Milyen jó lenne
Milyen jó lenne, ha dolgainkat úgy lehetne intézni, ahogyan egy rendező alakít egy színdarabot! Szépen megfognám az egyik szereplő vállát, megkérném, hogy álljon arrébb egy…
Milyen jó lenne, ha dolgainkat úgy lehetne intézni, ahogyan egy rendező alakít egy színdarabot! Szépen megfognám az egyik szereplő vállát, megkérném, hogy álljon arrébb egy kicsit, mert úgy sokkal jobb a darab. Nem megy így. Mi mindnyájan ugyanazon a színpadon egyenlőképpen játszunk. Talán azért is akarta Isten, hogy ennyire közösségben éljünk, mert rajtunk keresztül „játssza” el leglényegesebb üzenetét. Nem azért vagyunk együtt, mert ez kellemes. Persze sokszor az is. Inkább azért van ez így, mert egy bizonyos valóság soha nem tárulna elénk, ha csak karosszékből irányítgatnánk a dolgokat. Két ilyen tapasztalat biztosan van: a szeretet és a megbocsátás. Beszélhetek egyedül otthon, egy fotelban arról, hogy ilyen-olyan elengedő ember vagyok, de a megbocsátás csak a közösségben válik hitelessé. Ezért a megélt valóságért akarta Isten, hogy együtt legyünk, és ne magányos hősökként éljünk.
Az egész társadalom azt sugallja számunkra, hogy egy kötelezvény hálózatban élünk. Minden adok-veszek. Valójában az elengedés terében élünk. És ez nem csak a vétkeinkre vonatkozik, hanem mindenre. Én magam is úgy vagyok, hogy ha felkelek reggel, elvárom azt, hogy mozogjanak a lábaim, és ne fájjanak, elvárom, hogy minden rendben menjen az életben. Elvárom azt, hogy az emberek szeressenek, hogy a munkatársaim korrektek legyenek. De ha mégsem ez történik, akkor fel vagyok háborodva, talán még imámban is elpanaszolom: Uram, erről nem volt szó! De Istent akkor értjük jobban, ha ki tudunk kerülni a járandósági szemléletből. A Miatyánk megbocsátásra hívása sokkal többet kér tehát tőlünk, mint hogy egy laza mondattal azt mondjuk, bocs. Az elengedés terébe hív bennünket, ahol nem marcangoljuk már magunkat azért, mert tökéletlenek vagyunk, és nem követelünk senkitől semmit. Inkább engedjük, hogy Ő, mint rendező néha arrébb tegyen bennünket, mert valamit ezzel akar elmondani a nagy darabban.
2025. július 27. – Évközi 17. vasárnap
Történt egyszer, hogy Jézus éppen befejezte imádságát: Ekkor egyik tanítványa arra kérte: „Uram, taníts meg minket imádkozni, mint ahogy János is tanította imádkozni tanítványait.” Jézus erre így szólt hozzájuk: „Amikor imádkoztok, ezt mondjátok:
Atyánk! Szenteltessék meg a te neved.
Jöjjön el a te országod.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.
Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk
minden ellenünk vétőnek.
És ne vígy minket kísértésbe.”
Azután így folytatta: „Tegyük fel, hogy valamelyikteknek van egy barátja, aki éjfélkor bekopog hozzá, és ezt mondja: Barátom, adj kölcsön nekem három kenyeret! Útról érkezett egy vendégem, s nincs mivel megkínálnom. De az kiszól: Ne zavarj engem! Az ajtó már be van zárva, én is, gyermekeim is ágyban vagyunk. Nem tudok fölkelni, hogy adjak neked. Mondom nektek: Ha nem is kelne fel, hogy adjon neki barátságból, erőszakossága miatt mégis fölkel, és ad neki annyit, amennyire szüksége van.
Mondom tehát nektek: Kérjetek, és adnak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek. Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és aki zörget, annak ajtót nyitnak. Van-e köztetek olyan apa, aki követ ad fiának, mikor az kenyeret kér tőle? Vagy ha halat kér, akkor hal helyett tán kígyót ad neki? Vagy ha tojást kér, akkor talán skorpiót nyújt neki? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.” Lk 11,1-13
