2013-01-09

Áldás, békesség! Szeretettel köszönjük hallgatóinkat. Fekete Ágnest hallják.
Legutóbbi műsorunk után egy kedves telefonálónkkal beszélgettem, aki kifejtette, nem bírja ezeket a vallási műsorokat. Nagyon örültem, hogy bírálattal is megkerestek minket. Azt mondta, az egyház mindig olyan sötéten látja a világot. Én is bevágtam ezt a komor, furcsa hangszínt, és szidom a fogyasztói világot, az üzletet, mindent, pedig ezek természetes dolgok. Sok igazság volt bírálatában. Igaz, hogy mi, egyházi emberek hajlunk arra, hogy sötétebb tónusokkal fessünk le minden jelenséget, ami a mai, eltömegesedő korszak terméke. Az érem másik oldala viszont, hogy teljesen jogosan félünk ettől az új világtól. Mintha a jó és a rossz dolgok helyet cseréltek volna. Vegyünk egy újságot, és nyissuk ki az első oldalánál! Teljesen mindegy, hogy melyiket. Egészen biztos, hogy azt fogjuk olvasni, válság, megölték, kirabolták, elsüllyedt, üldözik és így tovább. Pedig mi az igazság? Európa történelmének legbékésebb időszakát éljük. Soha ennyi ember ilyen jól nem élt az elmúlt 2000 évben. Soha Magyarországon ilyen hosszú ideig nem volt háborúmentes időszak. De lapozzunk az újságban, eljutunk az úgynevezett tudományos rovathoz és a hirdetésekhez. Azt láthatjuk, hogy a legjobb cipő, a legjobb üzlet, nagyszerű kísérlet, az üzletben minden a lehető legtökéletesebb. Ebben a világban csak pozitív üzenetek vannak. Senki nem kérdez a dolgok mögé, pedig a valóság az, hogy soha ennyi felesleges és rossz termék nem volt a világban, mint most. Egy cipő, ami régen évekig tartott, ma jó, ha félévig, és egyáltalán a minőségi termeléssel bajok vannak. Tehát a valóság éppen az ellenkezője annak, amit olvasunk. A mai európai viszonyok nagy rendben vannak ahhoz képest, ami például a termékekkel, a tárgyainkkal történik. Felcserélődtek a jó és rossz dolgok, teljesen torz képet kapunk. Mintha egy kosár almáról lenne szó. Az a természetes, hogy az ember kiveszi a jót és megeszi, a kukacosat meg félreteszi. Természetes, hogy aki érzékeny, az hamar észreveszi a rosszat. Persze ettől nem kell állandóan komor képet festeni és felháborodni mindenen, ez is igaz. Most egy olyan emberrel beszélgetünk, akinél éppen ezeknek a jó és rossz dolgoknak a helyes arányát éreztem. Mikor bementem a lakásába, azzal fogadott, az volt az első mondata: szép az élet! Kántor Ervin volt őrbottyáni lelkész elmesélte, hogy most, a 90. születésnapján a régi gyülekezeti tagok eljöttek, és az egész lakását kitakarították, mindent kicseréltek, ami arra szorult. Hát nem csoda ez? Kérdezte. Mégis visszakérdeztem: Ervin bácsi, miért szép az élet?

Kántor Ervin: Miért szép az élet? Mert rengeteg sok csodán mentem át.
Fekete Ágnes: A legtöbb ember azt mondja, jaj, de rossz az élet.
Kántor Ervin: Gyönyörű az élet, gyönyörű.
Fekete Ágnes: Hol született?
Kántor Ervin: Budapesten születtem 1922-ben. A Lónyaiba jártam. A negyedik év végén kihirdették, hogy kettéválik az osztály és ógörögöt vagy angolt lehet tanulni. Draskóczi István volt a vallástanárom, őt kérdeztem meg, hogy melyiket válasszam, mert én református lelkész akarok lenni. Magához ölelt, és azt mondta, mivel bizalommal vagy hozzám, én is bizalommal mondom, csak a görögöt, csak a görögöt. Áldom tanárom emlékét, mert a görögöt választottam.
Fekete Ágnes: Miért akart lelkész lenni?
Kántor Ervin: Igazán nem emlékszem, rejtve van előttem.
Fekete Ágnes: Mikor végzett a teológián?
