2014-07-16

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Az elmúlt hétvégén volt a Magyar Reformátusok 7. Világtalálkozója Sepsiszentgyörgyön. Ahogyan az elmúlt pénteken az ottani istentiszteleti közvetítésből is megtudtuk, felavatták Kálvin János szobrát. Most Kiss Sándor segítségével egy kicsit körbejárunk az ottani ünneplők között. Először az utcán nézünk körül, utána egy imasétányba kukkantunk bele, majd a Gyöngyvirág utcai templom lelkésze, Bancea Gábor beszél templomépítésükről, végül Kató Béla püspököt hallják.

Kiss Sándor: Az előbb arra lettem figyelmes, hogy egy babakocsit körbe álltak és feltették a kezüket.
– Áldást osztottunk. Járjuk itt a parkot keresve azokat az embereket, akik nyitottak az áldás elfogadására.
Kiss Sándor: Ez is a Református Világtalálkozó része?
– Így van. Benne van a programban. Mit adhatunk felfrissülésként az embereknek, akik idejöttek, és eltöltenek egy egész napot a tűző melegben? A bibliodráma csoport tagjaival azt gondoltuk, hogy mi az áldást tudjuk átadni az ideérkezőknek.
Kiss Sándor: Az áldást ki adja valójában?
– Az áldást az Isten adja, mi csak átadjuk, közvetítjük. Ez a keresztyén ember dolga: továbbadni azt, amit Istentől kaptunk.
Kiss Sándor: Hogy fogadják az emberek ezt a lehetőséget?
– A legtöbben nyitottan. Annyira nyitottan, amire nem is számítottunk. Eddig két esetben tapasztaltunk visszautasítást, egyszer fiatalok, egyszer pedig idősek részéről, akik nem tudták, hogy mi akar ez lenni. De a többi esetben azt tapasztaltuk, hogy szinte várják, és megilletődnek tőle.
– Békesség Istentől! Adhatunk-e egy áldást?
– Igen.
– Hallgasson meg téged az Úr a veszedelem napján!
– Küldje neked segítségét szentélyéből!
– Erősítsen meg a Sionról!
– Adja meg szíved kívánságát!
– Teljesítse minden tervedet!
– Hallgassa meg az Úr minden kérésedet! Ámen.

