2012-11-21

Áldás, békeség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Sok szó esik az egyház ügyes-bajos dolgairól, a szolgálatokról, az épületekről, az intézményekről, de magáról arról az emberről, aki ezeket a szolgálatokat végzi, kevés. Egy olyan gyülekezetbe látogatunk el, ahol a lelkész nem csak kimondta, hogy elfáradt, hanem valóban el is ment egy úgynevezett szombat félévre pihenni. Ferenczy Zoltán hetényegyházi lelkészt és munkatársait hallhatják majd, név szerint: Darányi Krisztinát, Tóth Kása Saroltát, dr. Slég Annamáriát, Oravetz Anettet, Kis Ilonát, Telekesné Pethő Szilviát. Először Ferenczy Zoltán beszélt arról, milyen érzésekkel jött vissza újra a gyülekezetbe.

Ferenczy Zoltán: Fantasztikus helytállása volt a gyülekezetnek. Nem kellett nekem ott állnom a háttérben, hogy éppen mit csinálnak, én tényleg szabadságon lehettem. Alkotói szabadságon. Fantasztikus élmény volt látni azt, hogy ebben a félévben, ezalatt a néhány hónap alatt milyen minőségi változás bekövetkezett a munkatársi körben. A tekintélytől irányokat, szempontokat váró csoportból egy nagykorú, önálló, felelős csapat lett rendszer szinten, szervező szinten is. Tényleg egy olyan munkatársi körrel dolgozhatom ma már együtt, akik lelkész nélkül is képesek lennének minden szolgálatot megfelelő színvonalon ellátni.
Fekete Ágnes: Mit jelent a szombatfélév?
Ferenczy Zoltán: A szombatfélév az azt jelenti, hogy egy lelkipásztor hat hónapon keresztül tanulmányi szabadságon van. Én most éppen egy könyvet kezdtem el írni. Hihetetlenül fontos, hogy az ember le tudja tenni ezt az állandó, nagyon nagy terhet, amit a szolgálat révén magára vesz.
Fekete Ágnes: Miért olyan nagy ez a teher? Azt hiszem, ezt nagyon sok ember nem érti.
Ferenczy Zoltán: A mi szerepeinkben hihetetlen sok a szerepkonfliktus. Nekem egy időben, egy helyen, egy személyben két vagy több olyan szerepet kell vállalnom, ami egymással ütközik. Én például egy egyházközségben egyszerre vagyok jogilag egyszemélyi felelős és a presbitérium alkalmazottja. Egyszerre vagyok lelkigondozó és az egyházfegyelmet képviselő ember. Egyszerre vagyok ifjúsági bibliaóra vezető és édesapa. Egyszerre vagyok igehirdető a gyülekezetben és a feleségem férje. Sorolhatnám a végtelenségig a sort, amik igazából össze nem egyeztethető párosítások. Állandó dilemmát jelent, hogy mikor melyiknek van elsőbbsége. Akik sok szereppel dolgoznak, még a gyülekezet számára is néha egy picit nehezen értelmezhető. Az egyik pillanatban jófej, a másik pillanatban szigorú. Az egyik pillanatban határozott, a másikban bizonytalan. Aki ezt nem látja rendszerben, annak ez bizonytalanságot okoz. Ilyen értelemben az a lelkész, akinek csak egy szerepe van, hogy mindig határozott, vagy mindig bizonytalan sokkal könnyebben kiszámítható. Ez azért megterhelő.
Fekete Ágnes: Ezek miatt a szerepek miatt szükséges néha kivonulni?
Ferenczy Zoltán: A szerepek miatt. Eléggé inkorrekt az a struktúra, amiben élünk. Egy lelkipásztornak nincsen munkaideje. A nap huszonnégy órájában vagyok lelkész, ha valaki ezt elmondaná egy szakembernek, az azonnal gyógykezelésre utalná, hogy a munkaalkoholizmusnak egy olyan szintje, amin azonnal változtatni kell, mert ez nagyon veszélyes. Nem lehet a nap huszonnégy órájában lelkésznek lenni. Szörnyű lenne annak a gyereknek felnőni, akinek a nap huszonnégy órájában lelkész az apja. Rengeteg megbetegítő helyzetet élünk át és csinálunk is. Ezeknek az újraértelmezése, kézbentartása, korrigálása bizony nem lehetséges akkor, amikor az ember tényleg nagyon-nagyon erőltetett folyamatokban van benne. Egy lelkész, aki szeretne megfelelni a hivatásának és a küldetésének az egyik pillanatban gyászolókkal együtt szomorkodik, a másik pillanatban esküvőre készülő emberekkel együtt örül, utána rögtön beesik egy harmadik szobába, ahol hihetetlenül durva konfliktusokat kezel, majd lelkigondoz, majd ezek után elmélyülten készül, utána megy gitározni a fiatalokkal és a végén talán még a gyerekével is leül játszani. Olyan hirtelen váltások vannak a szerepeinkben, az életünkben, a szolgálatunkban, amit nagyon nehéz sérülések nélkül megúszni.
