majd én megoldom a problémádat, szavazz rám, állj mögém! Ez a problémák leegyszerűsítése. Sokkal bonyolultabb egy társadalom problémáinak a megoldása, minthogy szavakkal el lehetne intézni.

Fekete Ágnes: Főleg nem szlogenekkel, és szép hangzatos mondatokkal. Talán ez kulcsa lehet annak, hogy a református egyház hogyan viszonyuljon a politikához: a szlogenek mögött egy sokkal összetettebb társadalmi tartalmat kell megtalálni.

Barátossy Jenő: Igen. Általában a politikai pártok kivétel nélkül föntről tudják elképzelni, hogy mi kell az embereknek, holott ez sokkal összetettebb. Kell a hit, magyarságunk egyik alapproblémája, hogy nincs hite a jövőben, egymás iránt durvák vagyunk, nem tudjuk a szeretetet képviselni. Az emberek nincsenek tekintettel a másikra, kénytelen vagyok olyan durvaságokat meghallgatni, amire nem vagyok kíváncsi. A társadalom alapvető értékeinek megteremtésére kell megoldást találnunk.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Márk evangéliuma 4. részéből:

”Mert úgy van az Isten országa, mint amikor az ember beveti a magot a földbe. Alszik és felkel, a mag pedig kihajt, és felnő, maga sem tudja miképpen. Mert magától terem a föld.”

Született otthon egy újabb rajz gyermekeinktől. Az örökké termő fát ábrázolja, lombkoronája a répától az almán át a fűszerekig mindent megterem, és hullatja a földre. A gyerekek a lelkük mélyén valahogy nagyon megérzik azt, hogy az Égből jön, amit mi földi jónak hívunk. Ha táplálkozás jelenik meg a rajzokon, az inkább egy legelésző bárány, vagy madáranyuka képében látható, aki ott repdes kicsinyei körül. Amire ezen a földön szükségünk van, az nem két kezünk izzadságának eredménye valójában. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs szükség küzdelemre. A mesében is nem várt ajándék a királylány keze, mégis le kell hozzá győzni a sárkányt. Erre pedig, egyedül még a legügyesebb királyfi sem képes. Nem mi magunk adjuk a megoldást: elénk bukkan, mint a kisállatok, akik ellátják a mesék szereplőit mindenféle szükséges jóval. "Mid van, amit nem kaptál!" Mindenünk Istentől van. Sajnos az ember erre leginkább akkor szokott ráébredni, amikor vagy a halál vagy más erő közelsége kivesz a kezéből valamit vagy valakit. Pedig nemcsak akkor por és hamu az ember, amikor egy urnát lát. Fű az életünk mindennap, szomjazza Isten esőjét, és meghajlik, ha szele ránk fúj. Azért emlékeztet bennünket évről évre a böjti időszak arra, hogy üres tarisznyával jöttünk erre a világra, és azzal is fogunk távozni. Nem ez az élet lényege. A lényeg az az óriás, örökké termő gyümölcsfa, a fölötte biztosan sugarazó nap, a fentről ajándékba potyogó répák, almák és virágok. Az igazán fontos dolgok nemcsak hogy maguktól jelennek meg életünkben, csak úgy – szinte potyognak az ölünkbe, hanem megmagyarázhatatlanok. Az ember nem tudja, hogyan kel ki a mag. Sőt, valami elvész akkor, ha ezt elkezdi boncolgatni, kutatgatni. Ma, amikor a mindent tudás eszméjét lebegtetik a fejünk fölött, talán fontos ez a mondat: nem tudja miképpen kel ki a mag. Távol legyen tőlem, hogy a tudás gyarapítása ellen beszéljek. De értelem is csak ott van, ahol határ van. Ahol kit tudom mondani: Ezt nem értem, és nem is szeretném értelmemmel elérni. A szántóvető, ha el kezdi elemezgetni, boncolgatni a magot, nem lesz kenyér. Ha nem is valljuk be magunknak, mindannyiunk életében vannak dolgok, amiket nem akarunk megismerni. Isten úgy van jelen az életünkben, hogy az nem kimunkálható és nem megérthető. Itt a logika csődöt mond. Megint csak a gyerekek világából tanulhatunk. Nekik olyan sokszor szükségük van magyarázatra. Miért és miképpen történnek a dolgok? De nem a logika eredménye izgatja őket. Ha azt mondjuk, úgy került fel valami a fára, hogy tündérré változott és szárnya nőtt, az teljesen elfogadható indoklás. Isten világa kivezet bennünket éppen böjtkor a kikalkulálható, elsajátítható, megszerezhető javak világából. Elcsodálkozhatunk rajta, amint az Élet fájáról szórja áldását. Ezt a látást adja mindannyiunknak Isten!
Ámen

Énekajánló – Böjt második vasárnapja

Böjt második vasárnapja az ősi énekrend alapján a Reminiscere nevet kapta a latin introitus kezdetéről: "Reminiscere miserationum tuarum, Domine…" – Emlékezzél meg Uram, irgalmasságodról, mert azok öröktől fogva vannak… Ez a 25. zsoltár 6. verse, fennálló énekül tehát a közismert 25. genfi zsoltár 1. és 3. versét válasszuk! Legjobb, ha az apostoli köszöntés is ezt az igét idézi. A vasárnap evangéliumi szakasza a Máté 15,21-28-ban található: a kananeus asszony története. Az első vasárnaphoz hasonlóan harcról szól az ige, Jézus próbára tette az asszonyt, hogy hite erőssége nyilvánvalóvá legyen. A másik igerész (epistola) az 1. Thesszalonikai levél 4,1-8. versei, mely a megszentelt életre int. Harcainkban, próbák között bűnbánattal kiálthatunk Istenhez, hogy a szent életre alkalmassá tegyen bennünket. Az alábbi énekek közül a 379. dicséret régebbi énekeskönyvekben úrvacsorai énekként szerepelt, különösen 2. verse miatt, de 5. versével igehirdetés előtti fohászkodásra is alkalmas. Ugyanez érvényes a 391. dicséret 5. versére. A két ének nagyon hasonló gondolatmenetű. Utóbbi szövege erőteljesebb, markánsabb könyörgés, dallama is nagyobb ívet jár be, fel- és lecsapó dallamugrásai még inkább kiemelik a szöveg erőteljességét, míg az előbbi ének szövegében-dallamában egyaránt kiegyenlítettebb. Mindkét ének szerepel az e vasárnapra összeállított régi énekrendekben.

Énekek Nagyböjt 2. vasárnapjára:

Fennálló ének: 25,1,3. Szívemet hozzád emelem/Emlékezzél jóvoltodból

Fő (derekas) ének: 379. Emlékezzél Úr Isten vagy 239. Úr Jézus, hozzád kiáltok

Igehirdetés előtt: 180. Uram a töredelmes szívet – vagy 151. Uram Isten, siess

Ráfelelő ének: 225, 7. Adj igaz hitet a te szent Fiadban vagy 372,5-6. Vedd el a mi szívünknek hitetlenségét

Záró ének: 391. Vedd el Úr Isten rólunk haragodat

További énekrendek: www.egyhazzene.hu