Kiss Sándor: Itt vagyunk a sepsiszentgyörgyi belvárosi templomban, amely befogadta az imasétány kezdeményezést. Hogy tetszett a kiállítás?
– Elsősorban nagyon meghatódtam, és ugyanakkor nagyon megnyugodtam. Valóban feltöltődtem. Azalatt a negyed óra, amennyi időt benn töltötten az életem szinte minden stációján végigmentem. Alkalmam volt elgondolkodni, terheket letenni, imádkozni, a szeretteimre és magamra gondolni, a Jóistennel lenni. Éppen egy olyan életesemény után vagyok, amiben igazán megtapasztaltam Isten szeretetét az elmúlt két és fél hétben.
Kiss Sándor: Az egyik állomáson egy tükör van elhelyezve. Ott kit látott?
– Mivel tényleg egy nagyon-nagyon nehéz életszakaszon vagyok túl, a tükörnél egy szétzilált emberrel találkoztam, ugyanakkor azt gondolom, hogy Isten teremtményével, akit a tenyerén hordoz.
Kiss Sándor: Melyik stáció fogta meg a leginkább?
– Hálát adni volt a legjobb és imádkozni a szeretteimért, a családtagjaimért. A legeslegmélyebb ponton is éreztem Isten szeretetét, és azt, hogy velem volt és a tenyerén hordozott.
Kiss Sándor: Hogy tetszett a kiállítás?
– Nagyon-nagyon tanulságos. Ilyenben még nem volt részem. Mondjuk, erre egy kicsikét több idő kellett volna nekem, mert most visszasiessek a sátrunkba, mert ott szolgálatot vállaltam. Én vagyok a titkárnő a Gyöngyvirág utcai gyülekezetben. Téglajegyeket árulunk és perselyezünk is. A szeretet himnusza tetszett a legjobban most utoljára, de azelőtt, amikor rászegeztem a bűneimet a Jézus keresztjére.
Kiss Sándor: Hosszú volt a lista?
– Nem volt olyan túl hosszú, de volt jócskán. Azon gondolkoztam el, hogy vajon mit is hagyok én magam után az én életemben? Nagyon tanulságos volt ez a kérdés. Örvendek, hogy ilyen alkalmak vannak, amikor az ember el tud csendesedni, ebből a forgatagból félre tudunk vonulni a templomba, és egy kicsit tudunk imádkozni. Bízunk abban, hogy egy kicsit meg is segít minket Isten. Nagyon nehéz volt eleinte a közösségben, de aztán az egyházközségünkben testvér helyett testvért, édesanya helyett édesanyát találtam. Végülis az egyházközségünk az édesanyánk.
– Igyekeztünk úgy felépíteni ezt az imasétát, hogy az ember egy utat járjon végig. Ez az út önmagunk megismerésével kezdődik, amikor belenézünk a tükörbe. Ezután lelki és testi fájdalmainkkal megállhatunk a kereszt előtt, majd a végén hálát adunk az Úristennek. Rendszeresen, általában nagypénteken szervezzük meg a gyülekezetünkben ezt az imasétát. Nagyon örvendtem annak, hogy minden évben egyre nagyobb az érdeklődés, merthogy végigjárva ezt a sétát megismerjük a saját gondjainkat, terheinket, megpróbáltatásainkat, másokért való felelősségünket, és el kell jutni az embernek odáig, hogy az önmagában megfogalmazott gondjait, kérdéseit, problémáit valakivel meg tudja beszélni. A mai társadalomban nem az a tendencia, hogy egyre többet beszélgessünk egymás között, hanem sokkal inkább az, hogy minél inkább egyedül maradjunk ebben a világban a problémainkkal, a kérdéseinkkel. Ez az imaséta segít felismerni, hogy nem vagyunk egyedül, mert Isten velünk van, és vele mindent megbeszélhetünk.
Kiss Sándor: Milyen állomások vannak ezen az imasétán?
– Minden állomáson ott van az állomás neve és egy Ige, valamint egy instrukció, hogy mit lehet ott csinálni. Szinte mindenik állomásnál vannak eszközök is, amelyek segítenek az elmélyülésben. Például az első állomás azt a kérdést teszi fel: "Ki vagy te?" A 139. zsoltárt lehet ott elolvasni, és aki akarja, megformálhatja magát gyurmából. A kedvenc állomásom a kereszt, ahol adóslevelet írhatnak az emberek. Leírhatják, mi az, amivel tartoznak Istennek, és ezt fel is szegezhetik a keresztre.
– Az én legkedvesebb állomásom az, ahol megkérdezzük, hogy milyen nyomot hagysz a világban? Nagyon sok ember úgy éli le az életét, hogy talán el sem gondolkodik azon, hogy én a magam életével, a magam munkájával milyen nyomot hagyok ebben a világban? Jót? Rosszat? Szépet? Kellemetlent? Odatettünk egy tál homokot, ahol mindenki otthagyhatja a kézlenyomatát. Ebből számomra az a legfontosabb, hogy érezze meg minden ember, hogy egymás kézlenyomatára hagyjuk a miénket. Tehát össze kell érnie annak, hogy mi együtt alkotjuk ezt a világot és együtt élünk benne. Nem hagy mindenki feltétlenül egy külön lenyomatot, lehet, hogy a másikra fogja ráépíteni azt, hogy valójában ő milyen nyomot hagy a világban.