Fekete Ágnes: Ez a szombatfélév Nyugat-Európában már van, ahol kötelező?
Ferenczy Zoltán: Sőt a pedagógusok társadalmában is van, az Egyesült Államokban a pedagógusok egy évre mehetnek el. Nyugat-Európában sok országban a humán-szférában ez gyakorlat. Óriási dolog, hogy az egyházunkban lehetőség nyílik erre. Nagyon fontosnak tartom, hogy merjük felhatalmazni a presbitériumot, a munkatársainkat, azokat, akik élő hitben, biblikus értékek mellett akarnak kiállni, hogy tudjanak szolgálni. Magam példáján éltem meg, hogy bizony néha én voltam a gátja annak, hogy valaki nem tudott szolgálni, mert annyira szerettem volna azt csinálni. Muszáj elengedni, mert nem az a dolgunk, hogy mi csináljunk meg mindent, hanem az a dolgunk, hogy látást adjunk, az Igét hirdessük, ha azt mi tudjuk a legjobban a gyülekezetben. És ha nem mi tudjuk, akkor tudjunk félreállni, hogy mást is engedjünk. Szerintem nem lelkészi munka a fűnyírás, a templomépítés, a kerítésfestés és ezek. Nagyon jó, ha a lelkész ezt megcsinálja, de ez már az ő önkéntes munkája, a szabadidejéből tartom elképzelhetőnek. Ha előhívom az embereket az elefántcsonttornyaik, védő bástyáik mögül, az egyfajta kiszolgáltatott helyzetet teremt. Nem lehet máshogy az Isten elé menni és nekem is elő kell jönnöm. Ha valaki csendes, jámbor ember, akkor is azt a nagyon archaikus mély kivetítést, amit az ember a gurujától, vagy nem tudom kitől vár, azt rám vetíti. Ez egy nagyon hosszú, nehéz munka és nagyon komoly mély önismeretet és emberismeretet igényel, hogy hogyan lehet ezeket a szerepeket nem felvenni. Nem felvenni a tökéletes ember szerepét, nem felvenni a mindent megmondó ember szerepét, a lábtörlő szerepét.
Fekete Ágnes: Ha több munkatárs van, ez önmagában hordja, hogy sokkal több a konfliktus?
Ferenczy Zoltán: A megváltozott lelkipásztor szerep, de minden változtatás, akár jó, akár rossz, az bizonytalanságot hoz és ez a bizonytalanság önmagában konfliktus. Ha mindent úgy csinálnánk, ahogy ez szokás, az nagyon sok eredeti, hihetetlen hangsúlyos értékeinket veszítenénk el. Ezt az utat megpróbáljuk végigjárni és ez nagyon nehéz út. Vannak teljesen normális konfliktusok, hogy nézzük meg, hogy jó úton megyünk-e és vannak olyan konfliktusok, amelyek nagyon nehezen megfogalmazhatók, hanem érzelmi bevonódások, régi történeteinknek az újraélése és ezeknek a kivetítése egy adott gyülekezeti helyzetre és ezekkel is kell mit kezdenünk. Az a szerep, amit tőlem általában a társadalom elvár, hogy én a gyülekezet középpontjává váljak, ez nem egyeztethető össze sem a református hagyományainkkal, sem a Szentírás gondolatkörével, sem azzal a küldetéssel, ami rám vagy a gyülekezetünkre van bízva. Ezekkel is dolgoznunk kell. Rendkívül beteg a társadalmunk, rendkívül sok megterhelt élettel találkozunk. Azokban a gyülekezetekben, ahol a lekigondozásra egy picit nagyobb hangsúlyt fektetnek oda méginkább szívesen érkeznek azok az emberek, akik a terheiket hozzák. És ezzel nincsen semmi baj, csak ha a gyülekezet ezen az úton elindul, arra nagyon tudatosan kell felkészülni, hogy ezekkel a szerepzavarokkal, konfliktusokkal találkoznunk kell.

