2012-04-11

Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok, az adás szerkesztője.
Húsvét után vagyunk, de kicsit még benne élünk. A régiek az egész hetet húsvétként ünnepelték. Mi is az ünnepben még fél lábbal benne élve hallgassuk meg a sárközi Decsről Farkas Lászlóné Pál Bözsi nénit a régi húsvéti szokásokról, és arról, hogyan mutatja meg a tájmúzeumot azoknak, akik akár a szünetben is ellátogattak hozzájuk. Kiss Sándor beszélgetését a Reformátusok Lapjában is olvashatják.

Farkas Lászlóné Pál Bözsi: Régen, amikor húsvét napján délután kijöttek az istentiszteletről az emberek, elmentek meglátogatni a komákat. Akkoriban tíz-tizenöt komaasszony is volt a reformátusoknál. Elkészítették a kis ajándékot a körösztgyereknek, ahol pici baba volt ott komatálat kötöttek. Egy szép cseréptálba raktak be csokoládét, édességeket, hímes tojást, és fölkötötték egy szép kendőruhába, az volt a komatál. Húsvét szombatján tejfölös, borsos, zsíros kerekkalács volt, ami nélkül nincs a Sárközben ünnep. Húsvétkor a háziasszony egy kicsit előrefőzött szombaton, vagy korábban fölkelt, hogy mire istentiszteletre beharangoztak, addigra kész legyen az ebéd. Tizenegy óráig tartott az istentisztelet, utána úrvacsoraosztás volt, amelynek szép rendje volt. Először a kurátor, a gondnok járult az úrasztalához, utána a presbiterek, az idősebb férfiak, majd az egyre fiatalabbak, végül a karban lévő legények. Utána a Tiszteletes asszony és nők következtek. Meg volt annak is a rendje, hogy ki hova ülhetett. Nem úgy volt, mint a katolikusoknál, hogy mindenki oda ült, ahova akart. A fiatalasszonyok ültek az első padsorban. Ahogy idősödtünk úgy ültünk hátrébb. Ha az én koromhoz már az ötödik, hatodik sor illett, akkor ugyan ülhettem volna előrébb, de akkor mindenki tudta, hogy nekem már nem való beleülni a második sorba, ahol a fiatalasszonyok helye van. Istentisztelet után a templom előtt még megálltunk beszélgetni olyanokkal, akikkel ritkábban találkoztunk. Volt, hogy egy órakor értünk haza a templomból. Akkor megmelegítettük az ételt. Nem pörköltnek mondták régen, hanem kakaspaprikásnak. Minden parasztháznál volt paprikás, anélkül nem nagyon volt ünnep. Húsvétkor töltött káposzta volt általában, meg kacsát sütöttek. Az utolsó tömött kacsát húsvétra hagyták mindig. Ősszel elkezdték tömni. Még nálam is van egy, amit húsvétra sütök meg. Voltak még sült húsok, kalács, meg sütemény. Húsvét hétfőjére annyi étel maradt, hogy olyankor nem szoktunk főzni. A húsvét másnapja locsolással telik ma is. Először a keresztgyerekek jönnek apjostul, mert már a hároméves kisgyerek is elindul locsolni. Akkor jönnek a nagy legények szódásüveggel, vödörrel, lovaskocsival. Bizony volt, hogy alig értünk oda a templomba, mert addig már háromszor átöltöztünk, olyan vizesek voltunk és csak azt kiabáltuk, hogy csak addig lehet locsolni, amíg el nem indulunk a templomba, le ne öntözzék a szép ruhánkat! Csak délig volt szabad a fiúknak locsolni, mert ha akkor jött a legény locsolni, amikor elharangozták a delet, akkor már a leány szemközt önthette egy bögre vízzel. Nálunk nagyon nagy locsolások voltak. Emlékszem rá, amikor a lányom már nagylány volt, úgy eláztatták, hogy három, négy soron voltak kiteregetve a ruhái. Ekkor fölment és bebújt a szekrénybe. A fiúk kérdezték, hogy hol van Ági? Én tényleg nem tudtam. Mondtam nekik, hogy valahol itthon van, de nem tudom, hogy hol. Azt mondták, hogy ők addig innen el nem mennek, amíg elő nem jön, és leültek a küszöbre. A végén már én kerestem, hogy "leány gyere elő, mert nem mennek el innen ezek a fiúk". Sírt és mondta, hogy "anya én itt ülök a szekrényben, de én már nem akarok kimenni". Amikor megelégeltük a sok locsolást, akkor az uram, kiment, és amikor a legények mentek kifelé a slaggal végigpásztázta az egész csapatot.