Kiss Sándor: Hányadik református templom épül Sepsiszentgyörgyön?
Bancea Gábor: A negyedik református templom épül Sepsiszentgyörgyön. Sokan kérdezték: Miért van szükség egy új Isten házára? Én azt hiszem, ha az elődeinket kérdeztük volna, akkor ez nekik nem lett volna kérdés: templomot építeni mindig kell. Nem kell azon gondolkodni, hogy a jövendőben lesz-e, aki megtöltse? A mostani templomépítés, a mostani református ember hitét fejezi ki. Isten gondviselése, kegyelme velünk lesz, és az eljövendő nemzedékkel is, és majd nekik kell mindezeket megtölteni tartalommal. Ez is a megmaradásunk biztos záloga lehet. A változások után kiderült, hogy Sepsiszentgyörgyön a számuk miatt már nem lehet hatékonyan pásztorolni a református híveket, éppen ezért szükség van arra, hogy több kisebb gyülekezetbe tömörüljenek. Pontos adatot nem tudok mondani, de körülbelül a húszezres számot közelíti meg a reformátusság Sepsiszentgyörgyön. Közel kétezer lelkes gyülekezetet szakítottak ki a három meglévő a Vártemplomi, a Szemerjai és a Belvárosi református gyülekezetből. Így alakult meg az Olt partján, az állomás negyedben a Gyöngyvirág utcai gyülekezet, amely közel kétezer embert, jelenleg ezernyolcszáznegyven lelket számlál. Az elszakadásnak voltak nehézségei. A gyülekezet összetétele majdnem minden városi gyülekezetben egyforma. Vannak sokan, akik az iparosodás idején költöztek be Sepsiszentgyörgyre és azoknak a gyerekei felnőttek, sőt az unokái azok, akik alkotják a mostani gyülekezeteket. Nagyon színes a paletta.
Kiss Sándor: A környező falvakból jöttek az emberek?
Bancea Gábor: Igen, de ma már sepsiszentgyörgyi lakosok ők, itt eresztettek gyökeret. Vannak gyerekek, ifjak idősek, pedagógusok, tisztviselők, munkásemberek. A Gyöngyvirág utcában volt az egyházkerület által épített keresztyén ifjúsági központ, amelyet használatba kapott a gyülekezetünk, hogy növekedni tudjon. Megtörtént a lelkészválasztás is. Jómagam 2007-től vagyok a gyülekezet lelkipásztora. Majd jött a gondolat, hogy az új gyülekezetnek legyen egy új temploma. Persze elsőben megijedtünk ettől a gondolattól, de aztán rájöttünk arra, amit a nagyok említenek, hogy a gyülekezet, aki templomot épít, az mindig túlteljesíti önmagát, megsokszorozza önmagát lélekben is. Azt gondolná az ember, hogy először szükség van kigyűjteni az egész pénzösszeget egy templomépítésre. De ha erre vártunk volna, sohasem kezdtünk volna hozzá. Hála Istennek a presbitériumunk, a gyülekezetünk lelkes magja és a támogatóink állandóan hittek benne, és hiszünk benne, hogy amit egyszer elkezdünk, az föl is fog épülni. 2006 után kezdtük el a gyűjtést, majd 2011-ben elérkezett a pillanat, amikor letettük az alapkövet. Most a falak állnak, a parókia épülete kész van. Ha Isten megsegít, akkor ebben az esztendőben a templomot befödjük. A gyülekezet a három év alatt minden istentiszteleten elmondja az imádságot, amit mindenki megtanult: "Urunk, kérünk, adj tehetséget, testi és lelki erőt, hogy közösségünket és templomunkat a te dicsőségedre felépíthessük!" Ahol imádkoznak a templom építéséért, az a templom és az a közösség biztosan meg fog épülni és ezzel az erővel bízva tartjuk magunkat. A haranggal kapcsolatban egy kényszerhelyzetbe jutottunk. Ugyanis ha a sisak rákerül a toronyra nem lesz lehetőség arra, hogy harangot helyezzünk el ott. Így a presbitérium úgy döntött, hogy harangot öntetünk, még a templom elkészülte előtt. Kálvin János Emlékharang lesz a kettőszáztíz kilogrammos harangunk, amit a Sepsi Református Egyházmegye is támogatott anyagiakkal. A másik haranggal pedig még előrébb tekintünk, hiszen 2017-ben ünnepeljük a reformáció ötszáz éves évfordulóját. Mi ezzel a haranggal szeretnénk jelt hagyni itt ebben a városban, hogy a reformáció kibontakozása után ötszáz évvel itt élnek reformátusok, hitük van, és jó reménységgel szeretnék átadni a stafétát a hitet, reménységet a következő nemzedéknek. A templomra nem Istennek van szüksége, hanem Isten nekünk segít, hogy Őt találjuk meg a templom csendjében. Templomaink fehér tornyai mind felkiáltójelek. A világtalálkozó mottója pedig annyira közel áll hozzánk: "Legyenek láthatóvá tetteid!" Nem elméletben kell hirdetni az Isten szeretetét, megtartó erejét, hanem a gyakorlatban, hogy ha mi teszünk egy lépést az Ő nevének dicsőségére, akkor Ő százszorosan megsegít bennünket.

