2011-06-29

Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.
Az elmúlt vasárnap volt a drogellenes világnap. A múlthéten szakemberek szólaltak meg. Most egy olyan fiatalember vall magáról, aki mára egészen átértékelte az életét. Greguss Györgyöt hallják.

Greguss György: Nagyon szép gyermekkorom volt. Hárman vagyunk testvérek. Én vagyok a középső. Az édesanyám háziasszony, aki próbál mindent megtenni azért, hogy jól működjön a család. Az édesapám meg termetileg hatalmas embernek számít. Mindig elvitt magával, mindig ott voltam a lábánál. Lakótelepen laktunk és őt úgy kell elképzelni, mint egy polgármestert. Mindenki nagyon szerette, mindenki hozzáfordult, ha valami problémája volt. Szakállas volt, nagydarab, több mint száz kiló, majd kétméteres ember, egy nagy maci. Ez nekem nagyon tetszett, mert én is a középpontban voltam. Az apukám volt a legnagyobb, és midig vele voltam. Szóval igazi apuka volt. Amikor rosszat csináltam és az anyukám mondta, hogy most neveljen meg, akkor bementünk a nagyszobába és akkor azt mondta: most csinálj úgy, mintha sírnál! Ő tapsolt, mintha megütött volna, én meg eljátszottam, hogy sírok. Szövetségesek voltunk. Nagyon jó kapcsolatunk volt. Azt éreztem, hogy szeretve vagyok. Mintha mindig sütött volna a nap. Ha képpel kellene kifejezni, hogy milyen a boldogság, akkor egy olyan képbe raknám, hogy süt a nap, világos van, tiszta a levegő, pillangók repkednek. Igazi mesebeli élet. Most visszagondolva én így éreztem magam a gyermekkorban. Csodálatos volt. Van egy kisöcsém és egy más apától származó bátyám. Nem túl sokat voltam velük. Minden évben elmentünk a Balatonra. Tizenkét éves koromban is mentünk. Hatalmas hiányérzetem volt, amikor leértünk, mert nem volt ott az édesapám. Most is, ahogy visszaemlékszem, ezek a gondolatok és érzések vannak bennem. Hiány, nekem ő kell és nincs. Amikor hazamentünk, nem a lakótelepi, régi közegbe mentünk, hanem a belvárosba egy teljesen új lakásba, teljesen ismeretlen környezetbe és nem volt ott az apukám. Nem tudtam elképzelni, hogy mi van. Elkezdtem keresni az apukámat.
Fekete Ágnes: Elváltak?
Greguss György: Igen, elváltak. Lehet, hogy mondták. Érdekes, hogy az öcsém mindenre emlékszik, pedig sokkal kisebb volt. Ez a keresés tizennégy éves koromig tartott. Két évet csatangoltam, kerestem mindenkiben az apukámat. Ha láttam egy szakállas embert, akkor fölsóhajtottam, hogy apu!
Fekete Ágnes: Teljesen megszakította a kapcsolatot?
Greguss György: Igen. Nem tudtam róla semmit.
Fekete Ágnes: Nem is akart találkozni hétvégente, vagy valamikor?
Greguss György: Én jóval később tudtam csak meg, hogy kettőjük közt hogy is történt. Bennem így csapódott le. Az iskolában volt egy szakállas tanárom, aki némileg hasonlított apukámra és én odavoltam érte. Az ő óráin ötösre teljesítettem. Rendszeresen lejártam a kocsmába, ahol lehetett biliárdozni, dartsozni meg autóversenyezni. Ott voltak felnőttebb emberek. Volt köztük egy olyan ember, aki elég sok mindenben hasonlított az édesapámra. Ez az ember nagyon imponált nekem. Látszott, hogy ő ott a falkavezér. Hozzácsapódtam ehhez a társasághoz.
Fekete Ágnes: Akkor még nem tudtad, hogy milyen társaság?
Greguss György: Nem is gondolkodtam ezen. Az egyik srác szívott és odamentem hozzá, hogy nekem is kell. Azt mondta, hogy ne, mert rajta fogok maradni. Tizennégy éves voltam akkor és azt gondoltam, hogy én biztosan nem maradok rajta. Beleszívtam és hirtelen kétszáz kilónak éreztem magam ugyanakkor mégis pihekönnyűnek. Hatalmas voltam, szupermennek éreztem magam. Mindentudó voltam, mint az apukám. Be is töltött egy hatalmas nagy lelki űrt ez a szer. Elhittem azt, hogy ez én vagyok.
Fekete Ágnes: Mi volt ez a szer?
Greguss György: Amfetamin. Speed. Innentől kezdődött el az anyagozásom.
Fekete Ágnes: Ez jellemző, hogy óvják azokat, akik beleesnének ebbe? Hiszen ő azt mondta, hogy ne!
Greguss György: Valószínűleg igen, mert ők felnőtt emberek voltak. Én, amikor anyagoztam tudtam, hogy nem jó az, amit csinálok. Valahol mélyen bennem volt, hogy ez nem a legjobb. Akinek volt apukája, anyukája vagy némi nevelés az életében az azt mondja, hogy vigyázz magadra! Egyszerűen nem volt kérdés, hogy ne folytassam. Így éltem.