Kántor Ervin: 1940-ben mentem a teológiára. 1944-ben az egész évfolyamot behívták tábori lelkészi tanfolyamra. A nagyváradi hadapródiskolába osztottak be. Amikor a fogság után haza kerültem, akkor tettem le az utolsó vizsgáimat 1946-ban.
Fekete Ágnes: Azért az nagy szerencse, hogy amerikai fogságba esett. Már ha lehet ezt mondani?
Kántor Ervin: Hát lényegesen jobb volt, mint a másik oldalon, de azért ott sem volt minden jó. Amikor fogságba estünk, negyvenkét nap után kaptunk először kenyeret.
Fekete Ágnes: És addig mi volt?
Kántor Ervin: Napi egy evőkanál cukor, egy evőkanál tejpor és annyi víz, amennyit akarunk. A szabadég alatt voltunk. A csajkafedéllel ástunk lyukakat, abban ketten-hárman összebújtunk, de ha esett az eső, akkor ki voltunk öntve, akkor ültünk a hátizsákunkon.
Fekete Ágnes: Ez hol volt?
Kántor Ervin: Németországban. Volt, amikor hetven-nyolcvan halott volt reggelenként. Ez onnan láttuk, hogy ahogy körülnéztünk mennyi ember volt meztelenül. Aki meghalt, arról pillanatok alatt levették a ruhákat és magukra vették, mert az akkor ott életet jelentett.
Fekete Ágnes: Milyen hónap volt?
Kántor Ervin: Tavasz volt, de még havas eső is esett. Negyvenkét nap után akkora falat kenyér jutott, amekkorát úrvacsorára szoktam osztani. Emlékszem az egyik tiszttársra, aki letérdelt, összekulcsolta a kezét, és azt kérte, hogy tegyék a szájába. Aki osztotta a kenyeret, teljesítette a kérését. Később jobb lett, ahogy vittek tovább bennünket, végül Franciaországban szabadultam. Csoda. Százötvenezren voltunk, ötezrenként voltunk egy-egy ilyen rekeszben. Reggelenként áhítatot tartottunk, és minden este rövid bibliaórát. Beosztottuk egymás között. A harangozónak az volt a dolga, hogy körbeszaladjon, hogy kezdődik az istentisztelet. Vigasztaltuk egymást. Volt, aki kétségbeesésében sírt, hogy nem is tudom, hogy él-e még a családom? Nagyon boldog vagyok, hogy fogságban voltam. Ez a legcsodálatosabb gyakorlati teológia volt, amire csak áldva tudok emlékezni. Egyszer a parancsnokom megkérdezte: Páter, miért vagy olyan szomorú, mi van veled? Elmondtam, hogy még a fogság előtt kaptam levelet a menyasszonyomtól, hogy ne írjak neki a Dunántúlra, – ahová kitelepítették őket az apósom rendőr volta miatt – mert viszik őket Németországba. Mindez 1944 végén volt. A parancsnokom akkor azt mondta, hogy kinevezlek futárszolgálatra, elviszed a jelentést, ráírjuk a feleséged nevét a menetlevélre, és asszony nélkül nem jelensz meg előttem! Megértetted? Értettem. A menyasszonyommal megesküdtünk, és együtt mentünk a katonai menetlevelemmel Németországba. Csodálatos dolog volt. Egy másik csoda, a párizsi magyar lelkész, Kulifay Imre, aki meglátogatott bennünket és eszébe jutott, hogy ismer egy Lavinyi nevű ezredest, aki a magyarokat nagyon szereti. Azt mondta egyféleképpen tudok segíteni úgy, hogy ötvenenként kikérem őket munkára, én azt csinálok velük, amit akarok, adok egy papírt, és ki-ki mehet a családjához. Egyébként az az ő története, hogy német fogságból megszökött, és átszökött Magyarországra. Kapott civil ruhát és ellátást, ezért nagyon hálás volt a magyaroknak. Az ő papírjával mentünk sokan a családunkhoz Németországba. Megtaláltam a feleségemet. A Heidelbergi Egyetem elsőként nyílt meg, nem bombázták, mert főhadiszállásnak szánták. A német egyház átvett bennünket menekült lelkészként. Havonta megkaptuk azt a fizetést, amit minden menekült lelkész kapott. Egy év múlva már német parókiát kaptam volna.
