2003-02-05

Reflexió az "Isten, vagy történelem" című filmmel kapcsolatosan

A mögöttünk álló héten a Ráday kollégiumban levetítettük azt a filmet, amiről e levélben is említést tettünk: Isten vagy történelem? Számomra több ponton félelmes élmény volt.

Amikor az elmúlt rendszerbeli egyházi életről esik szó, a beszélgetőknek általában három csoportja alakul ki. Az egyik azt mondja, hogy meg kell érteni azokat az embereket, akkor az volt a lehetőség, mégis volt aki jól működött az adott -akár ügynöki kereten belül is. A másik csoport azt mondja, hogy ez igazságtalan. Akik akkor titkos jelentéseket írtak, azok júdások voltak, és sokan – de nagyon sokan meghaltak, tönkre mentek, azokkal szemben igazságtalan ilyen könnyen felmenteni a rendszer embereit. A harmadik csoport hallgat. Nos, a filmvetítésen csak ez a harmadik csoport volt jelen a diákok közül. Méghozzá – mint utólag kiderült előre megfontolt szándékkal hallgattak. Akkor voltaképpen mit is beszélünk itt elmúlt rendszerről……??

Bennem azért azóta is ég az a kérdés, hogy mit tudunk kezdeni egyházunk múltjával. Semmiféle értékelhető tényfeltárás egyházon belül nem volt még. Sőt, a következő beszélgetés megtörtént: Egy ember, akit az elmúlt rendszer meglehetősen hátratett nyilatkozott egy liberálisnak titulált újságnak, hogy azok a ….besúgó papok, stb. Miután egyik kollegánk, akiről elsőre nem sejthető, hogy fedőneve volt, felhívott többeket, hogy micsoda lejáratása az egyháznak ez… micsoda károkat okoz ez a reformátusságnak stb… Az ügynöki jelentések konkrétan persze nem okoztak kárt, mert azok titokban mentek, nem a napilapokban. Nem okozott kárt talán az a mintegy négyszáz lelkész, aki apró-cseprő dolgokról beszámolt a belügyi titkos tiszteknek. Az egész olyan nevetséges ma már. Mégis úgy látom, a valóságban sokkal nagyobb kárt okozott, mint aminek tűnik. Mert egy zsigerünkig beépített sunyiságot nevelt belénk és egyházunkba: kettős mércét, kettős gondolkodást. Azt a pragmatizmust, hogy a vélt jó célért és eszméért érdemes meghajolni akár a politikusok előtt is. Ez vezetett oda, hogy 2003-ban a teológusok úgy vélik, jobb hallgatni. Ugyanennek a pragmatizmusnak egy változata, hogy nagyobb bűn, ha egy meghurcolt ember esetleg rosszul fejezi ki magát, mint egy titkos jelentés róla. Ennek a sunyiságnak a legszörnyebb változata, amikor szent nyelvezetben ölt testet. Erre is az elmúlt rendszer tanított meg minket. Ha azt parancsolták, hogy be kell zárni a sárospataki iskolát, akkor azt úgy fogalmazták, hogy az Úr azt mutatta…. Megrázó volt elolvasnom Pógyor István zárkaügynökének jelentését: "Pista bácsinak majd bizonyára megmutatja az Úr, hogy mit kell tennie…." – mondta, majd rábeszélte a főnökei által kívánt vallomásra. Pógyor István magára is vallotta a kért dolgokat és meghalt a börtönben. Ez szerintem egyfajta egyházi perverzió, aminek nagyon friss hajtásai is vannak különféle szent köntösbe burkolt üzenetekben. A II. Világháború után több teológiai munka is megjelent azzal a címmel, hogy "Lehet-e Istenről beszélni Auschwitz után…" Bennem hasonlóan ég a kérdés, lehet-e beszélni Istenről az elmúlt kommunista rendszer után? A nyelvrontásnak, a "szavak bűnbeesésének" (ez Szűcs Ferenc remek kifejezése) olyan korszaka után vagyunk, hogy szinte nincs mit mondanunk. Egyáltalán nincs bennem semmiféle személyes ítélet, én inkább deduktív módon közelítem meg a kérdést, azt látom, hogy a kháosznak, ami ma van, minden kusza gyökere a múltba vezet, ahol viszont teljes a homály. Mi a magunk részéről minden tőlünk telhetőt meg szeretnénk tenni azért, hogy tisztábban lássuk ezt a szétziláló, egyházunkat megerőszakoló elmúlt rendszert, és a mában másképpen tudjunk élni. Újra tudjuk például fogalmazni a ledarált szavakat. Az erdélyi gyülekezetnek, illetve Zalatnay Istvánnak volt egy olyan kezdeményezése, hogy önként világítsák át magukat a lelkészek és küldjék el az erről szóló dokumentumot. Úgy tudom, alig több, mint egy tucat papír érkezett hozzájuk. Nagyon örülök, hogy Szabó Eszter az egyházat fontosnak tartó, mégis kívülálló frissességével elkezdett valamiféle korrekt beszédet…. végre…. Aki a filmet szeretné megnézni, vagy gyülekezetében, iskolájában levetíteni, írjon ([email protected]), válaszolunk és valami megoldást keresünk, de vélhetőleg a tv-ben is látható lesz majd. (F:Á:))

