2003-04-30

Merengés egyházunk állapotáról – egy keresztmetszetből nézve

Kétségbe vagyok esve egyházunk állapotán. Most leírom azt, ami bennem feszül, mert bárhol, bárkivel megeshetett volna… Próbálok néhány napja telefonálni a zsinati mobil telefonomról. Azt hallom, hogy az automata tájékoztat, a számlát nem fizették be, ezért a hívásaimat letiltották. Betelefonálok a zsinatra, érdeklődöm itt- ott, mire kiderül, hogy mivel 251.388 Forintot elköltöttünk öt hónap alatt a rádiózásra az idén, ezzel túlköltekeztünk a keretből, így egyirányúsították a telefonomat. Hogy ezután ki és miként fogja elkészíteni a műsorokat, arról nem volt szó. Egyébként sem jelezte senki a problémát, csak így, a letiltásból tudom, hogy ezek szerint igen csak lecsökkent a pénzügyi keretünk. Tavaly még 800 ezer Forint jutott egy évre. Most nem firtatom azt, hogy sok-sok milliót úsztattak el következmény nélkül emberek, hogy ki és hogyan pazarol -ezt nem az én dolgom megitélni. Úgy gondolom, hogy én nem tartozom a pazarlók közé. Ebben az említett összegben az összes papír, kazetta, utazás – miegyéb benne van. Bér nem jár, munkatárs nem jár stb. A műsorokat hosszú hónapokon át a saját költségeimen gépeltettem ebbe a levélbe is – szívesen, örömest -egyébként. De az, hogy minden szó nélkül egyirányúsítják a telefonomat -ez szerintem megalázó. Ráadásul a kolleganőm, aki riportokat készített – például az alább közölt műsorba -nem adott be pályázatot kérésem ellenére a rádiós szerkesztői pályázatra. Megértem, nem biztosit semmiféle jövőképet, egzisztenciát számára ez a munka. A tv-be ugyancsak a megszokott arcok szeretnének bekerülni. Két református vallású rádiós riportert is felkerestem, nincs-e kedvük a műsor készítésben részt venni. Amikor elmeséltem a körülményeket, mind kettő "takaréklángra állította" magát. Vajon lesz-e valaki, aki ezeket az embereket odaédesgeti az egyházi sajtóhoz? Ők sosem fognak pályázni – őket ide kell szeretgetni. Vagy csak az értelmezhetetlen pályázatokat olvashatjuk? Tudomásom szerint a tévében megkérdezték, hogy az ő megkérdezésük nélkül milyen alapon ír az egyház az ő állásukra pályázatot? Sorolhatnám a kaotikus helyzeteket. Vajon fog ez változni? Lesz ember, aki nem személyekben, hanem ügyben gondolkodik? Aki felkeresi azokat az újságírókat, akik félig-meddig kötődnének hozzánk, de soha senki nem kereste fel őket azzal, hogy szükség van rájuk. Vajon lesz pénz ezekre a dolgokra? Nem sok, csak egy kis minimális elindulás. Talán lesz majd egy olyan egyházi átalakulás, ami magával hoz egy időszerű szemléletváltozást is.

Hamvas Béla: Íróasztalkultúra (részlet)