– Mentem takarítani. Általában a dekorációt is én rendezem. Szombaton egy másfél óra kell a templom rendbetételére, takarítására. Csinálok egy gyönyörű virágcsokrot, amit megnézek minden oldalról, hogy ne takarja el a lelkészt. Jött valaki és az elkészített virágcsokorba beletűzött egy másik csokrot. Én kivettem belőle, de egy kis idő múlva vissza volt téve a csokor. Ezt nem álltam meg szó nélkül, azt mondtam, hogy azt most elveszem onnan, és meghívom a jövő szombatra takarítani és hozhatja a csokrot.
Fekete Ágnes: Hogy lehet egy ilyen konfliktust jól megoldani?
– Fontos, hogy valóban tisztázott legyen, hogy ki mit csinál, és egy dolognak ne három ember legyen a felelőse, mert ott mindig ütközések lesznek. Természetesen, aki vállal valamit azért a felelősséget is vállalja.
– A konfliktusok a mindennapjaink része. Ettől nem kell nagyon megijedni. Csak az hozhat egy kis ijedelmet, hogy egy gyülekezet egy kicsit más, mint otthon, vagy a munkahelyen, ahol a mindennapjainkat éljük. Itt kevesebbet találkozunk.
Fekete Ágnes: Meg az ember azt hiszi, hogy szentek gyülekezete, ahol sosincs probléma.
– Inkább lenyeljük, elodázzuk, vagy mismásoljuk a konfliktust, tehát ezért jó, hogy tudjuk, hogy milyenek a szerepeink, mert akkor tudjuk tisztázni és helyre tenni a dolgokat.
– Van egy mítosz az emberekben, hogy az egyházban nincs konfliktus, vagy ha van, akkor az már nem is jó. Viszont ezt tudatosítjuk magunkban, hogy a konfliktusok igenis jók, előbbre vihetnek bennünket, akkor az szerintem igenis nagy segítség a gyülekezet tagjainak.
– Vannak olyanok, akik nem szeretnek se szolgálatot vállalni, ők a felelősséget nem vállalják, de kritizálni szeretnek. Az ilyenekkel azért elbeszélgetünk.
Fekete Ágnes: Milyen volt ez a félév?
– Nekem az volt az érzésem, hogy mindenki még jobban összekapta magát.
Fekete Ágnes: Aktívabbá tette a gyülekezetet?
– Igen, még aktívabbá tette. Nem volt olyan, hogy nem csinálom, vagy nem akarom, vagy nincs időm. Mindenki maximálisan odatette magát. Nagyon jó volt látni a különbséget lelkészek és lelkészek között. És elég kritikusak vagyunk, mert azért kibeszéltük.
Fekete Ágnes: Volt miről beszélni?
– Volt. És ha valamivel nem értettünk egyet, azt megbeszéltük, hogy az Ige szerint itt vagy ott nem úgy gondoljuk.
– Hárman vettük át igazából a lelkész szerepeit, így próbáltuk három presbiter, munkatárs között felosztani azt, amit eddig a lelkipásztor csinált. Több gyülekezeti programunk is volt ebben a félévben, gyerektáborok, pünkösdhétfői családi nap, református nap. Volt egy országos konferenciánk áprilisban. A koordináció feladatát egy-egy munkatársunk vállalta.
– Nagyon tudatosan készültünk erre a félévre. Megpróbáltuk összegyűjteni, hogy a lelkésznek milyen szerepei vannak, mik azok, amik átvehetők tőle és mik azok, amiket nem lehet átvenni. Ezt oldottuk meg úgy, hogy minden vasárnap más lelkész prédikált.

