A szavakról

„Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram, Uram, megyen be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei atyám akaratát.” (Máté 7:21.)

Többen mondták itt a gyülekezetben is, hogy ha Ági prédikál, az olyan filozofikus. Elvállalom ezt, ezért, mert a filozófia egy nagyon szép szó, azt jelenti, szereti a bölcsességet.  Mi mindannyian úgy teremtettünk, hogy szeressük a bölcsességet, hogy gondolkodjunk, hogy értelmezzük a körülöttünk levő világot, és ne bamba birka módján menjünk előre. Persze ugyanakkor ott van egy másik erő is, amelyik azt szeretné, hogy ne gondolkodjunk, ne keressünk. Sőt ez az erő egy kicsit bennünk is van. Magunkat is rá kell bírnunk arra, hogy ne legyünk tunyák, és ne sodródjunk az árral. Mennyivel egyszerűbb azt mondani, a legtöbben ezt szeretik, hát akkor legyen ez, mint összeszedni az érveket, gondolatokat, és azt kimondani.  Ma az egyenes beszédről szeretném, ha együtt gondolkodnánk.

Lázár Ervinnek van egy számomra kedves meséje, az a címe: Ha három lábon gyábokorsz… Az a lényege, hogy Mikkamakka egy olyan mondatban foglalta össze a tanulságot, amit senki sem értett, mégis a végén anélkül, hogy érthetővé vált volna, mit jelent a gyábokorsz és a kálán pugra kifejezés, mindenki értette, hogy oda kell fordulni, méghozzá időben ahhoz, aki segítségre szorul. Mert ha nem figyelünk oda a másikra, ötször annyi erő kell ahhoz, hogy lelkiismeretünk szénája rendben legyen. Ha ezt így kimondom, egy senki által nem használható erkölcsi prédikáció. De ha a mesében a kétszáz zsalut kinyitni, és száz csomós kötelet eloldozni képét használom, és tanulságként azt mondom: ha három lábon gyábokorsz a kálán pugra nem fogsz menni, talán ez a halandzsa jobban elgondolkodtatja az embert. Az ézsaiási Ige is azt mondja: néha be kell fogni a fület, meg hogy az idegen emberek homályosan beszélnek. Tehát van olyan helyzet, amikor nincs kommunikáció a szavak szintjén. Nincs mit befogadni és nincs mit elmondani. Ézsaiás korában ez az ítélet jele volt. Isten cselekszik, és az ember csak annyit tehet, hogy a jó helyre áll, és egyenesen cselekszik felebarátaival.

Vannak korok, amikor megtalálták a ,megfelelő szavakat. Ilyen volt a reformáció. Luther Márton abban a kilencvenöt tételben és a későbbi műveiben is úgy látta, helyesen ki kell mondani azokat az igazságokat, amiket összekevertek. Valahogy értelmet találtak a szavak.

De ha a mai korra nézünk, akkor inkább valami halandzsa juthat az eszünkbe, mintsem szép értelmes gondolati kifejezések. Ott állunk Mikkamakka helyzetében: Ha valakinek el kell magyarázni azt, hogy ha lát egy megkötözött embert, azt el kell oldani, akkor erre csak a három lábon gyábokorsz kezdetű mondat jöhet.

Ma a filozófia fő iránya a nyelvfilozófia. Azt kutatják, mitől is tudunk beszélni. Ma már szinte teljesen elfogadott, hogy ez egy különös emberi képesség. – bennünk van eleve a nyelvtan, különben nem tudnánk mondatokat szerkeszteni. A kisgyerek nem lenne képes nyelvet tanulni, ha valami mély nyelv nem lenne ott a lelkében. A nyelv egy isteni képességünk arra, hogy megértsünk valamit és kifejezzük gondolatainkat.