Fekete Ágnes: Hogy sikerült aztán hazajönni? Nem gondolta, hogy kint marad?
Kántor Ervin: Nagyon jó dolgunk volt. Jártam egyetemre is. Akkor novemberben kaptunk egy levelet. Könyörögtek a szüleink, hogy csak haza ne jöjjünk, ott van Amerika, Ausztrália, Északi-sark, Déli-sark.
Fekete Ágnes: Ezt mondták a szülei?
Kántor Ervin: Éheztek, nem volt gyógyszer. Kedves lelkésztársamat leszúrták Pesten az oroszok. Levetkőztették. Ilyen világ volt. Csak haza ne! Amikor elolvastuk, letérdeltünk, imádkoztunk, egymás szemébe néztünk, mint akit vezényeltek egyszerre mondtuk, haza kell mennünk!
Fekete Ágnes: Miért?
Kántor Ervin: Hát minket nem nyaralni küldött az Úristen, ez olyan világos volt bennünk. Ezt így kimondtuk, aztán leültünk, az aznapi igét olvasni. Ötször olvastuk így végig a Szentírást, mindennap a soron következő fejezetet, akkor a Jób 5. fejezete következett. "Hat bajodból megszabadít, és a hetedikben sem illet a veszedelem téged…" És a zárómondat "érett korban térsz a koporsódba". Most a kilencvenegyedik évemben járok. Örömömben, meg hálaadással sírok, nagyon boldog vagyok, hogy ezt kaptuk.
Leültem és megírtam a hazaszállításra a jelentkezést.
Másnap az én kedves Gizikém rosszul lett. Megvizsgálták és kiderült, hogy vakbélgyulladása van, amit operálni kellene, de másfél évet kellene várni, hogy kórházba kerüljön. Dr. Berghez mentünk a diakonissza kórház sebész főorvosához. Vagy harmincan voltunk a rendelőben, amikor jött a nővér, hogy mindenki menjen haza, mert a doktor úrnak tizenhárom műtétje lesz, nem tud senkit fogadni. Isten gondolatokat is ad. Mondtam a nővérnek, hogy levelet hoztam, rövidesen ott volt az orvos és jó két óra múlva meg is volt operálva Gizikém. Nem másfél év, másfél óra. Kérdezem a német lelkészbarátomat, mit kérhet az orvos? Azt mondta, ez a dr. Berg professzor királyokat, meg minisztereket szokott operálni. Ha kétezer márkát kér, akkor ingyen csinálta meg. Néhány héttel előbb jött kétszáz márka, ezt a kétszáz márkát elővettem, ez volt a vagyonunk és mentünk az orvoshoz. Kicsit remegve mondtam, Professzor úr most az anyagiak. Rám nézett és ezt mondta, most kérjen a titkárnőtől egy borítékot, tegyen bele kétszáz márkát.
Fekete Ágnes: Pont kétszáz márkát kért?
Kántor Ervin: Pontosan annyit. Megköszöntem.
Regensburgba kellett elutaznunk, ahonnan tehervonatok indultak. Vasárnap este beszálltunk a vagonba hétfő reggel Ágfalván voltunk.
Fekete Ágnes: És mi várta itthon?
Kántor Ervin: Elkerültem Tahitótfalura segédlelkésznek. Ez a kifejezés sem ismerős biztos, hogy nyugatos? Az egy átokszó volt, azt jelenti, hogy nyugaton járt a háború végén, és onnan jött. Hét évig voltam Tótfalun. Aztán kerültem Pécelre ott is segédlelkésznek. Deme Laci bácsi akkor már nyugdíjba készült. Azt mondta tied a gyülekezet, csináld. Már nem is lakott ott, hanem Pestre költözött. Akkor kezdődött egy kicsit más világ.
Fekete Ágnes: Tehát nem maradhatott ott?