A művész, a költő, az író asztala más. De amit ilyen helyen láttam, az egy-két kivétellel a reménytelen rendetlenség. Azt mondják, hogy bohém. De én tudom, hogy csak barbár. Nem kívánok pedantériát. Ebben a tekintetben az én esetem szélsőség, és korrektségemet senkire se kívánom ráerőszakolni. De, kérem, ezek a ronda tollszárak, ez a pocsék papír, ezek a cafatok szerteszét, a félig eltépett ívek, az olcsó ceruza, a rozsdás olló nem eredményezhet mást, mint maszatos mondatokat, rendetlen, kapkodó gondolkodást. A figyelmetlenség itt fantáziátlanság és a meghittség hiánya és az írás kultuszának nem ismerete. Az íróasztal nagy misztérium oltára. Írni annyi, mint emberfölötti kapcsolatba lépni a Logosszal. A Logosz pedig a Teremtő Szó. Mocskos ruhában járó papot megvetünk, s azt, aki reggel az oltárról nem törli le a port, elcsapjuk. De ugyanakkor feltépett levélpapírra írjuk gondolatainkat, és újságpapír alól kotorjuk elo a fontos jegyzetet? Vegyék tudomásul, hogy akinek asztalán hírlapot találok, abban bizalmam végleg megingott. A sajtónak a Logosz oltárán semmi keresnivalója nincs. Ezt komolyan mondom. Mikor annyi nemes papírt gyártanak! A halványsárga, bordás, félvastag merített papír a gyengém. De a kékesfehérnek sem tudtam soha ellenállni, s így felváltva kell használnom. A fontos, hogy famentes legyen. A vízjelekre különösen ügyelni kell. Ez a papírnak különös szépséget ad. Hogy milyen formára vágassák? A kérdés nagyon nehéz. A kvart, szerintem tökéletes forma oly művek számára, melyek már készek. Írni nem szívesen írok ilyen alakra. Próbálkoztam már legalább harmincféle alakkal, de nem tudtam megállapodni egyiknél sem. Sőt bizonyos tekintetben szeretem a változatosságot. Helyesnek azt tartom, ha színes fedőlapokban nyolc-tízféle papírfajta nyolc-tízféle nagyságban ott áll szép rendben az asztalon, vagy a fiókban. Még látványnak is szép. A magam részéről elmondhatom, hogy szeretem a színes ceruzákat. Kedvelem, ha az asztalon sok az átlátszó és csillogó üvegtárgy, tál, ceruzatartó, tintatartó, nehezék, kocka. Legyen kéznél radírgumi, olló, papírvágó kés, akárcsak a fiókban. Ez a kultúrához tartozik. Ragasztóról sem szabad megfeledkezni. Az asztalon legyen öt- hat tollszár, mindegyikben másféle toll. Ez önkéntelenül alakult bennem ki, hogy jelezze: az írás minden alkalommal külsőségekben is teljesen új feladat elé állít. Más tollszár, más toll, más papír. A megszokás ellen tiltakozom. S eddig elmondhatom, hogy semmiféle szokást nem vettem fel, se jót, se rosszat. Csak egyhez ragaszkodom: az ízléshez és a színvonalhoz. Asztalomon semmiféle elhanyagolást nem tűrök. Miért legyen rendetlenebb, mint az ágyam, holott csaknem ugyanannyi időt töltök vele, s ugyanolyan jelentékenyet. Az asztalon kell legyen valami, ami fölösleges. Ami csak vonzó és kedves, de nincs értelme, hogy ott van, s ezért, ha az ember látja, megpihen. Korsó? Fénykép? Emlék? Szobor? Nem szólok bele. Magánügy, mint az egész íróasztal. Mint a no toalettasztala, mellyel rokonságot tart, mert kapcsolatban áll a halhatatlansággal.

(Ezt az idézetet a Református Élet 2003 áprilisi számából merészeltem kivágni, mert szép)

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntöm Hallgatóinkat! Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

Bizonyára sokan nem tudják, hogy Budapesten csak kétszáz éve van református egyház. A 19. században egyetlen egyház sem fejlődött olyan egyenletesen mint a kálvinista. Ennek magyarázatát nehéz megadni. Többek között ezzel a kérdéskörrel foglalkozott az a konferencia, amelyet az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen tartottak az elmúlt napokban: Reformátusok Budapesten címmel. A Művelődéstörténeti Tanszék vezető professzorával, dr. Kósa Lászlóval beszélgettem.