Fekete Ágnes: Végig ezt az amfetamint használtad?
Greguss György: Nem. Én politoxikomán lettem. Váltottam a szereket. Speedeztem, füveztem, ketaminoztam, heroinoztam, gyógyszereztem, ittam. Úgy három-négy évenként az ember szert vált, mert már nem ad annyit.
Fekete Ágnes: Hozzászokik a szervezet?
Greguss György: Olyankor kell a szerváltás. Én elindultam, csatangolni. Édesanyám nyilván neheztelt rám miatta, mert nagyon nehéz volt neki, hiszen hármunkat kellett nevelni. Én nem vettem észre, hogy milyen nehéz neki. Loptam otthonról. Kialakult bennem az, hogy nem volt bűntudatom. Nem volt előttem akadály. Nem érdekelt, hogy mit mondott az anyukám, visszagondolva ez szörnyű, de akkor nem úgy éltem meg.
Fekete Ágnes: Tehát a bűntudat kiölés az egy fontos lépcső?
Greguss György: Igen, ez így van. Ezidőtájt, sajnos az öcsémet rendszeresen megvertem, mondhatom azt, hogy rajta gyakoroltam verekedni és semmi bűntudatom nem volt. Ez neki nagyon nagy sérülés volt. Azt mondja, hogy megbocsát és akar is megbocsátani. De én nem tudom elfelejteni. Ezzel párhuzamosan belefolytam az éjszakai életbe, próbáltam érvényesülni. Olyan akartam lenni továbbra is, mint az apukám. Az anyaggal ezt el is tudtam érni.
Fekete Ágnes: El tudtad adni magad?
Greguss György: El. Rendszerint verekedtem, odatettem magam és mutattam, hogy milyen kemény csávó vagyok és egyszerűen nem volt bennem félelem és bűntudat.
Fekete Ágnes: Erős is voltál?
Greguss György: Erősnek éreztem magam, de ez az ördög játéka és becsapás. Huszonhárom éves koromig ment ez így, amikor megérintett Isten, rámutatott azokra a dolgokra, érzésekre, amik el voltak bennem fojtva. Egyszer egy nap diszkóban voltam, kijöttem és bár be voltam állva mégis emlékképek jöttek elő és hirtelen elkezdtem érezni. Szörnyű volt.
Fekete Ágnes: Teljesen véletlen, csak úgy valami föltört a tudatodban?
Greguss György: Igen. Minden, amit előtte csináltam, az mind megérkezett bennem egy hatalmas érzéscsomagként. Sírtam, bömböltem, üvöltöttem, hogy most mi történik velem? Ezt el kellett továbbra is fojtanom, mert nem tudtam, hogy mi ez? Még jobban elkezdtem anyagozni, mert ezt nekem takarnom kellett. Rettegtem. Nem tudtam, hogy mitől, de rettegtem. Ez így ment még éveken keresztül. Voltam rehabon a baptistáknál. Iszonyatos falakba ütköztem, mert rámutatott arra, hogy milyen vagyok, de akkor még nem tudtam beismerni. Szóval mentem és futottam tovább a köreimet. A sors iróniája, vagy Isten