2004-07-21

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Azt hiszem, nem vagyok egyedül, aki, ha bemegy egy templomba, és ott szól valami szép orgonamuzsika, azt érzem, mintha a szent épület kitágulna, és egészen isteni közelségbe kerülne. A zene olyan húrokat, érzelmeket pendít meg bennünk, amit jóra is, rosszra is fel lehet használni. Mai műsorunkat ennek a kérdésnek szenteljük. Három zenésszel beszélgetünk: Kobzos Kiss Tamás régizenész, Dávid István orgonaművész és Nagy János jazz-zongorista fog beszélni az egyházzenéről. Először Kobzos Kiss Tamás Balassi Bálintról szól, aki egyik példaképe – különösen is azért, mert ez az év a Balassi-év.

Kobzos Kiss Tamás: Balassi igazi ökumenikus egyéniség, akit minden felekezet magáénak vallhat, hiszen lutheránusnak indult, végül élete egyharmadát katolikusként töltötte, az iszlám egyik mellékágát, a bektasi vallást és a szufizmust is nagyon jól ismerte. Rémai János írja róla, hogy szinte anyanyelvi szinten beszélte a törököt. Emellett az is fantasztikus benne, hogy ő volt az első magyar néptáncos, akiről név szerint tudjuk, hogy pásztortáncot táncolt Pozsonyban Rudolf trónörökös beiktatásán. Ezeknek a kis népeknek a kultúrájával senki nem foglalkozott, például horvát virágénekekkel vagy lengyel dallamokkal. Ez szerintem nagy jelentőségű.

Fekete Ágnes: Mit hozott az egyházzenébe ő? Hiszen benne van az énekes könyvünkben két éneke is. Kobzos Kiss Tamás: Hihetetlen őszinteséget, Ady hasonlítható csak ehhez. Balassi egyetlen igazi gyülekezeti éneke, az első ének, amiről tudunk, az "Áldj meg minket Úr Isten!", amit 17 éves korában lengyelből fordított. A többi éneke közvetlen odafordulás Istenhez, olyan hihetetlen bátorsággal, néha már a blaszfémiát súrolva – ezt sokan boncolgatják -, szinte alkut köt Istennel. Nem tudom, hogy ezt a korabeli egyházi közvélemény hogy fogadta. Érték őt támadások, tipikus magyar költő sors. Nem hiszem, hogy túl sok vitéz költő lehetett abban az időben – mondjuk Franciaországban. Bár Monteverdi ugyanabban a csatában részt vett, amiben Balassi elesett, csak őt nem tolták az első vonalba, hanem hátulról figyelte az eseményeket és készült az esti koncertekre. Olyan költőről biztosan nem tudunk, aki a halálos ágyán zsoltárt írt, mint Balassi Bálint: a "Végtelen irgalma" c. éneket. Az, hogy valaki a halálos ágyán így búcsúzik, azt hiszem, hogy ez mindenre cáfolat. Sokan próbálják Balassiban az őszintétlenséget, a pózt, manírt keresni egyházi értelemben. Én semmiképpen nem gondolom ezt.

Fekete Ágnes: Úttörő dolog, hogy egy ilyen őszinte költészetet, az egyén Istenhez fordulását behozta a gyülekezeti éneklésbe. Ez valahol "úttörés".

Kobzos Kiss Tamás: Igen, nem is nagyon tudtak sokáig mit kezdeni ezzel. Utána pedig a 19. században teljesen eltűnt a költészete az egyházból. Tudjuk, hogy akkor egy nagy énekreform volt, ami ezeket az énekeket tökéletesen kiirtotta és sajnos, sokkal, silányabbal pótolta, ami szerintem tanulság a mára is, mert ismét felmerülnek olyan törekvések, hogy miért is van szükség erre? Ki érti már ezt? Át kellene írni, újra fordítani a zsoltárokat… Arany Jánost is megkérték erre, és udvariasan elhárította. Én nagyon örülök annak, hogy bármerre járok – beleértve itt a fiatal korosztályt is – nemhogy lanyhulást éreznék, vagy valamiféle értetlenséget, hanem az ellenkezőjét. Az egyház, mint közösség nagy mértékben megkérdőjeleződik, hiszen mindenki rohan. Az igazi közösség nem arról szól, hogy egy órát ülünk bent a templomban és akkor sem figyelünk feltétlenül oda, meg énekelni sem nagyon szeretünk. Bár, mondjuk, ezt pozitívumként emelem ki, hogy látjuk, milyen drasztikus változás van az éneklés terén az iskolákban, az iskolai rendezvényeken – az, hogy még az egyházban énekelünk, az nagyon nagy dolog. Az igazi közösség nem ezt kellene, hogy jelentse; most minden az egyénről, az önmegvalósításról szól.