Kántor Ervin: Harminckét presbiter volt, mindannyian bejöttek a püspökhöz, azt mondták Kántor Ervint akarjuk. Erre a püspök azt válaszolta, nem tehetek semmit, ne akarjanak rosszat a Kántor Ervinnek. Őrszentmiklósra választottak meg, én boldogan végeztem a munkámat, bár sok minden nem volt szabad. Évi húszezer forintot volt szabad fordítani épületek javítására, de mi kilencvenkét ezret költöttünk. A gondnok izgult, hogy hogyan lehet ezt elszámolni. Mondom Lajos bátyám, először is van egy templom, arra költünk tizenkilenc ezret. Van egy torony is, arra is költünk annyit, azonkívül van parókia, meg gyülekezeti terem is. Ők nem tudják, hogy ez mind mind egybe van építve. Egyszer próbáljuk meg, én meg aláírom. A lényeg az, hogy elfogadták, csak azt látták, hogy a tizenkilencezer az stimmel. Így építkeztünk. A lelkészi munkám vezérfonala egy osztrák közmondás, ami magyarul így hangzik: aki kérdez, feleletet kap. Az egyik pesti kollega, bement az egyházügyi hivatalba, hogy a konfirmáció előkészítő idejét meg kellene beszélni. Az egyházügyi főnök gondolkodott, majd azt mondta, hogy a katolikusoknak is, hat hét, akkor a reformátusoknak is annyi.
Fekete Ágnes: És akkor megszabták, hogy csak hat hétig lehet tartani az előkészítőt?
Kántor Ervin: Addig nem törődött vele senki, de mivel bement ez az ember, hát intézkedtek. Jaj, de szidtuk. Én nem kérdeztem, és engem se kérdeztek, aki kérdezett kapott feleletet. Én nem kérdeztem. És nem volt semmi bajom. Odakerültem, jött az ősz. Egyszercsak megdöbbenve láttam, hogy a templomban szakad az eső, folyik be a víz. Hívtam a kurátor urat, hogy ezen változtatni kell. Ilyenkor nem ülnek ide – mondta. De én nem hagytam, felmentünk a padlásra és találtam vagy harminc palát és megcsináltuk, hogy ne ázzon be a templom.
Fekete Ágnes: Szóval sokat csinált a saját két kezével.
Kántor Ervin: Két kályha volt a templomban, de az egyiket elvitték az oroszok. Láttam, hogy ott van az iskola folyosóján. Szóltam az igazgatónak, hogy az a mi kályhánk, de ő azt mondta, hogy az már az iskoláé és beviszik a MÉH-be. Megkérdeztem mennyit ad érte a MÉH? Azt mondta kétszáz forintot. Kifizettem és egy óra múlva már a helyén állt a kályha. A fűtés úgy ment, hogy szombat délután begyújtottam, este kisalakoztam, és éjszaka háromszor is fel kellett kelni. Akkoriban a berentei szén volt, ami sok salakot termelt és kevés fűtőereje volt.
Előző este bemondta a tv híradó, hogy nincs az országban se ablak, se ajtó, de majd jövő félévben lesz. Másnap elmentem Miskolcra, mert a gyermekotthonnak ajtókra volt szüksége. Amikor a boltosnak elmondtam, hogy miért kellenek az ajtók, azt mondta, hogy összesen hét darab van, és az is már benn van a vagonban, hogy egy kaszárnyába küldjék. De én ezt a címet most átírom és holnap délután Őrszentmiklóson lesz az hét ajtó.
Fekete Ágnes: Ez hihetetlen?
Kántor Ervin: Nem kérdeztem. Nem szabad kérdezni. Ki törődött velem Pesten, hogy én vasárnap reggel mit csinálok? Egyszer valaki megkérdezte, hogy milyen összeköttetésem van nekem? Én csak fölfelé mutattam. Ő meg nem akarta elhinni.