Régen nem volt kölni, hanem leáztatták a kisgyerekeknek a szagos szappant a lavórban, beletöltögették kisüvegekbe és avval mentek locsolni, szappanyos vízzel. Ma már nem örülnének a lányok, ha szappanos vízzel locsolnák meg őket. Mi régen örültünk, hogy meglocsoltak. Nem az volt a lényeg, hogy mivel, hanem hogy hányan. A lányoknak dicsőség volt, hogy milyen sok locsolója volt. Volt, aki csak azért jött el, hogy kapjon egy szép piros tojást.
Kiss Sándor: Itt van előttünk ebben a kosárban egy csomó sárközi hímes tojás. Ezt mind Bözsi néni festette?
Farkas Lászlóné Pál Bözsi: Ezeket mind én festettem. Negyven év óta hímes tojás festőként is dolgoztam a háziipari szövetkezetben. Volt a kötőfékes, szögfűs, búzakalászos, makkos-rózsás, körbe rózsás… és más különböző nevűek. Ezek a tojások nagyon munkásak. Huszonhétszer van kézben egy, mire elkészül. Amikor a templomba mentem azt se tudtam hová tegyem a kezem, mert piros, zöld, kék színek voltak rajta. Hiába mosakodtam le, ez nem ment le. Én nagyon sok fiatalasszonyt, lányt megtanítottam, de egy se folytatja ezt a mesterséget. A babaöltöztetést, a tojásfestést vagy a bútorfestést szeretni is kell, hogy ezt valaki hivatásként csinálja. Az ember hobbiból megcsinál tízet, de amikor két-háromezer is elment évente, az nem volt gyerekjáték. Akkor ez volt a megélhetés, és belement az este és a vasárnap is.
Most is, ha jön a múzeumba kettő ember, én ugyanúgy elmondom a Sárköz történetét, a viseletet, a szokásokat, mintha harminc ember száll ki egy buszból. Ezt szeretni kell, ahhoz, hogy csinálni tudjam. Én alkalmazkodom a vendéghez. Este hétkor is. Van villany és akkor is szívesen beengedek mindenkit. Az óvodásnak meseszerűen kell elmondani, mert nem áll meg negyven-ötven percig, meg nem érdekli, hogy lecsapolták a földeket, hogy jó, termő, feketeföld legyen. Ott azt kérdezem hogy tudják-e, hogy a lakodalomban ki megy elöl? Ha két mondatot jegyez meg, akkor már volt értelme, hogy itt volt. Ha nem ragaszkodunk a gyökerünkhöz, akkor elvész a világ. A gyökerünk a parasztságból indul. Hiába városi valaki, annak is van nagymamája falun, vagy kötődik a parasztsághoz. Csak onnan indult el az életünk kezdete.

Fekete Ágnes: Húsvét ünnepének a lényege, hogy nem a halálé az utolsó szó. Most hallgassák meg egy olyan házaspár vallomását, akik elvesztették első gyermeküket sok évvel ezelőtt, de ez a tragédia sodorta őket a valódi élet felé. Varga Katalin beszélgetett. Dr. Südi Györggyel és feleségével Dr. Südi Györgyné, Nádasi Erzsébettel.
