2014-11-19

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Sokszor érezzük magunkat lehetetlen helyzetekben. Az ember ilyenkor tehetetlennek érzi magát. Luther Mártontól kérdezték:"mit tenne, ha tudná, hogy holnap jön el a világ vége?" Mire ő: "ültetnék egy almafát." Most a Cegléd melletti Ugyerbe, egy tanyaközpontba látogatunk el, ahol jelképesen egy almafát ültettek. Ott ugyanis egy teljesen lehetetlen társadalmi helyzet alakult ki. A tanyavilágban szinte csak cigány nagycsaládok élnek, a szegénység és mindaz, ami ezzel jár, átváltoztatta a tanyavilágot. Emberileg itt semmit nem lehet tenni. Néhány református bábjátékos úgy döntött, hogy az ottani iskola cigány, roma tanulóival egy bábdarabot tanulnak meg. Ez az elődadás tavaly meg is nyerte az országos bábversenyt. Az Erdélyi Gyülekezet támogatásával működik évek óta ott ez a báb-program. Benedek Gáborné iskolaigazgatót, Balogh Judit fejlesztőpedagógust, az odajáró Lovas Józsefné Lili nénit hallhatják, majd Koryürek Vera bábkészítőt és Urbán Gyula rendezőt, valamint a Várkonyi István iskola tanulóit.

Benedek Gáborné: Februárban töltöm a huszonegyedik tanévemet ebben az iskolában. Előtte zeneiskolai hegedűtanár voltam, azonban az első gyermekem születése után, itt dolgoztam, mint képesítés nélküli napközis tanító.
Fekete Ágnes: Hegedűtanárként nem kapott állást?
Benedek Gáborné: Itt, Cegléden nem. Pici babával pedig nem oldható meg az utazgatás. Így, amikor lehetőség nyílt erre a napközis állásra elfogadtam. Úgy voltam vele, hogy addig jó lesz, amíg találok valamilyen zeneiskolai megoldást. Mindenféleképpen el akartam menni innen. Aztán eltelt itt egy-két év, és már nem akartam elmenni. Nem tudom, miért, de valami nagyon megfogott.
Fekete Ágnes: Mi lehet az?
Benedek Gáborné: Fogalmam sincs. A kis iskola, a tanári közösség, a kollegák, szinte megmagyarázhatatlan, de így vannak ezzel a többiek is. Közben megszületett a második gyerekem, és azt mondtam: ha már itt dolgozom, akkor legyen nekem egy ide szóló diplomám. Ezért felvételiztem másoddiplomásként a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképzői Karára, Nagykőrösre. Két évtizede vagyok itt, és nagyon szeretem, és még mindig úgy érzem, hogy nem akarok innen elmenni. A mostani gyerekeim nagyrészének a szüleit is tanítottam. Úgy jönnek be hozzám, mint volt diák: "Csókolom Angéla néni!" Van olyan szülő, akinek már három-négy-öt gyereke is idejár az iskolába. A gyerekeim itt az unokáim.
Fekete Ágnes: Gondolom, nagyon fiatalok a szülők.
Benedek Gáborné: A lányok nem igazán tanulnak tovább. Amikor elvégzik a nyolc osztályt, esetleg tanulgatnak valahol valamit, de maximum tizenhat-tizenhét éves korukban már családot alapítanak a romalányok.
Fekete Ágnes: Itt a cigányok azt kérik, hogy romának szólítsák őket?
Benedek Gáborné: Ez az elfogadott. Ők szeretik, ha romának hívjuk őket, pedig egymás között cigányoknak mondják magukat. Most iskolánk történetében először volt egy olyan kislányunk, akinek olyan jó eredményei voltak, hogy az Arany János programon keresztül felvették Kecskemétre, a Katona József Gimnáziumba. Nagyon örültünk, amikor jöttek a visszajelzések a gimnáziumból, hogy ott is nagyon jól teljesít. Aztán nem sok idő múlva kaptuk a hírt Ugyerból, hogy a kislánynak komoly barátja van, és kisbabát vár. Így azonnal kizárták az Arany János programból. Most vége lett a tanulmányainak, bár ő azt mondja, hogy folytatni fogja, és befejezi a gimnáziumot. A fiú családja egy nagyon jólszituált, nagyon rendes cigánycsalád. A szülők dolgoznak, és szép nagy házban élnek. Nem egy rossz parti, amit a kislány csinált. De mi úgy szerettük volna, ha egy kicsit elodázzák a gyermekvállalást, és előbb elvégzi a kislány a gimnáziumot, leérettségizik. Sőt, akár főiskolára vagy egyetemre is mehetett volna, mert olyan az agya, mint a szivacs. Nagy öröm és boldogság van a családban, hogy megszületett ez a gyermek. A cigányoknál egy gyerek jövetele mindig óriási öröm, mert ezt természetesen, áldásnak tekintik. És ez így van rendjén! Rendben találom ezt az egészet, csak mégis szomorúak vagyunk egy kicsit, hogy nem lett belőle tanár, pedig szinte már láttam, hogy itt ül a tanáriban, mint kollega. Nem mondunk le róla, mert mégis, hátha? Egyik szemünk sír, a másik nevet.
Fekete Ágnes: Az jó, hogy a kapcsolat nem szűnt meg!
Benedek Gáborné: A családdal is kapcsolatban vagyunk, mert a nővére és bátyja gyerekei is idejárnak. Valamint a szülőkkel esténként a facebook-on szoktam beszélgetni.