Dr. Kósa László: Valamikor még a török hódoltság előtt néhány évvel, már a protestantizmusnak voltak hívei a budai Várpalotában, a királyi udvarban. Később is a történeti események során, a reformáció terjedésével egészen a vár visszafoglalásáig 1686-ig voltak protestáns, tehát valószínűleg evangélikus és egészen biztosan református gyülekezetek is a mai főváros területén. Azután mintegy száz év szünet következett, mert Pesten és Budán nem volt szabad csak katolikusoknak ingatlant szerezni és állandóan letelepedni, csak a Türelmi rendelet, 1781 után vált ez lehetővé. A pesti Református Egyházat 1796-ban alapították újra. Ez a Kálvin téri gyülekezetnek az őse. Azt lehet mondani, hogy szinte nulla pontról indult a reformátusság, hiszen néhány tucatnyi református állandó lakója volt ekkor Pestnek a 18. század legvégén. Ebben a református budapesti történetben az az egyedi és érdekes, hogy ennek a végén több mint százezres nagy református közösséggé nőtt a főváros mai területén a reformátusok lélekszáma. A négy nagyobb Pest-budai felekezet közül, tehát a katolikus, a református, az evangélikus és a izraelita közül, egyedül a református mutat 200 éven át állandó és ütemes, néha meredek emelkedést a lélekszámban és a meggyökerezésben. A többieknél mindenütt vannak visszaesések, fogyások. Tehát azt lehet mondani, hogy ez egy "sikertörténet".

Fekete Ágnes: – Úgy tudom, hogy Magyarországon a reformátusság és a polgárosodás egészen más kapcsolatban volt, mint mondjuk Nyugat- Európában. Ezekből az adatokból mégis úgy tűnik, hogy talán itt Budapesten volt valami szoros összefüggés a kettő között.

Dr. Kósa László: – Ez az egyik fő kérdés, amire még nem tudok igazából pontos választ adni. Éppenséggel ez a sikertörténet egy nagyvárossá alakulás, sőt világvárossá alakulásnak az idején megy végbe. Tudvalévő, hogy a református egyház, eltérően a földrész más református egyházaitól, amely országokban eleve a polgári rétegekből verbuválódott a reformátusság, nálunk jobbágyok, parasztok, illetőleg a nemesség, köznemesség egyháza volt. Tehát itt arról van szó, hogy akik Budapestre költöztek, nyilvánvalóan ebből a két nagy rétegből kerültek ki, még pedig elég szép számmal. Egy teljes életforma váltáson kellett keresztül menniük – a 19. századra gondolok elsősorban. Ekkor letelepedtek itt Budapesten. Nagy kérdés: honnan jöttek, kik voltak? Esetleg külföldről is érkező és itt letelepedő reformátusok milyen szerepet játszottak ebben a történetben. Száz esztendőn át csak a Kálvin téri gyülekezet létezett, holott már több alközpont is volt. Majd pedig a két háború között robbanásszerűen önállósultak új gyülekezetek az akkori Budapest területén. Végül az 1950-es nagy Budapest kialakulásakor jött létre az a helyzet, aminek most is tanúi vagyunk. Valamivel több, mint ötven gyülekezet van a mai Budapest területén. Ezzel messze a legnagyobb református város az országban. Azt kell mondani, hogy talán az egész földrészen is, ha így számoljuk. Más kérdés azután, hogy ezeknek a reformátusoknak egyházi kötődése milyen.

Fekete Ágnes: – Hallottam olyan adatot, hogy nagyon sok ügyvéd volt a reformátusok között.

Dr. Kósa László: – Sokféle föltevés van. Egyet például már biztosan tudok mondani, hogy református elkülönülés, tehát református negyed nem alakult ki sohasem. Volt egy olyan feltevés, talán a IX. kerület ilyen református központ. A Kálvin tér, a Ráday utca, a Lónyay Gimnázium itt találhatók. Ezt azonban a népszámlálási adatok egyáltalán nem igazolták. Van néhány kerület, ahol nagyobb volt mindig a reformátusok aránya mint például Józsefváros is ilyen. Egyáltalán nem mutat elkülönülést a református lakosság.

Fekete Ágnes: – Az értelmiségben kicsit nagyobb volt a súlyuk, ez sem igaz?

Dr. Kósa László: – Valószínűleg a fővárosi társadalmi rétegen belül a református többség két nagy rétegre oszlik: az egyik persze jóval csekélyebb lélekszámú, különböző vezető csoportokból, tehát a politikai, tudományos, üzleti, vállalkozói csoportokban, a művész értelmiségben volt erős a 19-20. században, illetőleg a társadalom alsó rétegeiben a munkavállalókban. Ott is inkább az alkalmi munkavállalókban. Nagyon sokan jöttek vidékről, különösebb képzettség és foglalkozás nélkül.

Fekete Ágnes: – Tehát elég pólusos volt a jelenlét.