Fekete Ágnes: Áldás, Békesség! Szeretettel köszöntöm a Hallgatókat! Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Családunk nagyon szeret játszani, nemrég egy érdekes játékot kezdtek nekem tanítani. A szabályok egyike, hogy egészen más szempontok szerint pontoznak az egyes lépések eredményekor, mint a végén a számoláskor. Lehetséges, hogy valaki megnyeri a játékot, de a végén kiderül, hogy veszített. Arra gondoltam, milyen jól tükrözi ez az életet. Van aki megnyeri a vitát, mégis veszít. A hitünk éppen azt a többletet adhatja nekünk, hogy az élet meccseit láthatjuk egészen más perspektívából is. Nem azt jelenti ez a látás, hogy a Földön való történések nem számítanak, hogy majd odaát nyerünk vigaszt. Éppen fordítva. Minden fontos, ami itt történik, de nekünk lehet egy másik olvasatunk. Másik látószögünk arról, hogy ki a sikeres, ki a jó, ki az igaz ember. Én magamban csak így tudom feldolgozni mindazt, ami ebben az országban az elmúlt 50-60 évben történt. Az elmúlt héten a filmszemlén bemutattak egy filmet, amely úttörő jelentőségű, mert először próbálja meg egyáltalán elmondani, feldolgozni azt, ami velünk az egyházban történt. Most a film rendezőjét, Szabó Esztert hallhatják:

Szabó Eszter: Én a berlini Új Opera Színpadnak, egy kísérleti zenész színháznak vagyok az operarendezője. Előtte film-szakmát tanultam, és mikor egy olyan témához érek, ami nagyon érdekel, akkor filmet csinálok róla. Így jutottam ehhez a protestáns egyházak történetét feldolgozó témához is.

Fekete Ágnes: Hogyan jut eszébe valakinek egy ilyen ötlet, pláne Berlinben élve, hogy a protestáns egyháztörténetet feldolgozza filmben?"

Szabó Eszter: Az ember ilyen témával el kezd foglalkozni, azt gondolom, hogy ott nagyon sok színes és egymásnak ellentmondó motiváció játszik szerepet. Nagyon mély református gyökerű családból származom. Nagyapám, Dizseri Sándor pécsi református lelkész műveltsége, nyitottsága, szellemi hagyatéka biztos, hogy egy nagyon inspiráló erő volt abban, hogy a protestáns egyházak története felé, illetve annak belső élete felé fordultam.

Fekete Ágnes: Ez a mostani film?"