Fekete Ágnes: Mi az izgalmas a bábozásban?
Gyerek: Hát, hogy táncolni is kell benne. Az is izgalmas, hogy benne lehetünk.
Fekete Ágnes: Merre jártatok már bábozni?
Gyerek: Voltunk Egerben.
Gyerek: Budapesten, Biatorbágyon.
Fekete Ágnes: Milyen volt a felkészülési munka?
Gyerek: Nehéz.
Gyerek: Jelentkezni kellett, és utána kezdtünk bábozni.
Fekete Ágnes: Nagyon ügyes vagy! Hányadikosok vagytok?
Gyerek: Hetedikesek.
Fekete Ágnes: Akkor jövőre végeztek. Hol fogtok utána tanulni?
Gyerek: Én rendőrnek megyek.
Gyerek: Én a Bembe készülök, mert ott nem kell központi felvételit írni. A pontszámokat nézik, és ha a nyolcvanöt százalék megvan, akkor felvesznek.
Fekete Ágnes: Meglesz a nyolcvanöt százalék?
Gyerek: Meg.
Fekete Ágnes: Jótanuló vagy?
Gyerek: Közepes, de amúgy jó.
Gyerek: Én Ceglédre megyek a kereskedelmibe cukrásznak.
Gyerek: Én ápolónőnek akarok menni.
Gyerek: Én is.
Fekete Ágnes: Mindenki jöhetett a bábszakkörbe, aki jelentkezett?
Gyerek: Nem, csak az, aki meg tudja tanulni a szöveget.
Gyerek: Meg normálisan viselkedik.
Fekete Ágnes: Nem mindenki viselkedik rendesen?
Gyerek: Nem.
Gyerek: Aki nem viselkedett normálisan azt kitették.
Gyerek: Aki kiabált közben, nem tanulta meg a szöveget, vagy nem volt itt a próbákon az sem maradhatott a szakkörben.

Lovas Józsefné: Eleinte mindenki egy kicsit ibolyamódra, félénken mozgott, de most már mindenki szépen bátran szerepelnek. Az nagyon szép, amikor együtt pörögnek ezekkel a szoknyákkal!
Gyerek: Mi választottuk ki a színt.
Lovas Józsefné: Vera mindegyiket más-más színűre megfestette.
Fekete Ágnes: Ő festette?
Lovas Józsefné: Igen, hogy különbözőek legyenek.
Gyerek: Nekem rózsaszín szoknyám van.
Fekete Ágnes: Csak így tovább!