játéka, hogy most meg a Baptista Szeretetszolgálat Utcafrontjánál dolgozom, és szenvedélybetegekkel foglalkozom. Ekkora az Úr hatalmassága, hogy ilyen csavart vitt bele az életembe. Voltak próbálkozásaim, hogy változtassak az életemen. Több kórházban is voltam, ahol gyógyszereket tömtek belém. A kórházban ismerkedtem meg a heroinnal. Belekerültem egy olyan rendszerbe, ami futószalagon vitte a drogosokat és adták nekik a gyógyszereket, hogy tessék, tessék, viszont megoldást nem kínáltak vagy legalábbis én nem voltam rá érett, hogy kikerüljek abból a rendszerből.
Fekete Ágnes: Akkor te ellenzed a gyógyszerek általi leszoktatást?
Greguss György: Igen, mert ez drog.
Fekete Ágnes: Drog helyett másik drog?
Greguss György: Ez nem megoldás. Mind mélyebbre estem. Álarcok álarcok hátán. Annyi álarcom volt már, hogy azt se tudtam, ki vagyok? De azt kellett mutatnom még mindig, hogy magabiztos és erős vagyok, közben belül meg rettegtem. Huszonhét éves koromban nagyon-nagyon beanyagoztam.
Fekete Ágnes: Meg akartál halni?
Greguss György: Nem. Soha. Ez nem is volt bennem. Éreztem azt a reményt, azt a fényt, ahogy szokták mondani mások is, hogy nem lehet ennyi az egész, létezik valami. Istenhez is imádkoztam főleg akkor, amikor rendőrségi fogdán voltam. Drága Jóistenem, vigyél ki innen még most az egyszer és nem fogok többé rosszat csinálni. És mindig bejött. Sose ültettek le. Mindig volt valami hitem, de nem tudtam, hogy ez az.
Fekete Ágnes: Miért kerültél a fogdába?
Greguss György: Verekedésért, lopásért. A pénzt meg kell szerezni az anyagra. A Nyírő kórházban voltam és az volt bennem, hogy változtatni akarok. A közelben lakott egy barátom, akivel a kocsmába beültünk, ő folyamatosan sört ivott én meg semmit. Ott már valami mintha megfordult volna bennem. Három hét után a kórház vécéjében beleszívtam egy füves cigibe és akkor mondtam azt, hogy "Elég, ez nekem nem kell! Kész!" Odamentem az orvoshoz és elmondtam, hogy beleszívtam, de nem kell. Segítsen! És segített. Azzal, hogy nem rúgott ki, akkor édesanyámat felhívtam és életemben először tőle is segítséget kértem. Azt mondtam, olyan helyre akarok menni, ahol szeretet van. Így kerültem Ráckeresztúrra. Ez sem volt olyan könnyű. Voltak ott elég brutális külsejű, széttetovált srácok, kigyúrva, foghiányosan, és ott ölelgették egymást, mondom: micsoda? Ez most mi? Látszólag szeretik egymást.[Fekete Ágnes: Ugyanaz a bandahangulat, de most már nem azok a szabályok.