Dr. Südi Györgyné: Békéscsabán nőttem föl és nagyon vallásosan neveltek. Édesanya, hívő református volt, de előtte tizennégy évesen bemerítkezett a baptista imaházban, mert neki még a nagymamája is hívő baptista volt. Én azonban egyáltalán nem voltam hívő. Anya miatt szerettem templomba járni. A szüleim elváltak, amikor én tízéves voltam és Nagymama elvállalt bennünket egy iskolaévre. Később is Anyuci júniusban fölrakott bennünket a vonatra és hazamentünk Kaposvárról Meggyesegyházára, egy kis Békés megyei faluba. Ott a baptista imaházban láttam azt, hogy mennyi aranyos, kedves ember van. Mi ott ültünk, mint a verebek a szószék körül, csöndben. Nagymama nagyon szigorú volt. Édesapa állomásfőnök volt és gyakran áthelyezték. Balaton körül több helyen is dolgozott. Egyszer egy tragédia történt, Apát elvitte az ÁVÓ, mert szidta a kommunistákat. Mivel vasutas volt, bekerültünk a Kaposvári Leány Nevelőintézetbe. Először Orciba, egy árvaházba, ahol szörnyű volt minden. Megtetvesedtünk a húgommal, mert nem volt elég víz.
Dr. Südi György: Az ötvenes évek elején mindenütt ez volt.
Dr. Südi Györgyné: Számomra pozitív változást jelentett, hogy bekerültem a MÁV-intézetbe. Ott ötszázan voltunk. Én a száznyolcvankettes voltam. Ott megtanítottak a fegyelemre, és a közösségi életre. Nagyon jó tanuló lettem. Egy gyerek az olyan, hogy mindenbe belenyugszik. Előtte jómódban éltünk, de Anyának el kellett menni dolgozni a négy polgárijával, úgyhogy kitanulta a könyvelést, hogy el tudjon bennünket tartani. De Nagymama segített és nagyon erősen állt lelkileg mögöttünk.
Dr. Südi György: Aztán áthelyezték a leánynevelő intézetet Kaposvárról Békéscsabára.
Dr. Südi Györgyné: Így kerültem Békéscsabára.
Dr. Südi György: Így találkoztunk.
Dr. Südi Györgyné: Az érettségi évében már kivett és otthonról jártunk a gimnáziumba. Apa nem tudott tartásdíjat fizetni, Anya meg egyedül volt. Sokat küszködött velünk.
Varga Katalin: Gyuri te békéscsabai születésű vagy?

Dr. Südi György: Dédnagyapám alapított Békéscsabán egy gyógyszertárat. Azóta ott él a családom. A családi gyógyszertár meghatározta a foglalkozást. Nagyapám és az öccse is gyógyszerész volt. Én lettem a családban a hetedik gyógyszerész. A hittel nem egészen így állunk. Nagyapámig jó katolikus család lehettünk, de aztán sok minden tudománnyal foglalkozott és elszakadt a hittől. Odáig jutott, hogy egy tudatos ateizmusban élt és ezt örökül hagyta édesapámnak. Igazából engem is így neveltek. Az egyetemen tanultunk filozófiát, marxizmus-leninizmust és tudatossá vált bennem ez, hogy Isten nélkül kell élni.
Varga Katalin: Hogyan ismerkedtetek meg Zsókával?
Dr. Südi György: Akkor még nem voltak koedukált osztályok. A párhuzamos lányosztályok csinosabb tagjait szeretettel nézegettük főleg, amikor a negyedik osztály ott tornázott az iskola udvarán.
Dr. Südi Györgyné: Én eleve lenéztem őket, mert kitűnő tanuló voltam, ők meg link alakok. Állandóan csak sportoltak, a labdát rúgták, zsúrokra jártak. Engem Anyuci sehova nem engedett.
Dr. Südi György: Minden vasárnap volt egy nagyon szolid táncmulatság, amely hat órakor kezdődött és kilenckor már vége is volt és általában a szülők elkísérték a lányokat. Fölkértem táncolni az osztály által bálványozott hölgyet. Kisebbségi érzésem volt, hogy hogy jövök én hozzá? Elkezdtünk beszélgetni és arra határozottan emlékszem, hogy Isten létéről vitatkoztunk. Nagyon elcsodálkoztam, hogy itt van ez a leány, aki hívő és azt hiszi, hogy van Isten. Ezt a beszélgetést ott több menetben folytattuk, mert igyekeztem őt meggyőzni az igazamról, hogy Isten nem létezik. Ezért többször is fölkértem. Aztán hazakísértem. Némileg rontotta a hazakísérés örömét, hogy apósom is ott volt. Valahogy így kezdődött.