Benedek Gáborné: Kérünk valamit, de adunk is valamit érte.
Fekete Ágnes: Mit kapnak a gyerekek?
Benedek Gáborné: A szünet sorakozójánál szoktam eléjük állni, és a jó dolgokat akkor mondom el, megdicsérem azokat, akik megérdemlik. Ettől nagyon boldogok. A rosszakat nem szoktam nagy nyilvánosság előtt elmondani, de aki nem úgy viselkedik, az nem vehet részt az osztálybulikon vagy a kiránduláson.
Fekete Ágnes: Így a renddel kevesebb gond van?
Benedek Gáborné: Gyakorlatilag nincs gondunk. Nagyon alacsony létszámú osztályokkal dolgozunk, tehát nincs is alkalom a rosszalkodásra. Nem is akarja, eszébe sem jut, mert a tanár mindenkivel külön tud foglalkozni. Nem kell a gyereknek várakoznia, túlzottan türelmesnek lennie, mert maximum egy percen belül ő is megkapja a figyelmet. Minden padban gyakorlatilag egy gyerek ül. Mellette van egy üres szék. Ez annyira jó, mert odaülök melléjük. Így nem lesz türelmetlen sem a tanár, sem a gyerek. Ez nekünk óriási előny!
Fekete Ágnes: Itt mesélték, hogy valaki nem akart sorban állni, amikor a postás hozta a pénzt, és az illető megverte a postást.
Benedek Gáborné: Ilyen előfordul. Mindenkinek meg van a helye, hogy hol veszi föl a pénzt vagy a levelet. Egy ugyeri lakos ezt nem értette, sietni akart, hogy a busszal mehessen a városba vásárolni. A postás pedig a szokásos rend szerint volt csak hajlandó intézni a kifizetést, és ezen felháborodott a siető ember és megverte a postást.
Fekete Ágnes: Az önbíráskodás nehéz probléma?
Benedek Gáborné: A családi dolgok is begyűrűznek az iskolába. Bár most már szinte ez is elenyésző. Borzasztó gyorsan alkalmazkodnak a gyerekek. Idebenn nagyon tudják, hogy mit várunk el tőlük, és úgy viselkednek. Ez a kettősség jól megfigyelhető, kilép az ajtón, és a dűlőn már úgy viselkedik, ahogy otthon megengedik neki.
Fekete Ágnes: Akkor mi itt a megoldás?
Benedek Gáborné: Nem tudom. Mi itt tesszük a dolgunkat, úgy neveljük őket, ahogy a legjobbnak gondoljuk. A mostani gyerekek szüleivel jó kapcsolatunk van, érezzük azt, hogy őket már mi is neveltük. Igaz, előfordult már, hogy egy szülőt megkértem, hogy menjen ki az épületből, csillapodjon le, gondolja át a dolgokat és csak akkor jöjjön vissza, ha emberi hangon tudja folytatni a beszélgetést. Csak az ajtón ment ki, lecsillapodott, és visszajött. Kiderült, hogy egy otthoni probléma volt a két család között. A gyerekeken keresztül óhatatlanul is beszűrődnek az otthoni civakodások. Akkor azt mondtam: gondold át, hogy neked van otthon négy gyereked, és nem bírsz velük. Nekünk van nyolcvanöt. És arra a nyolcvanöt gyerekre a szünetben kettő felügyelő pedagógus vigyáz. Megértette, elfogadta, és bocsánatot kért. Amikor együtt vannak a gyerekek, és összegyűlik egy csoport, nem látjuk, hogy mi történik ott, és mire egy felnőtt odaér, már óhatatlanul történnek pofonok.

