A kenyér az élet
Tizennégyezer évvel ezelőtt valaki fogott egy tálat meg egy követ. Talán unalmában elkezdte ütögetni, megtört néhány kalászt. Megszitálta. Víz loccsant a tálba. Milyen jó kis…
Tizennégyezer évvel ezelőtt valaki fogott egy tálat meg egy követ. Talán unalmában elkezdte ütögetni, megtört néhány kalászt. Megszitálta. Víz loccsant a tálba. Milyen jó kis gyúrható anyag! A tört darából készült pépet kilapítva egy forró kőre tette. Ez volt az első kenyér. Aztán talán elől felejtette egyszer, és a tészta növekedésnek indult. Megszületett a kovász is. Azóta együtt esszük azt a földből kapott kerek valamit, ami a víz és a tűz által egész emberi közösségünk alap-jelképévé lett. A bajban ismerjük meg igazán: „Megtanultuk felismerni a kenyérben a szánalom alapvető eszközét, a nyomorúság óráiban kiosztott kenyér miatt. A közös kenyér ízének nincs párja.” (A. S Exupéry) De a kenyér az emberek közös tudásának a képe is. Eszünkbe jut a szántók-vetők, a malmok és sütödék nemzedékről nemzedékre őrzött ezerféle tudása. Minden a kenyérrel kezdődött.
A kenyér az élet. Mega halál is a búzamagban. A kenyér a barátság, a megosztás, a kenyér az alkotás, a munka, a kenyér a türelem, a kitartás, a mindennapok élete. De a kenyér Isten is. De csak akkor, ha ezt az ugrást nem túl gyorsan tesszük meg. Aki a földi élet jelével szélsebesen Istenre gondol, az lehúzza a mennyet a földre, és a betevő falatért él, mintha az ajándék lenne az Isten. De ha megérleljük magunkban ezt az utat. Ha úgy tekintünk a kenyérre, mint ami az Égből szállt hozzánk, ezért nem is egészen a miénk, ha hagyunk időt arra, hogy a kenyérben többet lássunk, mint ami ő maga, akkor elérkezünk Jézus üzenetéhez: Én vagyok az élet kenyere. Az a valami, amin élünk, amit megosztunk, ami nélkül itt a földön nem tudunk létezni, éppen ez vezet minket az Ég felé.
Isten szeretné látásunkat szélesíteni, vagy inkább megduplázni: amit meghozott itt a jó kenyér, az valami többről szól. A láthatatlan szemlélésére hív. Földi „üzemanyagunk” mennyei útra hív.
Amióta földműveléssel foglalkozik az ember, és kenyeret eszik, mindig két út áll előttünk. Ma éppúgy, mint többezer éve. Az egyik út, hogy a termékenységért küzdve, feláldozunk valakit vagy valamit a földnek, hogy kenyerünk legyen. Első az ember tette, amiért Istentől kapjon valamit cserébe. A másik út, hogy a termést megköszönve, legyen az bármi is, Istenhez fordulunk, hálát adunk neki, és a földi életben a haszon helyett az isteni dimenziót keressük, nem csak a kenyeret. Mert első az Isten tette. Akkor a földi táplálék mennyei kenyér lesz, és összeköt minket az egész teremtéssel és Istennel.
2024. augusztus 4. – Évközi 18. vasárnap
Abban az időben: Amikor a nép nem találta Jézust, sem a tanítványait, bárkába szálltak, és elmentek Kafarnaumba, hogy megkeressék Jézust. Amikor a tó túlsó partján megtalálták, megkérdezték tőle: „Mester, mikor jöttél ide?”
„Bizony, bizony, mondom nektek – felelte Jézus –, nem azért kerestetek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely megromlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia adja nektek – őt ugyanis az Atya igazolta.”
Erre megkérdezték tőle: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedjünk?” „Istennek az tetszik – válaszolta Jézus –, ha hisztek abban, akit küldött.”
De ők így folytatták: „Hát te milyen csodajelet teszel, hogy lássuk és higgyünk neked? Mit tudsz tenni? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint az Írás mondja: Égi kenyeret adott nekik enni.”
Jézus erre így szólt: „Bizony, bizony, mondom nektek: Nem Mózes adott nektek kenyeret az égből, hanem Atyám adja nektek az igazi égi kenyeret. Mert az az Isten kenyere, aki alászállt az égből, és aki életet ad a világnak.”
Erre így szóltak hozzá: „Urunk, add nekünk mindig ezt a kenyeret!”
„Én vagyok az élet kenyere – felelte Jézus. – Aki hozzám jön, többé nem éhezik, és aki bennem hisz, soha nem szomjazik.” Jn 6,24-35