Fekete Ágnes: A zene pont egy ilyen híd lehet az egyén és a közösség között. Mit gondol az egyházzenéről?

Kobzos Kiss Tamás: A Református Egyházzenészek Munkaközösségének is elnökségi tagja voltam. Úgy érzem, sokat léptünk előre a történeti énekeink alaposabb megismerésében. Szinte azt mondom, hogy egy teljes fegyverzet előállt.

Fekete Ágnes: Ez egy kicsit tudós réteg, nem?

Kobzos Kiss Tamás: Igen, igen. Talán elhanyagoltuk, vagy nem foglalkoztunk kellőképpen az ifjúság igényeivel. Nem kerestünk meg olyan zenészeket, akik szintén ezen morfondíroznak, hogy hogyan lehetne hidat építeni a jövő felé, úgy, hogy ez az örökség se vesszen el. Én biztos vagyok benne, hogy vannak ilyen emberek. Egy dologra viszont mindenképpen oda kellene figyelni, hogy a siker érdekében ne menjünk el olcsó megoldások felé, a munkát nem lehet megspórolni. Akkor, ha a technikai eszközöket, lehetőségeket nem egészítjük ki emberi energiával, hanem csak rájuk hagyatkozunk, mert hogy úgy sem értenék, vagy jó ez így az embereknek… ezt nagyon nagy bajnak tartom.

Fekete Ágnes: Biztos, hogy most a mennyiségi elv lett úrrá a zenén a minőséghez képest. Az az érv, hogy ezt akarják sokan.

Kobzos Kiss Tamás: Én nem hiszek abban, hogy ez a jövő az egy válságtünet – az őszinteségen van a hangsúly és mondom a munkán.

Fekete Ágnes: Miben más az egyházzene, mint minden más zene?

Kobzos Kiss Tamás: Azt közelebbről látom, mint az Óbudai Népzenei Iskola igazgatója, hogy nem nagyon keresnek meg bennünket zeneszerzők olyan szándékkal, hogy ez a népzene honnan való, vagy hogy szól eredetiben. Nem veszik túlzottan a fáradságot, hogy megismerjék a népzenét, ami nagyon nagy baj. Így csak látszatmegoldások születnek. Ez egy erdő, ahol nem elég néhány fát megnézni, hanem be kell menni a közepéig és utána ki kell menni belőle. Az egyházzenében nyilvánvalóan hasonló a helyzet, a gyökerek nélkül nincsen fa. Meg kéne teremteni annak a lehetőségét is, hogy szöveg nélkül olyan zenét hallgassunk, amelyik szakralitást hordoz. Ez egy kicsit kiszorult az egyházból. Ha a kántor belekezd valami "kitöltő" zenébe, akkor szigorúan rá szokott nézni a lelkész, hogy ezt azonnal hagyja abba. Ez nem túl jó jelenség. Nyilván nagyon nehéz megbirkózni ezzel az állandó hangfüggönnyel, amiben élünk. Ez nagyon nagy károkat okoz, mert nyilván ez egy alapzaj, ami rendkívüli módon süketíti az embereket. Van egy alapzaj az életünkben, amitől nem tudunk menekülni. Mindenütt megy valami zenének nevezett dolog, megint csak egyfajta kényszer, hogy ezt elismerjük kultúrának. Én erre nem vagyok hajlandó. Az egyház szakrális tereiben sok lehetőséget kellene arra teremteni, hogy másfajta zenét hallgassanak az emberek. Úgy épültek a templomok, hogy a zenét is tudják szolgálni. Nem szabad elfogadni korunknak ezt a szlogenjét, hogy nincs rá igény. Az igényt meg kell teremteni. Az egyház is olyan civil szervezet, amely igényt teremthet – nem kiszolgáló, hanem igényt teremtő szervezet kellene, hogy legyen.

