2003-04-23

Fekete Ágnes: – Áldás, békesség! Szeretettel köszöntöm Hallgatóinkat! Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

Talán egy ünneplésünk sem áll olyan messze eredeti tartalmától, mint az elmúlt Húsvét ünnepe. Németországban kérdéseket tettek fel az embereknek, és a válaszolók fele szerint az ünnep lényege, hogy jókat együnk. A megkérdezetteknek csupán a 20%-a szerint Jézus feltámadásának az ünnepe Húsvét. A pillanatok felemésztették az emberiség ősemlékezetét. Talán ezzel párhuzamos az a jelenség, hogy az öregséggel sem tudunk mit kezdeni. A halál pedig tabu téma.

Az ünnep előtt részt vehettem a nyugdíjas lelkészek és lelkészözvegyek találkozóján. A vendég Jókai Anna írónő volt. Egyik könyve kapcsán az öregedésről és a halálról beszélt.

Ünnepeljük most úgy a Húsvétot, hogy meghallgatjuk az elhangzott előadás részleteit, miközben Osváth Viktor kórus feldolgozásait hallhatjuk.

Az előadás végén magam is feltettem néhány kérdést arról: – Hogyan lehet méltósággal megöregedni és meghalni, Krisztus feltámadás fényében?

Jókai Annát hallják, a lelkészözvegyek találkozójáról.

Jókai Anna: – Áldás, békesség! – legyen nekünk, nemcsak ma, hanem végig. Elöljáróban hadd mondjak néhány szót arról a háttérről, ahonnan jöttem. Általános iskolai tanár koromban egy szép szeptemberi napon kétségbeesetten ültem a papiros előtt, és az volt az érzésem, hogy nem tudom megcsinálni, amit akarok. Soha nem lesz belőlem író. Végül mégis kijött az életem első novellája, a "Magyaróra", és én ezt elolvastam. Akkor tettem magamnak egy fogadalmat. Én azt fogadtam meg, hogy soha nem felejtem el, hogy az életem első 33 esztendejében hogyan élt az a szegény kis általános iskolai tanárnő.

Mindig kegyelemnek fogom tartani, hogy nekem megengedte az én Istenem, hogy szólni tudjak. Önök tudják, néha az a legkeservesebb, amikor az ember úgy érzi, hogy "Nem tudom kinek elmondani, nem tudom letenni, vagy ha elmondom, visszaélnek vele." Néha a legjobb barátunk fordít le a tenyeréről, hogy akkorát pottyanunk.

Nagyon remélem, hogy el tudom mondani, nemcsak azt, ami nekem fáj, hanem azt is, amit a körülöttem lévő világban fájdalomként érzékelek. Talán azt is óvatos kézzel ki tudom tapintani, hogy merre van a menekülés?

Akik mi itt vagyunk, mindannyian küszködünk valamilyen hiánnyal. Nincs olyan ember, akinek a kenyeréből Isten tanító célzattal ki ne harapott volna egy darabot, mielőtt a markába nyomta. Mindannyiunk kenyeréből hiányzik egy falat! De ezekkel a hiányokkal együtt tudunk aztán élni. Megbékülünk vele, betöltjük valahogyan. Egy dolog nagyon nehéz: az amikor többletet érez magában az ember, és Önök ilyenek, akik itt vannak! Hivatásos emberek, azok az asszonyok is hivatásosak, akik lelkész mellett élték le a nem könnyű életüket. Ezek a hivatásos emberek, amikor elérkezik az öregség, akkor hirtelen azt kérdik: "Megvan a többletem, és nem tudom letenni, nem kérik többé." Ez egy nagy fájdalma a világnak! Ilyenkor törekszik arra az öregedő ember, hogy a többleteit elhelyezze. Tehát nem igaz az, amit az öregedéssel kapcsolatban is sugalmaznak, hogy egy olyanfajta önző életet kellene élni, amit újabban egy amerikai modell sugall az embereknek.