Greguss György: Igen, igen. Problémás voltam nagyon. Nem akartak befogadni a ház lakói. Hoztam ugyanazt a működést, amit kint: "kemény csávó vagyok, nem fogadom el a szabályokat: Hagyjatok engem! Mit akartok tőlem?" Közben pedig ott volt bennem az, hogy segítsetek! Csak hát az nehéz volt. Akkor azt mondták: "rendben, van egy heted, hogy elgondolkodj azon, hogy akarsz-e változtatni." Akkor éreztem, hogy ez így nem jó és azt mondtam: "rendben van, együtt akarok működni veletek". Így elkezdődött a terápiás időszakom is. A múltfeltárás kőkemény munkám volt. Rettegtem végig, minden nap elmondtam a srácoknak, hogy félek, félek félni. Mindig a félelem szót mondtam és nem tudták, hogy mitől félek, hisz nem tudtam mögé képet rakni, magam sem tudtam megfogalmazni, hogy mitől félek. Az első perctől kezdve Bibliát fogtam a kezembe és olvastam is. Valahová menekülni kellett és abban biztos voltam, hogy ez az, ami valami pluszt ad. Négy és fél-, öthónapos voltam a terápián, amikor mindennap imádkoztam és nagyon akartam, de azt éreztem, hogy nem vagyok kész. Valaminek történnie kell és éreztem is a gyomromban, hogy valami ki akar jönni belőlem. El is érkezett ez a nap és azt éreztem, hogy most nem tudok bemenni a csoportszobába és elmondani azt, ami bennem van, és ami ki akar jönni. Mentem lefelé és a kezemet az ajtófélfának támasztottam és szinte hallottam, hogy "menjél, menjél!" Harmadikként szólaltam fel és imádkoztam: "drága Istenem, most szabadíts meg!" Elkezdett folyni a könnyem és az volt bennem, hogy én ezt nem akarom, mert ez így nem jó, de ugyanakkor akartam is. Tusakodásban volt részem, mintha a mellkasomat szaggatták volna és elkezdtem bömbölni. Sírtam és a mellettem lévő srác mondta, hogy "Gyuri, most tértél meg". Amikor sírtam vért láttam, meg a családomat. Bőgtem és bőgtem, viszont ez már felszabadító volt. Konyhás voltam aznap és volt rajtam egy konyhás kötény, amit úgy kellett kicsavarni, mert csupa könny volt. Minden, aminek ki kellett jönnie, könny formájában kijött, amitől féltem, ami bennem volt.
Fekete Ágnes: De mitől féltél?
Greguss György: Ami igazán vagyok.