Dr. Südi Györgyné: Rájöttem, hogy a vallásosság nem ér igazán sokat. Mert én vallásos voltam gyakorlatilag pici koromtól fogva. Nagymamám vitt a baptista imaházba, édesanyám és édesapám vitt a református templomba. Káosz támadt bennem, hogy az egyik ezt mondja, a másik meg mást. Ennek is van némi igazsága, meg a másiknak is. Az alatt az öt év alatt, amíg Szegeden voltam a református templom tájékán sem jártam. A KISZ-be be kellett lépni, mert a gimnáziumban is jó lett volna, de ott csak tanácsolták. A harmadév után összeházasodtunk, nagy ellenzések közepette. Polgári esküvőnk volt. Nem volt még menyasszonyi ruhám sem.
Dr. Südi György: Nem is volt rendes esküvő. Megettünk egy fagylaltot és hazamentünk.
Varga Katalin: Te magyar szakos középiskolai tanár voltál?
Dr. Südi Györgyné: Magyar-orosz szakos, mert azzal tudtak fogadni az iskolában, ahol szerettem volna tanítani. Nagyon szépen, gördülékenyen ment az életünk. Vártuk már nagyon, hogy gyermekünk legyen. 1967-ben megszületett az első kislányunk. Baldachinos bölcsőt is vettünk neki, pedig nagyon kevés pénzünk volt. Nagyon örültünk az érkezésének. Meg is kereszteltettük. 1971-ben rákos lett és egyre betegebb lett. Nem tudott járni, négyévesen megvakult és iszonyatos állapotba került, teljesen lefogyott. Akkor mindennap Nagymamához áttoltam Jaminába, ami a vasúton túli település volt. Nagymamám mondta, hogy "bizony kislányom rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni", "ő megsebez, de be is kötöz". Vigasztalt, ahogy tudott. Kivitt Meggyesegyházára is a baptista imaházba, ahová gyerekkoromban jártam. Segített abban, hogy ne veszítsem el az eszemet, mert nagyon a határára kerültem. Ugyanis nem értettem, hogy egy szép, egészséges négyéves gyereknek miért kell így hirtelen elhervadni, mint egy virágnak. Fájdalmai voltak és iszonyúan kiabált éjjel, Depridolt adtunk neki, ami morfinszármazék. A gyereksírásra azóta is nagyon rosszul reagálok. Az én keménységemre az jellemző volt, hogy azt mondtam, hogy milyen rettenetes az Isten, elvette ezt a szép kislányt, a mi egyetlenünket, hát akkor én járok templomba. Elkezdtem hideg szívvel, kötelességszerűen, minden vasárnap templomba járni. A lakótelepen ismertek bennünket, úgyhogy mi onnan elmenekültünk jó messzire, Szekszárdra. 1971-ben halt meg Vicuska és 1972-ben kaptuk Zsuzsikát, a második gyermekünket, de az életemen semmi nem változott gyakorlatilag. Annyi volt, hogy jobban értékeltem a gyerekeket, nagyon örültem, hogy jött aztán még egy fiam. Szekszárdon nagyon szépen, boldogan éltünk. Nyugodtan mondhatom, hogy annyira örültem a két gyermekemnek, hogy semmi másra nem figyeltem. Könyörögtem állandóan, imádkoztam Istenhez, hogy vigyázzon rám, építsen fel újra, gyógyítson meg. A fiam három hónapos volt, amikor beteg lettem és nem akartam kórházba menni, a kislány akkor két és fél éves volt. Kértem Istent, hogy gyógyítson meg és vigyázzon a gyerekeimre. De csak ennyit. Én egy nehéz eset voltam, keményszívű. Mégegyszer padlóra kellett kerülnöm, amikor Budapestre kerültünk 1987-ben. Gyurinak egy jó állást felajánlottak és én otthagytam Szekszárdot, ahol nagyon szerettem lenni. Iszonyatos küszködés: vissza a középiskolába huszonhat óra, osztályfőnökség, a gyerekeim kamaszodtak, a férjemmel problémák voltak. Baj volt az egészségemmel és akkor tökéletesen csődöt mondott a vallásosságom. Pesterzsébetre, mint túlkoros ifi jártam és ott döbbentem rá, hogy hol vagyok én, ki vagyok én és kinek lát engem az Isten? Akkor kaptam azt az Igét a Jeremiás siralmai 3:53-at: "Hozzád kiáltok Uram a verem legaljából. Lépj közelebb hozzám és mond azt: ne félj!" Rájöttem, hogy mindentől féltem és főleg féltettem a házasságomat, a gyerekeimet. Gyakorlatilag félelemben éltem és félelemből kezdtem templomba is járni. Ettől a félelmemtől szabadított meg az Isten, akkor letettem mindent az Ő kezébe, mert csak Ő tudott ebből a veremből kihúzni.