Életem nagy ajándékának azt tartom, hogy a 90-es évek közepén meg tudtam írni azt az öregség és halál regényemet, aminek azt a címet adtam, hogy "Ne féljetek!" Én ebben a könyvben jutottam el oda, hogy úgy éreztem, most már nemcsak a hiányaimról tudok beszélni. Azt is meg tudom írni, hogy mégis hogy van jelen az isteni valóság ebben a nagyon nehéz mindennapi életünkben?

Elolvastam újra az Ószövetséget, elolvastam újra az Újszövetséget, számtalan helyen találtam meg ezt a bíztatást, ezt a soha aktuálisabb emberi szót, mint mostanában, hogy "Ne félj!"

Úgy látszik az emberiség, mióta teremtett lényként él itt a Földön, mindig félt. Mindig bennünk volt egy szorongás, bennünk volt egy félelem, mindig szükségünk volt arra, hogy ez a szó megszólaljon és nagyon-nagyon mélyről hangzóan azt mondja nekünk, hogy "Ne félj! Mit féltek kicsiny hitűek?" ezt mondta a sírnál Mária Magdolnának, a Feltámadott, és mi emberek mégis félünk.

Azért merek erről beszélni, mert azt hiszem, hogy most ebben a teremben – egy-két kivételtől eltekintve – az idősebb korosztály van jelen.

Amikor én belefogtam abba, hogy a "Ne féljetek!"-et megfogalmazzam, akkor én magam is nagyon féltem. Attól féltem, hogy beletörik a bicskám. Nekem bebizonyította az életem, hogy igaza van a szónak, mikor azt mondja, hogy "ne féljetek!", mert a félelem az nem arra való, hogy elszaladjunk előle, mert az ördög az sokkal gyorsabban fut. Szép nagy patái vannak, s bizony mindig utolér. Azzal szembe kell fordulni és meg kell vele küzdeni!

A félelem is ilyen: nem lehet elmenekülni! Vannak álmatlan éjszakáink, aggodalmaink, szorongásaink. Szembe kell vele fordulni és meg kell vele birkózni.

Hogyan? Semmiképpen sem úgy, ahogyan ma ezt a világi élet hirdeti. Amikor ma az ember elmegy nyugdíjba, akkor egy csomó hazugságot mondanak neki. Többek között azt mondják, hogy: "Gyere vissza bármikor, mindig tárt karokkal fogadunk és ugyanolyan helyed lesz mint régen! Ugyanúgy szeretünk!" Két hét múlva sem tanácsos visszamenni! Egyszerűen idegennek fogadják, kivetette már magából az a világ. A másik ilyen ún. hamis jó tanács, amikor azt mondják az öregedő embernek, hogy "Neked jó! Most már igazán van időd! Most már nem kell senkivel sem törődnöd, élhetsz a hobbydnak!" Tetszik tudni, hogy ez mit jelent? Egyrészt azt jelenti, hogy akinek nem volt hobbyja, az majd pont akkor fog magának hobbyt keresni? Másrészt pedig ez magyarán lefordítva azt jelenti, hogy olyan önző lehetsz, amilyen akarsz! Te most már ne törődj senkivel, Te öreg vagy, teneked azt szabad, ami csak van. Pont a fordítottja igaz!

Egy fiatal ember sokat megtehetne, van ideje a jóvátételre, az öregedő embernek nem ez a programja. Az öregedő ember éppen azt mondja, hogy most ami maradt, azt akarom a többiek javára kamatoztatni. Éppen ellenkezőleg kell működni! Akkor ahogyan a "Ne féljetek!"-ben írtam, még mindig azt hiszi az ember, hogy ez egy olyan kerti mulatság ez a öregedési folyamat.

Az én gyerekkoromban, – már akkor is voltak ostoba reklámok – volt egy mozi hirdetés. Ha van Önök között olyan aki emlékszik rá, akkor fel tudja ezt idézni. A sötét mozivásznon volt egy kopogás, és akkor megkérdezte egy kellemes női hang, hogy: – Ki kopog? A válasz az volt, hogy: – Áldás vagyok! Áldást hoztam, mert áldás a házban az áldás kávépótló. Bebattyogott a színre a kávépótló. Hát, gyakran így képzeljük el ezt az öregedést.