Jézus Krisztus, Téged elküldött az Atya,
Hogy gyógyítsd a megtört szívűeket,
Uram, irgalmazz nekünk!

Greguss György: A drog elhitette velem azt, hogy én vagyok valaki.
Fekete Ágnes: Tehát nem az voltál?
Greguss György: Nem az voltam és én nem tudtam.
Fekete Ágnes: És nem akartad látni azt a valakit, aki igazán vagy?
Greguss György: Nem is tudtam, hogy az van. Annyit tudtam, hogy azt a pici kis fényt láttam, de azt nem tudtam, hogy ez az a kis fény, hogy ez azt jelenti, hogy az én vagyok. Kinek lehetett volna szebb és boldogabb tizenkét éve gyerekként, mint nekem? És ez egyszercsak kettévágódott és kaptam még tizennyolc év sötétséget. Nyilván a sötétség eltakarta a világosságot, de a világosság ki akart jönni és kitört. Isten megnyitotta ezt a kaput számomra. Két-három napig ott az otthonban kérdéseket tettem fel magamnak. A többiek mondták, hogy egyszerűen teljesen más vagyok. Beleolvastam a Bibliába és benne voltam a Bibliában. Értettem azt, ami előttem van. Láttam, ahogy megy az ember és benne voltam, megszólított az Úr. Két nap után föltettem a kérdést, hogy Istenem ez nem marad így mindig? Megfogalmazódott, hogyha akarom ezt az életet, akarom Istent, akkor igent kell mondanom. Ha nem, akkor visszajön a régi életem, a régi félelmek. Persze, hogy azt mondtam: "igen Istenem téged akarlak". Összeállt minden egy képpé, megtudtam azt, hogy ki vagyok én. Mosolyogtam, sugároztam és tudtam beszélgetni a srácokkal. És tudtam azt is, hogy hasonlóképpen kell az életemben is jönni-menni, nekem lelkekkel kell találkoznom és velük kell beszélgetnem. Aztán önkéntes lettem. Most pedig elkerültem a Baptista Szeretetszolgálathoz és bizalmat adtak. Annyira felemelő érzés az, amikor ilyen helyre kerülök, elfogadnak, és azt mondják, hogy gyere, legyél a csapat része. Hasonló srácoknak segítek, akik ebben a cipőben vannak még most is. Ha a hajléktalanokról beszélek, akkor azt érzem, hogy szegény, sajnálatraméltó, pedig pont valamelyik nap fogalmazódott meg bennem: lehet, hogy nem is hajléktalanszállónak kellene hívni a szállót, hanem valami reménynek, vagy továbbképzőnek. Ugyanolyan emberek, mint én vagy bárki más. Láttam ott olyan helyzeteket, amikor olyan készségesen segítettek a másiknak, adták oda az utolsó falatjukat is, amit egyébként nem látok a hétköznapi, dolgozó, családos emberek között. Ez a hivatásom, ez az életem. És kaptam egy társat is. Ezzel a társsal családot alapítunk. Olyan érték számomra, hogy van családom és van menyasszonyom, és hogy van, aki így elfogad. Van házunk, amit napról napra újítottunk fel. Ő irányít. Nagyon élvezi azt, amikor mondhatja, hogy "Gyuri ezt ide, azt oda". Mind a ketten alkotunk és mindennap imádkozunk. Nagyon tetszik, ahogy imádkozik, mert mindig olyan nagyon személyesen, lazán imádkozik. Én próbálkozom azzal, hogy fegyelmezettebb legyek. Elkezdek mosolyogni, miközben imádkozik. Olyan ajándék, ez kell, hogy valaki tiszta legyen. Én visszakaptam az életemet. Most tudom mondani, hogy nem bánok semmit.
Fekete Ágnes: Az emberben óhatatlanul is van egy olyan, hogy a saját gyerekeivel ezt nem szeretné átélni. Úgy szeretné nevelni őket, hogy ilyen nagy zsákutcákba ne fussanak bele.
Greguss György: Az az érzésem, hogy az anyag, a drog az egy tudatmódosító pótszer.
Fekete Ágnes: Szerinted az alkohol meg a cigaretta ugyanilyen?
Greguss György: Igen. Én leszoktam a cigiről hét hónapja. Akkor kívánok cigarettát, amikor feszült vagyok és nincs meg valamim, amikor arra gondolok, milyen jó lenne, ha ez és ez lenne, nem pedig arra, ami van. Ha valami hiányérzetem van, akkor kompenzálnom kell, általában ilyenkor szoktam a cigi felé kacsintgatni, de meg tudom magammal beszélni és rá tudok magamra nézni, hogy ez másról szól. Elégedett vagyok. Amikor arra gondolok, hogy mim van, akkor boldog ember vagyok. Akkor nem vagyok boldog, amikor arra gondolok, hogy mim nincs.

Mert Te, Uram, fenséges vagy a földön,
és felmagasztaltattál minden isten fölött.
Imádunk Téged, imádunk Téged,
Imádunk Téged, ó Urunk!

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!

Magyar Világtalálkozót rendeznek június 30. és július 3. között Balatonlellén. A Találkozón többek között lesz konferencia, folklór program, falusi lagzi, lovagi torna bajnokság, sport és gyermek rendezvény.

A Kárpát-medence északkeleti régiójának reformátusai találkoznak július 1. és 3. között Tokajban, ahol lesz evangélizáció, gyülekezeti kórustalálkozó, fórumbeszélgetés, nőszövetségi találkozó és gyermekprogram is.