Szabó Eszter: Igen. A címe: "Isten vagy történelem?" És ezt a címet Vályi-Nagy Ervin teológustól kölcsönöztem, aki l955-ben írt egy dolgozatot. Nem is a magyar egyház részére szánta, mert itt nem jelenhetett volna meg akkor, hanem Nyugat-Európában. Nagyon kritikusan elemzi, hogy mi a teológiai háttere mindazoknak az egyházpolitikai döntéseknek, amiket akkor az egyházvezetés hozott.

Fekete Ágnes: Elkészült a film. Mi a válasz erre, hogy Isten vagy történelem? Inkább lóg a kérdés végül is a levegőben.

Szabó Eszter: Nyilván ez nem két egymást kizáró dolog, hanem ez egy válasz arra a teológiára, amit a 45 utáni református egyházvezetés kialakított. Azonosította az istenfogalmat a marxista történet fogalommal. Azt mondta, hogy van az Isten akarata, és van a történelem folyása. A kettőnél nagyon is differenciálni kell. Az egész problematika ez, hogy egy egyház totális diktatúra körülményei között hogyan tud létezni.

Fekete Ágnes: Gondolom, hogy nagyon sok, talán új, nagyon megdöbbentő adat is előkerült?"

Szabó Eszter: Elsősorban két embernek köszönhetem azt, hogy nagyon jó információkat kaptam. Egyrészt Kiss Réka történész, és ennek a témának az ismerője, a másik pedig Böröcz Enikő evangélikus lelkész, levéltári kutató, akik mindketten "súgtak nekem", hogy kiket keressek fel, kik a kulcsemberek, nekik nagyon sokat köszönhetek. Sok olyan sorssal találkoztam, olyan lelkészekkel, akik szívesen beszéltek a múlt viszontagságairól. Nagyon vonzó ezeknek az embereknek nemcsak az a belső tartása, ahogyan ilyen nagyon kemény politikai körülmények között a hitvallásukat, a belső meggyőződésüket meg tudták tartani, hanem az is ahogy ma minderről bosszú nélkül, gyűlölet nélkül beszélni tudnak. Ők pontosan tudják, hogy mi történt velük, mik voltak a belső egyházi árulások, mégis egy nagyon józan hangon, belső békében tudnak erről beszélni. Nagyon ritkán találkozik az ember ilyen emberekkel. Nyilván a téma egy nagyon kényes téma és nagyon sok árnyoldala van. Én nagyon sokat tanultam ebből. Akikkel végiggondoltam ezeket a szenvedéstörténeteket…, feltétlen pozitív élmény volt, és nagyon sokat nyertem és tanultam belőle. Az nyilván való, hogy ez a történet még nem fejeződött be. Sokkal differenciáltabb a kép, világos az, hogy nemcsak két út volt, nemcsak kollaboránsok voltak és mártírok. Isten szabadsága mutatkozik meg ebben, hogy milyen sokféle volt az ellenállás útja. Lehet, hogy egy Bán Istvánnak börtönbe kellet mennie az ellenállásáért, lehet hogy egy Ravasz Lászlónak nem kellett börtönbe menni, hanem egész más eszközökkel fejezte ki az ellenállását. Világossá vált mondjuk, hogy egy Pap László a Református Teológia Akadémia akkori dékánja milyen feszültséget kellett, hogy kiálljon. Tehát nagyon színes annak a skálája, hogy emberek milyen válaszokat adtak erre a nagyon nehéz egyházpolitikai szituációra, és egyáltalában nemcsak két út volt úgy látom, ami legitimnek tekinthető. Nyilván vannak egyértelmű esetek, ahol az egyház ügyének a kiadásáról, elárulásáról, az állam kiszolgálásáról van szó. De sokkal érdekesebbeknek kell mondjam azok az esetek, ahol a lelkészek saját egyéni módjukon találták meg a hitvallásuk megőrzésének és az ellenállásnak az útját.

Fekete Ágnes: Annak a számára, aki megnézi a filmet – milyen eszközökkel tárta fel ezt a kort?