Fekete Ágnes: Mi volt a személyes feladata?
– Az egyes programok koordinálása és ebben kerestem magamnak segítőket.
– A hétközi alkalmakra sem kértünk lelkész segítséget, hanem közösen készülve egy-egy valaki magára vállalta annak az igei alkalomnak a témáját.
Fekete Ágnes: Ez jól működött így?
– Igen. Az volt az érdekes, hogy elfogadták ezt a gyülekezet tagjai, mert látnak minket egyébként az év többi részében is, hiszen az istentiszteletet is, nemcsak a lelkész vezeti az elejétől a végéig, hanem liturgus szolgál. Ez azt jelenti, hogy a lelkipásztor az igehirdetést és az imádságot végzi, az összes többit pedig a liturgus, a lekcióolvasó és a hirdető.
– Azért sem volt furcsa ez a gyülekezet számára, mert nem most kezdődött ez a folyamat, csak most ebben a félévben ezeket a szolgálatokat nem a lelkész végzi, hanem a munkatársak. Ez korábban is így volt már.
– Nagyon pozitív visszajelzések voltak, hogy akik felkészültek, milyen sokat tanultak ebből.
Fekete Ágnes: És milyen volt, hogy visszajött a lelkész?
– Mi nagyon vártuk már, mert nagyon magas színvonalúak az igehirdetései. Ez hiányzott nekünk a félév alatt.
– A lelkész látása hiányzott. Más aspektusból tud bizonyos dolgokat megítélni, mint mi. Ez a fajta látás nagyon hiányzott és az, hogy ezzel a látással nagyon sok folyamatot egybe lehet gyűjteni illetve előre vinni. Ez hiányzott a félév alatt. Működtetni tudtuk, ami addig is működött, de előre menni nem tudtunk.
– Észrevettem, hogy fizikailag jót tett a lelkipásztorunknak, mert már látszottak a fáradtság jelei. Most sokkal nyugodtabb, mintha kicserélték volna. Tényleg jót tett a félév neki.
Fekete Ágnes: Amikor bejelentette annak idején, hogy el fog menni, nem volt furcsa?
– Riadalom volt első pillanatra és akkor kezdett el csillapodni, amikor a szolnoki három napos munkatársi hétvégét végigcsináltuk és kezdtük azt látni, hogy talán megbirkózunk ezzel a helyzettel, mert kellően fölvérteződtünk erre az időszakra.
– Nem tudtuk, hogy mire készülünk, mert annyira új volt ez a helyzet. Az egyházban, máshol alig hallunk erről, hogy valaki szombatfélévre menne, így még tanácsot sem tudtunk kérni és ez az újszerűség volt az, ami riadalmat váltott ki belőlünk.

Jézus légy ezerszer áldott,
mert kereszted és halálod,
megváltotta a világot.

Fekete Ágnes: A hetényegyházi gyülekezet élete után egy iskola életébe kukkanthatunk bele. A gyerekek számára is óriási tapasztalat, ha egy kicsit eltérnek a szokásos tanulástól, és egy másik iskola életébe bekapcsolódnak. A kiskunhalasi református gimnázium egyik osztálya Erdélybe látogatott. Határtalanul volt a neve ennek a programnak, aminek Bognárné Nagy Éva tanárnő volt a szervezője. Ő meséli el képek segítségével útjukat.

Bognárné Nagy Éva: Ezen a képen az látszik, amikor a Királyhágón megálltunk és szétnéztünk azon a helyen, ahol Magyarország és Erdély határa volt 1557 és 1867 között.
Előtte még Körösfőn megnéztük kazettás mennyezetű, hímzésekkel díszített, csodálatos négytornyú templomot.
Estére érkeztünk meg Kolozsvárra, ahol megtekintettük a Farkas utcai templomot majd betértünk a Kolozsvári Református Gimnáziumba, ahol megmutatták nekünk az egyelőre még leromlott állapotban lévő iskolát, ugyanis nincs pénz a felújításra. A Nagyenyedi Református Gimnáziumhoz már hozzáfogtak és olyan jó érzés volt látni, hogy az egész épületet felújítják. Kolozsvárról Nagyenyedre mentünk és ott volt a következő szállásunk. Mindenhol találkoztunk az ottani hetedik osztályos diákokkal is. Volt egy kosárlabda mérkőzésünk. Először mi nyertünk, aztán a visszavágón a másik csapat győzött. Néptáncbemutató és táncház is volt. Az ottani lelkész úr, néptáncot is tanít az enyedi diákoknak. Az én osztályom, meg a kinti gyerekek létrehoztak egy Határtalanul facebook-os levelezős csoportot és azóta írogatnak egymásnak.
Fekete Ágnes: Ez melyik Kollégium?
Bognárné Nagy Éva: A Kolozsvári Református Diákotthon, a Líceum.
Fekete Ágnes: A diákotthonban sikerült szállást kapni?
Bognárné Nagy Éva: A diakóniai épületben helyeztek el minket. A Határtalanul programban, pályázatban a szállást finanszírozzák és a buszköltséget. Összesen hatszáztizenkilencezer nyolcszáz forintot kaptunk. Harminckét gyerekkel és négy tanárral együtt mentünk el Kolozsvárra és Nagyenyedre.