Balogh Judit: Lehet menni. Köszönöm szépen. Nagyon aranyosak vagytok. Köszönöm a munkát. Sziasztok.
A bábszakkört körülbelül egy éve csinálom. Mindig is tetszett és szerettem volna közelebb kerülni hozzá. Nagyon hasznos a bábozás. Rengeteg mindent fejleszt. Például, ha van egy szorongó, gátlásosabb gyermek, paraván mögé bújva, sokkal bátrabban ki meri hozni a személyiségét, s olyan tulajdonságai kerülnek felszínre, amikre nem is gondolunk, hogy léteznek. Fejleszti a szókincsüket, a memóriájukat, mert meg kell jegyezni a szöveget, a megszólalás sorrendjét, a kellékek használatát. Koncentrálniuk kell. Tavaly azt vettem észre több gyermeken is, hogy javultak a jegyeik. Például az egyik kislány, akinek tavaly matematikát tanítottam, az év elején nem tudott jól összeadni és a szorzótáblát sem tudta, sokat hibázott. A bábozás közben azonban megtanult odafigyelni, koncentrálni és egyre jobbak lettek a jegyei. Sok mindent olvastam már a bábozásról, de most már saját tapasztalatomból is tudom, hogy nagyon hasznos.
Fekete Ágnes: Hogyan került ebbe az iskolába?
Balogh Judit: Teljesen véletlen kerültem ide. Egy főiskola csoporttársamnak mondták, hogy ha tud valakit, aki fejlesztőpedagógusként eljönne ide, szóljon neki. Ő szólt nekem, és én egy héten belül itt voltam az Örkényi úton.
Fekete Ágnes: Ez egy jó döntés volt?
Balogh Judit: Ez egy nagyon jó döntés volt! Nagyon jó a légkör. Kevesen vagyunk, a gyerekek bizalmasak és őszinték. Úgy vagyunk itt, mint egy nagy család, és ez szerintem nagyon jó.
Fekete Ágnes: Az óvodában azt mondták, hogy körülbelül a gyerekeknek a felénél az apuka börtönben van. Milyen itt az arány?
Balogh Judit: Azt nem tudom pontosan megmondani. Vannak jópáran. Az egyik kislányról tudtam, hogy ragaszkodik az édesapjához, de az apukája börtönben van. Nem lehetett bírni ezzel a kislánnyal, kedvetlen volt, még bábozni sem akart. Azonban, amikor az apukát kiengedték a kislányt, mintha kicserélték volna. A legjobb tudása szerint csinálja az ember a dolgát, és aztán majd meglátjuk.

Koryürek Vera: Negyvenéves tapasztalattal rendelkező, egyszerű bábkészítő vagyok. A Magyar Bábjátékos Egyesület és az Erdélyi Gyülekezet révén kerültem ebbe a csapatba. A két szervezet között pedig Lili néni a kapocs, aki mindkettőnek tagja. Régebben az Erdélyi Gyülekezet Lili néni által adott helyet a Bábjátékos Egyesület tanfolyamának. Ezen a tanfolyamon találkoztunk az ugyeri óvodapedagógusokkal, és akkor elkezdődött a kapcsolat. Először Lili néni kezdett lejárni hozzájuk. A gyülekezet támogatta anyagilag is. Azt éreztük, hogy nem lehet, hogy ne csináljuk valamit! Mondhattuk volna, hogy nincs semmi értelme, úgy is kimaradnak az iskolából. Azonban, ha csak kettő nem marad ki, hanem továbbtanul, akkor mégiscsak van értelme odamenni és segíteni nekik. Csak egy dolog által hihetünk ebben!
Bábkészítéssel foglalkoztam és eközben érintett meg az erdélyiség és a reformátusság szellemisége. Régebben gondolkodtam azon, hogy el kellene menni egy gyülekezetbe, de nem tudtam elképzelni, hogy hogyan fogadnának, ha csak úgy bekopognék, hogy itt vagyok és szeretnék idetartozni. Egyszerűen nem tudtam megtenni ezt a lépést. Egyszer Urbán Gyulával utaztunk egy autóban, amikor azt mondta, de hiszen ismered Sánta Ibolyát, majd ő felkészít a konfirmációra. Ott volt az orrom előtt a megoldás és mégsem láttam. Valaki kellett, hogy jöjjön, és megmondja nekem. Most már olyan örökkévalónak tűnik, mintha mindig is ide tartoztam volna. Valószínűleg már gyerekkorom óta bennem volt a hit, de csak most ért meg. Azt éreztem, hogy nem lóghat az élet a levegőben, tehát valami hibádzik az egész materializmusban, egyszerűen valami nem igaz abban a fajta világban, vagy megfogalmazásban, amit most erőltetnek ránk. Nem lehet így igaz a világ, ahogy addig éltem. Aztán az ember rájön, hogy csak egy Rendező szerint működhet az egész. Az is örök igazság, hogy nem biztos, hogy Afrikába kell menni segíteni, mert itt van a szomszéd utcában esetleg valaki, aki rászorul a segítségemre. Jó dolog ezt felismerni!

