Kenyérré lenni

Olyan jó lenne kenyérré lenni. Egykor egy gyermek számára voltam lábon járó élelmiszerraktár. Ez az életadás ősképe.

Olyan jó lenne úgy szeretni, hogy titkosan nőjön bennünk Isten kovásza. Abban a tempóban, azzal az önátadással adni magunkat a másiknak. Nem szeretet, ha bármit is adunk, csak az, ha magunkat adjuk. Ahogy a kenyér hosszú hempergőzésen, összelapuláson, növekedésen át megsülve átadja önmagát. Egy mesében ez a kép ijeszti meg az ördögöt, és végül nem viszi el a gyerekét, amikor a ház ablakába kitesznek egy cipót, aki ezt mondja: Csak ülj veszteg odakint, várakozzál egy keveset, tűrj te is, mert én is eleget tűrtem s várakoztam. Engem még az elmúlt esztendőben ősszel elvetettek a földbe, egész télen ott ültem s várakoztam, várakozzál te is. Mikor kitavaszult az idő, akkor nőni kezdtem lassanként, s vártam, hogy nagyra nőjek, várj te is. Mikor az aratás eljött, valami horgas vassal nekem estek, levagdaltak, csomóba kötöttek, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Azután szekérre raktak, egy rúddal lenyomtattak, a faluba vittek, s várakoztam, várakozzál te is. Ott asztagba raktak, rám tapodtak, hogy ropogtam bele, s tűrnöm kellett, tűrj te is. Onnan behánytak a csűrbe, valami összebogozott két darab fával agyba-főbe s két oldalba is jól megvertek, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Onnan zsákba gyúrtak, malomba vittek, két keringő kő közé öntöttek, hogy egészen összeromlottam. De el kellett tűrnöm, tűrj te is. Onnan hazavittek, tekenőbe tettek, rám töltöttek valami sós vizet, s az öklükkel két óra hosszat dömöcköltek, gyúrtak, kínoztak engem. S akkor, ami legnagyobb kín a világon, egy behevített égő tüzes kemencébe behánytak egy nagy falapáttal, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Ott jól megsütöttek, még meg is égettek, onnét kitettek, ide behoztak, egy nagy vaskéssel darabokra hasogattak. No, látod már, hogy én mennyit tűrtem, szenvedtem s várakoztam, tűrj s szenvedj, s várakozzál te is.”

Timár Mónika a magyar ciszterci közösség „saját szentje”. Azokért szerette volna egészen odaadni magát Istennek, akik akkor börtönben voltak. Rengeteg képet használt a teljes önátadásra, többek között a kenyér képét. Ezt kérte: Csak érlelj meg, őrölj meg, tégy táplálékká, emésszenek el egészen! (Monika Naplója, Vigilia 1990, 202.o.)

Járt-kelt a városban, és ezt imádkozta magában: Hadd adjam magam egészen oda, hadd legyek kenyérré. Az önvédelemről áthelyezzük az önátadásra a fókuszt, ez Jézus követése.