Miért szeretem a katolikusokat?

Újember újságban, 2007, január 11.

Azért mert azt remélem, hogy én is katolikus vagyok, azaz az egyetemes egyház része. Számomra gyönyörű része a hitvallásnak, hogy a hit tárgyai közé sorolja az egyház egyetemességét. Nem deklaráljuk, nem alkotjuk az egységet, hanem rácsodálkozunk hittel: egyek vagyunk.

Az első ilyen csodálkozásom Őrbottyánban, a református egészségügyi otthonban volt. Forsthoffer Máté, bencés  szerzetes, aki azóta meghalt, odajárt nyáron a sérült fiatalok közé. Most is előttem van ahogyan lefeküldt a csotrogány vasjátékok között a játszótér füvébe, és nézte az eget. Kamasz voltam. Csodáltam azt az embert, aki mintha újra és újra visszatért volna a Csendbe. Aztán vitatkozni szerettem volna vele a dogmatikai tanításokról. Ő csak mosolygott: ha akarod, hát vitázzunk! Nevetségesek ezek a beszélgetések utólag, akkor tizenéves fejjel úgy érzetem, borotválnom kell a másik gondolatain hitemet. Ő meg csak mosolygott. És az egyetemes egyház hite rám ragadt. Ezt nem lehet megérteni, csak rá lehet csodálkozni. Aztán megismertem egy ciszterci szerzetest, Luzsenszky Vilmost, aki évek óta Franciaországban élt. Hihetetlen elme volt. Megtanultam tőle, hogy Isten tenyere nyitott, ott szabad kérdezni, szabad elmenni és összetalálkozni. Soha egy pillanatig nem volt kérdés közöttünk hogy ki a katolikus és ki a református. Nálunk lakott, ha Magyarországra jött, mint egy idős nagybácsi, kedvesen mozgott közöttünk. Azután emlékszem arra, Franciaországban hogyan hívott meg ebédre egy ferences testvér, amikor nem volt hova mennem. Szeretete hidakat alkotott. Sok kedves arc suhan végig az agyamon. Még egy kép: Elmentem Kismarosra, a ciszterci nővérekhez. A nővérek és Tímár Ágnes egyénisége valami hihetetlen erővel hatott rám is. Hűsége, értelmes hitük bekerült életem poggyászába. Nemhogy zavarba kellett jönnöm ott létemkor, mert református vagyok, talán mintha még több szeretet járt volna ezért.

Megannyi találkozás, amely mintha a Mennyországot nyitotta volna meg. Mert mi is a hit? Rácsodálkozás, bizalom: Hogy nem csak a tapintható, a testi valóság létezik, hanem egy azon túli, amely fontosabb. Nem ugyanez az egyház? Nem egy elvonatkoztatott valóság, hanem az emberek között megélt egység. Valami kitapinthatatlan közösség, amire újra meg újra rácsodálkozhatunk.

Fekete Ágnes

(református lelkész, a Kossuth Rádió Tebenned Bíztunk c. adásának szerkesztője)