Dávid István: Szinte hallom egy társaságnak a véleményét, aki azt mondja, hogy márpedig vegyük tudomásul, hogy a gyülekezeti ének az elsődleges. Nyilván én is azt mondom, hogy a gyülekezeti ének az elsődleges, de emellett van egy orgonakultúrája a református egyháznak és van kóruskultúrája. Ennek a háromnak a jelenléte együttesen képezheti a református istentiszteleteken a liturgiában, azt, amit egyházzenének nevezünk. A liturgia az lényegében az Isten tiszteletére hívatott dráma, amelynek a szolgálói jelen vannak. A koncert az valami teljesen más, az is lehet Isten dicsőítésére, csak nincsenek meg azok a szigorú formák, amik a liturgiában meg kell, hogy legyenek.

Fekete Ágnes: A koncert az inkább szereplés.

Dávid István: Igen és egy veszélyt is hordoz magában; itt felvetődik az előadóknak a vélt vagy valós exibicionizmusa. A liturgia egy rendező elv és e szerint történik minden az istentiszteleten, és ebben a liturgikus szövegeknek, meg a liturgikus zenének is nagy alázattal kell részt vennie. Ezt megint félre lehet érteni; itt nem arról van szó, hogy a liturgia fő része, az igehirdetés ellen szólnék, csak az is egy bizonyos keretben kell benne legyen.

Fekete Ágnes: Mitől liturgikus egy ének? Mitől szakrális egy zene, mitől más az az ének?

Dávid István: A liturgikus zene az szent, egyetemes és művészi kell legyen. Szent azért, mert a Bibliának a szövegeit használja. Egyetemes, mert a kereszténység megléte óta létező, a liturgiában lévő zenéket értjük és magunkénak is tekintjük. És itt van mindjárt egy nagy félreértésnek a lehetősége, amikor a helvét hitvallásnak azon részére hivatkoznak, hogy a gregoriánus éneklésben sok a képtelenség, ezért méltán hagyták el egyes felekezetek. Ez csak úgy igaz, hogy a gregoriánus zenének bizonyos műfajaira vonatkozott ez, amit 1566 előtt már elhagytak és nem a gregoriánus zenének a stílusára. Például a Debrecen-Egervölgyi hitvallásnak a szövegében szintén komoly megállapítások vannak az orgona ellen. Ezt is csak az orgonatörténetbe és az egyháztörténetbe beágyazva lehet helyesen kezelni. Elítélték, joggal ítélték el akkor, hiszen nem voltak képzett zenészeink és az orgonáink nem úgy és nem ott szólaltak meg, ahol kellett volna. Ebben Kálvinnak tökéletesen igaza volt, hogy bizonyos szűrőt kért. A 18. század közepétől sorra megjelennek az orgonáink és ez a repertoár ma már nagyon gazdag. A probléma megint ott van, hogy megjelentek az orgonák, de nem voltak kántoraink.

Fekete Ágnes: Miért vettek orgonát, ha nem volt kántor egy-egy gyülekezetben?

Dávid István: A liturgikus kórusoknak a színvonala csökkent és az orgona egyetlen személyt feltételezett. Gazdasági szempontból is előnyösebbnek tűnt, ha a kántor felvonul, és egymaga vezeti az éneket. Persze ebben az időben a gyülekezeti éneklés is átalakulóban volt, és nyilván nem a gregorián vagy graduál zenének a kíséretét látta el az orgona, hanem inkább a gyülekezetet próbálta vezetni, ahogy tudta. Bod Péter írja, hogy elképzelni is szörnyű, mit kínlódhattak össze a korabeli kántorok az énekkíséret mikéntjét keresgélve az orgonán.

Fekete Ágnes: Egy kicsit hasonlít ez a mai korunkhoz. Bár nagyvárosokban talán nem, de vidéken kifejezetten probléma a kántor alkalmazása vagy megtalálása.

Dávid István: Igen. Az az érzésem, hogy vissza kellene térni ahhoz a korszakhoz – most nem negatív értelemben – amikor nem volt orgona, mert akkor egy énekes kántor vezette a gyülekezetet és maga mellé vette a jóhangú gyerekeket. Ez sajnos kiveszőben van, inkább elektromos orgonapótlékot tesznek oda, és azt hiszik, hogy ez méltó az Isten dicséretéhez.