Fekete Ágnes: Rendszeresen vannak ilyen pályázatok?
Bognárné Nagy Éva: Igen, csak nem egyszerű megpályázni. Nagyon sok feladattal jár. Előtte voltak előkészítő óráink. Földrajzórán Erdéllyel ismerkedtek a gyerekek, történelemórán Trianonról tanultak, szatmári táncokat tanultak, ajándékokat készítettünk technikaórán. Most lesz majd a záróalkalom. Egy témanapot erre fordítunk. Mindenki kapott egy-egy témakört a magyarlakta területekről és ebből készülnek fel és egymásnak bemutatják a többieknek. Táncházzal fogjuk zárni, de kürtőskalácssütés és sok minden más is lesz.
A kolozsvári október huszonharmadikai ünnepségen is részt vettünk.

Fekete Ágnes: Ti is előadtatok valamit?
Bognárné Nagy Éva: Egy szép néptáncot mutattunk be. A városi ünnepségen pedig koszorúztunk is.
A két iskolában a mi hetedikeseink megismerkedhettek az ottani hetedikes gyerekekkel. Különböző tanítási órákon is részt vehettünk. Voltunk magyarórán, ahol egymást kellett bemutatniuk a gyerekeknek. Izgalmas volt a látványos kémiai kísérleteket bemutató óra, amit csak a tanárnő varázslataiként emlegetünk. Voltunk románórán is.
Nagyenyeden fizikai kísérleteket láthattunk. Ott nagyon sok régi fizikai eszköz áll a nagyenyediek rendelkezésére. Olyan csodálatos természettudományos szertáruk van, hogy akár egy múzeum is megirigyelhetné.
A tornatermet már felújították és most az elsősök épületét csinálják. Gondolom nagyon szép lesz, ha majd rendbe hozzák. Nagyon aktív lelkészük van, aki a néptáncot is tanítja. A gyerekek először nem akartak párosával beállni, de ő nem foglalkozott azzal, hogy ki mit nem akar, hanem szépen összeállította a csoportot. Nagyon jól éreztük magunkat.
Dénes György, író mesélt a kolozsvári ötvenhatos eseményekről és a rárótt hét börtönévről.
Utána útnak indultunk és a Házsongárdi temetőbe mentünk, ahol Tőkés László testvére, Erzsébet asszony vezetett minket végig a híres sírok között és sok-sok történetet mondott el az ott eltemetettekről.
Fekete Ágnes: Élvezték a gyerekek annak ellenére, hogy ez nagyon komoly program volt?
Bognárné Nagy Éva: Már a régi osztályomnál is az volt a szokás az osztálykirándulásokon, hogy visszafelé a buszon előrejönnek a gyerekek és elmondják, hogy milyen volt számukra ez a kirándulás. Most is elmondták, hogy minden nagyon szép és jó volt, csak egy kicsit sok volt a templom. Egyik egykori diákom is velünk volt, aki elmondta, hogy már ez régen is így volt, és csak később tudta értékelni, hogy milyen jó volt. Azt hiszem egyik templom sem maradhatott ki és végülis ez egy tanulmányi kirándulás volt. Ezt az érvet a gyerekek is elfogadták.