Kató Béla: "Őrhelyemre állok, és megállok a bástyán, és vigyázok, hogy lássam, mit szól hozzám, és mit feleljek én panaszom dolgában?" Habakuk próféta szavaival köszöntöm kedves testvéreimet a Székelyföld egyik legfontosabb őrhelye, a sepsiszentgyörgyi vártemplom árnyékában. Köszöntöm távolból érkezett vendégeinket, mindazokat, akik ma megtisztelték ezt a helyet és ezt az ünnepet. Minket, székelyeket úgy ismer a világ, mint határőrkatona népet. Nyolcszáz éve azért telepítettek ide Magyarország királyai, hogy védjük a frissen alakult magyar királyság és egyben a nyugati keresztyénség mellett hitet tett Európa határait. Ötszáz évvel ezelőtt pedig, amikor a nyugati keresztyén világot átalakította a Wittenbergből és Svájcból induló reformáció. Az erdélyi magyarok jelentős része, köztük, mi háromszéki székelyek is, hosszas vajúdás és útkeresés eredményeképpen reformátusokká lettünk. Habakuk prófétához hasonlóan nemcsak azért álltunk a bástyára, hogy őrizzük a Kárpátok hegyszorosait, hanem, hogy közben halljuk az Úr szavát, és elmondjuk neki panaszunkat. Sokszor véghetetlennek tűnő őrállásunkban társul szegődtek azok, akik a nyugati hit bástyákat őrizték. Hiszen Genf maga is őrhely volt a meglódult Nyugat-Európában, az erkölcs, becsületes munka, és a tiszta pénzkezelés őrhelye, emellett pedig menedék a hitük miatt üldözöttek számára. Genf őrállója valószínű soha nem hallott a székelyek határvédő nemzetségéről. Mi annál többet tudtunk, és beszéltünk róla. Tanítása búvópatakként volt jelen a magyar református egyház több mint négy és fél százados történetében. Ő volt az, aki talán leghitelesebben és legérthetőbben tolmácsolta számunkra Isten szavát, a megváltás Igéjét. Azt a szót, amely a várakozó őrállók számára remény, világosság és béke volt. Kálvin tanítása megváltoztatta Székelyföld arculatát. Megerősített önvédelmi harcukban, vártemplomaink kőfalait az ő segítségével béleltük ki Igével. Jean Calvint nagyon hamar befogadtuk, Kálvin Jánossá lett és Kézdiszéken úgy tartják, hogy élete végén Erdélybe jött és porsátora a Nemere aljában pihen. A hagyománynak semmiféle alapja nincs, csupán azt jelzi hitelesen, hogy az üldözött, annyiszor menekülő, menekülni kényszerülő genfi reformátort magyarrá, székellyé fogadtuk. Amikor Sepsiszentgyörgyön felállítjuk a bronzszobrát, nem teszünk mást, mint ércbe öntjük a történelmi tényt: ez a szobor ettől kezdve a nyugati keresztyénség határköve is. Rátekintve jusson eszünkbe őrállói feladatunk! Álljunk a nekünk rendelt bástyára és ne feledjük Illyés Gyula gondolatát, amelyet hetven esztendővel ezelőtt e szobor genfi nagytestvére előtt állva fogalmazott meg: "Hiszed, hogy volna olyan-amilyen magyarság, ha nincs – Kálvin? Nem hiszem." Figyelmeztessen Kálvin János, hogy egyedül az Úré a dicsőség. Nagyon fontos ez a szó, hogy egyedül. Senkinek fejet nem hajtva, meg nem alázkodva. Egyedül az Úristennek! Ez az emlék itt erre figyelmeztessen bennünket!
– A bonyhai kastélyt és birtokot Bethlen Fruzsina, egyeneságon Árva Bethlen Kata örököse, leszármazottja a református egyháznak adományozta. Ez egy nagyon fontos dolog, mert ez egy jelképes cselekedet. Árva Bethlen Kata szülőháza éppen az egyházra száll, és ez nekünk nagyon sokat tanít és mond a jövőre vonatkozóan. Először is azt mutatja meg, hogy mit jelent az áldozathozatal, ami egy igazi keresztyén érték. Jézus Krisztus áldozatot hozott értünk. Ebből nő ki tulajdonképpen a mi áldozathozatalunk. Ez egy olyan előttünk álló csodálatos példa, amit nekünk nem szabad elhanyagolnunk. Ahhoz, hogy egy későbbi leszármazottja ugyanolyan áldozatot hoz, és nem azon gondolkozik, hogy azt a párszázezer eurót, amit ebből a vagyonból meg lehet szerezni, hogyan lehet majd Londonban is elkölteni, hanem azt mondja, hogy nézd, ezt nektek adom és vigyétek tovább! Arra gondoltunk, hogy méltó és igaz lenne, ha ezt éppen a Nőszövetség hasznosítaná, ezért a Nőszövetségnek adtuk oda használatba a kastélyt és a birtokot. A Nőszövetség rendezett ott egy nyíltnapot, kastély-napot és közel kétezer asszony gyűlt össze az egyházkerületből. Látszott, hogy van erő, az asszonyok akarnak tenni valamit. A következő években az a feladatuk, hogy ebből a kastélyból szociális vagy továbbképző központot hozzanak létre. Nagy feladat, hiszen a kastély romos állapotban van, bár az egyházkerület újra fedette az épületet, hogy ne romoljon tovább. Egyik Bánffy gróf mondta, hogy minden négyzetméter kastélyhoz fenntartásához egy hold erdő szükséges. Úgy látszik ők ezt megtanulták. A kastélyt természetesen a maga történelmi múltjába kell visszaállítani, melléje meg bármit lehet építeni, de ez majd később el fog dőlni. Tulajdonképpen sohasem az a lényeg, hogy elérjük a célt, hanem maga az úton való menetel. Ez a menet maga az élet, az igazi öröm és az érték.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
Megemlékezést tartanak az első világháború kitörésének 100. évfordulója alkalmából július 20-án, vasárnap Pócsmegyeren. A 10 óra 30 perckor kezdődő istentiszteleten Jákob János tábori püspök hirdeti az igét, 16 óra 30 perckor dr. Ravasz István hadtörténész tart előadást az első világháborúról, majd könyvbemutató és kiállítás megnyitó is várja az érdeklődőket.