Fekete Ágnes: Hogyan lehet megmutatni a hitet a bábozással?
Lovas Józsefné: Elég rossz tapasztalataim voltak, amikor az utcán jöttek oda hozzám többször is, és meg akartak téríteni. Rájöttem, hogy ezt nem szabad direkt módszerekkel, mert lehet, hogy pont az ellenkező hatást váltjuk ki. Azt viszont tudtam, hogy a bábjáték nagyon jó hatással van a gyerekekre. Felszabadítja a személyiséget, fejleszti az esztétikai érzéket, és sok örömet ad. Ezért elhatároztam, hogy megpróbáljuk először az óvodába, majd az iskolába becsempészni a bábjátékot. Végül nagyon jól sikerült. A bábozás folytatásaképpen a gyerekek jobban megérthetik az egyház tanításait is. Van itt is hittanóra, és úgy éreztem, hogy egy kicsit segít a hitoktató munkájában is. A gyerekeknek azt is meg kell érezniük, hogy ezt az egyház csinálja, és nem pénzért teszi. Ők érzik is, hogy mi őszinte szeretetből vagyunk itt. Életük és a sorsuk múlik azon, hogy kimaradnak-e az iskolából vagy szereznek-e szakmunkás bizonyítványt. Abban hiszünk, hogy ebben valami keveset mi is tudtunk tenni.
Fekete Ágnes: Még díjat is kapott ezért.
Lovas Józsefné: Nem is gondoltam volna, hogy életem alkonyán, a hetvenhetedik évemben, az egyház javaslatára megkapom a Lukács Móric Díjat. Örömet okozott, hogy felsőbb szinten értékelték a munkámat, és még díjazták is.