Fekete Ágnes: Ezt megszervezni, nagyon nagy feladat.
Bognárné Nagy Éva: Mindenhol nagyon kedvesen fogadtak bennünket. A kolozsvári gimnáziummal diákcsere programunk is van. A kolozsvári diákok két hetet töltöttek nálunk Halason, a mi két diákunk pedig ott kinn volt éppen abban az időben, amikor az osztállyal is mentünk. Találkoztunk a két kislánnyal és nagyon megörültek nekünk.
Voltunk Déván is Böjte Csaba gyermekotthonában. Gyűjtöttünk ajándékot és pénzt is vittünk, ugyanis úgy gyűjtöttünk, hogy mindenkit arra biztattunk, hogy Mondj le egy gombóc fagyiról! Így több mint százezer forintot vihettünk a gyerekek megsegítésére. Torockón is jártunk, ahol szintén van egy gyerekház. Ott arra kértek minket, hogy téli cipőt küldjünk, mert az hiányzik. Ezért most azt gyűjtünk és el fogjuk hozzájuk juttatni.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
Bod Péter, a tudós erdélyi lelkipásztor címmel tart előadást dr. Bod Magdolna és dr. Bod Péter Ákos a Debreceni Református Kollégium Budapesti Baráti Körében november 24-én, szombaton 15 órakor Budapesten, a XIV. kerületi Tábornok utca 2. szám alatt.

Konfliktuskezelés, kommunikáció, harag és megbocsátás lesz a témája annak a találkozónak, amelyet november 24-én, szombaton 16 órakor tartanak Budapesten, a Jahn Ferenc utca 107. szám alatti templomban.

Kis Médea, Istendicsőítés énekkel és élettel című könyvének bemutatója illetve kerekasztal-beszélgetés lesz a református spiritualitásról november 27-én, kedden 17 óra 30 perctől Budapesten, az Alkotmány utca 15. szám alatt. A beszélgetés résztvevői: Bagdy Emőke, Bódiss Tamás, Zalatnay István és Fekete Ágnes.

Ugyancsak könyvbemutató lesz november 22-én, csütörtökön 17 órától a Ráday könyvtárban és november 23-án, pénteken 17 órakor a Baár-Madas Gimnáziumban.

Templomszentelési ünnepet tartanak november 24-én, szombaton 14 órakor Nagykovácsiban.

Az örökkévalóságról és Isten országáról szól az a Zsoltáros istentisztelet, amelyet november 22-én, csütörtökön 18 órakor tartanak Budapesten, a Kálvin téri templomban.

A Csendes éjről szóló gyermekrajzpályázat eredményhirdetése és kiállításának megnyitója november 24-én, szombaton délután 16 órakor lesz Budapesten, az Ördögszekér utcai közösségi házban.

A nemzetek, a nemzetiségek és a vallások a témája az idei XI. Kárpát-medencei Keresztkötődések Konferenciának, amelyet november 23-án, pénteken 9 órától tartanak Pomázon, a Teleki-Wattay kastélyban.

Csendesnapokat szerveznek református szociális intézmények vezetőinek november 26-án és 27-én Berekfürdőn, a Megbékélés házában.

A Magyar Református Szeretetszolgálat ismét meghirdeti a Nyilas Misi Karácsonya elnevezésű cipősdoboz akcióját. November 15. és december 14. között 36 gyűjtőhelyen várják a gyermekeknek szánt ajándékokat.

Jótékonysági estet rendeznek a Majosházi Hospice Ház létrehozásának javára november 24-én, szombaton 17 órakor Budapesten, az első kerületi Szilágyi Dezső téri református templomban.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Lukács evangéliuma 12. részéből!

"Nemde öt verebet meg lehet venni két filléren? És egy sincs azok közül Istennél elfelejtve, de ti sok verébnél drágábbak vagytok" (Lk 12,6)