Varga Katalin: Te hogy emlékszel vissza, hogyan élted meg?
Dr. Südi György: Nagyon sokat jártam ki a temetőbe egyedül is a sírhoz és azon gondolkoztam, hogy miért pont velem történt mindez a szörnyű igazságtalanság? Igazából nem jutott eszembe és nem is éreztem szükségét, hogy Istenhez forduljak. Egyetértettünk például abban, hogy jöjjünk el Békéscsabáról.
Dr. Südi Györgyné: Agyonhallgattuk a veszteségünket. A kislányunk holmiját elosztogattuk és eltűntünk Békéscsabáról. Nem is gyászoltuk meg igazából, nem beszéltünk róla, nem is emlegettük. A lányunk tízéves volt, amikor megtudta, hogy volt egy nővére. Ezt magunkban nem tudtuk lezárni, mert ez a kilenc hónap, amíg leépült az a kislány a szemünk láttára, az olyan iszonyatos volt és el akartuk felejteni. Felejteni akartam és Istent megengesztelni azáltal, hogy ha egyszer elvette azt a kislányt, ne vegyen el többet, akkor én járok templomba.
Dr. Südi György: Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy van olyan ember, aki komolyan gondolja, hogy van egy könyv, és abban le van írva valami több ezer éve és ez most jelen időben őrá vonatkozik. Ez számomra felfoghatatlan dolog volt. Elkezdtünk templomba járni. Én részben azért, mert a feleségem, meg a lányom nyúzott, hogy kísérjem el őket. Ott szépen üldögéltem és mondtam magamban, hogy nekem aztán beszélhet a lelkész. Ahogy telt az idő egyre többször jutott eszembe, hogy hogyan is állok az életemmel. Rájöttem, hogy egy csomó mindenben nem Isten szerint élek. Sőt kimondottan bűnben. S fölszámoltam minden olyan dolgot, amiről tudtam, hogy ez Istennek nem tetsző, de nem azért, hogy Istennek tetszek, hanem felébredt a lelkiismeretem. A cégnél, ahol vezető munkakörben dolgoztam, olyan helyzetet idéztem elő sajátmagam számára, hogy teljesen reménytelennek láttam a helyzetemet. Napokon keresztül borzasztó lelkiállapotban voltam. Egyszer egyik este 1991-ben rájöttem, hogy mi a megoldás. Az a megoldás, hogy elfogadom, hogy Isten irányítja az életemet és az Ő kezébe teszem le a sorsomat, és ha Ő azt akarja, hogy változtassak és az életem ne így folytatódjon, akkor az, biztosan a javamra van. Ez valami hihetetlen megnyugvást okozott. Talán életemben először akkor olyan őszintén tudtam imádkozni, hogy akármi lesz, én azt tudomásul veszem. Az életünk egész másképp alakult. A legnagyobb örömünk az, hogy bár a gyerekeinket nem neveltük vallásosan, de mégis mindketten hitben élnek és úgy is nevelik az unokáinkat. Mégis láthattak valamit az életünkben, ami vonzó volt a számukra.