Urbán Gyula: A bábcsoport életében ez egy feledhetetlen állomás. Amikor megnyerték az országos bábversenyt, akkor odajöttek hozzám és kérdezték:"Gyula bácsi, akkor most mi vagyunk az elsők?" Szinte nem akarták elhinni, mert még sohasem voltak "elsők". Nekem ez mindent megér, és folytatom velük a munkát. Én olyan típusú ember vagyok, aki nem mond nemet. Lilike, az Erdélyi Gyülekezet gondnoka mondta, hogy menjünk le Ugyerbe, és majd meglátom, milyen szükség van rám. Beültünk a kocsiba, lementünk, és láttam ezt a lepusztult világot. Döbbenetes volt. De ott csillogott ez az iskola, meg az óvoda a közepén. Az iskoláról kiderült, hogy eredetileg Klebelsberg Kunó építette a ceglédi tanyavilág közepére.
Fekete Ágnes: Amikor ott voltam, én is úgy éreztem, hogy egy időmetszetben, egyfajta vertikális időutazásban vagyok.
Urbán Gyula: Én ebbe az időutazásba és a cigánykérdésbe, már gyerekkoromban belekerültem, merthogy Édesapám kultúrmérnök volt. József főherceg a cigánykérdéssel a gyakorlatban próbálkozott, úgy hogy Alcsúton fölépíttetett egy cigányfalut. Úgy gondolta, hogy ha egy szervezett infrastruktúrába bekerülnek, akkor könnyebben szocializálódnak. Én, mint gyerek ott voltam és végighallgattam. Megértettem, hogy egy iszonyú nagy kudarc történt aztán a főherceg úrral, mert minden úgy történt, ahogy most a lakótelepeken.
Fekete Ágnes: Lelakták az épületeket?
Urbán Gyula: Lelakták, lepusztították. Akkor még nem értettem, most értettem meg, hogy erről ők nem tehetnek. A lehetőségüket szívta el az idő. Mert nekik volt mesterségük, vályogvetők, teknővájók voltak.
Fekete Ágnes: Mind olyan munka, amire ma nincs szükség.
Urbán Gyula: Ezekre valóban nincs szükség. Azonkívül a génjeikben hordoznak egy tranzitális vágyat, hogy utazni, utazni. Ők akkor vannak otthon, amikor úton vannak. Itt van egy társadalom, amelyik megpróbál polgárosodni, ők ehhez nem tudnak igazodni. A kapitalizmus, az egy nagyon kegyetlen életforma, rettentően sok lúzert, vesztest termel ki: aki lemarad, az nagyon lemarad. Hát ők lemaradnak. De itt vannak ezek a gyerekek, akiket megismertem. Próbáljuk meg azt, ami teljesen kézenfekvő, hogy tanuljanak.
Fekete Ágnes: Milyen volt együttműködni ezekkel a gyerekekkel?
Urbán Gyula: Az elején nem volt olyan egyszerű. Például azt mondtam, hogy tudjátok, úgy fogjuk kezdeni, hogy ti táncolni fogtok, azért mert a közönség szereti a cigánytáncokat. És kiderült, hogy ezek a gyerekek semmit sem tudnak a cigánytáncokból és énekekből. Nem tudom, hogy titokban mi történhetett, de egyszercsak elém álltak, hogy akkor most már táncolni is lehet. És elkezdtek táncolni és egész jól nézett ki. Annyira közel kerültünk közben, hogy ők meg akartak engem ajándékozni valami olyannal, ami cigány. Ott egyszerűen önmaguk tudtak lenni. Megmagyaráztam nekik, hogy a bábu, amit tartasz, az te vagy.
Fekete Ágnes: Leszedi róluk a bélyegeket, a stempliket?
Urbán Gyula: Azokat le kell venni, mert akkor nem lesz darab. Lassan kezdett a kép összeállni, de én ezt az egészet nem a darab miatt csináltam. Filozófiai hitvallásom, hogy a rendező elsősorban nem a tapsorkánért rendez, hanem azért, hogy beszélhessen és kapcsolatba léphessen az emberekkel. Ráadásul Isten is mindig szóba került valahogy. Erre is fogékonyak voltak. Mondtam nekik: "Mondjatok egy hőst!" Mondom: "Képzeljétek el, hogy volt egy hős, aki nem verekedett, aki azt mondta, hogy ne verekedjetek, ne bántsátok egymást! Egy olyan világban mondta ezt, aminek a folytatásában élünk, ahol az volt a férfi, aki átvágta a másiknak a torkát. És akkor volt egy hős, akit Jézus Krisztusnak hívtak, aki azt mondta, hogy legyetek szelídek! Ne azt csináljátok, amit a többiek, hanem egy sokkal-sokkal bátrabb dolgot: tanuljátok meg eltűrni a világ gonoszságait, mert nektek erre szükségetek van. Tudjátok mi az a kisebbség? Ti abban éltek. Nektek nagyon sok kincs van a birtokotokban." Én úgy gondolom, hogy megértették. Ez a produkció, ezeknek a beszélgetéseknek a hozadéka volt. Úgy látom, hogy nekik ki kell alakítani egy olyan életformát, amely párhuzamos a miénkkel. Azt vettem észre, hogy van az iskola körül egy néhányszáz méteres kör, addig tart valami, amit az iskola ad nekik. Utána megrázzák magukat, és az már egy másik valaki, aki túl van ezen a körön. Ha belép a körbe, akkor olyan lesz, ahogy elvárják tőle az iskolában. A különbség az megmarad. Nem arra kell törekedni, hogy fölszámoljuk ezt a különbséget, hanem arra, hogy egy párhuzamos létet tudjanak kialakítani velünk, mellettünk.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
Lehetőségeink és határaink címmel rendeznek Országos Cigánymissziós Konferenciát november 21-én és 22-én Berekfürdőn, a Megbékélés Házában. Ugyanott november 24. és 27. között cigánymissziós lelkésztovábbképzés lesz.

Pálhegyi Ferenc őszi előadássorozatának utolsó alkalma a keresztyén életvezetésről szól november 24-én, hétfőn 18 órakor Budapesten, a Ráday utca 28. szám alatt.