Fekete Ágnes: Miért nem méltó az elektromos orgona?

Dávid István: Megint nagyon eretnek leszek, egész egyszerűen azért, mert pótlék. A liturgiában szerintem nincs helye a pótszereknek. Ez egy elv lehet, ugyanakkor sokszor ettől eltérünk, mert nincsenek meg a lehetőségek.

Fekete Ágnes: Van jó elektromos orgona, nem?

Dávid István: Nincs jó elektromos orgona. Tíz év alatt kikészülnek. Az elektromos orgona nem más, mint egy rádió. No, most a probléma akkor van, ha az agyakban felcserélődik az orgona és pótléka. Akkor, ha kimondjuk, hogy egyelőre ez van és ezt szeretjük, akkor helyben vannak a dolgok, de ha összetévesztjük, például a sípos orgonába betesszük a hangfalat és azt hisszük, hogy…- közben dehogy, ez már egy komolyabb kérdés. Az egyik egyházkerületi jelentésben jeleztem egy olyan egyházmegyei jelentést, amelyikben leírják, hogy már az elektronikus kántor is megjelent – tudniillik egy programozható számítógép, ami bármelyik éneket eljátssza. Én úgy érzem, hogy ez tévút. Hadd idézzek egy másik jelentésből egy nagyon megszívlelendő mondatot, ami úgy szól: Inkább egy képzetlen kántor egy ujjas játéka, mint egy elektronikus orgonapótlék.

Fekete Ágnes: Hallottam olyan lelkészt, aki azt mondta, hogy viszi magnót a temetésre, mivel nincs kántora és nagyon rossz érzés a lelkésznek a temetésen egyedül állni, adott esetben nem tud énekelni.

Dávid István: A központból nagyon nehéz tanácsokat adni. Úgy érzem, hogy ez országos probléma, és ezen el kell gondolkodni, hogy hol is áll az énektanításunk. Az ifjak már nem szeretnek énekelni, előlépett a passzív zenélési forma, amikor a fülkagylójukban van a dugasz, ez egy más zenei élményt nyújt. Ez lassan odavezet, hogy tényleg a temetésre viszik a magnót. Nem tartom jó megoldásnak.

Fekete Ágnes: Nagyon nehéz, amikor adott esetben – mondjuk – egy szórványlelkészről van szó.

Dávid István: Az elvektől sajnos sokszor el kell térnünk, ugyanakkor nagyon tisztán kell látnunk az elveinket. Talán, az egyházzenének a tekintélyét kellene valahogy a sírból felemelni, mert volt ennek tekintélye, pontosan a reformáció korában. Ez már bizonyított, hogy az éneklőszék, ahonnan a kántor vezette az éneklést, a leltárok szerint állandó berendezési tárgya volt a templomoknak, a prédikálószék mellett volt jelen. Ez sajnos akkor változott meg gyökeresen, amikor a kántor felvonult a karzatra egy orgona mellé a 18. század végén, 19. század elején. Magyarországon később jelentek meg az orgonák, Erdélyben korábban.

Fekete Ágnes: Mi van a fiatalokkal? A legtöbb fiatalt nem nagyon vonzza sem az orgona, sem a kórus. Semmi nem tudja odavonzani a templomba és sokan – mondjuk így – százalékos arányokra hivatkozva behozzák az amerikai gitáros énekeket – mondván, hogy ez kell a mai fiataloknak.

Dávid István: Szerintem korjelenségről van szó, ami kikopik. Meg kell keresni, mi az értékes az egyházzenénkben mi az, ami ritmusában, hangnemében, mozgalmasságában vonzza a fiatalokat, mert van ilyen. Ha csak a könnyűzenéért jön be, akkor nem fog ott maradni a templomban. Vannak jó könnyűzenék. Mindig kell tudni, mikor mit csinálunk. Ennek meglesz az eredménye. Ha összekavarodik minden, akkor abból nem lesz hosszú távú, értékes egyházhoz való tartozás.