Varga Katalin: Hány unokátok van?
Dr. Südi György: Öt.
Dr. Südi Györgyné: Igazán gyökeres változás volt, ami Gyurival 1991-ben történt. Az egy olyan nagy szabadulás volt számomra is, akkor már nem kellett féltékenykednem. Előtte borzasztóan féltékeny természetű voltam.
Dr. Südi György: Elmentünk egy házaspári hétre. Ott kerültek elő olyan csontvázak az életünkből, amiket addig őrizgettünk. Egyértelmű volt, hogy ott mindent el kellett egymásnak mondani és folytatni kellett az új alapokra helyezett házasság felépítését.
Dr. Südi Györgyné: Gyuri annyira más ember lett. Önzetlen és fantasztikusan együttérző.
Dr. Südi György: Sok minden olyan dolgot tesz az ember, amit utólag jobb lenne meg nem történtté tenni. De tudom, hogy az Úr megbocsátott mindent.
Dr. Südi Györgyné: Ebben az életben jó ideig nem is bukdácsoltunk, hanem szakadékban ültünk. Az ilyen helyzetekben jó azokra a szeretteimre gondolni, akik már elmentek, Nagymamám, Vicuska, a húgom, aki húsz éve halt meg.
Régen nemcsak féltékeny voltam, hanem indulatos, heves és hirtelen. Időnként megdöbbenek, hogy már megint ez jött ki belőlem? Állandóan, újra és újra rászorulok az Isten kegyelmére. Ez talán a legnagyobb áldás, hogy tudom, hol a helyem. A férjemmel naponta együtt imádkozunk és gyakran valamit abból tudok meg róla, mert ő nem annyira közlékeny.
Dr. Südi György: Mostanában több barátom is meghalt. Az egyikkel tudtam arról beszélgetni, hogy milyen óriási dolog az, hogy találkozhatunk odaát.
Dr. Südi Györgyné: Édesanyám két és fél éve lebénult és tolószékbe került. Agyvérzést kapott és nagyon nyomorúságos helyzetben van. Ez naponta figyelmeztet arra, hogy az élet véges, és hogy annak ellenére, hogy véges, ez az élet nem halálos, hanem életes, örökéletes. De ahhoz, hogy feltámadjunk, ahhoz át kell menni a halál kapuján és ez egy rettenetes dolog a számomra. Azt szoktam mondani Édesanyámnak is, hogy nincs feltámadás halál nélkül. Ez őt is formálja és bennünket is, mert mi is naponta kell, hogy megtagadjuk magunkat, amikor életünkben az első helyre kell, tegyük. Olyan vidám, kedves, jó dolog az unokákkal verset tanulni. Emesével nemrég megtanultuk a Tengerihántást. Az nagyon jó volt. De Édesanyámat bepelenkázni, felültetni meg lefektetni, az kemény dolog. Mostanra derült ki, hogy a házasság lehet szövetség is.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
Szellemiség, hagyomány, köznevelés címmel rendez konferenciát a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Kara április 12-én, csütörtökön 10 órától Nagykőrösön, a Hősök tere 5. szám alatt.

Dr. Maczák Ibolya tart előadást a régi magyarországi katolikus és protestáns prédikációk filológiai kapcsolatairól április 17-én, kedden 15 órakor Budapesten, a Ráday utca 28. szám alatt.

Húsvéti úrvacsorás istentisztelet és egyházzenei hangverseny lesz április 14-én, szombaton 15 órakor Budapesten, a Kálvin téri templomban. Közreműködnek a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karának hallgatói. Vezényel és orgonál: Tóth Anikó.

Hálaadó istentiszteletet tartanak a vártemplom felújításáért április 15-én, vasárnap 9 óra 30 perckor a telkibányai református templomban.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten Igéjét János evangéliuma 16. fejezetéből!

"Ti is azért most ugyan szomorúságban vagytok, de ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog a ti szívetek, és senki el nem veszi tőletek a ti örömeteket. Szomorúságtok örömre fordul." (János 16:22.)

