Arcukról csillan fel az élet
Az élet erősebb, mint a halál, ez tudatunk mélyébe van vésve. Csakhogy nehéz előhívni ezt az üzenetet. Nincs „benne a képben”. A távolból kell ide…
Az élet erősebb, mint a halál, ez tudatunk mélyébe van vésve. Csakhogy nehéz előhívni ezt az üzenetet. Nincs „benne a képben”. A távolból kell ide szólítani. Nem is tudjuk ezt megtenni sehogyan sem, csupán akkor, ha észrevesszük egy másik ember arcán az élet felcsillanó fénysugarát.
Ez az üzenet sejlik fel Péter és János tekintetében. Arcuk ráncai egyszerre mutatják a jó hírt és a félelmes értetlenséget is.
Még nem láttak semmit. Csak sejtéseik vannak. Mindkettőjük vonásain látszik a fájdalom és a fáradtság. Egész lényüket áthatja a várakozás. Valami felébreszti emlékezetüket: Milyen titok teljesedik most be? Mintha hallottuk volna ezt Tőle! Mégsem értettük meg. Az isteni kéz egyre élénkülő pasztell színekkel festette meg a valóságot: fájdalmasan szürke felhők mögött derengő fényesség, aminek nem látjuk a forrását. Mint az élet, amit a halálfélelemmel terhes felhők mögött sejtünk. Igy kezdődik igaziból minden új nap. De ez a reggel más. Mária Magdolna tudta ezt, és nem várta meg a napkeltét. Még hajnal előtt elment a sírhoz. Onnan egy olyan hírrel érkezett vissza, amely egészen új útra hív mindenkit. Péter és János Mária Magdolna rejtélyes szavai után kutat. Ahogy egyszer a Mester szavára, most ellenérzésük ellenére egy bizonytalan asszonyi üzenetre futásnak erednek. Új meghívás. Merni kell. Újra útra kell kelni az ismeretlen felé.
Gyors és hosszú léptekkel haladnak előre. Testük előre nyújtózik, tekintetük a jövő felé irányul.
Bár nagyon különböző a ruházatuk, a termetük, kezük „tartása”, Péter és János mégis egészen együtt fut. Látszik ez abban, ahogy a testük előre dől. Tekintetük ugyanarra a pontra mered a messzeségbe. Ugyanaz az érzés olvasható le az arcukról: ugyanaz a hívás szólítja őket, mégis külön-külön, a maguk módján mennek.
Péter ruhája nehéz drapériájú, a föld színeit tükrözi. Egyik keze a szívén, a másikkal egy irányt vagy kérdést vázol, szemei fürkészve vizsgálódnak. Tekintete mintha az emlékeket keresné, onnan merít reményt.
A „másik tanítvány” fehérbe öltözött: a húsvét fénye már megvilágította. Krisztusba öltözött. Szeme keres Valakit, és tudja, hogy Ő mindent helyre tehet.
Az ő arcukról csillan fel a meghívás: merjek hinni abban, hogy a legsötétebb éjszakában is felbukkanhat a fény.
Velük együtt léphetek a „legyőzhetetlen remény” futói közé.
2022. április 17. – Húsvétvasárnap, Urunk feltámadása
A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból. Jn 20,1-9
(Kép: Eugene Burnand)