Szabó Eszter: Nagyon nem szeretném elmagyarázni a filmet! Amikor ezt a filmet elkezdtem, az volt a tervem, hogy felvonultatom mindazokat a válaszokat, amik képviselve voltak ebben a korban. Na, most ezt a valóságban nem így van, mert hiába szerettem volna megadni a lehetőséget az egyházvezetőknek, hogy beszéljenek arról a belső konfliktusról, ami bennük volt ebben a korban, hogy mi motiválta döntéseiket. Ezt nagyon sokan elutasították, inkább az elzárkózással találkoztam, amit nagyon sajnáltam, mert azt gondoltam, hogy nagyon fontos lenne erről a belső konfliktusról beszélni. A félre tetteket volt egyszerűbb megszólaltani.

Fekete Ágnes: A film egyik szereplője Bán István lelkipásztor, aki egy 56-os rádióbeszélgetés miatt majdnem 6 évet ült börtönben. Később nem lehetett lelkész. Az egész élete szinte olyan mint egy ballada, amely szomorú mégis szép, felemelő, mert mindvégig azt érezte, hogy ezen az úton kell járnia, és soha nem gondolta, hogy megtagadhatná hitét.

Bán István: Hatalmas erővel kerültem be a kis fogházba. Tüdőbeteg voltam, úgy tartóztattak le. Volt egy ilyen tbc-góc bennem, amely meszesedett, és ez a meszesedés begyulladt l956 októberében. Amikor én Vácra kerültem, és mondtam, hogy szeretném, hogyha megnéznék a tüdőmet, elvittek a röntgenorvoshoz, aki nagyon jó indulatú volt, az állapította meg: "Barátom, magával csoda történt!" Közölte velem ez az orvos, hogy "kérem, magának teljesen eltűnt az infiltrációja!" Ez csoda! Ezt én nem tudom megmagyarázni! Az én számomra ez úgy realizálódott, hogy tehát ha az Isten ilyen hatalmas csodát tett velem, hogy meggyógyított, akkor énnekem ezt a börtönt el kell viselni, és mindenféle szempontból jó úton járok.

Fekete Ágnes: Emlékszik arra napra, amikor szabadult?

Bán István: Hogyne!

Fekete Ágnes: Hogyan volt?

Bán István: Hu, az egy nagyon érdekes dolog volt! Elküldtek szenet pakolni, egymás után jöttek a 6 tonnás teherkocsik, és nekünk le kellett pakolni a szenet. Ebben az esetben lehánytuk a szenet, és mit találunk, ugye a tatabányai bányászok friss újságot gyötörtek a szén közé. Néztük, hogy mit csinál a smasszer a rókatoronyban. Hát, látjuk, hogy nem figyel oda, hanem valakivel ott édeleg. Gyorsan be a kebelbe, vagy jobban mondva a gatyakorcba. Hát ugye, az a legbiztosabb, mert még a kebelbe benézhetnek. 1962 körül ott azért elég rázós dolgok történtek, akkor egyszer csak azt mondták: Na, gyerünk! Fogom a kis cókmókomat, volt egy zsák meg bugylibicska benne, meg a kenyérmaradék, amelyikben benne volt a mennyasszonyom fényképe, meg az újságok és viszem szépen, ballagok lefelé. A földszinten egy zárkába tesznek be. Hát mondom, mi a nyavalyát akarnak ezek? Utána azt mondják, hogy hagyjak ott mindent. Irány át! Ott állunk sorba, falnak fordított arccal, fejünk, homlokunk a falon és várjuk a sorunkat. Utána szólítanak engem, a Tánczos kijön én be, és ott van a smasszer- tábornok, aki az egész társaságnak a parancsnoka volt. Akkor azt kérdezi tőlem, nem mutatkozik be. Semmi, minden ismerős, nincs ilyen, hogy te emberszámban vagy. Én lejelentkezem, hogy 6294l7-es elítélt tisztelettel jelentkezem. "Ha szabadul, mit csinál a szabad világban?" – kérdezte gőgösen. Én azt válaszoltam neki, hogy két lábbal állok bele, és igyekszem megállni a helyem. Az első lépésem az, hogy meg fogok házasodni, és gyermekeket fogunk nevelni a mennyasszonyommal, majd a feleségemmel együtt a magyar társadalomnak." " Na ne forradalmárkodjon! Kihirdetem magának, hogy az Elnöki Tanács kegyelemmel szabadítja! De felfüggesztve! Bármit csinál, nem helyezkedik el, nem dolgozik, azonnal jön vissza, a hátra hagyott 2 év 10 hónap letöltésére." Na, itt van a baj! Sehová nem alkalmaztak, sehová! Hová menjek panaszra? Hogy kérem lejelentkeztem, 4-szer voltam bent Debrecenben, és egyetlen egyszer sem fogadott Barta püspök úr. Hogyha én nem találok magamnak állást, nem leszek figuráns, akkor rögtön visznek vissza a börtönbe a 2 év 10 hónapra. Papp László Baranyában egy nagyon kicsiny gyülekezetben, talán 60 tagos gyülekezet. Istennek tetsző módon szolgált. Nem adta vissza ezt a szolgálatot, hogy ő ezt nem vállalja el, mert nincs fizetése. Kérem szépen a körülötte lévők, valamikori tanítványai, akik meg dicsekedtek is vele – egy doboz gyufát nem vittek! Amikor kikerültem a börtönből, az ég világon egy vasat sem adtak, hogy próbáljak lábra állni. Kérem szépen, a vagyonelkobzás azt jelenti, hogyha volt 10 gatyám, abból 9-et elvittek, csak az maradt meg, ami velem volt a börtönben, tudniillik letétben, ugye?