Dr. Kósa László: – Ezeket nem tudtuk eddig még igazolni, ezek föltevések. Hiszen ha még egy-egy presbiteri névsort megnézünk, akkor sem tudjuk, hogy azok közül ki volt egyházi és kinek csak a neve kellett és ki volt az, aki soha nem jelent meg ott, ahová őt felkérték presbiternek.

Fekete Ágnes: – Igaz, hogy az 1848-as forradalomban a protestánsok részvétele erősebb volt a vezetők között?

Dr. Kósa László: – Ez is egy elterjedt elképzelés, amely azon alapul, hogy evangélikus volt Görgei és Kossuth. Nem igazolódott ez sem, vagy mondjak egy ellenpéldát az aradi 13 vértanú közül talán egy vagy kettő volt protestáns. Az egyik miniszterelnök katolikus volt, a másik református. Nem hiszem, hogy ennek volt jelentősége. Az udvar és maga a katolikus egyház is 1849-ben megpróbálta ezt az egész ügyet protestáns ügynek feltüntetni. Innen van ez a máig élő elképzelés. Ez persze nekünk kedves, de az igazság, hogy például a megtorlás sokkal nagyobb súllyal nehezedett a katolikus körben, mint a református vezetőknél. Egy kivételével minden katolikus püspököt elmozdítottak, vagy internáltak vagy megróttak. A négy evangélikus püspököt pedig mind a négyet, sőt többet börtönbe zártak. Reformátusnak egyiknek sem esett bántódása, még Szoboszlai Papp Istvánnak sem, aki a 49-es kormánynak házigazdája volt.

Fekete Ágnes: – Úgy tűnik, hogy eléggé homogénen működtek a társadalmi mozgásokban.

Dr. Kósa László: – Ez egy nemzeti ügy volt természetesen, nem valamelyik felekezeté.

Fekete Ágnes: – Mi fog majd születni ezekből a kutatási adatokból, mit kapunk majd kézbe?

Dr. Kósa László: – Számos nagyobb tanulmányt megírtak mára a munkatársak. Ahogyan elnézem az alakulását, ez egy kétkötetes mű lesz, amit azután majd különböző adattárak fognak kiegészíteni, mintegy függelékként.

Fekete Ágnes: – Számos példaértékű református személyiségről tudunk. Az egyik ilyen, az erdélyi Kemény János, aki református lelkészi hivatása mellett elsősorban az erdélyi irodalom mecénása volt. Nemrég megjelent egy kötet: Kemény János és a Helikon címmel. Magyarországon élő fiával, báró Kemény Miklóssal

Farkas Orsolya beszélgetett.

Kemény Miklós:– Nagyapám becsületbeli kölcsönnél volt kezes. Nyilván az illető átrázta és a rokonok akkor azt mondták, hogy csak abban az esetben fizetik ki az adósságát, hogyha kivándorol Amerikába. Dolgozott mint liftes fiú, dokkmunkás, így tartotta el a családját. Mikor meghalt, akkor a nagymamám jött haza a három gyerekkel és kegyelemkenyéren éltek egy rokonnál. Édesapám az iskoláit a kolozsvári református iskolában végezte. Ez alatt már az ottani irodalmi körökben részt vett és szervezte a Reményi nevű Irodalmi Kört. Amikor egyetemre került, akkor ott is maga köré gyűjtötte az akkori irodalomnak a fiatal, kezdő irodalmárait.

Farkas Orsolya: – Ő lett a kolozsvári magyar színháznak az igazgatója is.

Kemény Miklós: – Igen. Volt olyan időszak, amikor a színháznak a díszleteit, kellékeit a saját pénzéből finanszírozta, hogy a színészek tudjanak egyáltalán fellépni. Valahogy egy olyan kisugárzása volt neki, hogy itt Magyarországon megjelent egyszer egy cikk róla, valaki azt írta: nagyon javasolja a magyarországi színészeknek, hogy ne álljanak szóba Kemény Jánossal, mert akkor az azt jelenti, mennek Kolozsvárra színésznek. Annyira kedvesen, annyira meggyőzően tudott beszélni, hogy nehéz volt ellenállni az ő kéréseinek.