Nagy János: Zeneszerző vagyok, elsősorban jazz-műfajban. Amivel én találkozom, mint egyházzene – miután kántorkodom -, az a gyülekezeti éneklés. Az egyházzene abban különbözik a többi, világi zenétől, hogy más a célja. A templomban Isten dicsőítése a célja a zenének, ennek kell alávetni az ott elhangzó muzsikát. Nyilván, amikor kántorkodom, vagy a gyülekezeti éneklésnél kísérek, az több alázatot kíván. Alapvetően nem az előadóművészről szól, nem arról, aki ott ül az orgona mögött és kíséri a gyülekezetet, hanem az egyfajta segítség az éneklés összetartásában, inkább ez a szerepe a kíséretnek.

Fekete Ágnes: A modern zenének van helye a templomban?

Nagy János: Azt hiszem, hogy meg lehet találni a helyét. Van egy olyan foka a modernségnek, ami még elfogadható a kíséretben. Koncerteket is be lehet vinni a templomba, egyházzenei koncerteket, ami nyilván lehet sokkal modernebb is, mint egy gyülekezeti éneklés alatti kíséret.

Fekete Ágnes: Csak akkor a templom nem szakrális szerepet tölt be, nyilván.

Nagy János: Igen, akkor nem.

Fekete Ágnes: Mostanában nagyon sok amerikai éneket énekelnek mindenfelé. Mi a véleménye erről?

Nagy János: Önmagában az, hogy gitárt fognak, az ellen nekem semmi kifogásom nincs. Az is egy ugyanolyan hangszer, mint az orgona vagy a harmónium. Meg kell hallgatni a dalokat, akkor az ember jobban el tudja mondani a véleményét. Azt nem szeretem, amikor nagyon populáris egy dal.

Fekete Ágnes: Mitől populáris egy dal?

Nagy János: Hát, nagyon sok zenei közhely van benne A másik, hogy az éppen futó slágerek valamelyike nagyon csúnyán visszaköszön. Ez nem biztos, hogy szerencsés, nem túl szép.

Fekete Ágnes: Az igényesség hiányzik ezek szerint.

Nagy János: Mondhatnám azt, hogy nem elég "költői". Nem hiszem, hogy amikor az ember az Úr Istenhez szól, akkor ilyen nagyon hétköznapi módon, sok közhellyel fogalmazza meg a mondanivalóját, és ezt nyilván nemcsak a szavakra értem. Ha már egyszer valaki zenész és hangszert fog a kezében, akkor a hangszeren sem illik ezeket a nagyon elcsépelt közhelyeket egymásután dobálni, hisz akkor eléggé hiteltelenné válik ez az egész. Csak arra fogni, hogy szívből jön ugyan, de rossz… – ez nem biztos, hogy megállja a helyét. Az embernek azt hiszem, hogy össze kell magát szednie, ha az Úr Isten elé áll, és akkor nem biztos, hogy ez a leghelyesebb útja a zenélésnek.

Fekete Ágnes: Nagyon kevés a jó, modern egyházi zene.

Nagy János: Lehet. Engem a gyülekezeti éneklés érdekelt, ez motivált elsősorban, amikor kezdtem és a lemezt is csináltuk. Ezek az énekek nem modernek, ezek nagyon régi énekek.

Fekete Ágnes: Mégiscsak eljön a mába, hiszen azokról a zsoltárokról van szó, amelyek modern feldolgozásban kerültek lemezre.

Nagy János: Igen, azért kerültek így a lemezre, hogy esetleg ezen az úton a fiatalabb generációnak felkeltheti az érdeklődését. Talán még nem hallották olyan előadásban, ami megfogta volna őket. Emlékszem, amikor először hallottam ezeket az énekeket istentiszteleten, elég furcsa volt, ahogy énekeltek, nem igazán tetszett. Kell hozzá némi önfegyelem, hogy az ember el tudja fogadni, és ne lázadjon ellene. Nyilván az a fajta tempó vagy éppenhogy nincs semmiféle tempó, amit felvesz egy gyülekezet, amikor énekel, az nagyon messze áll a fiataloktól. Nem arról van szó, hogy az emberek nem tudnak semmit, rosszul énekelnek, és akkor most mi jövünk és megmutatjuk, hogy hogyan kell. Az emberek többsége nem muzsikus, mese nincs. Miért kellene azt elvárni egy 70 éves nénitől, aki soha életében nem tanult zenét és nem is foglalkozott ezzel, hogy jól énekeljen. De, talán meg lehet mutatni, hogy lehet másként, és jobban is énekelni, és szép lassan azért lehet formálni és szolgálni azt a célt, amire végülis való az éneklés. Ilyen egyszerű, a keresztény hitben nem az az érdekes, hogy tudnak-e énekelni az emberek vagy nem tudnak, ez másodlagos szempont. Viszont, ha már egyszer én ezzel foglalkozom, akkor nyilván ez az én életemben nagyobb súllyal esik latba, mint esetleg másnál.