Az irodalomban többször is gondolták már, hogy a nyelv elérte határait. A dadaisták igyekeztek a lehető legösszefüggéstelenebbül véletlenszerűen egymás mellé tenni a szavakat, mert nem hittek már a szavak kifejezőképességében. Nem vagyok irodalmár, de sejtésem szerint itt valami lényegi értelemvesztés volt. Ők nemcsak a szavak értelmét, de a szavakat értelmes állítássá alakító erejét sem látták. Az esély sem volt meg bennük arra, hogy az értelem szikrája kipattanhat a nyelvből.

Lázár Ervin nem dadaista verset ad Mikkamakka szájába, mert feltételes szerkezetbe teszi az érthetetlen szavakat, tehát marad valamiféle célszerű szerkezet. Ha – akkor. A szavak már nem használhatóak, de a szerkezet igen. Ézsaiás pedig azt mondja, fogd be a füledet. Azaz, van értelme a szavaknak, de azok rossz értelmek, antiértelmek. Az ellenkező irányba kell menni. És talán ezen a ponton lehet ma megfogni a reformációt. Amikor nem látjuk a megszólalás értelmét, amikor minden szó kilúgozva, amikor kinevetnének, ha egy kilencvenöt pontos tételsorral megjelennénk, esetleg nevetségessé tennék egy újságban, aztán öt percig beszélnének róla, majd jönne a következő kilencvenöt pont, akkor nagyon képletes szólva marad a mondattan. A szerkezet, a dolgok szerkezetének megértése és adott esetben visszájára fordítása. Néha ez azt jelenti, hogy befogom a fülem, kikapcsolom a gépeket, nem hallgatok híreket és így tovább. Néha azt jelenti, hogy a szavak helyett valami mást használok. Talán Lázár Ervin meséjéből letörlöm a pókhálókat, eloldozom a csomós köteleket. És talán egy ilyen megdöbbentő mondatot elmondok: ha három lábon gyábokorsz. Isten egy ilyen korba helyezett minket, amikor szavak nélkül kell megtalálnunk a szavainkat, szavak nélkül kell megszólaltatnunk az igazságot. Már most is egy használhatatlan szót egy teljesen lejáratott szót használtam.

Nemrég egy lelkészgyűlésen voltam, ahol sokféle ügyről volt szó. Egyszer csak felfigyeltem arra, hogy akik kérdéseket tettek fel, többször is használták azt a szót, hogy komoly. „Ennek azért komoly következményei lesznek…” Ezt úgy kell értenünk, hogy anyagi következményei lesznek. Aztán: „ez azért egy komoly dolog, vagy komolyan kell venni”. Ezek mind-mind arra vonatkoztak, hogy valami pénzbeli dologról van szó. Úgy elgondolkodtam, hogy még a legjobb emberek számára is mennyire a pénz jelenti azt a fogalomkört, amikor már szigorúság lesz.

Akkor vajon miért gondoljuk, még az egyházban is, hogy ez az igazán komoly kérdés. Persze, hogy kérdés. De van ennél komolyabb kérdés. Van ennél nehezebb kérdés: vajon meghalljuk-e Isten szavát? Azt meghallani csak csendben lehet. Ha végre nem csak mondjuk a magunkét, hanem hallgatunk. Kövér, eltunyult, elfásult, magabiztos szív nem fogadhatja be Isten szavát. Annyira megkapó Assisi Szent Ferenc életében, amikor átéli a maga által alapított rend kettészakadását. Földbe tiporják saját elveit és nem hallja többé Isten szavát, teljes elkeseredésbe és csüggedtségbe kerül. Amíg végül a kereszt jele lesz az, amit megért, és amit örömmel fogad és ezt mondja: Deus dixit mihi, Isten szól hozzám. Pedig csak sebet és fájdalmat kapott, de megértette: Isten jelen van, ott van, vele van, vele szenved. Ez az igazán komoly dolog: ha megértjük, Krisztus keresztje nem valami létidegen dolog, itt van közöttünk és bennünk. Adja Isten, hogy nehezen halló fülünk kitisztuljon!