Dr. Bene Sándor irodalomtörténész tart előadást A lírikus Zrínyi és a Balassi-hagyomány címmel november 20-án, csütörtökön 19 órakor Budakeszin, a Fő utca 159. szám alatti Kálvin-teremben.

Ünnepi istentiszteletet tartanak Lévay József születésének 189. évfordulója alkalmából dr. Szathmáry Sándor nyugalmazott teológiai professzor igeszolgálatával november 23-án, vasárnap 11 órától a Sajószentpéteri Református Nagytemplomban.

Hálaadó istentiszteletet rendeznek az egyházközség 400 éves fennállásáért Steinbach József igehirdetésével november 22-én, szombaton 15 órakor Kocson, a református templomban.

Örökélet vasárnapján többfelé tartanak istentiszteleteket gyászolók részére. Többek között november 23-án, vasárnap 16 órakor Rákoscsabán, a gyülekezeti teremben. 17 órakor pedig Budapesten, a Pozsonyi úti református templomban zenés istentiszteleten egy requiemet adnak elő.

A Magyar Régizenei Társaság zenés áhítatot tart az Ars Renata szólóének-együttes részvételével november 22-én, szombaton 16 órakor Budapesten, a Sztárai Mihály tér 3. szám alatti református templomban.

A Kárpát-medencei Magyarok Zenéje hangversenysorozat lezárásaképpen gálakoncertet tartanak november 22-én, szombaton 17 órakor a Pesti Vigadó Dísztermében.

Az AnimaSoni együttes Úton című lemezének bemutatója november 21-én, pénteken 19 órakor lesz Budapesten, a pesterzsébeti Csili Művelődési Központban.

Adventi családi napot rendeznek, ahol adventi koszorút lehet készíteni november 23-án, a vasárnap 10 órakor kezdődő istentisztelet után Budapesten, a Szilágyi Dezső téri templomban. Ugyanakkor a gyülekezeti nagyteremben egyháztáji vásárt is tartanak, ahol őstermelők árulják majd terményeiket.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten Igéjét Máté evangéliuma 13. fejezetéből!

"Hasonló a mennyeknek országa ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett a földjébe, de amikor az emberek aludtak, eljött az ellensége és konkolyt vetett a búza közé." Máté 13,24-25

Az emberi élet egyik legnagyobb kihívása, hogy elfogadja ezt az életet úgy, ahogy van. Olyan nehéz elfogadnunk a tökéletlent. Ez a példázat a búzáról és a konkolyról azt mondja el, hogy Isten világa nem steril. Nem műtő, ahonnan szinte teljesen kizárjuk a baktériumokat. Isten világa nem steril, hanem az Ő hatalma mindig megengedő hatalom is. Ha megteremtette a gravitációt, akkor ebben benne van az is, hogy a dolgok összetörnek. Mi persze, szeretünk válogatni. Nekünk nem kell olyan Isten, aki gyenge. Milyen nehéz az elfogadás lelkével élni!
A napokban kiültem az erdőbe egyszer. Láttam, ahogyan kopaszodnak a fák, ahogyan eltakarja a felhő a napot. Igen, ez is az élet. Vajon tudok-e az elfogadás lelkével élni, amikor látom kopaszodó énemet tükröződni a természetben? Látom a szívemet is, amelyben együtt él a búza a konkollyal. Ez vagyok én. Isten nyitott edénynek látja az embert, amelybe sajnos, sokszor sok minden belepotyoghat. Ő mégis így elfogad minket.
Amikor elfogadunk valamit, akkor jelképesen betesszük azt egy dobozba. Feliratozzuk, és azt mondjuk: "nem volt rá szükségem", vagy "az a másik egy szerencsétlen ember". És akkor ezekkel a címkékkel valahogy elboldogulunk az élet elfogadásában. De van olyan ember, aki állandóan azzal foglalkozik, hogy ezeket a régi bedobozolt emlékeket felnyitogassa: "Mi lett volna, ha?" "Mit kellett volna tennem?"
Isten azt tanítja, hogy először is az elfogadás lelkét kell kiérlelni a szívünkben, és csak utána tudunk bármin is változtatni. Ámen.