Fekete Ágnes: Azt szokták mondani, hogy ezzel lehet becsábítani az embereket a templomba.

Nagy János: Az embereket különböző kereskedelmi csatornák csábítják a maguk roadshow-jukra, mert olyan zenét hallanak, amit szeretnek. A templomba nem hiszem, hogy azért kellene bemenni bárkinek is, mert ott olyan zenét hall, amit szeretne hallgatni. Ez alapvetően hibás gondolatmenet. Azok a zeneszerzők, akik hasonlóképpen gondolkodnak, írnak önálló darabokat vagy feldolgozzák a régi énekeket és ezeket előadják.

Fekete Ágnes: Van egy konkrét kísérletetek erre.

Nagy János: Nevezhetjük kísérletnek. Tavaly ősszel jelent meg a "Szívemet Hozzád emelem" címmel egy CD-nk, ahol is református énekek mai feldolgozásai hallhatók. A hangszerelés alapvetően egy jazz-trió, fagott, fuvola és Koltai Judit népdalénekes énekel, Szerényi Béla pedig tekerőzik. Egy picit a népzene, a jazz, és az egyházzene ötvözete. Most itt a jazz-szót lehetne magyarázni…

Fekete Ágnes: Improvizatív zenére kell gondolni.

Nagy János: Igen. Elég nagyfokú szabadsága van a kíséretnek, azoknak a részeknek, amikor éppen nincs szöveg. Legelőször volt némi megdöbbenés – még az első koncerteken. Ott is szerintem csak maga a hangszer- összeállítás miatt. Nyilván már maga a dobfelszerelés miatt, ugyanakkor az egész szövet, amibe megpróbáljuk beleágyazni, talán valamennyire azért igényes.

Fekete Ágnes: A kapolcsi fesztiválon ez fog elhangozni?

Nagy János: Igen. Öcsön fogunk játszani augusztus 1-jén 3 órától. Talán már a két órás istentiszteleten vagy közben is játszunk egy-két dalt. Sok emberrel beszéltem házon belül is, lelkészekkel, akik érdeklődtek és amikor mondják, hogy ez jazz-es, akkor nyilván a műfaj miatt rögtön Amerika jut eszükbe, amiről épp az előbb beszéltünk – az amerikai könnyűzene. Nos mindez nem található meg, ezek a fogalmak nem. Kicsit kortárs, akkor inkább ezt mondanám. Inkább rémüljön meg mindenki és gondoljon arra, hogy valami komolyabb dolog, semmint arra, hogy valami nagyon populáris, olcsó dolgot csinálunk.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Jakab Apostol levele 1. részéből:

"Aki belenéz a szabadság tökéletes törvényébe, boldog lesz az ő cselekedeteiben."

Az elmúlt héten beszéltünk a szabadság korlátjáról, arról, hogy csak egy bizonyos határon belül találkozatunk a szabadság élményével. A valódi szabadság nem kínálja magát, mint teljes kötetlenséget, hanem a keresztet, mint határát minden tettünknek és belső felszabadulásunknak.