Fekete Ágnes: Mert vagyonelkobzásra is ítélték?

Bán István: Igen, vagyonelkobzás is volt. Arról nem beszél senki, hogy ezeket az embereket, akiket semmivé tettek, akik a legnagyobb áldozatokat hozták, azokat az egyház egy pillanatra észre sem vette.

Fekete Ágnes: Nem gondolt arra, hogy disszidáljon, külföldre menjen?

Bán István: Ennek a kérdésnek az elvitatását Ravasz Lászlóra bíztam. Megkérdeztem tőle, hogy mit csináljak? Azt mondta, hogy ha nem áll fenn az életveszély, tehát hogy mindenképpen kivégeznek, akkor maradjak. Mert az egyháznak mártírokra, hitvallókra szüksége van. Ő így látja a sorsomat. Amikor a börtönből megérkeztem és nem sokkal utána felkereshettem, akkor azt kérdezte tőlem: Megbántad-e? Mert emlékezett arra, hogyan foglalt állást. Elmondottam neki, hogy bennem nincs semmiféle kétség, hogy nekem ezt az utat kellett eljárnom. Nekem ez volt a szolgálati utam. Senki nem csinálta velem, de erről meg vagyok győződve.

Zene –

Bán István: Én mint teológus, feltétlenül a Szentírásban keresem a válaszadást. Ugye felkínálta nagy Heródes a feleséggyilkos és gyermekgyilkos Heródes a keleti bölcseknek, hogy térjenek vissza, és titokban jelentsenek. Azt gondolom, hogy ezt a fogalmat kell, hogy megkeressük. A másik ilyen helyzet volt az, amikor egy új közösséget választott Iskariótes Júdás, és ennek a közösségválasztásnak az volt a letéteménye, hogy forduljon szembe a korábbi közösségével, a közösség vezetőjével és tegyen jelentést a megbízóinak, akik az akkori állami és egyházi vezetést vállalták. Ezért a szolgálatért, a szembe fordulásért, megfelelő díjazásban részesült. Tehát megfizették az ügynöki szolgálatát. Nagyon nagy mondanivaló, hogy a szeretet formáját használta fel. "Csókkal illette mesterét!" – ezt írja az evangélium és nagyon jellemző, mert akik a kort, tehát 1957-től kezdve jellemzik, rettenetesen sokat beszéltek a szeretetről. De a háttér pontosan ez az iskarióti tétel volt, amikor szembe fordultak azokkal, akikkel eddig együtt haladtak. Bekövetkezett az a korszak, amire azt kellett mondania Kádárnak, az I. pártkongresszus során, 1957. június 28-án, hogy "az egyházra roppant nagy feladatok várnak, és az egyházi tevékenységet a magyar munkás-paraszt pártnak meg kell becsülnie." Ebből kisejlett lett, hogy voltaképpen mi volt az egyháznak az alapvető magatartása.