Farkas Orsolya: – A művészetek iránti szeretetét mi sem bizonyítja jobban, mint amikor megkapta az örökségét, Marosvécs tulajdonosaként el kezdte a szegény írókat támogatni, az irodalmat felkarolni.

Kemény Miklós: – Ez így igaz, habár teljesen váratlanul szakadt rá az a hatalmas vagyon, amit Maros vidéken örökölt. 1925-ben kezdődött ez a tevékenysége, amikor is Régenben egy irodalmi esten felajánlotta, hogy a Marosvécsi kastélyban évente megszerveznének egy irodalmi találkozót. Ez az irodalmi találkozó lett végül is a "helikoni parlament", ezt úgy nevezték, egy írói parlament. Itt összegyűltek a fiatal kezdő írók, és a ma már befutott írók is évente néhány napra Marosvécsen. Itt megbeszélték az irodalommal kapcsolatos problémákat. Édesapám díjat ajánlott fel az eltelt évnek a legjobb könyvéért, legnagyobb teljesítményéért. Így nyerte el pl. Szerb Antal azt a harmincezer lejt, ami persze akkor hatalmas összeg volt.

Ezek a találkozók akkor úgy folytak le, hogy megbeszélések voltak, irodalmi felolvasások. Majd utolsó nap felmentek a Havasokba kirándulni, majd utána pedig a környék falvainak az emberei összegyűltek és akkor még egy búcsú irodalmi est volt. Aztán volt az embereknek is egy szórakozási napjuk, ebben volt aztán minden: kötélhúzás, zsákba futás. Ezért is emlékeznek olyan jól édesapámra.

Farkas Orsolya: – Milyen ember volt egyébként Kemény János?

Kemény Miklós: – Jó volt. Nemcsak színházhoz és irodalmárokhoz, hanem az egyszerű emberekhez is. Ma is olyan rajongással beszélnek róla. Volt olyan is, – arra emlékszem, mert gyerek voltam még -, a hegyekről egy juhász megjelent úgy, hogy a nyaka körül volt egy bárány és azt hozta be a családnak.

Farkas Orsolya: – A havasi táj, a falvaknak a lakói a műveiben is előfordulnak.

Kemény Miklós: – Igen. Általában ezekről írt, így mondták Kemény Jánosról, hogy ő a Havas szerelmese. Emellett a színház szerelmese is volt. Nem is tudom, hogy olyan emberek, akik manapság vagyonosak, egyáltalán meg tudják-e érteni, mert 35 ezer hold földjét adta el azért, hogy a színházat rendbe tudja tenni, hogy felvirágoztassa, fizetést tudjon adni. Szóval az életét arra tette fel, hogy jótékonykodjon. Sütő András írónak mondta el egyszer egy beszélgetésnél, amit Sütő András meg is említ valamelyik írásában. Édesapám azt mondta neki: "Tudod, 35 ezer hold erdőmet vitte el a színház. Annyit adtam el, hogy segítsek a színházon. Nehogy megmondd a feleségemnek!" Ez olyan kedves dolog volt.

Farkas Orsolya: – Akkor Ön méltán folytatója az apai örökségnek.

Kemény Miklós: – Szeretném folytatni feltétlenül. Mindig úgy éreztem, hogy valamit tennünk kell végre. A két világháború közötti erdélyi irodalomért, azokért az írókért, akikről tulajdonképpen elfelejtkeztek. Pedig ezek az írók mindegyike valahogyan egy óriás volt a saját maga nevével. Ferde Mária, Császár Károly, Endre Károly, Gallai Domokos, Pakocs Károly, Moldován Pál, Szencei László és még sorolhatnám. Nem nagyon láttam ezeknek a könyveit megjelenni. Ebbe a könyvbe, amit szerencsére az Illyés Alapítvány segítségével, támogatásával ki tudtunk adni, az írások is általában ilyen összeállításba kerültek. Nagyon reméljük, hogy sikerül apránként kiadni ezeket a könyveket kiadni. Nekifogunk a "helikonisták" könyveinek a kiadásának is. Azokat akiknek egyáltalán nem jelent meg, azokat próbálnánk előszedni. Egy kicsit a mai fiatalságot rá tudjuk vezetni az irodalom szépségére.