Velem nagyon sok baj volt. Állandóan följelentettek, hogy az ifjúsággal foglalkozom, pedig azt nem szabad. Volt olyan hét, amikor a rendőrszázados autója megállt minden nap a parókia előtt, hogy már megint mit csináltam? Kirándulásra vittem a gyerekeket, pedig csak a templomban volt szabad tanítani. Jaj, mit csináljak magával? – kérdezte. Egyet, nagyon jó kávét tudok főzni, fogadja el! – feleltem. Mindig elfogadta. Egyébként egy jóindulatú ember volt. Egyszer jött és azt mondta, most már véget vettünk ennek! Holnap jelentkezik nálam a Pest megyei kapitányságon! Mindig voltak kedves lelkész barátaim, ők ezt a délelőttöt végig imádkozták. Bementem a rendőrkapitányságra, mikor már a negyedik ajtót zárták mögöttem, átfutott rajtam az érzés, hogy vajon hogyan fogok én innen kikerülni? Bejutottunk végre a szobába és leültünk. Majd a kezembe adott egy ívet, amin a kultúrházak igazgatói feladatai voltak felírva illetve az, hogy milyen büntetés jár, ha valamit rosszul csinálnak. Mondtam, hogy én nem vagyok kultúrház igazgató, nekem ehhez semmi közöm. Azonban a százados azt felelte, hogy azt meg mi mondjuk meg, hogy mihez van köze. És most tizenötezer forintra megbüntetjük, amit nyolc napon belül be kell fizetnie. Hétszáz forint volt a havi fizetésem akkoriban. Na, most mit csinál? Megyek a Petőfi Sándor utcába, a főpostára van hat testvérem, akik Kanadában élnek, elmondom nekik, hogy szükségem van ennyi pénzre. Biztos vagyok benne, hogy holnapra távirati úton megküldik a pénzt és én meg befizetem. De hogy a testvéreim, melyik újságnak mit mondanak, azt én nem tudom. Innen nem tudom befogni a szájukat. Erre a százados fölállt és azt mondta, felejtse el, azt is, hogy itt volt! Mindent felejtsen el! És kivezetett. Akkor láttam utoljára.
Fekete Ágnes: Ez hányban volt?
Kántor Ervin: 1960-as években. 1963-ban kaptam az öcsémtől, Kanadából egy hivatalos meghívót, leírta, hogy meghív, ennyi és ennyi hétre, minden költségét állja, csak menjek Kanadába. Emiatt el kellett mennem az Állami Egyházügyi Hivatalba, mert az ő ajánlásuk nélkül nem kaphattam útlevelet. Bementem a főnökhöz. Fel se nézett. Mit akar? – kérdezte. Lelkész vagyok, és szeretnék ajánlást kérni, mert csak az önök ajánlásával kapok útlevelet Kanadába. Fölült, rám nézett, foglaljon helyet, mondta és a szája tátva maradt. Most mondja el, miről van szó! Elmeséltem, hogy 1956-ban, amikor Pécelen szolgáltam, kétszáz ember ment el, de én itthon maradtam. Pedig hat testvérem kiment és Édesapám is ott van eltemetve.
Fekete Ágnes: Kanadában?
Kántor Ervin: Igen.
Fekete Ágnes: Ő is kiment?
Kántor Ervin: Igen. Ő is. Elmehettem volna, de nem mentem el, én most sem akarok elmenni, csak látogatni akarok. Nem láttam se apámat, se testvéreimet hosszú idő óta, ha azt mondják, hogy ekkor és ekkor legyek itthon, én aznap itthon leszek. A feleségem és a két gyermekem itt marad. Erre azt kérdezte, mikor mennék, és meddig maradok? Mondtam, hogy hajójeggyel mennék, mert én még sosem láttam a tengert, és augusztusban szeretnék visszajönni. Én javasolni fogom – mondta és kezet fogott velem. Január 23-án jött a postás, hozta az útlevelet. Sírtam örömömben.
Fekete Ágnes: Ez 1963-ban volt?
Kántor Ervin: Igen. Hét fényképet kellett a vízumokhoz beadni. Franciaországban a határőr rácsodálkozott arra, hogy visszafelé útra is van vízumom. Én azt mondtam neki, hogy a főparancsnokom kienged, de nem engedett el.
Fekete Ágnes: Az Édesapja 1956-ba ment ki?
Kántor Ervin: Nem, ők elmentek a háború után.
Fekete Ágnes: Az egész család elment?
Kántor Ervin: Igen.
Fekete Ágnes: Ez azért nagyon furcsa, hogy mindenki kint, maga meg hazajön.
Kántor Ervin: Igen.
Fekete Ágnes: Van még testvére Kanadában?
Kántor Ervin: Igen, még hárman élnek.
Fekete Ágnes: Szoktak jönni, vagy szokott találkozni velük?
Kántor Ervin: A húgommal tegnap váltottam e-mailt, az öcsém még él, de már nem tudja, hogy ki az az Ervin. Erzsi húgom, telefonon szokott felhívni, és beszélgetünk. Mi volt a vége annak a hazaindító Igének? "Érett korban térsz a koporsódba", és nagy bajodban sem árt a veszedelem, hiszen Isten ígéretet teljesítő az Isten.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!