Fekete Ágnes: Ha jól értem, akkor nem úgy értelmezi a történelmet, hogy 56-ban egy stílusváltása történt a kommunistáknak, hanem úgy értelmezi, hogy beteljesedett az, amit azelőtt is mondtak?

Bán István: "1948 és 58 között az egyház elkötelezettsége ugyanaz volt, mint 1958 után. Csak 48 és 58 között nem volt olyan széles körű, hanem főként a főpapokra vonatkozott. A főpapok jelentették fel mondjuk Papp Bélát és az egész KIE-vonalat, a főpapok adták be az írásbeli jelentéseket a 3/3 osztály – azelőtt a 5/1 osztályhoz. Egy nagyon jellemző eset: pl. a hortobágyi tábor lelki életéről szól. Nem volt pap közöttük, de az istentiszteletet megtartották. Ott a juhakolban. Többet mondok: nemcsak énekeltek, imádkoztak – a vezetőjük egy Kutassy Béla nevű betánista titkár, de katonatiszt és könyvkereskedő -, rendszeresen tartotta ezeket az alkalmakat, bibliát magyarázott és perselypénzt szedett. Nagyon – nagyon érdekes dolog, hogy ezt a perselypénzt viszont átadták azoknak a református öregeknek, akik nem voltak képesek, mert nem volt egészségük hozzá, hogy kimenjenek a rizsföldre, vagy a halgazdaságba dolgozni és ott naphosszat a vízbe ácsorogva próbálják a maguk munkáját elvégezni. Kérem szépen, ez valami csodálatos! Tessék elgondolni, hogy egyre többen és többen vállalták fiatal anyák, ott szülő anyák ennek az igehirdetésnek a hallgatását. Ezzel szemben odacsengett a fülükbe a Nagytemplom nagyharangja és a Nagytemplomban alig lézengtek. A szocializmust hirdető püspök nem tudott olyan igehirdetéseket produkálni, mint ez a teológiai végzettség nélküli Kutassy Béla, akit aztán az olvasmányaim szerint évtizedeken át megfigyelték és X-fedőnévű lelkészek folyamatosan ellenőrizték, hogy mit csinál, kivel beszélget, kit vigasztal, kikhez hajlik le a betegágyba és a többi. És ezeket vidáman jelentették. Természetesen pénzért. Én nem tagadom, hogy 1956-ban elsőnek szólaltam meg a Rádió hullámhosszán, és beszéltem arról a történelmi fordulásról. amely az egyházat a saját céljai, saját missziója megvalósításához segíti.

Fekete Ágnes: Hogyan történt ez pontosan, 56-ban hol volt már?

Bán István: Nyíregyházán voltam, és akkor a Rádióhoz jelentkezett Békefi Benő, hogy ő a forradalom mellett kíván szólni. Ott azt mondták, hogy Békefit nem szabad a mikrofonhoz engedni, itt van egy református lelkész, akit meg kell hívni, és az 1956. október 31-i reformációs megemlékezést fogalmazza ő meg.

Zene –

Bán István: l957. február 7-én, amikor Kádár ott járt Nyíregyházán, akkor panaszt tett ellenem az esperesem, mert helyre akarta hozni a saját hegemóniáját. Február 7-től február l4-ig statáriális eljárás alatt voltam. Aki kihallgatott és az alosztálynak a vezetője volt, azt írta rá az aktára, hogy "az eljárásra nincs ok, szabadon kell bocsátani."

Fekete Ágnes: És szabadon is bocsátották?