Elisabeth Weber, a Lübecki Zeneművészeti Egyetem hegedűprofesszora ad barokk zenei hangversenyt július 3-án, vasárnap este 7 órakor Budapesten a budafoki református templomban.

A nyár folyamán sokfelé rendeznek református napközis tábort. Ezen a héten többek között Káposztásmegyeren, Gazdagréten, Nyáregyházán, Piliscsabán, Székesfehérvárott és Miskolcon a Tetemvári gyülekezetben.

A tízparancsolat köré épül idén a Dunamelléki Református Egyházkerület konfirmandus hete, ahol "közlekedési táblákkal" adnak tájékozódási programot a fiataloknak július 4. és 9. között Kecskeméten az Emmaus házban.

A külmisszióról tudhatnak meg többet, akik részt vesznek a Wycliffe Missziós táborban július 4. és 9. között Őrbottyánban.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Pál apostol Timóteushoz írott második levelének első fejezetéből!

"Gerjeszd fel az isten kegyelmi ajándékát, amely benned van, kezeimnek rád tétele által. Mert nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét." (II. Tim 1:6-7.)

Egy megfáradt embernek üzeni Isten Pál apostolon keresztül. Valakinek, aki számára valamikor még voltak fontos ügyek, aki égett, buzgott Istenért, de ez a láng pisla fénnyé változott. A megfáradt embert emlékezésre hívja fel. A tudatos emlékezés az, ami ilyenkor segít. Nézz szembe magaddal! Honnan jöttél? Hol tartasz? Kaptál tüzet. Nem te vagy a tűz. Neked annyi a dolgod, hogy éleszd, pumpáld a tüzet! Most ez a bibliai rész mindannyiónktól megkérdezi: vállaljuk-e az Isten gyújtotta tűz őrzését? "Mert nem a félelem lelkét adta az Úr, hanem erő, szeretet és józanság lelkét."
Sokszor egyszerűbb elfutni. Timóteusnak is egyszerűbb lett volna elkerülni Efézust, mert ott sok volt a gond. Az ember a kisebb ellenállás felé megy, a csüggedés az elfutás helyett örömhír, Isten lehetősége. Az erő, a szeretet ott tarthat a nehéz ellenállásban is. Csodáljuk az első pünkösdöt. A csoda nagyon vonzó. Az erő, ami csak úgy kiáradt az emberekre, de vajon engedjük-e, hogy ez az erő szétfeszítse az életünk kereteit? Engedjük-e, hogy biztos elgondolásaink megváltozzanak? Nem félelem lelkét kaptuk, azaz bátran teret kell engednünk a léleknek.
De Ő a szeretet lelke is. Isten lelke olyan tűz, amely elemészti önmagát. A tűz erő, de pusztulás is. Mi szeretnénk mindig úgy kivenni az élet zsákjából, hogy mégse hiányozzon abból semmi. Jut is, marad is – ahogy szoktuk mondani. Ez azonban nem lehetséges. Ahol meleget szeretnénk, ott valamit a tűzbe kell dobni. A szeretet lelke erőt ad ahhoz, hogy lemondjunk önmagunkról. Sőt, talán azért lesz erőnk szembe menni az árral, mert szeretetre ösztökél a lélek, önmagunk odaszánására, önzésünk leküzdésére.
De ez a lélek, – harmadszor – a józanság lelke is, mert a lélek nem féktelen pusztító tűz, nem olyan erő, aminek nem lehet határt szabni. Sokan szeretnék, ha Isten lelke csupán abban segítené őket, hogy elveszítsék a fejüket. Persze biztosan igaz, hogy a lélek nem a kiszámítható értelem lelke, azonban a józanság lelke. Ég is, de nem parttalanul pusztít. Van mértéke. Az élet dolgaiban bölcsességet ad, segít különbséget tenni a jó és a rossz között. Isten lelkének ez az ajándéka erőt, szeretetet és bölcsességet ad. Érdemes elfogadni ezt az ajándékot. Ámen.