Kiváló francia költő írta, és a "Ne féljetek!" első részének ez a mottója, aki azt írta, hogy az öregség estéje magával hozza a lámpását. Ez olyan szép! De az olajat nekünk kell beletenni. Ott ülhetünk a hideg sötétben, ha mi magunk nem gyújtjuk meg ezt a fényt, hiszen megint csak gondoljunk a nagy példára! Mit mond az evangélium az okos lányról, aki ment a vőlegényt fogadni. Vitt magával olajat a lámpásába. Hát most legyünk realisták! Ha a fiatalnak olajjal kellett várakozni, éppen az öregnek nem kell? Annak aztán még több olajra van szüksége! Igen ezt nekünk kell beletenni!

(Vegyes kórus előadásában 454. ének: Ez a világ csak baj halma, nincs itt senkinek nyugalma, minden nap hoz új küzdelmet, vállainkra rak sok terhet.)

Jókai Anna: – Akkor eljön a második szakasza az öregségnek, amikor valamilyen módon úgy érezzük, hogy nekünk magunknak kell világítani. Attól kezdve jön el az életünkbe az a pont, amit mindannyiunknak meg kell élnünk, amikor nem elég a saját fényünk. Amikor oda kell hallgatnunk. Meg kell értenünk a János evangéliumi Krisztusnak a nagyon egyszerű szavát, hogy "Én vagyok a világ világossága!" A saját fényünket is ki kell oltani, be kell helyeznünk ebbe a nagy egyetemes emberi fénybe. Ha így ér minket a halál pillanata, akkor találkozásnak megyünk elébe.

Erről próbáltam írni ebben a könyvben, hogy milyen nehéz megöregedni. Nem igaz, hogy könnyű dolog. Milyen nehéz elveszteni azt, akit szeretünk! Nehezebb mint nekünk magunknak meghalni! Ki kell magunkban munkálni azt az érzést, hogy meg tudjuk fogni az életből távozónak a kezét, bele tudunk nézni a szemébe. Ha folyik is a könnyünk, de azt tudjuk neki mondani, hogy :"Értsd meg, nem halsz meg!" Átadjuk egy magasabb irgalomnak.

Az öregség ugyanakkor egy nagyon nagy kísértés, egy nagyon nagy csapda, hogy mártíromságba zuhanjunk. Amikor gyermekeink a saját lábukra állnak, akkor egy picit meg vagyunk sértődve. Nem nagyon, csak egy kicsit. Valahogyan elgondoljuk, hogy most hol van, más asszony, más férfivel. Jó lenne, ha még közelebb volna, ha vissza tudnánk hozni a picit azzal a masnival vagy a térdharisnyával és nem lehet többé visszahozni. Két felnőtt ember, zakóban, hosszú körmökkel. Nagyon szeretjük őket, de fájdalmas ez a veszteség is. Ilyenkor fordul elő, hogy az öregedő embernek szüksége lenne valamire.

Saját példámból beszélek. Amikor így frissen mentek el a gyerekek, akkor gyakran mondtam azt valamire, hogy ezt vagy azt meg kellene csinálni. Akkor egymásra néztünk és azt mondtuk, "de én nem szólok neki, ha magától nem jut eszébe! …Soha nem fog magától eszébe jutni gyermekeinknek! Nem azért, mert nem szeretnek, hanem mert tele vannak a saját keserves kis életükkel, úgy ahogyan mi is tele voltunk a magunkéval.

Bizony öregedni azt jelenti, hogy meg kell tanulni kérni! Föl kell emelni azt a nyomorult telefont és azt kell mondani, hogy "kérlek, segíts!" Ellenkező esetben állandó lelkifurdalásban vannak, hogy már megint biztos meg vannak sértődve az öregek, már megint biztos valamit elmulasztottak. Legyünk irgalmasak a fiatalokkal! Mi már tudunk valamit, amit ők nem tudnak. Nehéz szembe nézni sok mindennel, a hívő embernek is nehéz. A hívő embernek azért könnyebb, mert van egy kapaszkodója.