Bán István: Nem bocsátották szabadon, mert ráírta a főügyész, hogy mindenképpen el kell ítélni. Május 6-án kihirdették Nyíregyházán az 5 éves ítéletet, másnap hajnalban felpakoltak bennünket robo-mobilra és elvittek Vácra, hogy innen Nyíregyházáról az engem ismerő fogházőrök és a gyülekezetem ki ne szabadítson. Körülbelül 2000 ember vett részt a tárgyaláson, és nem vittek ki a tömeg között, hogy visszavigyenek a nyíregyházi fogházba, hanem a bírói szobákon keresztül surrantottak el, hogy visszajussak a börtönbe. Ezek arról beszéltek nekem, hogy ezek jobban félnek tőlem, mint ahogy én félek tőlük. Azután elkerültem a kis fogházba, ahol csak halálra ítéltek voltak. Abba a zárkába, amelyikbe betettek a fal 6 különböző pontján lehetett észlelni, hogy ott valami "poloska van beépítve". Ez ilyen lehallgató cella volt. Azután jöttek a páciensek, hogy én ilyen aljas vagyok, hogy amikor itt a magyar nép legjobb fiai véreznek, akkor én csak holmi kis rádióbeszédeket mondtam el. Na, hát annyira azért gügye nem voltam, hogy ilyenen keresztül ne lássak, és mondtam nekik, hogy: Fiúk, inkább beszéljünk a levéltetvek szaporodásáról, mert éntőlem csak ennyi telt ki.

Fekete Ágnes: Ezek rabtársak voltak?

Bán István: Ezek elítéltek voltak első fokon, és szerettek volna menekülni a saját sorsuktól, hogy fel ne akasszák őket. Mindenesetre azért azt meg kell vallanom, hogy amikor bent voltam a kis fogházban, még akkor elég jó gesztenyebarna hajam volt, de amikor egy hónap múlva kijöttem, akkor nagyon megfehéredett. Nem én vagyok az egyedüli, akit így megpróbáltak. Az egy hónap alatt egyetlen egyszer küldtek ki sétálni, ugyanoda ahol a halálosok sétáltak. Ez az ember, aki főtörzsőrmesteri rangot viselt, úgy csinálta a sétát, hogy Gulyás Lajos akkor jött befelé, amikor én mentem ki sétálni. Mind a ketten csíkos ruhában. Ez a főtörzsőrmester azt mondta: A papok itt találkoznak? Ez a legújabb módi? Hát ugye, akkor mind a ketten végignéztünk egymáson. Akkor kellőképpen ránk ordított ez a főtörzsőrmester: Na, menjünk most már, gyerünk, gyerünk! – akkor ezzel el volt intézve. Ő innen a halálba került, én pedig éltem tovább.

Fekete Ágnes: Mégis csak furcsa, hogy egy ilyen pici dologért ekkora büntetést kapott, hiszen sokan mondtak akkor beszédet, sokan írtak…?

Bán István: Én a magam részéről határozottan örülök neki, hogy így jártam. Az utánam következő felszólaló Jób Olivér evangélikus lelkész, a lelkészi intézetnek az igazgatója volt Nyíregyházán. Őt büntetésből a rádióbeszéd miatt áthelyezték a Dunántúlra. Az áthelyezése után egy-két évvel egy traktor "véletlenül" elgázolta. Ő halállal fizetett a rádióbeszédért, engem pedig az őrök féltettek és vigyáztak minden kártétellel szemben. Ugye, minden rosszban van valami jó… Ki keresett meg, a fürdőbe menetem során? Palavichini Antal őrgróf és azt mondta, hogy: Atyám! Biztos vagyok benne, hogy holnap engem halálra ítélnek. Azt mondta, hogy oldjam fel, bánja az összes bűnét. Aztán a magam módján mondtam neki latinul, hogy annál kedvesebb legyen, "Ego absolvo te." – és a többi, Jézus Krisztus nevében – In nomine Jesu. Csikos ruhában nem lehetett azt látni, hogy én református vagyok vagy katolikus. Jött egy Halmai István nevű, kiskunhalasi és odatérdelt a bankli mellé, tehát ilyen suszter- háromszögű széken ültem, a többiek verték a kalapácsot, hogy ne hallja a smasszer a mi beszélgetésünket, ezt is ugyanúgy feloldottam. Halálba megy, kérte és hát az én életfelfogásomhoz tartozóan bűnvallást tett, bűnbánatot tett, én kegyelmet hirdettem.