Farkas Orsolya: – Itt is van előttünk ez az emlékfüzet. Gyönyörű kiadás, gyönyörű a borítója.

Kemény Miklós: – Az emlékfüzetek közül ez az első, egyetlen kiadásunk még. Arany betűkkel van egy sötétzöld alapon a mecénás. Alatta a várkastélynak az emblémája fehérben, alul pedig Kemény János és a Helikon. Az első oldalon, amelyiken fénykép van, az Kemény Jánosnak a jellegzetes ülő helyzete. Általában sokszor ült így, egy kicsit hanyatt dőlve a fotelben. A jobb kezét felemelte a feje tetejére keresztben, és a másik keze pedig letéve a fotel karfájára. Néha azt mondják nekem, – de én nem veszem észre -, hogy így ülök le én is. Ebben az egy emlékfüzetben van Kemény Jánosnak írása, Dsida Jenőnek. Szabó Lőrincnek, Áprily Lajosnak, Makkai Sándornak, Sütő Andrásnak van az előszava, ami szintén egy szép cikk.

Farkas Orsolya: – Itt hátul pedig találtam egy képet, amelyen Kemény János mint ifjú teológus látható Marosvécsen.

Kemény Miklós: – Teológus volt és Marosvécsen tartott istentiszteleteket. Ezt a vécsiek most is megmondják, hogy azon a napon, amikor Kemény János tartotta az istentiszteletet, aki csak mozdulni tudott, az mindenki ott volt a templomban. Valahogyan úgy tudott beszélni az emberekhez – szószékről is -, hogy egyszerűen nem tudtak elmaradni a templomból, hogyha ő volt a pap. Itt a kép alatt Jékely Zoltánnak az a néhány sora van, ami a sírján is rajta van. Nagyon találó rá, mert ő mindenét odaadta másoknak: a színháznak, az irodalomnak, és embereknek. "Aki rászorult, nála mindig segítséget kapott. Még volt miből, mindenkinek adott. Élete áldás volt: Vándor! Ne kérdezz vissza, mit kapott. Tisztában állhat így az Úr elé, hogy mindene, ami volt, MINDENKIÉ!"

Fekete Ágnes: – Vajon miért került távol ennyire tőlünk ez a mindenét átadó élet? Erre keressük Cseri Kálmán Igehirdetésével a választ. Pál apostol Philippibeliekhez írt levelének 3. részéből a 7-8. versből olvasok.

"Amit egykor előnynek tartottam, azt Krisztusért hátránynak tekintem. Jézus Krisztusért mindent elvetettem, sőt szemétnek tekintek, hogy Krisztust elnyerhessem és hozzá tartozzam."

(Női énekhang: Várj ember szíve….)