Van egy nagyszerű kép, egy francia festő, Burnandtól. Az a címe, Péter és János szaladnak a sírtól. Pontosan megragadta azt a pillanatot, amikor megtudták, hogy üres a sír, beszéltek az angyallal, és az arcukon hitetlen öröm volt. De nem az a felhőtlen öröm, hanem inkább mintha ezt mondanák: Ez nem lehet igaz! János összevonja szemöldökét, inkább kétségbeesett az arckifejezése, kezét összekulcsolja. Péter felhúzza szemöldökét, kérdő tekintettel, szívére teszi kezét, mindkettőnek lobog a haja, szaladnak, mögöttük a felkelő nap visszfénye. Az örök ember a húsvét titka előtt. Hát tényleg? Valóban? De az örök hívő ember is látható itt: aki szalad, és keres, és a ragyogó nap derengése a legbiztosabb pont. A természet e nagy csodájában olyan nevetséges az emberi kétely. Talán egy egészen bizonyos ikonnak kellene ott lennie, valami magabiztos póznak, de nem, mi emberek szaladunk, hitetlenül hiszünk és keresünk. Megkapó, olyan nagyon mirólunk szóló ez a kép. Mert ez a húsvéti öröm. Ha kiírnának egy fényképészeti pályázatot, – amit manapság szoktak is – hogy ábrázolják az emberek az örömöt, egészen biztosan egy gyermeki mosolyt küldenének be a legtöbben. A gyerek az, aki igazán tud örülni. De van ebben valami önbecsapás, elvágyódás az ártatlan öröm után.
A húsvéti öröm, Jézus öröme nem ilyen. Az a tragédiából nő ki. A húsvéti öröm nem az önfeledt gyerek öröme, hanem a széttiport és megvert tanítványi csapat öröme. A legnehezebb helyzetben ajándékozza Jézus a tanítványoknak örömét. Ma nagyon belénk oltják az ár nélküli öröm utáni vágyat. Ott lebeg előttünk az égből pottyant nyeremény öröme. Az a jó, ha csak úgy kapunk valamit… Jó mondás pedig, hogy Krisztus követői először böjtölnek, aztán ünnepelnek. A világ először ünnepel, aztán jön a másnaposság. Ha az örömet ilyen égből pottyant dolognak éljük meg, feltétlen elveszítjük. Az ótestamentumi nép alapélménye is az volt, hogy Isten kiszabadította őket a szolgaságból, a rettenetes rabságból, abból a lehetetlen és halálos helyzetből. Kinyújtotta karját, és kivezette őket. A szabadítás égből pottyant, de az öröm nem. Annak súlyos könnycseppek sokasága volt az ára.
A magyar nyelvben amúgy is érdekes szójáték az öröm és az üröm szavak. Mintha eleink érzeték volna, hogy e kettő összefügg, amikor a minden bizonnyal későbbi keserűséget kifejező szót az öröm szóval párosították hangalakjában. A nagypéntek mélységéből lett húsvét! Nyilván nem azt jelenti ez, hogy a rossz előfeltétele a jónak. Dehogy van így! Inkább ez az a súly, ami megtámasztja. Állítólag az öröm szó hangutánzó eredetű szó. A r betű maga a nevetés, a heves érzelem kifejezése. Tehát ez nem egy olyan szó, amit kiizzadunk magunkból, kitalálunk, hanem ez magától jön. Emlékszem, egyszer Luca lányunk elveszett egy piacon. Rettenetes rémületben kerestük. Amikor meglett, és átöleltem, ő elsírta magát, sokáig még dobogott a szívünk, de örültünk nagyon. Ez az öröm az, amit nem lehet elvenni. Valami ilyesmit élhettek át a tanítványok: Megvan, él az Úr! Itt van közöttünk. Ez nemcsak beszéd. Ez az az öröm, ami nem egy pillanatig tart, hanem örökké. Ez az a lendület, amit nem vehetnek el tőlünk. Ha mégsincs meg az öröm, akkor vissza kell menni a forráshoz, mert talán elveszett a piac forgatagában, de észre sem vettük. Adja Isten, hogy Krisztus örömét ne veszítsük el! Ámen.