Mit tehet egy szegény embertársunk, akinek nincs fogalma arról, hogy milyen nagy szerepe van a szenvedésnek, a lemondásnak az életben. Annak milyen kutya keserves lehet az öregség!

Akkor utána még az is megtörténik, hogy egy olyanfajta modelljét választjuk az öregségnek, amit nálunk egyébként sugalmazni szoktak. Amivel én szintén harminc éves koromban néztem szembe.

Akkor egy budapesti bérházban laktam, rendkívül lázadó fiatalasszony voltam. A Hungária Kávéház ott volt közel hozzánk, oda hozták a külföldi turista csoportokat. Nagy előszeretettel hozták az amerikai turistákat. Nem tudom, hogy Önök régebben találkoztak-e amerikai idős turista csoporttal. Annál borzasztóbb látvány nem volt. Idős amerikai hölgyek rózsaszín masniban, zöld cipőben, piros szoknyában, sárga blúzban. A férfiak sem voltak különbek, baseball sapkában, ami így hátra volt fordítva, pici kis rövid nadrágban, világító rózsaszín cipőben, meztelen nős, pálmavirágos nyakkendőben.

Én megnéztem ezt a fajta öregséget, és a fiataloknak a kíméletlenségével volt bennem egy olyan érzés, hogy: "Ezt ne!" Tudtam, hogy a fiatalok ma is így gondolják. Ránéznek egy ilyen öreg emberre és azt mondják, hogy "Istenem, előbb vegyél el, mert ezt nem akarom megérni!" Ilyen módon igazuk van. Na, de a másik az jobb, a keleti típusú öregség? Amikor valaki úgy 40-50-60 éves korában különösen elkezdi a mártírt játszani. Nem bánja, ha harmonikázik a harisnyája, nem bánja, ha kitaposott a cipője, nem törődik semmivel. Ha gyermekei meglepik egy pulóverrel karácsonyra, akkor azt mondja, hogy "Nekem pulóver? Hát minek, már úgyse veszem fel sehová?! Magatokra költsétek!"

Olyan remek a környezetben úgy elhinteni, hogy én már nem…Ezzel őrjítjük meg a fiatalembert, aki megint azt fogja mondani, hogy: édes Istenem, ha ilyen szánalmas leszek öregségemre, vegyél el előbb! Ez egy másfajta öregség, az a méltóságteljes öregség, aminek megvannak a tapasztalatai. Amelyik az utolsó percig vigyázni akar arra az edényre, amit az Istentől kapott. A lelke fiatalsága lobog belőle, de méltósága van. Ahhoz oda fog menni a fiatal ember, le fog ülni a lábához és a tanácsát kéri. Ilyenfajta öregségre volna szükségünk az amerikanizált helyett és úgy mondjam az úgynevezett szocialista helyett.

Gondolják meg! Miféle temetéseket rendeztek ebben az országban? Amerikában azt csinálják, hogy kifestik a halottat és partit rendeznek mellette. Micsoda megalázása a halál szentségének szerintem. Nálunk pedig a szerencsétlent beborítják egy gödörbe. Bemutatják neki a kitüntetéseit, ha van, és megy lefelé a koporsó. Ez most nagyon ironikus volt, de körülbelül így néz ki. Nem ez a halál! A "Ne féljetek!"-ben erről próbáltam írni, hogy négy különböző ember keserűségek, csalódások után és bizony fizikai bajokkal megküszködve, hogyan jut el a halál pillanatáig, ami számomra nem az élet vége, csak a biológiai létezésnek a vége. A kezdete valaminek, amiben én hiszek. Egyedül ez segít az embernek akkor, amikor a szép asszonynak le kell tennie külsejének a kellékeit, mikor a hódító férfinek le kell mondania arról, hogy az asszonyok utána nézzenek.

Valamit akar velünk a Teremtés, amit senki mással.