A Bibliában számos helyen olvasunk bálványokról. Vajon ma olvasva, hogyan értelmezhetjük ezeket a kijelentéseket a mi életünkre? Vannak ma bálványok?

Én úgy érzem, mára a nagy szavaktól kell a legjobban félnünk: Legyen békesség, szeressük egymást! Ezek az igaz mondatok, ha kiemeljük őket Isten adta helyükről, rosszra csábítanak. Azt hirdetik, hogy legyünk mindenkivel jóban, békítsük ki a kecskét a káposztával. Ne beszéljünk bűnről, inkább magyarázzuk meg a dolgot lelkileg, a múltat ne firtassuk, mert az csak viszálykodást szül. A nem helyén mondott szavak bálványok. Isten azt a legnagyobb ajándékot adhatja meg, hogy a szavak a helyükre kerülnek.

Ha merjük kimondani és megnevezni a bűnt, akár közösségi, akár egyéni életünkben, akkor egyszerre kimondhatóvá lesz a kegyelem is. Ez a kegyelem, pedig nagyon nagy kincs.

Dietrich Bonhoeffer, az ismert teológusnak volt vezérgondolata, hogy megkülönböztette a drága kegyelmet és az olcsó kegyelmet. A kegyelem Istentől ingyen ajándék, de sosem lehet olcsó. Csak akkor találjuk meg ezt a drágaságot, ha az árát tudjuk.

Ma különös súlya van ezeknek a szavaknak, hiszen olyan valóságtól elrugaszkodott módon szabják meg a dolgok árát, hogy az megdöbbenti az embert. Semmi más értelme nincsen annak, hogy örökké fillérre levetítve tonnányi reklámújságban közlik, mi mennyibe kerül, mint az, hogy örökké az olcsót keressük, és a pénzre figyeljünk. Pedig ez az egész egy rettenetes trükkje csak a fogyasztói világnak, közben minden egyre drágább és egyre többször becsapnak. Mintha ez a folyamat a szellemi életre is kihatna. Olcsón akarunk mindent megúszni.

Olcsó dolog azt mondani, hogy Isten megbocsátotta vétkeinket, de soha eszünkbe sem jut sírni azon, amit tettünk. Olcsó dolog az én részemről, ha most beszélek, de nem megyek el megbékülni azzal, akire neheztelek. Olcsó dolog, ha mindenkinek tetszeni akarok, ha az elveimet az első nehézségkor feladom, és közben várom Isten kegyelmét.

A kegyelemre éppen azért van szükség, mert drága, mert Jézus keresztjén kívül másként nem kaphatjuk meg. Ez a kereszt képes legyőzni szívünk bálványait. Ez a kereszt képes megajándékozni egyértelmű szavakkal.

Nemrég egy egyszerű orvosi vizsgálaton kellett részt vennem. Azt éltem át, hogy a kezelők nem értették, miért fáj nekem ez annyira. Egyszerűen nem akarták elhinni, hogy valóságos érzések miatt kellett jajgatnom. Nagyon furcsa érzés volt. Pedig dalolva mentem oda és általában nem félek attól, ami fáj.

Furcsa dolog ez a fájdalom. Az orvostudomány, bár sok mindent tud ma már mérni, de a fájdalomról objektíven nem beszél ma sem. Lehet mérni az izom feszülését, lehet látni a sebet, tudjuk azt, hogy minden fájdalom jelez valamit, de a mértékét senki sem tudja. A fájdalom egy olyan valósága, velejárója az életnek, amivel hiába foglalkoznak precíz műszerek, mérhetetlen. És mégis, érdekes, hogy vannak a fájdalomnak is fajtái. Van, aki egy rövid fájdalmat jól tűr, de a hosszantartó, állandó nyomást nem viseli el.