Ezen a héten többfelé tartanak imahetet az országban. Többek között Debrecenben, a Csapókerti gyülekezetben esténként 17 órától. Budapesten, a Torockór tér 1. szám alatt 18 órakor, Kelenföldön, az Október huszonharmadika utca 5. szám alatt 18 óra 30 perckor kezdődnek az istentiszteletek.

Párválasztás vagy párkeresés? címmel tart előadást fiataloknak Miklósy Zsolt és Judit január 12-én, szombaton 16 órakor Budapesten, a Kispest-Rózsatéri református templomban.

Fiatal önkénteseket keresnek kiscsoportvezetői, rendezői szolgálathoz a július végén Mezőtúron tartandó Csillagpont Református Ifjúsági Fesztiválra. Jelentkezési határidő: január 15. ([email protected] vagy csillagpont@református.hu)

Énekes hétvégét és kórusvezetési kurzust tart Szabó Szabolcs karnagy február 1. és 3. között Budapesten, a Ráday utca 28. szám alatt. Jelentkezni január 12-ig lehet. (30-2102656, [email protected])

Zenés istentisztelet lesz Varga László miskolci orgonaművész szolgálatával január 13-án, vasárnap 18 órakor Budapesten, a Kálvin téri református templomban.

Régi, erdélyi kályhacsempékből nyílt kiállítás Létavértesen a református gyülekezetben. A kiállítás március 31-ig látható.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a második Korintusi levél 4. részéből!

"Mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók." (2Kor 4,18)

Ezt a bibliai Igét valakitől az újévre kaptam, és nagyon szíven talált. Tényleg annyira bele vagyok süppedve a látható világba. Elkezdtem gondolkodni, mit is jelent a láthatatlanokra nézni. Első megközelítésben egy érdekes szójáték ez, nézni, tehát egyfajta új látást megtanulni, ami nem a földi testi valóságot veszi észre, hanem az Istenét. De ez az ige a görög nyelvben inkább a kutatást, vizsgálódást jelenti, tehát hogy ne a földi látható legyen a cél. Nem azt tűztük ki a zászlónkra. Persze itt küzdünk, futunk, izzadunk, de ami előttünk van, amiért minden látható fontossá lesz, az a láthatatlan cél. Minden látható mögé kell kérdeznünk… miért, mivégre… és ezek a dolgok mind egy cél felé kell, hogy haladjanak, ami már nem tapintható, nem érzékelhető. Ez azonban nem egy egyszerű platonizmus? Platon, mint tudjuk, az ókor filozófusa volt, aki szerint, és később az egész európai gondolkodásba beivódott ez a gondolat, láthatatlan ideák vannak a látható dolgok mögött. Én csak az asztalt látom, valójában azonban egy tökéletes asztal eszméje lebeg láthatatlanul minden asztal mögött, amikor itt a szememmel, tapintásommal megismerem annak földi és csökevényes mását. Ha tovább nyomozunk, kiderül, hogy ez sem igaz. Mivel Pál nem azt a kifejezést használja, amit a korabeli filozófusok, hogy láthatatlan, hanem egy egyszerű tagadást olvasunk: nem lehet látni. Azaz, ezzel azt mondja, hogy Isten és az ő célja, mindaz, amiért most üldöznek bennünket, az a szeretet, ami Krisztushoz köt, a világnak a célja és értelme most nem látható. A szemünk nem képes felfogni. A hívő emberek az igazi realisták, mivel az a valóság, amit látunk, minden – minden elmúlik.
Pál mondhatta volna, most nem érek rá szép sorokat körmölni egy papírra, most nagy baj van, üldöznek, a gyakorlati dolgokat kell elintéznem. Gyors végrendelet, a gyülekezetek elrendezése, posztok, tisztségek, kassza… Mi nem így tennénk? Nem, ő talán a legszebb, legmélyebb érzésekkel teli levelét írta meg a második korinthusit. Ő is, utódai is, a koraegyház teológusai sok, nagyon sok időt szenteltek a gondolkodásra, a megfogalmazásra, mert a láthatatlanba vetett hitük arra ösztökélte őket, hogy ne osztódjanak szét a praxisban. Hihetetlen erő van ebben a mondatban, érdemes megszívlelni. "Nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók." Ámen.