Ezért kellene minden nap, minden este hálásnak lennünk és az életünket úgy valósítani meg, hogy öregedvén és közeledvén ehhez a nagyon jelentős küszöbhöz, amit mi halálnak nevezünk, az élet utolsó pillanata, az egyúttal az élet legmagasabb pillanata legyen. Krisztusnak a köpenyét, nem darabolták szét. Kockát vetettek rá, azt a köpenyt valaki elvette. Ez a köpeny van! Ez a köpeny létező, de egyre nagyobb lesz. Ha ez a köpeny az egész Földet beburkolja, ha az a krisztusi szeretet és bölcsesség hatja át a világot amiért élünk, az lesz, amikor a bolygók teljesen Krisztus bolygójává lesznek.

(Vegyes kórus – Húsvét – 185. ének Krisztus feltámadott, kit halál elragadott, örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk. Alleluja, Alleluja, Alleluja, Alleluja! Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk, Alleluja! Ha ő fel nem támad, nincs többé bűnbocsánat, de él ezért szent nevét, zengjük ő dicséretét! Alleluja, Alleluja, Alleluja, Alleluja! Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk, Alleluja!)

Fekete Ágnes: – Nemrég adatott meg, hogy elolvassam ezt a "Ne féljetek!" című könyvet és szerettem volna itt fölpattanni és azt mondani, hogy egy fiatalnak is nagyon jó, mert egészen más perspektívában láttam az öregeket, akik körülöttünk vannak Az egész Feltámadás erről szól, hogy ne féljünk!

Jókai Anna: – A ne félj, az minden egyes életszakaszban és minden történelmi szakaszban megszólalt az emberiségnek a történetében. Én most úgy látom a harmadik évezrednek ezen a zűrzavaros kezdetén, hogy talán nincs is aktuálisabb isteni szó ennél, hogy ne féljetek! Mert az egész világ fél, és valójában van is mitől félni. De mindig megjelenik ez a biztatás, és ez a szó, hogy ne féljetek! Félelemmentes élethez a félelmen keresztül vezet az út.

Fekete Ágnes: – Ha egy pár szót arról a Máriai alakról beszélhetnénk, nála volt egy ilyen átbillenés, rettegett a haláltól…

Jókai Anna: – Ezeket az átbillenéseket, ami a "Ne féljetek!"-beli Máriánál is megtörténik, nagyon nehéz szavakkal kifejezni. A legnagyobb nehézségeim itt voltak a regényben, amikor Máriát és annak megfelelően a Mário férfihősömet akartam átlendíteni azokon a pillanatokon, amikor már-már szakadékban van az életük. Sőt! Tulajdonképpen benne is van már a szakadékban, akkor volt a legnehezebb szóval megeleveníteni azt a belső misztikus élményt, ami végülis a sok szenvedés és tévút után úgy áll össze, hogy az ember fölébe tud szállni a dolgoknak.

A méltóság kulcsszava az életemnek, mert úgy gondolom, hogy ez az ami szinte tökéletesen kiveszett a világból. Még mint igény sem jelenik meg! Nem azt jelenti, hogy gőgösen, fennhéjázva, hanem úgy hogy az értelmét megértve, hogy miért kell voltaképpen szenvednünk. Mérhetetlen önuralommal és önkontrollal csinálni végig a dolgokat. Aki a szenvedésében még a megtört tekintetében is hordozza azt, hogy meg tud birkózni ezzel a létezéssel és hisz abban, hogy van értelme. Főként ez a lényeg, ha ez kiderül valakinek a létéből, hogy nem volt hiábavaló, akkor már méltóság is van benne.

Fekete Ágnes: – Nagyon szép volt, hogy lelkészözvegyeknek szólt ma mindez, akik tényleg itt vannak valahol a halál küszöbénél, kapujánál. Ez elhangzott, hogy a halál lehet az élet egy csúcspontja.