Zene – kórus.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Pál apostol 1. Korinthusi levelének 12. fejezetéből.

"Most az Isten elhelyezte a tagokat a testben egyenként, mindegyiket, amint akarta. Ha pedig az egész test egy tag volna, hol volna a test? Így azonban sok tag van ugyan, de egy test."

Az említett filmet néhány református diákkal együtt megnézhettem Utána egy fórum-beszélgetést rendeztek. Egyetlen diák sem kérdezett semmit. Utána négyszemközt megkérdeztem: Mi történhetett, hogy nem volt kérdés? Azt a választ kaptam, hogy jobb hallgatni! Annyi mindent lehet hallani erről a témáról óriási hőfokon és ellenkező előjelekkel. Jobb a háttérben maradni! – Ez a válasz megdöbbentett. Azt a kérdést vetette föl bennem: Vajon van-e egy bizonyos cél, fényesség krisztusi erő, ami felé halad az életünk? Vajon mit is jelent az, hogy mi egyház vagyunk? Számos neves író számonkérésének adott hangot: Milyen az az egyház, amelyik nem volt képes kiállni, és ma is szélingatta nádszál? Ugyanakkor a történészek mára pontosan tudják, mennyire szűk volt az egyházvezetők mozgástere az elmúlt rendszerben. Mennyire le voltak osztva előre a kártyák? Az egyes ember pedig vagy meg tudott húzódni vagy nem. Szinte esetleges, hogy ki, milyen sorsba csöppent bele. Mi hát az a több, ami ebben a történésben egyházzá tette a mi közösségünket? Egyszerű és túlságosan gyors lenne, hogy a kicsi emberek hite. Ha ezt válaszoljuk, akkor teljesen felmentjük a közösség vétkeit. Én inkább úgy látom, hogy az egyház egy titokzatos test, amely pontosan úgy működik, mint az emberi test. Vannak gyenge és vannak erős részei. Még az is lehet, hogy agyhalott lesz. Talán ez is történt az elmúlt rendszerben. De amíg Isten életben tartja a szívet, addig van, él, titokzatos módon jelen van ebben a világban. Látható ez az egyház, de titokzatos, mert nem mi mondjuk ki az ítéletet, nem mi állapítjuk meg, hogy itt van a Krisztus vagy ott van, hanem Isten. Lehet, hogy az ő olvasatában az egész történés másképpen hangzik. Számára a test leggyengébb tagjai, azaz talán a legelhallgatottabb események a legfontosabbak. Ő, mint a játékban, újra számolja a pontokat, és egészen más eredmény jön ki. Csak azt ne mondjuk, hogy nincsen eredménye a számolásnak, hogy azt nem lehet tudni, mert ha innen nézem, ha onnan. "Voltaképpen mindenki mártír volt", hangzott el egy volt egyházvezető szájából. Ez az állítás azért nem állja meg a helyét! A testben rend van. Feladatok vannak: látni kell, gondolkodni kell, érezni kell, s ha valami nincs rendjén, akkor az betegséget jelent. Ha nincs véleményünk, ha minden relatív, ha a gyakorlati szempontok felülírják Isten akaratát, akkor egy beteg testnek vagyunk a tagjai. A Krisztus test titokzatos módon akkor is él, akkor is vannak – esetleg – jól működő részei. Ez az egész történés nem a mi kezünkben van. Isten adja, hogy meglássuk ezt a titokzatos testet, hogy éljünk benne, hogy betöltsük ezt a küldetést, amit éppen nekünk ajándékozott a Mindenható.
Ámen