Kísértés

A Kétely című film elején egy katolikus pap prédikációját halljuk. A pap elmondja: Sok esetben a biztosnak tűnő szavak sem segítenek bennünket annyira a hit útján, mint a kétely, a bizonytalanság. De Isten mindig mellettünk áll, amikor elveszettek vagyunk.

A Biblia egész története igazolja ezt a mondatot. Hiszen mindig akkor történtek az emberek életében a nagy bajok, amikor álbiztonságban gondolták magukat. Igaz volt ez azokra, akik az aranyborjúban bíztak, azokra, akik a törvényben reménykedtek, de azokra is, akik az egyházat tekintették megmentő és biztos rendszernek. A hit lényege, hogy kutat és keres, nem nyugszik meg, hanem az Isten iránti szomja hajtja és űzi tovább.

Ez a szomjúság mutatkozik meg Jézus megkísértésében. Küldetése elején világossá válik, hogy nem stabil rendszereket akar építeni, nem arra használja Isten szavát, hogy visszaigazolja tetteit, ahogyan ezt a kísértő teszi. Ebben a félmondatban, hogy „az is meg van írva”, benne van Jézus véleménye: a Bibliából mindent ki lehet olvasni. Minden attól függ, hogy milyen szívvel olvassuk. Istent akarjuk próbára tenni, tőle kérünk és követelünk dolgokat, vagy pedig készen szeretnénk állni arra, amit Ő ad?

Itt érkezik el a film második fajta kísértéshez egy fiatal szerzetesnő személyében. Ő a főnővér iránti engedelmességből mindent elhisz, amit neki mondanak. Benne van egy biztos rendszerben, és igyekszik a lehető legjobban tenni a dolgát. Azonban az új főnővér egészen más pedagógiai elveket vall, mint ahogyan eddig ő tanított, és teljesen elbizonytalanodik. Ki után menjen? Honnan tudja, hogy a papnak vagy a főnővérnek van igaza: Ő kicsi ahhoz, hogy ezt eldöntse.

Életünk második nagy kísértése az, hogy melyik auktoritást fogadjuk el? Vajon azért, mert valami hatalmas és erős, már biztos, hogy igaza van? Jézus kísértését véve azért, mert az ördög erősen és hatalmasan szól és tesz, tényleg az ő uralmát kell választani? Nem lehetséges, hogy éppen a halk és félreérthető szó az igaz? A darab nem oldja fel ezt a feszültséget, hanem a végén a főnővér személyében teszi fel ugyanezt a kérdést másképpen. A vezető nővér ugyanis, miután ármánykodásaival elérte, hogy elkerüljön onnan a pap, maga is megkérdezi végül saját magától: Jól tettem? Egészen addig biztos volt a dolgában, rendíthetetlenül képviselte kemény szemléletét, hogy itt fegyelemre van szükség, és ez a pap nem jó, és erkölcstelenségre bíztatja a gyerekeket. De a legvégén, amikor már minden megtörtént, mégis megjelenik benne a kétely. Mert ha merjük vállalni, ha nem, ha meghalljuk a szívünkben lapuló kérdéseket, ha nem, ezen a földön mindig hitre lesz szükségünk.

A bennünk élő falkalény azt mondja nekünk, hogy eredj a többiek után, csináld, amit mondanak, keresd a biztonságot. Mégis, mindig megszólal a szívünk mélyén egy másik hang is, amely kérdéseket tesz föl.

Hamis dolog lenne azt mondani, hogy az egyik hang jó, a másik pedig rossz. Hamis állítás az, hogy mindig a kérdéseknek van itt az ideje. De az biztos, hogy az életünkben Isten csak akkor tud jelen lenni, ha vannak kérdéseink, és nem utasítjuk el az elbizonytalanodás idejét. Jézus a kísértés idejéből merített erőt, egész küldetését az alapozta meg, hogy egyszer egész valójában megtapasztalta a kételyt. Adja Isten, hogy merjünk őszinték lenni saját magunkkal, és merjük kiszolgáltatni magunkat Istennek, mert igaz: Isten mellettünk áll, amikor elveszettek vagyunk.