Cseri Kálmán: – Tanúja voltam egyszer egy érdekes jelenetnek. Még iskolába jártam, amikor két osztálytársam is bélyeggyűjtéssel foglalkozott. De csak úgy leáztatták és berakták az albumba. Időnként összehasonlították: neked mennyi van, szinte mennyiségre mentek csak. Az egyik azonban el kezdett egy idő után szinte tudományosan foglalkozni vele. Ezzel a fiúval meglátogattuk a másikat. Azonnal előkerült a bélyeggyűjtemény. Ki milyet szerzett az utóbbi időben? Ennek a tudományos osztálytársamnak föltűnt egy bélyeg a másik gyűjteményében. Kivette, megnézte, nála volt a nagyító is – egy igazi bélyeggyűjtő azt mindig a zsebben hordja – azzal is megvizsgálta és azt mondta: Ha ezt nekem adod, az egész gyűjteményem a tiéd. Nem akartam hinni a fülemnek. A fiú gondolkozott és azt mondta: áll az alku. El is cserélték a gyűjteményeiket. Utólag derült ki, valami egészen értékes, ritka bélyeg volt az, amit ő ott felfedezett annál, aki csak a mennyiségre ment. Nos, ez történt itt Pállal. Azt mondja, hogy az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének páratlan gazdagságáért minden egyebet kárnak és szemétnek ítélek. Mert őbenne kaptam meg mindazt, ami nélkül szűkölködtem, amire szükségem van. Ő csakugyan kidobott az életéből mindent, ami Jézus számára értéktelen és használhatatlan volt, és magát Jézust tette a főhelyre. A pszichológiában van egy ilyen kifejezés, hogy értékpiramis. Mindnyájunknak van értékpiramisa. Minden ember életében van egy csúcsérték, ami neki a legfontosabb, ami meghatározza minden másnak a viszonylagos értékét is, aminek alá van rendelve minden egyéb, amit fölhalmozunk ebben a piramisban. Nos, Pál számára a megtéréséig a törvény volt a csúcsérték. A megtérése után Jézus Krisztus lett a csúcsérték. Jézus lett az abszolút tekintély, Jézus lett az ő szuverén parancsoló ura. Jézus kijelentése a számára igazság volt és parancs volt, tőle függött egészen az élete, mint ahogyan láttuk rábízta magát. Ma is minden igazi megtérés ezt jelenti, hogy valaki kidob az életéből mindent, ami Krisztustól elválasztaná, ami az ő követésétől visszatartja. Felértékelődnek azok a dolgok, amik őhozzá közelebb segítenek, és az ő kezében használhatóbbakká tesznek. Ami nekem egykor nyereség volt, azt kárnak ítéltem Krisztusért. Sőt most is kárnak ítélek mindent. Krisztus Jézus az én Uram ismertének páratlan nagyságáért, őérte kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem. Érdekes, nem csak azt mondja, hogy csekélyebb értékű lett, hanem ilyen radikálisan és keményen fogalmaz, hogy kárnak és szemétnek ítélem. Pedig láttuk, hogy sok becses dolog volt az ő életében. A családja, az iskoláztatása, fiatalon már magas körökben forgott, meredeken ívelt fölfelé a karrierje. Most mindez elveszíti az értékét, nem ezt építi tovább, nem erre hivatkozik, nem ezért tartja magát többnek másoknál. Egyáltalán nem tartja többnek magát másoknál. Ő írja azt, hogy egymást különbnek tartsátok magatoknál, ő írja azt, – már mint a Krisztus áldott eszköze -, hogy a bűnösök között az első vagyok én. Amikor megismerte Jézust, nem győzött csodálkozni, hogy ilyen is van, ilyen gazdagság. Mi mindent kapott ő Krisztusban. Ezért nevezi őt, – ahogyan tegnap este röviden már említettem a korinthusi levélben – kincsnek! Azt mondja, hogy önmagát egy üres edénynek tekinti, azért is szeretné megüresíteni magát minden fölösleges dologtól, hogy egészen beteljesedjék Krisztussal. Ez a kincsünk cserépedényekben van! Még pedig csordultig szeretne beteljesedni, úgy hogy jusson másnak is ebből. A mi kincsünk cserépedényben van. Eddig azzal büszkélkedhetett Pál, hogy milyen családból származott, most meg azért volt nagyon hálás, hogy az Isten gyermekeinek nagy családjába befogadta őt Isten Jézus érdeméért. Eddig nagyon értékes volt számára, hogy római polgár. Bele született ebbe a kiváltságos helyzetbe. Ez nagyon sokat ért, de most azért lelkesedik, hogy a mi polgárjogunk a mennyekben van, honnan a megtartót, a Jézus Krisztust is várjuk. Eddig is volt sok mindenre ereje, de azt csak most meri leírni, hogy mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Ha önmagát, a maga