Egyik nap egy boltban fizettem, de az utolsó pillanatban eszembe jutott, hogy még öt zsömlét is kérek. Visszaszaladtam, de már ott hagytam a pénzt. Ahogy pakolok a kocsiba, a pénztáros nő utánam szalad és megkérdezi, maga mennyi pénzt tett el. Először azt hittem, esetleg többet raktam a pénztárcámba, aztán a kezembe nyomta az ezrest. Ezt ott felejtette. Mondom, maga nagyon rendes ember. Nem hogy vissza akarta adni a pénzt, de még utánam is szaladt, pedig soha nem vettem volna észre, hogy kevesebbe került. Olyan jó kedvem lett. Nem az ezrestől, hanem attól az érzésről, hogy megbízhatok az emberekben. Persze a dolog másik fele, hogy akkor elhatároztam, hogy viszek neki majd valami ajándékot, és ezt máig nem tetem meg. Ilyen az ember… könnyen észreveszi a rosszat, elfelejti a jót, és nem hálás érte.
Érdekes dolog ez a felejtés. A Bibliában nagyon sokszor szerepel ez a szó. Az ószövetségben valami olyasmit jelenthetett, amikor azt olvassuk: elfelejti az Isten elfelejti a te vétkedet, az azt jelenti, hogy teljesen kitörlődött, valóban nincs többé. A felejtés a nem létet jelenti. Nem ismerlek titeket, mondja az ítéletkor a szétválasztott tanítványi seregből azokban, akik bal keze felől állnak. Nem tudom, kik vagytok, elfelejtettelek. Az Isten emlékezetében lenni, éppen ennek az ellenkezője. Ez az örök létezést jelenti. Amikor a bűnös azt kéri, emlékezzél meg rólam a paradicsomban, akkor azt kéri, hogy a létezésbe vegye fel Isten. Nem arra utal, hogy majd egyszer, az agytekervényei legaljáról szedje elő ezt az emléket, hanem hogy a létezésbe, Isten örök emlékezetébe vonja be Krisztus, mert hisz benne, mert ő is annak az országnak a részese szeretne lenni. Futó és felszínes emlékezetünkben érdemes elgondolkodnunk ezek az emlékezeten. Isten egy kis verebet sem felejt el, mert benne van a létezésében, fontos neki. A mi létezésünk sokszor egy futó kaland. Birtoklunk tárgyakat, azt hisszük, azok vagyunk, amink van. Van szép ruhám, van autóm, tehát vagyok valaki. Ha nincs, akkor senki vagyok. Dolgozunk, és azt hisszük, azok vagyunk, amit megtehetünk. Van munkám, építettem, írtam, elkészítettem, tehát vagyok valaki. Vagy éppen az vagyok, amit rólam mondanak. Összesúgnak a hátam mögött az emberek, és egy napig ezen gondolkodom, el tudnék süllyedni szégyenemben, vagy tapsolnak és dicsérnek, és akkor értékesnek gondolom magam. Az ördög is így beszélt Jézushoz a pusztában te vagy valaki, mert hiszen képes vagy arra, hogy kenyeret készíts, csak egy szavadba kerül, te vagy valaki, hiszen csodákat teszel, és mindenki dicsér, ha leugrasz a magasból, te vagy valaki, hiszen tied a világ, mert neked adom: itt a nagy lehetősség, legyél végre valaki! És közvetlenül a pusztai megkísértése után a kísértő szava helyett a teremtő Isten szavát hallja megkeresztelkedésekor: Te vagy az én szeretett fiam. Ez Isten szava. Nem az vagy, aki két fillérért megveszel öt verebet, nem az vagy, akinek tapsolnak, vagy akit utálnak, és nem az vagy, aki mindent képes vagy megalkotni, hanem szeretett gyermek vagy, akiről isten soha nem feledkezik el, aki az ő gondolatában van szüntelen. Ha az értékességünket a kísértő akarata szerint éljük meg, akkor az életünk egy állandó ugrálás lesz a magasból a mélybe. Ha azt mondják, kedves vagy, hirtelen feldobódunk. Ha azt mondják, nem vagy fontos, nem kellesz, lehuppanunk a mélybe. Cikk-cakkban éljük hullámvasút életünket. Van autónk, de jó, ellopták, ez rémes. Képes vagyok felépíteni egyházat, milyen nagyszerű, beteg lettem, értéktelen lettem, mert már nem vagyok jó semmire. Egyszer fent, egyszer lent, ez az élet hullámvasútjának menetrendje. De ha egyszer meghalljuk Isten szavát, hogy értékesebbek vagyunk, mint az a veréb, aki egy az ötből, és csak két fillérbe került, és Isten mindig a gondolataiban tart, és a létünknek ez a lényege, akkor egészen más lesz egyszerre az értékrendünk. Akkor megértjük Krisztus útját, aki onnan kezdve, hogy a létét belehelyezte ebbe a mondatba: te vagy az én szeretett fiam, ment, és hozsannáztak, királlyá akarták tenni, megvetették, elüldözték, megfeszítették, de ő tudta, ő az Isten szeretett fia.
Nemde öt verebet lehet venni két filléren, de egyet sem felejt el Isten. Ti sok verébnél drágábbak vagytok! Ámen.