Találkozót szerveznek a Mezőszentgyörgyön konfirmáltak részére július 20-án, vasárnap 15 órakor a mezőszentgyörgyi református templomban.

A nyáron sok gyülekezetben rendeznek gyermek- és ifjúsági heteket, családos táborokat. Többek között ezen a héten Hódmezővásárhelyen és Bükkaranyoson van bibliatábor. Lelki Oázis csendeshetet tartanak július 14. és 18. között Kismaroson, valamint Istennek átadott élet címmel rendez a Válóháló nyári tábort nemcsak elváltak részére július 21. és 27. között Őrbottyánban.

A 10. Szélrózsa Evangélikus Ifjúsági Találkozót július 16. és 20. között rendezik meg Soltvadkerten. A rendezvényen előadásokkal, beszélgetésekkel, zenei programokkal várják a fiatalokat.

Komolyzenei koncertet ad Kiss Domonkos Judit gordonkaművész július 19-én, szombaton 20 órakor Alsóörsön a református templomban.

A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház ifjúsági szervezete a felvidéki református fiataloknak rendez találkozót ÉlesztŐ címmel július 23. és 27. között Kopárhegyen.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten Igéjét a Királyok első könyve 18. fejezetéből!

"Akkor monda Illés a népnek: Én maradtam meg csak egyedül az Úr prófétái közül; míg a Baál prófétái négyszázötvenen vannak" (1Kir 18,22)