állapotát, a lelki helyzetét jellemezni kell, akkor ez jelzi, ez a képes helyhatározó, hogy a Krisztusban. Ez az az új közeg, amiben mozog. Az élő Krisztussal olyan szoros közössége van, hogy ez neki teljes védettséget és biztonságot jelent, ebből következően minden helyzetben teljes békességet, derűt, és reménységet is. Soha többé nem lesz egyedül, sem küzdelmes életében, sem halála óráján, sem azután, mert ezt a kincset nem lehet elveszíteni, amit maga Krisztus jelent. Én máig emlékszem arra, amikor a megtérésemkor először tudatosodott bennem, hogy mostantól kezdve és soha nem leszek egyedül. Ez mérhetetlenül sokat jelentett akkor. János evangéliumát olvastuk és több Igében is fölfigyeltem erre, hogy ezt ígéri Jézus azoknak, aki benne hisznek. Életem nehéz helyzeteiben ezt egészen valóságosan tapasztaltam. Megaláztatások között, kihallgatások alkalmával, hatóság előtt, a szüleim ravatalánál, a műtőasztalon leszíjazva: mit jelent az, hogy nem vagyok egyedül? A Krisztusban vagyok! Eszembe jutott egy történet, ami évtizedekkel ezelőtt esett meg. Munkásgyűlés volt egy gyárban és az előadó egy hosszán keresztül fejtegette, hogy nincs Isten és hogy mi következik ebből. Aztán hozzá lehetett szólni. Egy ideig kínos hallgatás volt, aztán egy asszony jelentkezett hozzászólásra. Mondták, hogy ki kell ám jönni a mikrofonhoz. Kimegy ő! A következőket mondta: Amikor még együtt volt a családunk, én mindennap hálát adtam Istennek, hogy együtt vagyunk, sokan vagyunk, szeretjük egymást. Amikor meg itt ebben a gyárban halálos balesetet szenvedett a férjem, akkor megijedtem. Azt mondtam Istennek: Uram, ha te a jobb körülmények között gondoskodtál rólunk, akkor most a nehezebb körülmények között még inkább számítok erre. Add, meg nekünk, a mi mindennapi kenyerünket! Ő meghallgatta az én imádságomat. Volt olyan – mondta -, hogy nem tudtam másnap mit főzök a gyerekeimnek, de másnapra kirendelte mindig. Felnőttek, megházasodtak, most hogy egyedül vagyok, súlyos beteg is vagyok. Most meg az a békesség van bennem, hogy milyen jó, hogy szegénységünkben sem vittem haza soha egy szöget se innen a gyárból. Én az Atyámtól vártam a gondoskodást, és ha egyszer meghalok, tudom hogy az én megváltó Jézusomhoz megyek, mert megígérte, hogy helyet készít az övéinek a mennyben. Én nekem ezt adta az Istenembe vetett hitem. Akkor odafordult az előadóhoz és azt mondta: – Szeretném tisztelettel megkérdezni, hogy magának mit adott a hitetlensége? Zavarba jött az előadó és azt mondta: – Hát, ilyen idősödő asszonynak már megbocsátjuk, hogy hisz, nem akarjuk elvenni a hitét. Azt nem is lehetne! – mondta ez az asszony. – Szeretnék választ kapni a kérdésemre. Zavarba jött mindenki, helyre küldték az asszonyt és az elnök gyorsan befejezte a gyűlést. Testvér! Mit adott neked a hitetlenséged eddig? Be mered vallani magadnak? Akik már megkaptuk ezt a kincset, el merjük és el tudjuk mondani, hogy milyen véget nem érő gazdagságot jelent a Krisztussal való közösség? Azóta nemcsak a mi életünk gazdag, hanem másokat is tudunk gazdagítani? Többen ismerik Kosztolányi Dezsőnek a Boldog, szomorú dal c. versét, abban megrendítően leírja azt, hogy mi mindene van, és valami lényeges mégis hiányzik. Hosszan felsorolja, hogy "van már kenyerem, borom is van, van gyermekem és feleségem, szívem minek is szomorítsam, van mindig elég eleségem." Akkor jön hosszan nagyon szépen fölsorolva, hogy a modern töltőtolltól a közmegbecsülésig már mindent megkapott, de még mindig van egy űr az életében, de ezt nem tölti ki semmi. DE! "Néha megállok az éjen, gyötrődve, halálba hanyatlom, úgy ásom a kincset, a mélyen a kincset, a régit a padlón, mint lázbeteg, aki föleszmél, álmát hüvelyezve zavartan, kezem kotorászva keresgél, hogy jaj, valaha mit akartam. Mert nincs meg a kincs, mire vágytam. A kincs, amiért porig égtem. Itthon vagyok, itt e világban, s már nem vagyok otthon az égben!" Isten ezt a kincset kínálja nékünk. Amikor a kincset visszakapja valaki Krisztusban, attól kezdve otthon lesz igazán itt e világban is, mostoha körülmények között is, de otthon lesz az égben is. Olyan nagy szeretettel kínálja ezt. (Szóló ének)