Jókai Anna: – Így gondolom, így érzem, így tudom, és erre törekszem. Ez mindig függ attól az embertől, aki megéli az életét, hogy hogyan következik be ez a pillanat. Azt soha nem tudjuk, lehet hogy valaki eszméletlen. Soha nem fogjuk tudni itteni földi eszünkkel, hogy az a pillanat, amikor végleg leveti ezt a földi ruhát, az számára mit jelentett. Jó halált, jó élettel kell előkészíteni. A Húsvét élményben benne van az egész emberi létezés, mélyen át kell élni. Van is verses kötetemben egy húsvéti ciklus.

Fekete Ágnes: – A regényben a meghaló emberek mind piciben, a halálélményükben ugyanezt élik át. Ott van Mária, aki egyszer csak a szeretettel találkozik.

Jókai Anna: – Igen. Én ebben hiszek, én így gondolom, hogy ez igaz. Abban a pillanatban megjelenik a fény, aki maga Krisztus. Várja és várja az embert. Ez nem egy kitaláció, ez számomra ugyanolyan realitás mint, hogy előttem itt van egy asztal, és megérinthetem.

(Férfi kórus "Isten velünk, viszontlátásra c. ének.)

Fekete Ágnes: – Isten szavát olvasom: János evangéliuma 21. fejezetéből:

"Jézus így szólt Péterhez: Bizony mondom neked, amikor fiatal voltál felövezted magadat és odamentél, ahová akartál. De amikor megöregszel, kinyújtod kezedet, más övez fel Téged, és odavisz, ahová nem akarod." Ezt azért mondta, hogy jelezze milyen halállal dicsőíti meg Istent. Miután ezt mondta, így szólt hozzá: "Kövess, engem!"

Minden nap átéljük, hogy a jelen háta mögé hajítja jövendőnket. A múlt kupaca növekszik, a jövőé fogy. Most a feltámadott Jézus szava arra hív bennünket Péterrel együtt, hogy a jövő könyörtelen múlttá dermedése ne bénítson le, hanem ez a folyamat életünk mélyebb értelmét tárja fel. Az öregember az, akit más övez fel. Hiszen régi nagy köntösét nem tudta már maga átkötni, valakit meg kellett kérnie, hogy övével útra indulhasson. Ezt lehet fatális tényként megélni, és lehet úgy, ahogyan Jézus sugallja. "Fogyó erőddel, fogyó jövőddel" – egyre nyugodtabban helyezheted Isten kezébe sorsodat. A tehetetlenség egy csodálatos kép is egyben. Isten arra hív, hogy életünk öregedése egy lelki tartalommá váljon. "Szépek a fiatalok, de szebbek az öregek!" – mondta a költő.

Péter azt fogja átélni, hogy ő, aki kirántotta kardját Jézus védelmében, aki önfejűen óriási hévvel ment a Mester után, egyszerre Isten karjába tehetetlenkedik, mondhatjuk így. Nemcsak formailag öregszik, hanem Istenhez hanyatlik az élete is. Péter valószínűleg, egy legenda szerint Rómában halt vértanú-halált. A híres "quo vadis" legenda szerint először menekülni akart az égő városból, majd saját elképzelésével szembesülve megértette, Jézus akarata, hogy ott maradjon. Nemcsak a haja lett őszebb ennek a tanítványnak, hanem alázatosabbá vált.

Történetünkben egy érdekes mozzanat, amikor Jézus szava után Péter hátra tekint. Ránéz Jánosra: Vele mi lesz? Sorsunkat azért vagyunk képtelenek Isten tenyerébe tenni, mert elveszítjük figyelmünket. Hátra tekintünk, elmerengünk a régi szép időkön, hasonlítgatunk: Vajon mi lett volna, ha egy másik, máskor …

Jézus oldalra pislogásaink helyett előre irányítja szemünket. Mi közöd hozzá? Te kövess engem! Minden évben gyengülő karodat nyújtsd felém! A múló időben ne szétszóródjunk, hanem az elmúló percek hozzá vigyenek, az idő fölötti időben. Akkor egyetlen kívánságunk marad Péterrel együtt: Uram, követlek, bárhová mész!
Ámen