Assisi Ferenc imádkozta: Istenem és minden. (Deus meum et omnes.) Ha Isten az enyém, akkor minden az enyém, mert Krisztus rabjaként az egész világot magáénak érezte. Most emeljük ki a mondat első felét: Istenem. Minden gondolata mélyén ez a tudás állt: Istené vagyok. Mi sem juthatunk el másként arra az érzésre, hogy ez a világ a miénk, mintha Isten szeretetének a rabjaivá leszünk. Ez a szabadság tökéletes törvénye. Mert a hit mindig abszolút módon kötelez el és ebből bomlik ki a szabadság üzenete. Amikor az egyik ember a másiknak egy nagy értékű ajándékot ad, akkor is valamiféle elkötelezettségi viszony alakul ki kettőjük között. Az ember óhatatlanul is szeretné megszolgálni azt, amit kapott. Hány történetet ismerünk, amikor egészen beteges emberi viszonyrendszerek alakultak ki azért, mert nem tudták viszonozni a jót, amit kaptak. A hit azért nem válik ilyen görcsös elkötelezéssé, mert nem két ember kapcsolata, hanem egy világunkon túli hatalom, a Mindenható Isten és egy ember viszonyára épül. Földi viszonyrendszereink mindig kétessé válnak. Szabad kapcsolat, igazán szabad csak e világon túli módon lehetséges. Nem mindegy azonban, mi ez a földöntúli hatalom, hiszen egy babonás hit ugyanúgy félelmes módon elkötelezi az embert. A keresztény ember azért szabad akkor, amikor Krisztus rabjává lesz, mert Jézus, bár tulajdona ez a világ, szolgánkká lett, mert előbb önmagát üresítette meg és csak utána tanított minket az alázatra. Példája, szeretete szinte ösztökél minket arra, hogy őt szolgáljuk, de még ez sem a teljes szabadság, hiszen a tékozló fiú is azért jött el az atyai házból, mert fojtogató volt számára az a szeretet, amit ott kapott. Ha szüntelen követelést érzünk magunk körül, legyen ez bár a legszentebb és legjobb, nem jutunk el a szabadság élményéhez. Jézus kereszthalála nem pusztán követelés. Nem azt várja, hogy mint a mesebeli vándor, az erős napsütés hatására mi is Isten szeretete miatt vessük le bűnös életünket, hanem azt várja tőlünk, amink nincsen: egy új létet, egy egészen más világban való részt. Azt várja, hogy megajándékozhasson valamivel, amit őseink őse eldobott magától. Nyilván mindig egy-egy helyzetben lehetünk csak szabadok. Mégis, ezeknek a helyzeteknek nem a jelenben, hanem a jövőben van a gyökere. A keresztény szabadság egy eljövendő visszfénye. Ágoston kiált így föl: Micsoda mélységből hívtad elő szabad akaratomat, hogy szelíd igádba hajtsam vele nyakam, s vállamra könnyű terhedet vegyem! Isten hívja elő szabadságunkat valami feneketlen mélységből és Ő adja, hogy mindnyájan megérezzük: az Ő igája nem igazi rabság, hanem a legnagyobb szabadság.
Ámen

Énekajánló – Szentháromság utáni hetedik vasárnap

A Szentháromság ünnepe utáni 7. vasárnap igéi (Márk 8,1-9., Róma 6,19- 23.) arra emlékeztet, hogy Jézus Krisztus gondoskodik rólunk mind testi szükségünket (4000 ember megvendégelése), mind lelki elesettségünket (megszabadultatok a bűntől) illetőleg. Énekeink azért hirdessék tetteit és dicsérjék az ő nevét!

Énekrend a Szentháromság utáni 7. vasárnap igéihez:

Fennálló ének: 23,1. Az Úr énnékem…

Derekas (fő) ének: 450. Drága dolog az Úr Istent dicsérni

Igehirdetés előtti ének: 197,1-2. Hálaadásunkban rólad emlékezünk

Ráfelelő ének: 264. Áldjad őt, mert az Úr mindent oly szépen intézett

Záró ének: 196. Mondjatok dicséretet

(Szentháromság vasárnapjával vége szakad az üdvtörténeti ünnepeknek az a sorozata, mely egymásra épülve tematikailag is logikusan épült fel és a legtöbb egyházban – köztük kálvini egyházakban is – ma is él. Hasznosnak tartjuk mindazáltal, ha a protestáns vonalon elsősorban Luther indítására kialakult, de óegyházi gyakorlatig visszavezethető, a Szentháromság-ünnep utáni vasárnapokat is tematikusan rendező perikópasorozat szerint egy-egy vasárnapra összeállított énekrendet közlünk. Ha ez nyilvánvalóan nem is illeszkedik a legtöbb református vasárnapi istentiszteletet meghatározó Bibliaolvasó kalauz tematikájához, mégis érdemesnek tartjuk ezt alapul venni. Ha másra nem, általános énekválasztási elvek leszűrésére bizonyára alkalmas lehet…)