De, ha jól belegondolunk, a fájdalom fontos része mégis az életnek. Nemcsak az orvos számára fontos jelzés, de mindenkinek lényeges, hogy tudja, mi az, amit szeretne kizárni az életéből és mi az, amire vágyik. Valami titkos jelzőberendezés a fájdalom.

Jézus halála, a mi megváltásunk éppen azt mutatja, hogy a fájdalom mennyire erős lehet. Erős. Alapja az élet jobbrafordulásának. A megváltás, a halál és feltámadás nagy egységén alapul és bármelyiket kisebbítjük, Isten szeretetének a lényegéből veszünk el valamit.

A fájdalom legnagyobb értelme az életben éppen ez, hogy valami különleges módon önmagunk fölé emelhet. Elénk löki szinte azt a kérdést, kitől függ az életed? Ki vagy te? A fájdalomban láthatjuk teljes erővel Jézus válaszát, aki nem mondta, hanem megélte, hogy Isten szenvedése ennek a világnak a váltsága.

Egyszer egy házaspárral beszélgettem, akiknek meghalt a gyermekük. Még soha nem tapasztaltam azt, hogy valaki egy ilyen tragédiáról úgy tudott volna beszélni, mint ők. Elmesélték, hogy azóta egészen másként beszélnek az emberekkel. Még a legfelszínesebb „plázacicával” – mondta az asszony – is két mondat után az élet legvelejéről lehet beszélgetni. Nincs egy fölösleges szó sem körülöttük, valahogy minden olyan nagyon kemény és egyben egyértelmű is lett. Élére kerültek a dolgok. Egy képet is használtak. Olyan ez, mintha eddig színes film lett volna az életünk, és most átváltott fekete-fehérbe. Minden elvesztette a szépségét. De nemrég rájöttek, hogy igazából a fekete-fehér filmek a legjobbak. Nagyon kemény, nagyon nehéz megrágni, de jó film, művész film. Mint amikor a követ beejtjük a vízbe, az éles kontúrokat mutat a vízen. Nem a színek számítanak, hanem azok a világos metszésvonalak.

Megrázó volt ezt hallani, azóta is bennem motoszkálnak szavaik. Valóban vannak az életünkben olyan események, és ezeket nem mi választjuk, nem is kell értékelnünk őket, amikor nagyon világosan elválnak egymástól a dolgok. Nincs mellébeszélés. Mint a röntgen úgy süt át az életen a sugár. És a mai modern orvosi leletek lehetnek színesek bár, de az elemzéshez ott is a fekete-fehéret használják. Az a tiszta kép.

A kérdés, hogy mire vágyunk? Képesek vagyunk-e eljutni arra az egyszerűségre, hogy már nem kell a csillogó-villogó sokféleség, nem kell a sok szöveg, nem kell más csak az a tisztaság, amit Jézus adott. Az igen, és a nem.

Jó érzés egyszerűnek lenni. Emlékszem, amikor egy falu lelkészeként dolgoztam, és sok nehézség is volt, egyszer kibuggyant belőlem: itt angyalok és ördögök élnek. Tényleg, olyan egyszerűvé vált sokszor az életben az, hogy ki hova tartozik. A maga fájdalmával együtt ez jó is volt, mert nem áltattam tovább magamat semmiért.

Adja Isten meg nekünk az egyszerűsége! Hogy a mai színáradatában is meglássuk a tiszta fehéret, amely mindent magába foglal, ami a legigazabb valóság. Ámen

Megrettentek a bűnösök Sionban,… ki lakhat közülünk örök hőséggel? A ki igazságban jár és egyenesen beszél,… a ki fülét bedugja, hogy véres tervet ne halljon, és szemeit befogja, hogy gonoszt ne lásson: … Szíved elgondolja a múlt félelmét: hol az író, hol a mérlegelő, hol a tornyok összeírója? A gőgös népet nem látod, a homályos, érthetetlen ajkú népet.” (Ésaiás 33:14-15. 18-19.)

Elhangzott: Érd-parkváros – református templom