A többség dönt. Ezt a mondatot szinte alapelvnek tekintjük mai életünkben. Pedig jól tudjuk, hogy nagyon sokszor nem a többségnek van igaza, látjuk és tapasztaljuk, hogy a tömeget a legkönnyebb félrevezetni, és azt is tudjuk, hogy valójában soha nem a többség dönt, hanem az a kisebbség, amelyik ügyesen képes befolyásolni a többieket. Nagyon érdekes szociálpszichológiai kísérleteket végeztek tudósok, mert azt akarták megvizsgálni, hogyan történik meg az, hogy egy közösség elfogad olyan véleményeket, amelyek saját normáitól eltérnek. Arra jutottak többek között, hogy az az ember, aki eltér, kilóg a közösségből, először is valamiképpen hitelessé válik a többiek számára. Az első szakaszban alkalmazkodik a többiekhez. Először úgy tűnik a külső szemlélő számára, hogy mindenben aláveti magát a közösség akaratának, azt teszi, amit ők szoktak. Amikor eltelik egy idő, akkor teszi csupán világossá szándékait.
Szergej Moscovici szerint például a kisebbségi befolyás elérésének leghatásosabb módja az, ha kezdettől fogva megbízható és következetesen konformista álláspontot mutat, azaz, idomul a többséghez. Így történt ez Izraelben is, akkor. Isten népének egy olyan területen kellett élnie, ahol a termékenységi vallás volt az uralkodó. Mindenki úgy hitte, hogy a földeknek Baál az ura. Mindennek megvolt a maga ura: a pusztának, a termőföldnek, a tengernek. Nincs ez olyan távol a mai gondolkodástól sem, hiszen mi is szétválasztunk területeket. Tudjuk, hogy van, ahol a pénz parancsol, van a hol a politika, van ahol a család, netán az anyós, és így tovább. Akkor a szántás-vetés tudománya és a Baál kultusz teljesen összemosódott. A Baál-papok szép csöndesen tanították a mezőgazdasági ismereteket, és közben azt is tanították, hogy Baál és felesége, Astarte hatalmában vannak a természet erői. Az emberek kezdték elfelejteni az Urat, a Teremtőt. A modern tudomány beszivárgott Izraelbe, és közben Baált kultikus paráznasággal, mondjuk így, orgiákkal is tisztelték. Sőt gyermekáldozatot is mutattak be neki.
Talán a mélypont az volt, amikor Akháb király feleségül vette Jezabelt, a szidoni hercegnőt. A feleség elvileg alkalmazkodott, de persze aztán szép lassan beszivárogtak apja udvarának prófétái, oltár és templom épült Samáriában Baál számára. Egyre divatosabbá lettek a királynő istenei. Előbb egymás mellett éltek a különböző istenek és oltárok, majd, az utóbbiak elhanyagolódtak, és lerombolódtak. És végül azt olvassuk, a legnagyobb éhínség idején Jézabel eltartott négyszázötven Baál prófétát udvarában. Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, mi lehetett ott és akkor.
Ebben a helyzetben hívta Illés Kármel hegyre a Baál prófétákat. Ott állt az Úr rozoga oltára mellett az egyszem próféta, Illés, szemben a Baál oltár négyszázötven prófétájával. Melyik az erősebb? Királyi támogatással négyszázötven próféta vagy Illés? A számok törvénye nagy úr. Most mégis visszájára fordul az a bizonyos szociálpszichológiai törvény, hogy a kisebbségnek hitelt kell szereznie a többségben. Illés hitele, bár egyedül van, megkérdőjelezhetetlen. Isten neki ad tüzet, a Baál prófétáknak nem. Illés tettére a semmiből előkerülnek Izrael harcosai, és legyőzik a négyszázötven idegen papot.
Mi a sok és mi a kevés? A többséghez kell-e igazodnunk, vagy szabad különállnunk, és szembemennünk a többiekkel? Tömegkultúránk mindennapos kérdése ez.
Egyrészt látnunk kell azt, hogy a tömegben is ott vannak elbújva emberek, akiket nem látunk egyesével, de az adott pillanatban előlépnek. Itt olvassuk a következő fejezetben, hogy volt hétezer ember Izraelben, azaz nagyon sokan, akik nem hajtottak térdet a Baálnak. A többség és a tömeg csak látszat, olyan, mint a fák az erdőben, ha kivágnak mellőlük mindent, egy szál fa lesz ugyanúgy, mint bármelyik másik.
Másrészt azt látjuk, hogy Illés nem volt erős ember. Nem egy felbátorodott ember merészelt szembeszállni a tömeggel, hanem volt egy ember, aki erősen és igazán hitt Istenben. Csak kívülről tűnik úgy, hogy két erő csap össze Kármel hegyén. Messziről tűnik úgy, hogy négyszázötven egy ellenében. Valójában négyszázötvenegy ember volt ott Isten tenyerében. Ezért Illés mondata: "meddig sántikáltok kétfelé?" Nincs itt két kupac, nem létezik két oltár, ez csak a látszat. Valójában a mindent megteremtő egyetlen Úrnak kell teljesen odaszánnunk magunkat. Isten a markába metszett minket, és az övéi vagyunk. Teljesen mindegy, hogy hányan vannak velünk szemben, ha az Ő tenyerében látjuk magunkat! Ámen.